A Genezis műfaji értelmezése

© dr. Szalai András (v.5. 2016.03.13.) PDF

Az ún. műfaji értelmezés (literary framework interpretation) olyan írásmagya­rá­zati irányzat, amely szerint a bibliai teremtéstörténet nem mai értelemben vett történelmi feljegyzés és tudományos adatok forrása, nem is mitológia vagy az evolúcióelmélet mitologikus megfogal­ma­zása, hanem teológiai üzenet bölcses­ségirodalmi formában. Az irányzat tehát nagy hangsúlyt helyez a szöveg műfajá­ra, a szerző eredeti szándékára és a szöveg kortárs jelentőségére. Az irodalmi szerkezet és forma kutatása pedig arra vezeti, hogy ne a formai részletekhez ragaszkodjon szó szerint, hanem a tartalmi lényeghez. Eszerint az 1Móz 1-11 összefüggő egész, amely bár elbeszélés, mégis sajátos, egyedülálló műfaj: világ­magyarázat (etiológia), amely a környező ókori pogány vallások világképével szemben fogalmazódott meg. Végül, mivel a műfaji értelmezés csak írásmagya­rázati iskola, nincs természettudomá­nyi programja, mint a teista evolucioniz­mus­nak vagy a neokreacionizmusnak.

1. Az irodalmi formák ismeretének szükségessége

A műfaji értelmezés a Biblia keletkezésével kapcsolatos közismert tényekből indul ki.

1.1. Isten szava emberi nyelven

A Biblia Istene személyes és kommunikáló Isten, aki nem csupán ismereteket vagy elveket akart közölni az emberiséggel, hanem önmagát akarja bemutatni, velünk megismertetni, három módon:

• a természet tanúságtételével (a teremtett világ „értelmes vizsgálata”, amely Isten örök hatalmára mutat – nem a természet értelmes tervezett­ségére, vö. Róm 1:20),
• a lelkiismeret hangjával (a szívbe írt törvény, vö. Róm 2:15)
• és a történelmi és írott kinyilatkoztatáson keresztül (évezredes együttélés a zsidó néppel, végül megtestesülés Jézusban, Ó- és Újszövetség).

Amikor Isten szólt a népéhez, a szavait leírták. Ez azt jelenti, hogy

• az üzenetnek nem csak aktuális, hanem maradandó jelentősége volt / van,
• amit későbbi nemzedékek is olvasni fognak, és akiknek a rájuk maradt szöveget értelmezniük kell,
• de a szövegek helyes értelmezése több okból sem mindig könnyű feladat!

Isten ugyan mindenki számára érthetően akar hozzánk szólni,

• de nem 21. századi európaiakhoz szólt, hanem ókori zsidókhoz,
• így Isten üzenete és a korabeliek arra adott reakciói a korabeli zsidók kul­túráján, nyelvén és irodalmi formáin keresztül jut el hozzánk a 21. sz-­ba.

Ennek azért van döntő jelentősége, mert

• minden üzenet tartalmát meghatározza az üzenő által választott közlési forma; tartalom és forma, üzenet és műfaj egymástól elválaszthatatlan,
• a bibliai szövegeket tehát azok sajátos irodalmi formáinak ismerete nélkül félreérthetjük!

A bibliai irodalmi formák egy része még ma is ismerős (pl. közmondás, levél, pré­di­ká­ció), de a műfajok többsége napjainkra kihalt, már nem művelik, vagy igen eltérő formában

• ezért vagy első olvasatra sem vagyunk biztosak az értelmük felől (pl. apo­kalipszis)
• vagy azt hisszük, értjük őket, pedig valójában nem is vesszük észre rejtett sajátságaikat, és ezért félreértjük őket (pl. példázatot allegóriaként, a Ge­ne­zist tudományként).

1.2. Az olvasói szemüvegtől az olvasott szövegig

A Biblia értelmezésének, magyarázásának is története van:

• nem mindenki szentelt (elegendő) figyelmet a bibliai műfajok sajátságainak, így az egyházban mindig is több értelmezési hagyomány élt együtt,
• koronként változott az uralkodó értelmezési hagyomány, amely pedig híven tükrözte az adott kor vagy térség kultúráját, szellemi áramlatait,
• a Biblia olvasói tehát minden korban sajátos „szemüveget” viseltek (gondolkodási sémák, irodalmi formák iránti érzékenység vagy ennek hiánya stb.), ahogy ma is,
• ezért a Szent Szöveg vizsgálata előtt tanácsos a saját szemüvegünk vizsgálata.

A Biblia helyes, azaz felelősségteljes értelmezéséhez több dolognak is a tudatá­ban kell lennünk:

• vannak kihalt ókori irodalmi formák, amelyek létezéséről nem feltétlenül van tudomásunk,
• nekünk is van saját, a mi korunknak megfelelő megközelítésünk, amely nekünk ugyan magától értetődő, de attól még nem feltétlenül helyes,
• más kultúrák sajátosságait azért nem könnyű feltárni, mert kívülállók vagyunk, a saját kultúránk sajátságait pedig azért, mert a része vagyunk, és nehéz kívülről látnunk magunkat.

A fentiek alapján a Biblia és a Genezis ún. irodalmi vagy műfaji értelmezésének célja a szerző eredeti közlési szándékának és a szöveg kortárs jelentőségének feltárása, mert csak így alkalmazhatjuk helyesen a szöveget.

2. Bibliaértelmezés egykor és ma

A Biblia egyes iratain nincs feltüntetve, hogy „az alábbi szöveg ebbe vagy abba a műfajba tartozik”. Ez egyrészt olyan fokú irodalomtudományi tudatosságot fel­tételezett volna, amely az ókori Izraelben ismeretlen volt, másrészt nekik akkor nem is volt rá szükség, mert ezek a műfajok sokáig egy még élő hagyomány közismert részeként jelentek meg. A későbbi korokban és más kultúrákban élőknek azonban már igenis szükségük van arra, hogy feltárják a számukra idegen formákat – és velünk is ez a helyzet. Ez egyfajta „irodalmi régé­szet”.

2.1. Értelmezési irányzatok a reformációig

A Biblia és a teremtéstörténet értelmezésével kapcsolatban a reformációig több értelmezési irányzat alakult ki, amelyek egymás mellett éltek, és egyes tanítók életük során az egyikről a másikra tértek át (pl. Augustinus, Luther az allegori­kus­­ról a literális-tipologizálóra):

A zsidóságban három irányzat volt: szó szerinti (psát), magyarázó (drás) és legendákkal bővített (ággádá); Philón görög hatásra vette át az allegorizálást.

Az óegyházban az antiókhiai iskola módszere (pl. Tarzuszi Diodórosz): literális (szó szerinti) és tipologikus (korábbi személyek, események üdvtörténeti meg­feleltetése későbbiekkel); az alexandriai iskola módszere (pl. Órigenész): allego­rikus (személyek, események, képek azonosítása örök spirituális igazságokkal, eszmékkel).

2.2. Az európai 15-19. század és hatása

A saját megközelítésünk megértését az európai kultúrtörténet legutóbbi szaka­szával kell kezdenünk. A 15-19. századig ugyanis példátlan és drámai hatású társadalmi folyamatok zajlottak le (forrás: Zimmer 2009).

