A keresztre feszítés ókori ábrázolásai

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont (v.3. 2017.03.21.) PDF

A keresztre feszítés (crucifixio) mint halálnem a római jogban a rabszolgáknak és gonosz­tevőknek járó legsúlyosabb büntetések közé tartozott. Cicero a kivégzési módot a leg­nagyobb, legsúlyosabb, legcsúnyább, legkegyetlenebb jelzőkkel illeti, amikor említi (Sáry 2004:95). Ezért volt minden kor minden kereszténye számára kérdés: hogyan lehet Jézus Krisztus megfeszítését ábrázolni?

1. A keresztre feszítés története

A módszer kialakulásában több tényező is szerepet játszhatott. Az egyik a föld és a fa szent­sége (Sáry 2004:11-14). Az ókori népek között széles körben elterjedt hiedelem szerint ugyanis a föld szent, és nem kerülhet bele holttest, ezért a hullát egy külön toronyba (zoro­asztriánusok) vagy hegytetőre (pl. tibetiek) vitték fel, illetve egy fára akasztották, hogy a madarak eledele legyen. A fa mint gazdag vallási szimbólum ugyancsak szerepet játsz­hatott a szokás kialakulásában, hiszen a fára kötözött hulla az ég és a föld között közvetítő fa részévé vált.

A másik, legelterjedtebb szempont azonban az ellenség vagy bűnöző nyil­vános kivégzésé­nek vagy holttestének közszemlére tétele volt, az elrettentés és ezáltal a meg­előzés céljával.

A kivégzett ellenségek, bűnözők fára akasztása, a fához kötözött ellenség pusztul-ni hagyása vagy odakötözés utáni azonnali kivégzése nem a rómaiak találmánya volt. Korai formájában először az asszírok, majd a perzsák, és a velük kapcsolat-ba kerülő népek, így a szkíták és a görögök, majd a punok és a Nagy Sándor utáni hellenisztikus birodalmak is alkalmazták (Sáry 2004:15-22). Esetenként a zsidók is (élő) fára akasztottak kivégzett ellen­ségeket, de törvényeik szerint a holttestet még aznap el kellett temetni (Józs 8:29, 10:26). A Kr.e. 2. században IV. Antiokhosz Epiphanész nyolcszáz ellenálló zsidót „elevenen feszített kereszt­re” (Flavius, Antiquitates 13,14,2).

Ami a sajátos római keresztre feszítést (crucifixio) illeti, erre a Kr.e. 6. századtól vannak utalások. Kialakulását nem a közel-keleti népek „kulturális” hatása, hanem sajátos római szoká­sok fejlődése határozta meg. Rómában ugyanis eleve létezett egy csak rabszol­gáknak járó bünte­tés (servile supplicium), amelynek eredeti célja nem a kivégzés volt, hanem az elrettentés. A rabszolgának a hátára kellett vennie a kereszt vagy villa alakú kocsirudat (furca), és így végigvinnie az utcán, miközben ütlegelték. Egy másik módszer szerint a kapukat záró vastag kereszt­gerendát (patibulum) fektették a rabszolga vállára, csuklóit a két végén rákötözték, és így korbácsolták végig a városon (Sáry 2004:31-32).

A Kr.e. 2. századtól egyre gyako­ribb rabszolgalázadások miatt azonban kialakult az a szokás, hogy a karjaival kereszt-gerendára kötözött vagy szögezett rab­szolgát egy földbe ásott, függőleges oszlop (stipes) tetejére kötéllel felhúzták, majd a lábát is odakötözték vagy oda­szegezték. Ez történt pl. a legyőzött Sparta­cus 6000 életben maradt emberével, akiket „Crassus a Capuából Rómába vezető út teljes hosszában kereszt­re feszíttetett” (Appianoszt idézi Sáry 2004:33).

Jézus idejében a római hadsereg által rabszolgákkal, lázadókkal, rablókkal és más gonosz­tevőkkel szemben alkalmazott módszer célja nem csupán maga a kivégzés volt, hanem a kivégzendő nyilvános megszégyenítése, és akár napokig tartó kín-halála, ami tömegekre gyakorolhatott elrettentő és megelőző hatást. A hódító Birodalom számára nyilván ez volt a legfontosabb.

