1Tim 2:1-2
Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért…
Probléma
Pál apostol ritkán írt politikáról, és azt is a pogány, római birodalom császárainak korában. A modern demokratikus társadalmakban azonban politikai pártok működnek, és néhány évente új kormányok alakulnak a választások révén. Nem csak lehetőségünk, hanem állampolgári kötelességünk a választás – ami sehol sem könnyű feladat. Optimális esetben mi, „a nép” képesek vagyunk átlátni és értékelni X politikus vagy Y párt politikai és gazdasági terveit, de a legtöbben inkább döntünk személyes szimpátia és érdek, mint szakmai okok alapján. A pártrendszerből következően ráadásul a nyertesek rendszerint lecserélik az államigazgatás bizonyos területén dolgozókat a saját híveikre, tehát ha Pál azt írja, hogy nem csak „a királyokért”, hanem „minden feljebbvalóért” imádkozzunk, akkor logikusnak tűnik, hogy bizonyos pártokért és politikusokért kell imádkoznunk, hogy szerintünk „normális” emberek vezessék az országot.
A probléma az, hogy ha Pál sorait a mai pártpolitikára alkalmazzuk, és X politikus vagy Y párt hatalomra jutásáért imádkozunk, akkor bármi történik, az egyik hívő imameghallgatást él át („Na, ő Isten embere! Hála Istennek, bejutott!”), a másik hitbeli megingást („Ne már… Mi értelme van imádkozni…?”), a harmadik pedig a választás eredményében az isteni büntetés jelét látja („Ha ez adatott, akkor ezt érdemeljük…”). – Kérdés, hogy Isten tényleg olyan szinten van benne a politikában, ahogyan ma sokan gondolják, vagy Pál valami másra gondolt?
Értelmezés
Pál politikai gondolkodásának alapja, hogy „a hatalom” – ami nem XY király vagy VW párt, hanem a hatóságok, tehát az állam mint társadalmi szerkezet – „Istentől van”. Az emberi társadalom működéséhez ui. szükség van a rend és az igazságosság fenntartására, a jótettek jutalmazására és a bűntettek büntetésére, az adófizetésre és a tiszteletadásra – akárcsak a hívők jótetteire (Róm 13:1-7, Tit 3:1-2). Pál Róm 13-beli gondolatmenete azonban – és mint látni fogjuk, az 1Tim 2- is – az időnként ellenséges társadalmi környezet hívő elhordozásáról szól.
Az 1Tim 2 előzménye Isten bűnösök iránti kegyelme, amit Saul/Pál esete is példáz (1:12-17), illetve a lelkekért folytatott küzdelemre való buzdítás, a hit és a lelkiismeret megtartása akkor is, ha ezt egyesek elvetik. Ezután bátorítja Timóteust, hogy mint közösség imádkozzanak: (1) minden emberért, (2) a „királyokért” [hüper baszileón] és (3) „minden feljebbvalóért” [pantón tón en üperokhé ontón], azaz minden „prominens” személyiségért, magas rangúért, elöljáróért, a társadalom vezetőiért.
Hogy konkrétan miért imádkozzunk velük kapcsolatban, az a mondat – gyakran figyelmen kívül hagyott – második feléből derül ki: hogy az Egyházat hagyják nyugodt, csendes, tisztességes és istenfélő életet élni, és tenni a dolgát (2:2b). Ez az, ami Istennek tetszik (2:3), mert – folytatja Pál a lelkekért vívott harc gondolatát – Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére” (2:4). Mert egy Isten van, és egy közbenjáró Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus (2:5), aki váltságul adta önmagát mindenkiért (2:5). Pál is arra lett rendelve, hogy hitre és igazságra tanítsa a népeket (2:6).
Alkalmazás
Az imára buzdításra sok hívő pozitívan reagál, de az imák célja manapság egészen más. A szószékről általában arra buzdítanak, és hívők azért imádkozzanak, hogy végre jobb közállapotok valósuljanak meg: emberileg, erkölcsileg és szakmailag jobb hatóságok, tisztségviselők és politikusok ideális társadalmában élhessünk, amit X politikus és Y párt programja fog megvalósítani.
Választások idején az egyház nagy része teljesen evilági célokért imádkozik, a keresztényeket pedig megosztja a pártpolitika, hogy konkrétan melyik politikus és párt az, amelyikre „egy kereszténynek szavaznia kell”. A mindenkori politikusok – végletesen eltérő – emberi, erkölcsi és szakmai megítélése alapján azonban nem csak a politikai spektrum egyik vagy másik oldalára kerülünk, hanem egymástól is igen távol. Olyan indulatok szoktak elszabadulni, amelyek egyszerűen méltatlanok Krisztushoz.
Ha azonban Isten nem szólt bele a római császárok és szenátorok harcaiba, és az időnkénti keresztényüldözésben sem akadályozta meg őket, akkor valószínű, hogy a mai pártpolitikában sem vesz rész úgy, ahogyan sokan vélik vagy remélik.
Az imádkozás, az esedezés vagy a hálaadás, amire Pál szerint szükség van, az Egyház számára kedvező vagy kedvezőtlen, azaz változó körülményekre utal. Az állam vezetőiért folyó ima tehát fontos, de nem a jólétünk, hanem a küldetésünk érdekében, és ha nem is garancia, mindenképpen részvétel a lelkekben és lelkekért folyó harcban.
Félreértés ne essék: bármilyen társadalmi rendben élünk, és bármilyen társadalmi pozíciót töltünk be, mindenki más is „normális” szomszédokra és tisztségviselőkre vágyik. Ez természetes, de a dolgot ott kell kezdeni, hogy mi magunkváljunk azzá, mi magunk mutassuk fel az Új Normálist, amit Jézus elhozott. Volt idő, amikor ez névtelen, számozott rabszolgaként (Quartus, azaz Négyes) és egy hatalmas pogány város gazdasági vezetőjeként (Erasztosz) is sikerült (ld. Róm 16:23).
Más, kapcsolódó szövegek: Róm 13:1 Tit 3:1-2 1Pt 2:13-7