2.2.1. A történelmi átalakulás drámai felgyorsulása

A világ többi részére, azaz a törzsi és a keleti típusú kultúrákra egészen az újkor­ig érvényes maradt a nagyfokú társadalmi statikusság, Európában azonban a 15. századtól kezdve drámai módon felgyorsultak a társadalmi folyamatok. Ezt az alábbi tényezők váltották ki:

• Felfedezések és találmányok: Amerika, a Föld gömb alakja, a heliocentrikus Naprendszer, modern térképészet, csillagászat; mechanikus óra, irány­tű; távcső, mikroszkóp; könyvnyomtatás; vérkeringés, narkózis; elek­tromosság, izzólámpa, morze, fényképezés; gyárak, gépek, motorok, laboratóriumok, új tudományágak sora…
• Gazdaság: gyarmatosítás, kapitalizmus, világkereskedelem, bankrendszer, iparosodás…
• Szellemi élet: felvilágosodás, filozófia elválása a teológiától; iskolázás, álta­lános tankötelezettség; szociológia és pszichológia…
• Társadalmi változások: nagycsaládból kis család, városiasodás, polgároso­dás, munkásmozgalmak; vallásszabadság, állam és egyház szétválasztása; emberi jogok, alkotmányok, nacionalizmus, nemzetállamok, pártok, sza­va­zati jog, sajtó…

2.2.2. A történelmi tudat kialakulása

Korábban századok alatt történtek olyan változások, amilyenek akkor (és azóta is) néhány év alatt. A felgyorsuló világ pedig maradandó hatást gyakorolt a gon­dolkodásmódra, a világnézetre:

• A hétköznapi tapasztalatban a változások az egész életet érintik, vissza­fordíthatatlanok, így minden esemény egyszerivé, a múlt pedig egyszeri események sorává válik (kronológiává, időrenddé). Visszalépés nincs, így jelen és múlt között egyre mélyül a szakadék. Menni csak előre lehet, így válik kulcsfogalommá a változás, a fejlődés (modernizáció, evolúció).
• Megváltozik a múlt értékeihez való viszonyulás is. Korábban a hagyomány minden alapja, forrása és mértéke, a végső tekintély. Mivel a hagyomány a változó körülmények között a fejlődés gátja lehet, lemaradást okozhat, mint tekintély megkérdőjeleződik és leértékelődik. Kialakul az új uralma minden régebbivel (azaz „maradival”, „elavulttal”) szemben.
• Kialakul a valóság ún. történeti szemlélete. Korábban is volt történetírás, de nem létezett a történelmi fejlődés gondolata. Sosem tudatosodhatott ugyanis az emberben olyasmi, hogy az ember életét és világát az éppeni körülmények totális, állandó változása határozza meg. Tehát a jelen tapasztalatai miatt fordult az érdeklődés a múltról beszámoló iratok, így a Biblia történelmi „beágyazottsága”, a szövegek „eredeti” jelentése felé.
• A korábban minden kultúrában elfogadott és elterjedt elbeszélési formák (mítosz, mese, legenda, etiológia) egy stabilabb világból „maradtak fenn”, ezért a világot is úgy írták le, mintha az mindig ugyanolyan maradna. Mivel ez az életérzés és az általuk használt képi kifejezési forma a modern ember számára idegenné vált, e műfajokat a gyermekek világába és „az emberiség gyermekkorába” száműzték. Azóta a mítosz „csak mítosz”, a szimbólum „csak szimbólum”, a fiktív „csak fiktív” – azaz nem a valóság, nem igaz.

2.2.3. A tudományosság új értelmezése

Az európai változások hatására a „tudományosság” mibenléte, módszertana és társadalmi szerepe, tekintélye is nagy változásokon ment át:

• A tudományosságban elsődleges lett a tapasztalat (empíria) és az értelem (ráció) szerepe, így a kísérletezés és az ellenőrizhető módszerek, illetve azok folyamatos javítása.
• Mivel a hagyományok helyett a tapasztalat és az értelem vált a közmeg­egye­zés eszközévé, a „felvilágosultak” sikeres küzdelmet indíthattak a poli­ti­kai önkény, a születési előjogok és az előítéletek, illetve a babonás vallá­sosság (és az egyház) ellen.
• Az új tudományos megközelítés így nem csak a természet, hanem a társa­dalom és a szellemi élet minden területén is elterjedt. Minden tudományos vizsgálat (kritika) tárgyává vált, így a vallás és a Biblia is (a „kritika” szó eredeti tudományos értelme „alapos vizsgálat”, és nem „kritizálás”).

2.3. A modern bibliatudomány kialakulása

A fenti kultúrtörténeti folyamatok természetesen az egyházra és a teológiára is hatottak. A modern bibliatudomány a protestáns teológiában jelent meg, ahol a hagyományok szerepe eleve kisebb volt. Az egyetemeken a 18. századra önálló tantárgy lett, kikerült az egyház dogmatikai fegyelme alól, függetlenné vált (en­nek minden áldásával és átkával együtt), és új vizsgálati módszereket vezetett be (történetkritika, kánonkritika, szövegkritika stb.)

A modern nyugati bibliatudomány egyik gyökere tehát az új történelmi szemlé­let, a másik azonban az ókori Kelet 19-20. századi régészeti felfedezése, ami révén ma sokkal teljesebb képünk van az ókor világáról és annak vallási irodal­máról, mint korábban az egyházatyáknak vagy a reformátoroknak.

• A Biblia előtti korok vallási-mitológiai szövegei kerültek elő: a vízözönről sumer Ziuszudra, akkád Atrahaszisz- és Gilgames-eposz, a teremtésről az akkád Enuma Elis, ugariti Baal és Anat ciklus; sumer királylisták és temp­lom­i himnuszok; Utnapis­tim intelmei stb.
• Ismeretlen nyelvüket sikerült megfejteni: 1822-ben az egyiptomi hierogli­fákat, 1835-ben az akkád, 1844-ben az óperzsa, az 1870-es évektől pedig a sumer ékírást.
• A szövegek a bibliaihoz hasonló témákról szólnak: teremtés, özönvíz, tör­vé­nyek, bölcs mondások, és hasonló stílusban szólalnak meg. (Kérdés, hogy mit vettek át a zsidók, és milyen céllal?)
• Kialakultak a történelmi tanszékek és a régészet. Rendszeres ásatások kezdődtek az egész Közel-Keleten: 1847 Ninive – Szanhérib palotája, Asszurbanipál könyvtára; 1851 Babilon – Nebukadneccár palotája. 1867 óta pedig Jeruzsálemben is ásatások folynak.

Mindez segít jobban megismerni a Biblia üzenetének kortárs jelentőségét, ami minden bizonnyal a szerző eredeti szándékaira és az irodalmi formaválasztásra is kihatott. Az érdemi kutatás fejlődését azonban két tényező hátráltatta:

• A protestáns konfesszionalizmus (1550-1650) és ortodoxia (1580-1780) időszaka, mert a hitvallásos dogmatizmus eleve meghatározta a szövegek értelmezését („Mit kell a szövegnek jelentenie?”), és a 18. század végéig fel sem merült a szövegek mibenlétével és keletkezésével való foglalkozás igénye (ti. „Mi a Biblia? Hogyan keletkezett?”).
• A felvilágosodás hatásaként a bibliatudomány kezdeteit a racionalizmus és a szkepticizmus uralta, amely a történetiségre hivatkozva (historizmus) a Biblia hitelességét kérdőjelezte meg, tehát a tartalmát bírálta felül. Ezzel elidegenítette magától a konzervatív teológusokat, a laikus tömegeket és egész felekezeteket.

A 19-20. századra tehát kialakult a teológiai fundamentalizmus és liberalizmus har­ca. Emiatt a protestáns teológia két lelkiségi tömbre szakadt, a katolikus teo­lógia pedig csak a 2. világháború után kezdte el elfogadni a műfaji értelme­zést.

2.4. A mai értelmezési irányzatok

Mindezek hatására napjainkra az 1Móz-nek három jelentős értelmezési és alkal­ma­zási iskolája alakult ki, amelyek mind a mi korunk történeti-tudományos gondol­kodásmódjának a szülöttei.

A literális, szó szerinti értelmezés (George McCready Price, Henry Morris, John C. Whitcomb, Edward J. Young, Ken Ham, Werner Gitt):

• az 1Móz 1-3 a többi elbeszéléshez hasonlóan történelmi beszámoló, tudo­má­nyos adatokat tartalmaz (ha nem szó szerint értjük, akkor nem valóság az egész Biblia),
• a bibliai szövegre hivatkozva alternatív tudomány (creation science) építhető fel, szemben a jelenlegi evolucionista paradigmával.

Az evolucionista teológia értelmezése (Karl Rahner, Pierre Teilhard de Chardin, Rudolf Bultmann, Paul Tillich, Jürgen Moltmann, Claus Westermann):

• az 1Móz 1-3 a mai evolúciós paradigma ókori mitikus megfogalmazása,
• a jelenlegi tudományos paradigma alapján kell (újra)értelmezni a bibliai szöveget.

