1Kor 11:27
Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen.
Probléma
A hagyományos protestáns és katolikus fordításokban azt olvassuk, hogy aki „méltatlanul” vesz részt az úrvacsorán / eucharisztián, az ítéletet eszik és iszik, vétkezik az Úr teste és vére ellen, és Pál apostol szerint ezért elég sokan gyengék, betegek és alszanak a helyi hívők közül. Nem csoda, hogy sok mai hívő érzi magát méltatlannak, sőt, kifejezetten fél magához venni a jegyeket. Ezt a liturgiába – a századok során valamikor – bekerült „önvizsgálat” (11:28) gyakorlata csak fokozza. A KB a 29. versben ráadásul megismétli, hogy „méltatlanul”. – Kérdés, hogy vajon tényleg méltónak kell lennünk, és ha igen, hogyan válthatunk azzá? Vagy egészen másról van szó?
Fordítás
Görög eredeti: (11:27) Hószte, hosz an eszthié to arton é piné to potérion tu küriu anaxiósz…(11:29) …ho gar eszthión kai pinón krima heauté eszthiei kai pinei mé diakrinón to szóma.
Formális fordítás: (11:27) „Ezért, ha valaki méltatlan módon eszi a kenyeret vagy issza az Úr poharát…” (11:29) „…mert ítéletet eszik és iszik önmaga számára, aki a testet nem megkülönböztetve / nem megbecsülve eszik és iszik…”
Értelmező fordítás: (11:27) „Következésképpen, ha valaki méltatlan módon / nem megfelelő módon eszik (az Úr) kenyeréből, és iszik az Úr poharából…” (11:29) „…mert ítéletet von magára, aki úgy eszik és iszik, hogy nem különbözteti meg a Testet (ti. az úrvacsorai elemet a többi ételtől) / nem becsüli meg a Testet (ti. Krisztus közösségét)…”
Indoklás
Egyfelől, a mai magyar szóhasználatban a „méltatlanul” már nem (csak) azt jelenti: „nem méltóképpen”, hanem azt is sugallja: „méltatlanként”, azaz nem módhatározó, inkább állapothatározó, és így magát az embert minősíti. A görög anaxiósz azonban egyértelműen módhatározó, a jelentése „méltatlan módon” vagy „gondatlan módon” (a 29. versben a görögből a szó hiányzik, vö. KB).
A szövegkörnyezet (11:17-34) szerint a korinthusiak eleve nem a javukra, hanem „a kárukra” jönnek össze, veszekednek, „nem az Úr vacsoráját” eszik (11:20 RÚF), hanem ki-ki a sajátját. Nem várják meg egymást, és míg az egyik éhezik, a másik lerészegedik. Pál szerint ez botrány. Elmondja nekik a valóban liturgiai szöveget, amely az evangéliumon alapul, visszatekint Krisztus tettére és előre tekint eljövetelére (11:23-26).
Ezek után, és ezért figyelmezteti a korinthusiakat, hogy ne úrvacsorázzanak méltatlan módon, ahogy eddig, hanem vizsgálják meg magukat, és „úgy”, azaz ennek megfelelő módon [hútósz] egyenek és igyanak az Úr asztalánál.
A 11:29-ben „a test” [szóma] megkülönböztetését, megbecsülését, másságának felismerését két irányban értelmezik: (1) Krisztus teste a kenyér mint úrvacsorai elem – tehát az volt a baj, hogy a helyiek nem tettek különbséget az Úr vacsorája (az eucharisztia elemei), illetve a saját vacsorájuk között; (2) Krisztus teste a közösség – tehát az volt a baj, hogy a közösséget nem becsülték eléggé, és veszekedéseikkel, érzéketlenségükkel a közösségben okoztak kárt.
A 11:27-29 mindenesetre egy példátlanul sok problémával küzdő ókori gyülekezet nevelési folyamatába enged bepillantást. Nem a későbbi korok hívőit akarja eltántorítani az Úr asztalától, hiszen ő nyilván olyanokat vár, akik tudják, hogy méltatlanok, de méltó módon akarnak asztalához telepedni. Méltóvá csak Krisztusba vetett hit révén válhat az ember, a méltó mód pedig a korinthusi gyakorlat és hozzáállás ellentétje: a kenyér és a bor elkülönítése más ételektől, egymás megvárása, a békesség, a lelki közösség élménye, szükség esetén a szegényekről való gondoskodás.
Ez Korinthusban, egy lelkileg legyengült, beteg és alvó gyülekezetben felért volna egy ébredéssel (vö. 11:29-30).