Mivel azonban a zsidó törvény szerint a holttestet még aznap, napnyugta előtt el kell temetni (5Móz 21:23, Flavius Bellum 4,6,2), és a rómaiak igyekeztek nem háborgatni a helyi vallási törvényeket, az elrettentés érdekében a kivégzést levetkőztetéssel és a test végigostorozásával készítették elő, magát a kivégzést pedig színpa­dias aktussá tették: a kereszt-gerendát az elítélttel cipeltették ki a kivégzőhelyig.

A római kereszt (crux) két részből állt: a rögzített függőleges oszlopból (stipes) és a víz­szintes, kb. félmázsás gerendából (patibulum). A kezeket a keresztgerendához, a lábakat oldalt az oszlophoz vagy a lábtartóhoz (suppedaneum) szögez­ték. A testet valószínűleg egy az oszlopba vert ülőke (sedile) is tartotta. (Sáry 2004:73-79)

A halál fizikai oka a mai tudósok szerint a vérveszteség, a merevgörcs, a légzőszervek bénu­lása miatti fulladás, vérmérgezés, kiszáradás, traumás sokk és idegfájdalom egyaránt lehetett (Sáry 2004:86-89). Ókori beszámolók szerint az elítéltek szenvedése sok órán, sőt, akár napokon át is tarthatott. Ezért csodálkoz­hatott Pilátus azon, hogy Jézus „alig” hat óra múltán meghalt (Mk 15:44 vö. Jn 10:17-18). Bár a kivégzetteket rend­szerint hagyták ott rohadni vagy állatok marta­lékává válni (Sáry 2004:92-93), Pilátus Ari­mátiai József kérésére meg­engedte, hogy Jézus testét leve­gyék, és eltemessék (Mt 27:57-60).

2. A keresztre feszítés régészeti emlékei

Az 1. században keresztre feszített ember maradványa­it először 1968-ban, Jeruzsá­lem észak-keleti részén, a Scopus-hegy kö­ze­­lé­­ben, a ciszjordániai Nablusba veze­tő út mentén találtak, Giv’at Ha-Mivtarban (Sáry 2004:103-107).

Négy 1. századi sír­bar­langot találtak, teljes csont­vázakkal és osszuáriu­mokkal (csont­tar­tó ládák). Az egyik Jeho­ha-nané és gyer­me­kéé volt. A férfi csontjai között egy 11 cm-es vasszöggel átvert sarok­csontot talál­tak. A vizsgála­tok szerint lábait kétoldalt a sarokcsontjain át szögezték a függő­leges gerendához, lábszár­csontjait pedig eltörték (crurifragium), hogy meggyorsítsák kínhalálát, és ne tudja magát kihúzni.

3. Az ábrázolás kérdései és feltételei

Az a halálnem, amelyet Jézus Krisztus elszenvedett, nem csak számunkra sokkoló, hanem az ókoriak számára is az volt. Nem csak ismerős és iszonyú képet idézett fel mindenkiben, hanem olyan kérdéseket is felvetett, amelyek természe­tesen a Megfeszített ábrázolásának lehetőségeire is hatást gyakoroltak.

Krisztus tehát a rabszolgáknak és gonosztevőknek járó büntetési módot szenved­­te el. Ahogy Pál apostol írta: „…mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, [rab]­szolgai formát vett fel, embe­rek­hez hasonlóvá lett, és maga­tartásában is ember­nek bizonyult; megalázta magát, és enge­delmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2:6-8).

Ez a szégyen­letes kínhalál azonban hite szerint nem pusztán egy emberrel, hanem az emberré lett Istennel történt. Hogy lehetséges ez? Milyen Isten hal meg bűnözőként? Hogy lehetne ebből vallási szimbólumot csinálni? Mit szólnának ehhez más népek, más vallások? Nem fogják a keresztényeket gúnyolni ezért?