A műfaji értelmezés (Meredith Kline, Lee Irons, Henry Blocher, Bruce Waltke, Gor­don Wenham):

• az 1Móz 1-11 világmagyarázat bölcsességirodalmi formában, képi megfo­gal­mazása nem mond ellent az üzenet történeti tartalmának,
• csak írásmagyarázati megközelítés, nincs saját tudományos programja.

3. A Genezis 1-11 műfaja

A műfaji értelmezés szerint a teremtéstörténet része az első 11 fejezet tartalmi­lag összefüggő egészének, ami pedig egészen sajátos, a Bibliában egyedi műfajt képvisel. Valószínűleg az áll az értelmezési nehézségek mögött, hogy más bibliai műfajokra több példa van, azaz van viszonyítási alapunk (pl. apokalipszis: Dán, Mt 24-25, Mk 13, Lk 21, Jel). A Genezishez hasonló műveket azonban csak az utolsó kétszáz évben felfedezett ókori vallásos irodalomban találunk.

3.1. A műfaj meghatározása

Az első 11 fejezet mibenlétére az idők során több válasz is született:

• Egyesek a prózai formából és a bibliai visszautalások szó szerinti értelmé­ből kiindulva úgy vélik, hogy a szöveg az Ádám óta szájhagyomány útján fennmaradt történelmi beszámoló a teremtésről és az ősidőkről, amit for­mai részleteiben is „szó szerint” kell venni.
• Mások az elbeszélés gazdag képanyagára hivatkozva úgy vélik, hogy a szöveg nem lehet más, mint mitológia. Nem lehet szó szerint venni, csak a képek mögött álló „örök eszméket”.

A műfaji értelmezés szerint az első 11 fejezet valóban nem költemény, hanem elbeszélés, és valóban mitologikus a nyelvezete, de tartalmi és formai okokból sem tekinthető történelmi beszámolónak vagy mitológiának.

3.1.1. Az ihletettség kérdése

A műfaji megközelítés egyes hívei szerint az első 11 fejezet – akár Mózes szerkesz­tette, akár a babiloni fogság utáni szerkesztők műve – ún. visszatekintő pró­fécia. Ahogy a Jele­né­sek esetében Isten a szerzőt előre tekintve ihlette az eljö­vendő dolgokról, ugyan­úgy ihlette az ószövetségi szerzőt a világ kezdetén történt dolgokról és azok későbbi jelentőségéről. Ezt mások vitatják. Mindenki egyetért azonban azzal, hogy mivel az első fejezet a szombat teológiáját hirdeti, és az csak Mózes idején jelent meg (a 2Móz 16:22-29 előtt nem tartottak „nyuga­lom­na­pot”), a szöveg nem lehet egy Ádámtól fennmaradt szájhagyomány. Hit által ért­jük meg, hogy a világokat Isten alkotta (Zsid 11:3).

3.1.2. A tartalmi szempont: világmagyarázat

A műfaji értelmezés szerint az első 11 fejezet világmagyarázat, ún. etiológia (gör. aitia = ok). Formailag ez is elbeszélés, de tartalmi szempontból eltér a törté­neti beszámolóktól, feljegyzésektől (vö. zsidó honfoglalás, apostolok cselekede­tei).

A világ, illetve a világ dolgai és lényei eredetét és jelentőségét magyarázza, azaz egyetemes létkérdésekre válaszol, három nagy témakörben:

1:1 – 2:4 Honnan van a világ?

Honnan van az ég és a föld és a vizek, a mozgó tárgyak és az élőlények? Mindig is volt, vagy valaki valamikor tudatosan megalkotta? Mi tartja fenn a felhőket és az égitesteket? Honnan van az a rend, amely a világban működik? Az égitestek sorshatalmak vagy csak fizikai tárgyak? Örök a világ, vagy vége is lesz?

2:4 – 9:17 Honnan van az ember?

Mi az ember, és mi a dolga? Miért olyan, amilyen? Mindig ilyen volt? Miért vannak férfiak és nők? Miért házasodik az ember? Miért akarja a nő megszerezni a férfit? Miért uralkodik a férfi a nőn? Ez normális?

Hogyan viszonyuljon az ember a természethez és a többi teremtményhez? Mit tehet az ember a környezetével, és mit nem? Miért ilyen nehéz a meg­él­hetés? Honnan van a kultúra, a mesterségek, a művészetek és a váro­sok?

Ki mondja meg, mi a jó, és mi rossz? Nem egyre rosszabb az ember? Ilyen­nek lett teremtve, vagy történt vele valami? Isten nem bánta meg, hogy embert teremtett? Miért hal meg az ember? És ez természetes dolog? A katasztrófák csak úgy történnek, vagy a teremtő büntetései?

9:18 – 11:26 Honnan vannak a népek?

Miért nem értik meg egymást a népek? Miért igázza le egyik a másikat? Létezik olyan cél, ami össze tudná őket fogni? Van közük egymáshoz a népeknek? Nem egy család vagyunk? Honnan vannak a sémik?

3.1.3. Összehasonlítás: mitologikus forma, anti-mitologikus tartalom

A régészeti felfedezések alapján nyilvánvaló, hogy az 1Móz 1-11 szerzője sokat felhasználta az akkoriban közismert mitológiai történeteket, de az is, hogy teoló­giai üzenete mindenben azokkal szemben lett megfogalmazva. Bár a bibliai szöveg nyelvezete mitologikus, a tartalma nem mítosz.

Mítoszok	1Móz 1-11
Az istenekről szólnak (ritkán félisteni hősről). Ők is születnek, egymással harcolnak. Mind természeti erők vagy jelenségek megszemélyesítői; a világ szakrális, az égitestek sorshatalmak. A világ részei. A világ egy részét a többi­ből vagy egymás feldarabolt testéből alkotják meg. Nem jóindulatúak.	Isten csak egy van, aki nem e világ része (szent), attól függetlenül létezik, puszta szavával hívott létre minden más létezőt. A világ önmagában nem szakrális, az égitestek csak fizikai tár­gyak, nem sorshatalmak. Isten nem sze­szélyes, hanem igazságos és jóindu­latú az emberrel szemben.
Az emberek az istenek rabszolgái, já­tékszerei, halandók. Minden tudást, mesterséget, művészetet az istenektől kell lopniuk vagy kérniük. Csak a kirá­lyok az istenek képmásai, akik szövet­séget csak egyes hősökkel köt­nek.	Minden ember Isten képére és hason­latosságára lett teremtve, nem halan­dónak (Istentől függve örök életűnek) és kreatívnak (mesterségek, művészet, kultúra). Isten egy néppel és azon keresztül mindegyikkel köt szövetsé­get.
Az ember örök tapasztalatát, örök esz­méket fogalmaz meg, ezért az idő fe­lett, a történelmi tapasztalaton kívül játszódik. Világképe ciklikus, amelyből nincs kiút (a mítoszokat évente előadták).	Az ember mai tapasztalatát (bűn és ha­lál) történelmi eseménnyel magya­rázza (lázadás, öntörvényűség, örök­le­tes hatás). Világképe lineáris (kezdet és vég) és optimista (kezdettől kiút ígérete).

 

A bibliai szerző egyértelműen felhasznált történeteket a sumer és az akkád pogány mitológiából, de azokat saját teológiai üzenete érdekében teljesen átírta. Lássunk két konkrét példát, egy teremtésről és a vízözönről szóló történetet:

Enúma Elis 4-6. tábla Az istenek hosszas, egymás elleni harca végén Marduk isten le­győzi Tiámat istennőt, szétveri a fejét, felvágja az ereit. Gondolkozik, mi tegyen vele, aztán kettévágja, egyik feléből lett az ég, a másikból a föld. Alsóbb istenekre bízza a ter­mészet rendjét. Először az isteneknek épít lakásokat, meghatározza lakóhelyüket, kép­má­saik lettek a csillagok, egyúttal az évet is tizenkét hónapra osztja. Embert is teremt, akinek az lesz a feladata, hogy az isteneket szolgálja; agyagból és az egyik lázadó isten, Kin­gu véréből formálja meg őket. Ez után az istenek Marduk tiszteletére felépítik Báb-Ili templomát.

Gilgames 11. tábla Gilgames „a hős, aki az örök életet keresi”, 2/3 részt isten, 1/3 részt ember. Hallott Utna­pistimről és feleségéről, hogy istenekké váltak, örök életük lett. Fel­ku­tatja őket, és Utna­pis­tim elmeséli, mi történt. Az istenek megharagudtak a zajos em­be­rekre, elhatározták, hogy kiirtják őket. Ea isten figyelmeztette Utnapistimet, hogy házá­ból építsen kocka ala­kú hajót, és az embereknek mondja ezt: Megtudtam, hogy Enlil isten megharagudott rám, úgyhogy elhajózok Ea isten szigetére, rátok meg az bőséges áldás jön. Az emberek mit sem sejtve segítenek neki, 7 nap alatt megépítik a hajót. Utnapistim magával viszi a csa­lád­ját, barmokat és vadállatokat és mindenféle kézművest. Jött a 7 napos orkán és ára­dat, de olyan nagy, hogy az istenek is megrettennek, menekülnek és jajgatnak. A vízözön után Utnapistim hajója 7 napot vesztegel a Niszir-hegy csúcsánál, látja, hogy minden em­ber megint agyaggá vált és gyászol. Végül galambot, fecskét, majd hollót küld ki, és miután a holló nem jön vissza, kiszáll a hajóból és áldoz az isteneknek. Amikor Enlil isten meg­tudja, hogy Utnapistim túlélte a vízözönt, dühös lesz, de az istenek is azok: miért nem küldött inkább oroszlánt vagy dögvészt az emberekre? És meggyőzik, hogy Utnapis­timet és feleségét ne bántsa, hanem tegye inkább őket is istenné, és úgy történt. Gilgames nem válhat örök életűvé, mert nem tudja teljesíteni Utnapistim feltéte­leit: 7 napig nem sza­bad aludnia, de elalszik; egy csodálatos vízinövényt kell megszerez­nie, de egy kígyó ellopja. Gilgames, a legyőzhetetlen hős nem tudta elnyerni az örök életet, és amikor volt barátja, Enkidu szellemét megidézi az alvilágból, az is csak a halál borzalmáról számol be.

3.2. A műfaj sajátságai

Mivel a bibliai teremtéstörténet egy bizonyos kor terméke és kihalt műfaj, műfaji jellegzetességeit ezért nem lehet kulturális háttere nélkül tárgyalni. A műfaji értel­mezés szerint tehát a bibliai teremtéstörténet teológiai üzenet, amely

• az ókor természettudományos szintjén, világképe alapján és időszem­lé­le­té­vel,
• az egyén és a közösség ókori társadalmi viszonyainak keretein belül gon­dol­kodva,
• a sémi nyelvek jellegzetes kifejezésbeli formáiban,
• a zsidó bölcsességirodalom formai eszközeivel lett elbeszélve (Péld, Jób).

3.2.1. Ókori természettudományos szint, világkép és időszemlélet

A Biblia és így a teremtéstörténet sem lép túl az ókori népek természettudományi ismeretein. Például ami a bibliai emberképet illeti, az agy funkciójával nem vol­tak tisztában, így a gondolkodás szerve a szív volt, a lelkiismeret székhelye a vesék stb. Isten sosem korrigálta elképzeléseiket.

Ami a bibliai világképet illeti, a lapos földfelszín az őt körülvevő világtengerből emel­kedik ki, amelyben a „Leviátán” nevű mitikus szörny tekereg (Ézs 21:7); a föld alatt van az alvilág (seól, a „kérdéses hely”), a felhők fölött pedig az ég (sámajim = „egek”), illetve annak három szintje (ti. a madaraké, az angyaloké és Istené, vö. 2Kor 12:2). A bibliai világkép elsősorban teológiája miatt tér el az ókori általá­nos­­tól, mert a Biblia Istene nem a világ része, mint a pogány istenek, hanem egy­szerre rajta kívülálló, attól független létező (transzcendens) és azt belülről átható (immanens) lény.

Ami a bibliai időszemléletet illeti, az is az ókor relatív időfogalmát tükrözi, amikor az időt az évszakok váltakozása és a dinasztiák sora határozta meg, mert még nem létezett a mai abszolút időszámítás (i.e. / i.sz.), sem az erre épülő kronologi­kus szem­lélet. Ezért volt elterjedt stilisztikai eszköz, hogy a régebben élőknek hosszabb életkort tulajdonítottak, a később élőknek egyre rövidebbet. Az ősatyák „életko­ra” ennek megfelelően a vízözön előtt 1000-700 év, utána 600-200 év, de Ábra­hám idején már normális. Az ilyen felsorolásnak több előnye is van: csak egy adatot kell megjegyezni, nem kettőt (született / meghalt; uralkodott -tól -ig), az adat az illetőt az elődök és utódok rendjében és időben is elhelyezte, és könnyű vele jelezni a kiemelkedő fontosságú őst vagy királyt a kiugróan magas vagy ala­csony életkora vagy uralkodási ideje révén. Tehát nem „valós”, hanem „jelentő­ség­tel­jes” számokról van szó. Ezért a pátriárkák életkori „adataiból” nem lehet „a világ korát” kiszámolni (vö. zsidó naptár, neo-kreacionizmus). Nem csoda, hogy már az ókori zsidók javítgattak a számokon (Septuaginta, Samaritánus Tóra), hiszen a Tóra szerint Noé és Ábrahám, Sém és Jákób kortársak lettek volna.

3.2.2. Ókori társadalomkép: egyén és közösség viszonya

Manapság fontosnak tűnő, a mi individualista gondolkodásunkra jellemző kér­dés, hogy vajon a teremtéstörténet a legelső emberpárról szól, vagy általában az emberről?

A héber ádám szó jelentése „ember”. Az 5:1-2 szerint, amikor Isten megterem­tet­te ádám-ot, hímneművé (zákár) és nőneművé (n’qébá) teremtette őket, és ádám-nak, azaz embernek nevezte őket (nem csak a férfit). Ugyanakkor a 3:20 szerint „az ember” (ádám), ti. a férfi a nőnek (íssá) azt a nevet adta, hogy „Éva” (chavvá = életadó), mert ő az anyja (ém) minden emberi életnek (cháj).

Az i. e. 3. századi görög Septuaginta a 2:16-ban az ádám szót kivételesen nem embernek (anthroposz) fordítja, hanem Ádámnak, fonetikusan átírva, személy­névként, tehát az elsődleges kollektív értelem az ókorban nem zárta ki, magába foglalhatta az individuális értelmet. (De a zsidók az Ádám nevet a 19. sz-ig nem használták személynévként.)

Ádám és Éva a férfi és a nő, általában „az ember”, ugyanakkor a két első ember. Az ókori keleti kultúra szemléletében ugyanis az egyén és a közösség nem állt egymással szemben úgy, mint ma. Az egyén a közösség révén határozta meg önmagát, ugyanakkor az egész közösséget képviselhette, mert annak része volt. Ami „Ádámmal és Évával” történt, az „általában az emberrel”, és minden leszár­ma­zottjukkal is történt, ami rájuk vonatkozik, leszármazottjaikra, így ránk is vonat­kozik, ami velük történt, az ránk is hatást gyakorol.

3.2.3. Sémi kifejezésformák

A teremtéstörténet egyes elemei ugyan egyértelműnek tűnnek, de félreértjük őket, ha nem vagyunk tudatában a számunkra idegen nyelvi jelenségeknek (ún. hebraizmusok vagy semitizmusok).

A héber bizonyos dolgokat kénytelen körülírni, mert nincs rá külön szava, mint nekünk. Például nincs szava a levegő(réteg)re, ezért számunkra furcsán fejezi ki magát: a madarak „a föld felett, az égbolt [arca] alatt” repkednek (1:20). Ugyan­így, az 1:6-7 szerint „boltozat” [ráqijá = „kifeszített felület”] választja el egymás­tól a felhőket („boltozat feletti” vizek) és a felszíni („boltozat alatti”) vizeket, illetve az 1:14 szerint ez hordozza a világító testeket (az égről van szó).