Krisztus, a Messiás szégyenletes kínhalálát ráadásul ószövetségi próféciák előzték meg, mint például Dávid 22. zsoltárja vagy Ézsaiás próféta könyvének 52-53. fejezete. Ez utóbbi egyik részlete szerint (52:14) „Sokan csak iszonyodtak tőle, annyira torz, nem emberi volt külseje, ember­hez nem méltó volt alakja”, másik részlete szerint pedig „Megve­tett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcun­kat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele” (53:3). Bár a próféta még a távoli jövőről írt, és akkor, amikor az ilyesmi még nem volt gyakori látvány, Jézus korában már mindenki tudta, mit szenved ilyenkor végig egy ember. Hogy is lehetne őt kivégzés közben, a keresz­ten ábrázolni?

A fentiekből érthető, hogy a keresztre feszítés ábrázolása csak azután terjedhetett el, hogy bizonyos teológiai és társadalmi, lélektani feltételek teljesültek.

Ami a teológiai feltételt illeti, az Ábrázolandó ki- és mivoltával kapcsolatban a Biblia adatai­nak rendszerezésére, bizonyos eretnekségek megjelenésére és egyete­mes zsinatok hitvallásaira volt szükség. Ezek először a Krisztusnak az Istenhez való viszonyát (325. Nikaia, 381. Konstantinápoly), majd Krisztus isteni és emberi természeté­nek egymás­hoz való viszonyát (431. Epheszosz, 451. Khalkédón) fejtették ki, végül pedig azt, hogy a Fiúban maga Isten szenvedett értünk a ke­reszten (553. II. Konstantinápoly).

Ami a társadalmi, lélektani oldalt illeti, a keresztre feszítést csak Constantinus császár törölte el élete vége felé, miután a kereszténységet államilag elfogadott és támogatott vallássá tette (Sáry 2004:99-101). Julianus, a pogány császár (361-363) után Theodosius császárnak, aki a keresztény­séget államvallássá tette, újra el kellett törölni. Ezért csak az 5. századtól kezdett a köztudatban elhalványulni a keresztre feszítés iszo­nyata, és vált lehetővé botrány nélküli ábrázolása. Az egyház terjedésével és a pogány vallások háttérbe szorulásával pedig már nem kellett félni a pogányok gúnyoló­dásától.

Az ábrázolás közben felmerülő kérdések megoldása azonban mindig a művészek­re várt. Olyan elvi és technikai döntéseket kellett ugyanis hozni, amelyek meghatározták a kép üzenetét. Hogyan ábrázolják a kereszten levő Krisztust? Meztelenül, ágyékkötőben, ujjatlan köntösben vagy papi ruhában? Minden sebével vagy csak az öt lyukasztott sebbel? Nyitott vagy lehunyt szemmel? Szenvedő arccal, győzelmesen, netán glóriával?

4. Az ókori ábrázolás régészeti emlékei

Az ókori keresztények a keresztre feszítést az 5. század fe­léig kerülni látszanak (Bugár 2004:24), ezért a leletek száma kevés. Az alábbiak­ban a legfontosabb 5. század előtti ábrázolásokat tekintjük át:

Kr.u. 79. Herculanum Fa szekrényke vagy oltár fölött a va­ko­­latba süllyesz­­tett latin fakereszt (kitépve). (Kroll 1993: 474) Az eddigi leg­régebbi keresztet a Pompeit és Hercula­num­ot elpusztító vulká­ni hamu alatt megőrződött épületek egyikében, a szolga­szálláson talál­ták. Mivel a latin fakeresz­t kiégett a helyéből, nem tudni, volt-e rajta corpus.

Kr.u. 2. sz., Róma, Palatinus domb, Paedago­gium

Graffiti szamár­fejű Megfe­szí­tet­­tel. Gö­rög felirata: Alexa-me­nosz: Szebete Theon!, azaz „Alexame­nosz: Imád­­já­­tok Is­tent!” Sema­ti­kus falkarc, csak keresztgeren­da és láb­tar­­tó lát­­ható. Pogány gúny­­­rajz: A. hite „sza­márság“.