A héber számunkra idegen módon egy dolog egészére annak legjellemzőbb részé­vel utal. Például a 2:7-ben Isten az élet leheletét lehelte az ember „orrába” (áf), de a héber gondolkodás szerint az arc legtipikusabb része az orr, így az orra való uta­lás az arcra való utalás. Isten tehát „Ádám” arcába lehelte Lelkét (vö. Jn 20:21), és a Septuaginta a 2:7-et így is fordította görögre. (Más szövegeknél a helyes fordítás miatt az eltérő szemlélet nem is derül ki; pl. a 3:19-ben a fellázadt ember „az arca (szó szerint az orra, áf ) verejté­kével” fog küzdeni a megélheté­sért. És valahányszor „haragra gerjedt az ÚR”, szó szerint „felhevült az ÚR orra”, azaz Isten arca vörös volt a dühtől, pl. 2Móz 4:14.)

A sémi nyelvek sajátos szólásai is hatottak a teremtéstörténet megfogalmazására. Például a 2:21-22 szerint Isten elaltatta Ádámot, kivette az egyik bordáját, és abból alkotta meg a nőt – eszerint a férfi porból, a nő pedig csontból lenne? A szö­vegkörnyezet azonban az ember társkereséséről szól: az állatok nem egyen­ran­gúak, ember társa csak ember lehet. Isten nem is a porból formált egy nőt, hanem „a férfiból”, hogy teljesen a sajátjának érezhesse. Itt jön a sajátos héber kifejezés: ő már „csont a csontomból, hús a húsomból”, azaz ő már rokon, ugyan­olyan ember, mint én! (Vö. 1Móz 29:14-15 Lábán mondja Jákóbnak: „az én cson­tom és húsom vagy te! … Ha rokonom vagy is, nem kell ingyen szolgál­nod nekem.) És mivel a nő a férfiból (ís) lett véve, belőle származik, a neve is ezt fejezi ki: az ís nőnemű végződéssel: íssá.

3.2.4. Bölcsességirodalmi eszközök

A teremtéstörténet hangvétele emelkedett, szinte prófétai, és a többi elbeszélő formától eltérően gazdag bölcsességirodalmi eszközökben (vö. Péld, Jób).

Az első feltűnő elem a szimbolikus számok, főleg a 3 (egészség), a 7 (teljesség) és a 10 (tökéletesség) következetes használata:

• Témaadó fejezetcímek: az 1Móz-ben 10x tóledót = eredet, származás, nemzetségkönyv (a jálad = nemzeni, szülni, származni igéből); 2:4 ég és föld, 5:1 ember, 6:9 Noé, 10:1(32) és fiai, 11:10 Sém, 11:27 Terah, 25:12 Izmael, 25:19 Izsák, 36:1(9) Ézsau, 37:2 Jákób.
• Ismétlődő formulák: 10x „Azt mondta Isten”, 3x az emberre, 7x a többi teremtményre vonatkozóan; 7x „És úgy történt”; 7x „És látta Isten, hogy jó” (a 7. „nagyon jó”).
• Ismétlődő igék: 3x a „legyen!” (j’hí) ige az égi világ dolgaira, a földi világ dolgaira 7x a „teremteni” (bárá) vagy az „alkotni” (‘ászá) ige; a két első fejezetben az „alkotni” (‘ászá) 10x, a „teremteni” (bárá) 7x, a „megformálni” (jácar) ige 3x fordul elő.
• Szóelőfordulások: Isten és neve az első 4 fej. összesen 70x, Elohim 40x, Jahve Elohim 20x, Jahve 10x; 1-2. fej. a „menny” (sámajim) 2×7, a „föld” (erec) 4×7.
• Szóösszegek: az 1:1 vers 1×7 szó, az 1:2 vers 2×7 szó, a 7. bekezdés (2:1-3) 5×7 szó. Stb.

A második jelenség a héber szójátékok, amelyeket fordításainkban észre sem veszünk:

• ádám (ember / Ádám) ~ adámá (termőföld) ~ adóm (vörös) ~ dám (vér); vö. 2:5 „ember sem volt, aki a termőföldet megművelje”; 3:17 „a föld átko­zott lesz miattad”; 3:19 „visszatérsz a földbe, mert abból vétettél” (ue. 3:23); 4:10 „testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről”; 9:6 „aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja”
• ís (férfi) ~ íssá (nő); 2:23 „asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett”
• chavvá (életadó / Éva) ~ cháj (élő); 3:20 „Évának nevezte el a feleségét … az anyja minden élőnek”
• náchás (kígyó) ~ náchas (jóslás) ~ násá (rászedni); 3:5 „megnyílik a szeme­tek, és olyanok lesztek, mint az Isten”; 3:13 „a kígyó szedett rá, azért ettem”
• ‘árúm (ravasz) ~ ‘áróm (mezítelen); 3:1 „a kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál”; 3:7 „megnyílt mindkettőjük szeme, és észre­vették, hogy mezítelenek”
• áf (orr = arc) ~ ‘áfár (por); 3:19 „arcod verejtékével eszed a kenyeredet … por vagy…”
• ‘eceb (munka) ~ ‘iccábón (fájó fáradság); 3:17 „legyen a föld átkozott miat­tad, fáradsággal élj [egyél] belőle”
• ór (fény) ~ ‘ór (bőr); 2:25 „mezítelenek voltak, mert nem szégyellték magukat”; 3:21 „az ÚRisten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének”.

A harmadik jelenség a jelképes jelentésű személy- és köznevek használata:

• Ádám (ember), Éva (élet), Ábel (lehelet), a Kert „Éden” (élvezet, gyönyörűség) földjén van, Káin viszont „Nód (vándorlás) földjén” telepedik le stb.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy bár a Genezis elbeszélés, tartalmi és formai okokból is eltér minden más bibliai elbeszélésformától. Az ókori, héber anya­nyelvű olvasó számára azonban szembetűnő lehetett a teremtéstörténet „értel­mes tervezettsége”, héber nyelven tudatosan szerkesztett volta.

4. A Genezis 1-3 üzenete

Ha az 1Móz első három fejezetét az első tizenegy fejezet részének tekintjük (és minden erre minden okunk megvan), akkor a világ és az ember teremtésének, lázadásának története is a már említett műfaji keretek között értelmezendő.

4.1. A világ teremtése

Ami az első fejezetet illeti, a műfaji értelmezés szerint a 6 + 1 nap szekvenciális megfogalmazási formája nem kronologikusan, hanem tematikusan értelmezen­dő: 2 x 3 + 1 nap. Az első vers távoli összképe ugyanis (ég, föld, víz már létezik) egy „alaktalan” (tóhú) és „üres” (bóhú) világról beszél, amelyet kétszer három nap, tehát két párhuzamba állítható hármas követ:

• a szétválasztás művének, az életterek („uralmi területek”) megteremtésének 3 napja
• a betöltés művének, a mozgó tárgyak és lények („uralkodók”) megteremté­sének 3 napja.

A szétválasztás műve: az életterek (a 3 „uralmi terület”)	A betöltés műve: mozgó tárgyak/lények (a 3 „uralkodó csoport”)
1. nap – Világosság és sötétség.	4. nap – Csillagok és bolygók.
2. nap – Felső vizek (felhők) és alsó vizek.	5. nap – Halak és madarak.
3. nap – Vizek és szárazföld (növényestül).	6. nap – Állatok és az ember.
7. nap – Megáldott, megszentelt nyugalomnap (sabbát).

Az irodalmi szerkezet megfigyelése a szerző sajátos szemléletére és teológiai üze­ne­tére mutat rá:

• A világ „értelmes tervezettsége” abban nyilvánul meg, hogy először az élet­terek lettek megteremtve és szétválasztva, és utána lettek betöltve mozgó tárgyakkal és lényekkel. Ez nem a mi logikánk, mi ma nem így érvelnénk, mert mások a kérdéseink. Az ókorban azonban ez alapozta meg az üzenetet: minden élettér, tárgy és lény csak teremtmény; a világon minden Isten szavára jött létre, tehát Isten hatalma eleve mindenre kiter­jed (nem csak egy terület vagy jelenség ura, baal-ja), minden teremtett tárgynak és lénynek Istentől kapott funkciója van (világít, időt szab, táplál, segít = „jó”); egy teremtmény sem nevezhető joggal Istennek, azaz egyik sem méltó az imádatra (vö. csillagok, állatok kultuszai)!
• A világ megteremtésének hat napja tudatosan irányított folyamat volt, és a hetedik napra „lezárult” (2:1-3). Mivel Isten is megnyugodott a 7. napon, és csak ezt a napot áldotta és szentelte meg. Ezért kell rendszeresen meg­tar­tani a „nyugalomnapot”, hogy a hétköznapok munkás elfoglaltságából kilépve a teremtő és szabadító Istenre emlékezhessünk.

A műfaji értelmezés hívei szerint tehát teremtés „hete” nem szó szerint (krono­lógiaként), hanem képletesen értendő (antropomorfizmus), ugyanakkor az egyes „napok” – mint képi eszközök – valóban napokat jelentenek, és nem „korszako­kat”. Így megszűnnek azok az ellentmondások, amelyek a lineáris-kronologikus szemléletből és a literális értelmezésből fakadnak.

Tipikus példák: Isten az 1. napon megteremti a nappalt és az éjszakát, de csak a 4. napon teremt világító testeket, amelyek nappal és éjszaka váltakozásá­nak oko­zói („urai”). Isten a 3. napon teremt növényeket, de a Nap, aminek a sugárzása a fotoszintézishez kell, csak a 4. naptól „világít a földre”. Isten az 5. napon teremti a madarakat, a 6. napon bar­mokat és csúszómászókat, de az ember teremtése után is teremt neki mindenféle mezei állatot és égi madarat, társul (2:19). Stb.

4.2. Az ember és a Kert

A műfaji értelmezés hívei rámutatnak az ember teremtésének előtörténetére is: „Ez a menny és föld teremtésének a története. [Azon a napon] amikor az ÚRisten a földet és a mennyet megalkotta, még semmiféle mezei fű nem volt a földön, és semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az ÚRisten még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a termőföldet megművelje.” (2:4-5) Bár nem egészen világos, hogy az „azon a napon” mit jelent (a teremtés napján, a teremtés 3. nap­ján, vagy a Kert teremtésének idején?), Mózes az egész föld vagy egy bizonyos terület növény-mentességét természetes folyamattal indokolja: még nem volt eső (sem földműves).

A műfaji értelmezés hívei feltételezik, hogy az első három fejezet egyazon szerző műve. Ezért a természeti folyamat és emberi tevékenység hiányával való magya­rá­zat tényében azt látják bizonyítva, hogy a szerző az első fejezet 3. napja alatt sem szó szerint 24 órás napot értett, hiszen ő és a hallgatósága is tudta, hogy egy nap alatt egy magból sem lesz gyümölcstermő fa. Ezt a hat napra alkalmazva a szem­lélet hívei arra jutnak, hogy a Biblia nem állítja tudományos értelemben véve a világ keletkezésének idejét, csak tényét. Így az ősi teológiai üzenet fenntart­ható a természettudomány területére való átlépés, tudományos állásfoglalás nélkül.

Egyes kritikusok szerint az 1. fejezet a világ teremtéséről szól, amikor csodás módon, hirtelen jelentek meg a növények, az égitestek, az állatok és az ember. A 2. fejezet viszont a 6. napon játszódik, a Kert teremtésekor, amikor már egyszer­re látjuk a már kialakult természeti rend folyamatait (pára, fák sarjadása), a társ­nak szánt állatok és a nő csodás megformálását.

A műfaji értelmezés számára mind a „probléma”, mind „megoldása” a szó szerinti értelmezésből fakad, ezért nem is működik: egyazon „napon” kellene látnunk csodás történéseket, természetes folyamatokat és szimbolikus lényeket (az „élet fája”, a „jó és rossz tudásának fája”). A továbbiakban pedig erről a két fáról van szó: az édeni szövetség két fájáról, amelyek a szövetség áldását (örök élet) és a szö­vetség feltételét (engedelmesség) szimbolizálják. Az ember élete addig nevez­hető emberi életnek, amíg figyelembe veszi a Teremtő által az élethez adott hasz­nálati utasításokat. Ádámnak és Évának még csak ezt az egy parancsot kellet adni: hogy ehhez tartsák magukat. Utódaiknak azonban egyre több parancsra lett szükségük, ahogy az öntörvényű emberek világa, élete egyre bonyolultabbá vált.

4.3. Az ember lázadása

A fejezet címe rendszerint „A bukás” vagy „A bűnbeesés”, pedig senki sem esik sehonnan sehova. Valójában lázadás történt. A 3. fejezet arról számol be, hogy az ember úgy dönt, mégiscsak „eszik a jó és rossz tudásának fájáról”:

• először is bizalmatlanná vált („Csakugyan…?” „Dehogy…!”),
• aztán engedett a csábításnak („…úgy látta, hogy jó volna enni … mert csábítja a szemet”)
• végül fellázadt („szakított a gyümölcsből… adott a vele levő férjének”).

Ez az ember öntörvényűvé válásának története: majd mi tudjuk, mi a jó és mi a rossz – ez „a” bűn, amiből minden más vétek fakad! Akinek ugyanis a teremtő, gondviselő, szabadító Isten sem parancsolhat, az megy a saját feje után, és így is él – Isten, mások és önmaga fájdalmára.

A Genezis többi fejezetének alaptémája is erről szól: az emberi nemzedékek egy­re gonoszabbá válásáról. Az ihletett szerző azonban nem áll meg a puszta dia­gnózis­nál, nem csupán örök emberi tapasztalatot fogalmaz meg („Ilyenek va­gyunk, ez van”), mint a mítoszok. A Biblia ennél többet állít:

• az ember jelenlegi állapota (öntörvényűség, halandóság) nem természetes; lényének eredetileg nem volt része a bűn, és sorsa sem a halál volt (bár „az élet fájáról” „ennie” kellett, tehát nem halhatatlan lénynek lett teremtve, hanem Istentől függve élő lénynek); a bűn és a halál tehát azóta ellenség;
• az ember jelenlegi állapota egy erkölcsi döntés következménye, amely az első ember minden utódjára kihatott (nem részletezi, hogyan), és amely­ből egy erkölcsi döntéssel lehet kiszabadulni: meg kell fordítani a lázadás folyamatát, vissza kell térni Istenhez.

Bizalomvesztéssel kezdődött, de újra meg lehet tanulni bízni Istenben, hiszen Isten az, aki az ellene lázadó teremtményeinek a békejobbot nyújtja, Ő kér, hogy béküljünk ki vele (Róm 5:6-10).

Csábítással folytatódott, de a szeretet vonzásának is lehet engedni, nem csak a bűnnek, hiszen Isten az, aki a szeretet kötelékével vonz magához (Hós 11:4)

Lázadással végződött, de újra ki lehet mondani: „Mától legyen meg az életemben a Te akaratod!”, különben a mi akaratunk lesz meg, és az olyan kevés.

5. A műfaji értelmezés értékelése

A műfaji értelmezés neves 20. századi képviselői ószövetséges pro­fesszorok. Mivel az irányzat teológus és laikus körökben is terjed, részletkérdésekben már többféle állásponttal is találkozhatunk. Ennek ellenére jelen­leg egységesnek tűnik mind az irányzat önmegítélése, mind a külső kritikai meg­nyilvánulások.

5.1. Jelentősége az evolucionizmus vs. kreacionizmus vitában

A műfaji értelmezés hívei szerint napjainkra valóságos kultúrharc alakult ki az egyház egyik része és a világ között („tudomány kontra vallás”), illetve az egyház egyik és másik része, azaz az egyházon belüli lelkiségi irányzatok között („funda­mentalizmus kontra liberalizmus”).

Ebben az áldatlan helyzetben a műfaji értelmezés nem akar más, több vagy keve­sebb lenni, mint egyfajta írásmagyarázati megközelítés, exegetikai módszer, amely a Szentírás szövegét kutatja. Képviselői rendszerint

• nem állítják, hogy ez az egyetlen értelmezési lehetőség, és azt sem, hogy az értelmezési vitában való állásfoglalás „az igaz hit” mércéje lenne (vö. neo-kreacionizmus), de arra felhívják a figyelmet, hogy a szöveg mai alkalmazása előtt annak kortárs jelentőségét kell feltárnunk, ennek feltétele pedig a bibliai irodalom sajátságainak ismerete;
• nem állítják, hogy vallás és tudomány a valóság egymástól elválasztott területein illetékes (vö. fideizmus), de arra felhívják a figyelmet, hogy a Genezis a mai értelemben vett tudomány előtti korból származik, ezért nem mindig a mi kérdéseinkre válaszol.

A műfaji értelmezés nem akar állást foglalni természettudományos izmusok mel­lett vagy ellen, ezért attól függetlenül lehet művelni, hogy ki melyik para­dig­mát fogadja el. Ugyanakkor állást foglal teológiai kérdésekben, visszautasítva azt a korszellemből fakadó hermeneutikai „nyomást”, amely arra kényszerít, hogy az irodalmi formákat öntudatlanul figyelmen kívül hagyva

• az evolúció-elméletet „belekeverjük” a Szentírásba (ld. evolucionista teo­ló­­giák),
• vagy „ellen-tudományt” kreáljuk a Szentírásból (ld. neo-kreacionista pro­gram).

5.2. A neo-kreacionista kritika

A műfaji értelmezést elsősorban neo-kreacionista részről éri kritika, amely ter­mészetesen hívei saját hermeneutikai alapállásából fakad. (Eszerint „elbeszélés” = történelmi beszámoló, esetenként tudományos adat; a „szó szerinti” értelem = az egyetlen elfogadható jelentés; a képletes értelmezés = képzeletbeli, valótlan sztori).

Az irányzatban egyesek „teológiai liberalizmust” látnak, pedig konzervatív irány­zat, amely elutasítja az evolucionista teológiákat. Mások „megalkuvást” gyaníta­nak mögötte, amely nem akarja felvállalni az evolúciós paradigma elleni kultúr­harcot, pedig kitart a Genezis teológiai üzenete mellett, csak nem a formai részle­tekhez ragaszkodik.

Ami a Genezis 1-11 irodalmi műként való meghatározását illeti, azzal érvelnek, hogy Isten ihletett igéjéről van szó, nem „pusztán irodalmi” műről, amit „embe­rek találtak ki”. A műfaji értelmezés szerint azonban az egész Biblia Isten szava emberi nyelven, konkrétan zsidó irodalmi formákba öntve; az ihletettség pedig nem a formákra, hanem a tartalomra vonatkozik, és az emberi elemet, a megfo­galmazást nem kizárja, hanem bevonja a kinyilatkoztatásba.

Ami a műfaj kérdését illeti, azt igyekeznek bizonyítani, hogy a szöveget nem sza­bad képletesen értelmezni, mert nem költemény, hanem próza, narratíva, elbe­szélés (sok összekötő „És…” formula). Pedig egyrészt nem csak a költészet alkal­maz képeket (vö. Dán, Jel), és a képekben gazdag, fiktív elbeszélések is szólhat­nak a történelemről (ld. gonosz szőlőművesek példázata, Mt 21:33-46), másrészt a műfaji értelmezés nem is azt állítja, hogy a Genezis 1-11 nem elbeszé­lés, hanem hogy sajátos elbeszélés.

Ami a szöveg szerkesztettségét illeti, azzal érvelnek, hogy a szerkesztettség jelei még nem zárják ki a szó szerinti értelmezés lehetőségét. A szerkesztettség azon­ban nem csupán a 2 x 3 nap párhuzamában jelenik meg, hanem a szimbolikus képek, nevek és számok, szójátékok sokaságában együtt. Ezek pedig a zsidó bölcsességirodalom ismert, tipikus jelei (vö. Péld, Préd, Jób).

Ami a Genezisre való az ó- és újszövetségi visszautalásokat illeti, szerintük azok szó szerint veszik a szöveget. Ez azonban vitatható.

• 2Móz 20:10-11 De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon (…) Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a ten­gert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. – A műfaji értelme­zés szerint nem a 2Móz 20 bizonyítja azt, hogy az 1Móz 1-et szó szerint kell venni, hanem az 1Móz 1-2 fejti ki utólag a 2Móz 20-beli parancs hátterét. Mivel Mózesig senki sem tartott nyugalomnapot, és Mózes a Tóra írója, szerkesztője, valószí­nűbb, hogy Mózesnek a Tízparancsolat után, indoklásként adatott a teremtéstör­té­net, ami nem feltét­lenül a legelső kinyilatkoztatás, csak mert tartalmi okból a Biblia legelejére került.
• Mt 19:4-6 Ekkor farizeusok mentek oda hozzá, hogy kísértsék, és megkérdezték tőle: „Sza­bad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” Ő így válaszolt: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket?” Majd így folytatta: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” – A műfaji értelmezés természetesen vallja, hogy Isten az em­bert férfivá és nővé teremtette, azaz házasságra. Jézus csak ennek a puszta tényére utal vissza, majd a mózesi kommentárt idézi („Ezért…”), és ebből kiindulva érvel a válás ellen.
• Lk 3:38 Jézus családfája Ádámig van visszavezetve. – A műfaji értelmezés sem zárja ki egy első ember létezését: kellett, hogy legyen, és ez az ádám szó egyik jelentése. Jézusnak a Mt-ban és Lk-ban olvasható családfája is önálló műfaj, ami sosem pusztán teljes kronologikus listát közöl, bár azt felhasználja a maga céljai szerint (amíg a Templom állt, az egész zsidóság genealógiája hozzáférhető volt). Először is, a nevek válogatva vannak, mert egyesek szerepeltetése üzenetértékű (pl. bűnös nők és férfiak mint a kegyelem pél­dái). Másodszor, az evangélisták eltérő célcsoportnak írtak. Máté zsidóknak írt, a „Dávid fiáról” (királyi leszármazottjáról) szóló próféciák beteljesedését hirdette, és mesterséges keretet alkotott (3×14=42 nemzedék), amely a Dávid név mássalhangzóinak (dwd) szám­ér­té­keit (4+6+4=14) szorozza meg az egész-ség számával (3), utalva a prófétai beteljese­dés­re, és Dávid leszármazottjainak salamoni vonalán halad előre Máriáig. Lukács nem a zsidóknak írt, hanem mindenkinek, mindenki messiásáról, így visszafelé halad Dávid leszármazottainak nátáni vonalán, 56 nemzedéken át, egészen Ádámig.
• Róm 5:12,18 „Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett. (…) ahogyan egynek a vétke lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága min­den ember számára az élet megigazulásává.” – A műfaji értelmezés ennek nem is mond ellent. Rámutat azonban arra is, hogy Pál tipologikusan magyaráz: Ádám a típus, Krisztus az antitípus (mint a pecsét lenyomata és a pecsét, az előkép és maga a kép).
• Róm 8:20-23 „A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántá­ból, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. – A műfaji értelmezés ennek nem is mond ellent, vallja, hogy az ember lázadása nem csak rá, hanem a világra is hatást gyakorolt.
• 1Kor 11:8-9 Mert nem a férfi van az asszonyból, hanem az asszony a férfiból. Mert nem is a férfi teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiért. – A műfaji értelmezés szerint Pál egy kulturális vitában érvel (a házasság helyi jele nőknél a haj eltakarása), és a teremtési rendre hivatkozva a Genezis teológiai üzenetét ismétli meg, de érvelésének a természetes születési rend is a része (ld. 11-12, azóta is minden férfi nőtől születik).
• 1Kor 15:22,45,47 Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. (…) Így is van megírva: Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké. (..) Az első ember földből, porból való, a máso­dik ember mennyből való. – A műfaji értelmezés ennek nem is mond ellent, mert az ádám szó általános és egyedi értelmezést is lehetővé tesz. Pál tipologikusan magyaráz: Ádám a típus, Krisztus az antitípus.
• 2Kor 4:6 Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel, ő gyújtott világosságot szívünkben.” – Ezt a műfaji értelmezés is így vallja, mert a dolgok létre parancsolása az üzenet lényegi része, nem formai részlet, nem szimbolikus elem.
• 1Tim 2:13-14 Mert Ádám teremtetett először, Éva csak azután, és nem Ádámot vezette tévútra a kísértő, hanem az asszonyt, és ő esett bűnbe. – A műfaji értelmezés szerint Pál csak megismétli a Genezis teológiai üzenetét, érvelésének egyoldalúsága (ui. Ádám ott volt, miért hallgatott?) pedig a tárgyalt témából fakad (hangoskodó és önfejű nők rendre utasítása a gyülekezetben).
• 2Pt 3:4-6 Ezt kérdezgetik: „Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhuny­tak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” Mert rejtve marad előttük, szándékosan meg is feledkeznek róla, hogy egek régóta voltak, és föld is, amely vízből és víz által állt elő az Isten szavára. Ez által az isteni szó által az akkori világ özönvízzel elárasztva elpusztult… – A műfaji értelmezés mint szemlélet elismeri, hogy a vízözön története mögött állhat történelmi esemény, de a vízözön globális vagy lokális (a bolygót vagy csak egy területet érintő) voltát az egyéni kutatásra bízza.
• Zsid 4:4 Így szól az Írás a hetedik napról: „És megnyugodott az Isten a hetedik napon min­den alkotó munkája után.” – A Zsid szerzője az idézetet és a szombatot mint a nyuga­lom napját arra használja, hogy az üdvösség állapotát írja le vele. Ez nem szó szerinti, hanem üdvtörténeti megfeleltetés (tipológia).
• Zsid 11:3 Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható. – Ezt a műfaji értelmezés is így vallja, mert a dolgok létre parancsolása az üzenet lényegi része, nem formai részlet, nem szimbolikus elem.

Felhasznált és ajánlott magyar szakirodalom

Genezis-kommentárok:

• Blocher, Henry: Kezdetben (Harmat, Budapest, 1998)
• Rózsa Huba: Őstörténet (Szent István Társulat, Budapest, 2008)
• Orosz Atanáz (szerk.): A teremtés könyve (Szent Atanáz Görög-Katolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza, 2000)

Hermeneutika:

• Almási Tibor: Hermeneutika (GyuRó Art-Press, 1997)
• Carson, D. A.: Exegetikai tévedések (KIA, Budapest, 1996)
• Dér Katalin: A Biblia olvasása (Kairosz, Budapest, 2008)
• Fabiny Tibor: A keresztény hermeneutika kérdései és története (Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1998)
• Fee, G. D. – Stuart, D.: Kétélű kard (Harmat, Budapest, 1996)
• Vanyó László: Az egyházatyák Bibliája és az ókeresztény exegézis módszere, története (Jel, Budapest, 2002)
• Zimmer, Siegfried: Árt-e a hitnek a bibliatudomány? (Kálvin, Budapest, 2009)

Ókortudomány:

• Dobrovits Aladár, Kákosy László: Egyiptomi és mezopotámiai regék és mondák (Móra, Budapest,  2003)
• Kuhrt, Amélie: Az ókori Közel-Kelet (PPKE-BTK, Budapest, 2005)
• Maróth Miklós, Hahn István: Baal és Anat – Ugariti eposzok (Helikon, Budapest, 1986)
• Rákos Sándor, Komoróczy Géza: Gilgames – Ékírásos akkád versek (Kriterion, Budapest, 1986)

Angolul tudóknak:

• Waltke, Bruce K. – Fredricks Cathi J.: Genesis – A Commentary (Zondervan, Grand Rapids, 2001)
• en.wikipedia.org/wiki/Framework_interpretation_(Genesis)

Ezúton is hálás köszönet illeti Selmeczi Tamarát (ELTE-BTK Hebraisztika Tszk.) a szakmai segítségéért!

Függelék

Az 1Móz 1 teremtéstörténetének 2×3 napos szerkezete és a szombat teológiája:
 

Kezdeti távoli összkép
1:1 Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.  1:2 A föld még üres [tohú] és alaktalan [bohú] volt, a mélység [töhóm] fölött sötétség volt, de Isten Lelke [rúah Elohim] lebegett a vizek fölött.
A szétválasztás műve: az életterek	A betöltés műve: mozgó tárgyak és lények
1. NAP 1:3 Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. 1:4 Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasz­totta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. 1:5 És elnevezte Isten a világosságot nappal­nak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte. Így lett este, és lett reggel: első nap.	4. NAP 1:14 Azután ezt mondta Isten: Legyenek vilá­gító tes­tek az égbolton, hogy elválasszák a nap­palt az éjsza­kától, és meghatározó jelei legye­nek az ünnepeknek, a napoknak és az esztendőknek. 1:15 Legyenek ezek világító testek az égbolton, hogy világítsanak a földre. És úgy történt. 1:16 Megalkotta Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világító testet, hogy ural­kodjék éjszaka; meg a csillagokat. 1:17 Az égboltra helyezte őket Isten, hogy vilá­gítsa­nak a földre, 1:18 és uralkodjanak nappal meg éjszaka, és el­vá­lasszák a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy ez jó. 1:19 Így lett este, és lett reggel: negyedik nap.
2. NAP 1:6 Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vize­ket. 1:7 Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és el­választotta a boltozat alatt levő vizeket a bol­tozat felett levő vizektől. És úgy történt. 1:8 Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek. Így lett este, és lett reggel: második nap.	5. NAP 1:20 Azután ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élőlények nyüzsgésétől, és repdessenek madarak a föld felett, az égbolt alatt. 1:21 És megteremtette Isten a nagy víziálla­tokat, a vizekben nyüzsgő különféle fajta úszó élőlényeket, és a különféle fajta madarakat. És látta Isten, hogy ez jó. 1:22 Azután megáldotta őket Isten: Szaporod­jatok, sokasodjatok, és töltsétek meg a tenger vizét; a madár is sokasodjék a földön! 1:23 Így lett este, és lett reggel: ötödik nap.
3. NAP 1:9 Azután ezt mondta Isten: Gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy látha­tóvá váljék a száraz. És úgy történt. 1:10 Azután elnevezte Isten a szárazat föld­nek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte. És látta Isten, hogy ez jó. 1:11 Azután ezt mondta Isten: Növesszen a föld növényeket: füvet, amely magvakat hoz, gyümölcsfát, amely fajtájának megfelelő gyü­möl­csöt terem, amelyben magva lesz a földön. És úgy történt. 1:12 Hajtott tehát a föld növényeket: füvet, amely fajtájának megfelelő magvakat hoz, és gyümölcstermő fát, amelynek ugyancsak fajtá­jának megfelelő magva van. És látta Isten, hogy ez jó. 1:13 Így lett este, és lett reggel: harmadik nap.	6. NAP 1:24 Azután ezt mondta Isten: Hozzon létre a föld különféle fajta élőlényeket: különféle fajta barmokat, csúszómászókat és egyéb földi álla­tokat. És úgy történt. 1:25 Megalkotta Isten a különféle fajta földi állatokat, a különféle fajta barmokat, meg a föld mindenféle csúszómászóját. És látta Isten, hogy ez jó. 1:26 Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk em­bert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: ural­kodjék a tenger halain, az ég madarain, az álla­tokon, az egész földön és mindenen, ami a föl­dön csúszik-mászik. 1:27 Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfi­vá és nővé teremtette őket. 1:28 Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, tölt­sé­tek be és hódítsátok meg a földet. Uralkod­jatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen! 1:29 Azután ezt mondta Isten: Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek. 1:30 Minden földi állatnak, az ég minden ma­darának és minden földi csúszómászónak pe­dig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt. 1:31 És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap.
7. NAP 2:1 Így készült el a menny és a föld és minden seregük. 2:2 A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent [sábat] a hetedik napon egész alkotó munkája után. 2:3 Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után.