Ez korántsem volt elszigetelt jelenség. Alig két évtizeddel Jézus után már Pál apostol is ezt írta egyik levelében: „…mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan meg­ütközés, a pogányoknak pedig bolondság” (1Kor 1:23). Kr.u. 112 körül pedig ifjabb Plinius, bithüniai helytartó, amikor Traianus császártól tanácsot kér (Levelek 96.), hogy mit kezdjen a helyi keresztényekkel, azt írja róluk, hogy „karban énekel­nek az Istennek hitt Krisztus tisztele­tére”, és hogy hitükben nem talált „egyebet ostoba és határtalan babonasá­gok­nál”.

Ennél konkrétabb, keresztényellenes pletykáról tudósít kb. 200 körül Minucius Felix jogász és apologéta. Párbeszédes művében a pogány jogász vádjai között az is elhang­zik, hogy „Hallom, hogy a legocsmányabb állatnak, a szamárnak a fejét tartják vallásos tiszteletben valami esztelen babonából.” (Octavius 9:3).

A kortárs Tertullianus a pletyka forrásáról is tud: „Nos, mint egyesek, ti is úgy képzelitek, hogy szamárfej a mi istenünk. Az efféle isten gyanúját Cornelius Tacitus hintegette.” Elmeséli Tacitus verzióját az Egyiptomból kivonult zsidók­ról, akik a pusztában szamarak segítségével jutottak vízhez, ezután hálából e jótéteményért egy hasonló állat képmását istenükké avatták. „Gondo­lom, innét eredt később a gyanú, hogy mi is, akik a zsidó valláshoz közelállók vagyunk, hasonló bálvány tiszteletére köteleztük magunkat.” (Apologeticum 16:1-3).

Kr.u. 2. sz. Puzzuoli graffiti Az egykori Pute-oli (ApCsel 28:13) amfiteátrumának egyik boltívén ta­lál­­ták (1978). Sematikus falkarc, kö­rülötte későbbi eredetű görög trágár­ságok. A megfeszítettet hátulról mutatja: korbácsolás nyoma vagy vadállatbőr (?).

A görög Újszövetség Kr.u. 150-200 közöt-ti má­so­la­tain (Bodmer-papiruszok, P75, P66) ún. sztauro­gramok találhatók. Ezek piktogram­ok, betűk­kel al­kotott képek: a sztaurosz és a sztauroó szavakat úgy írták le, hogy a szó eleji szigmát (C) a tau (T) és a rhó (P) egymásra rajzolt betűi köve­tik, és azt a szóvégi rag (ton sz-TauRhó-on = „a keresz­tet”).

A tau és a rhó (T + P) így együtt alkotják a Meg­feszített első grafikus ábrázolását:

Kr.u. 2-3. sz. mágikus gemma (Bri­tish Museum, 1986,0501.1) Jás­piskő véset. A meg­feszített alak mel­letti szö­veg Jézus Krisz­tust szólítja meg, de a hátoldalon ismeretlen egyipto­mi nevek olvashatók, ezért a kutatók gnosztikus amulettnek tekintik.

Kr.u. 2-5. század, Gáza, keresztény gemma (Vanyó 2000:333) A kép a gemma apró méretének megfelelően sematikus, elnagyolt, üzenete ennek ellenére igen gazdag. Egyik érdekessége, hogy csak a kicsavart pózban feszülő meztelen testet ábrázolja, a keresztfát nem. Ezzel Krisztus fizikai szenvedésére tereli a figyel­met. Ennek kontrasztjaként a gemma másik különlegessége a fej körüli „glória”, benne három sugárral. Ez viszont Krisztus dicsőségét jelzi, amelyet egy szégyenletes kínhalál jelenetében csak a hívő szem láthat. Krisztus alakja mellett jobbról és balról két alak térdel imádkozó pózban (katona vagy tanítvány és Mária?). Krisztus szinte lebeg, föléjük magaso­dik, miközben éppen megfosztották minden emberi méltóságától.

Kr.u. 2-5. század, keresztény gemma (Vanyó 2000:333). Krisztus szinte a földön áll, két­oldalt hat-hat apostol vagy a tömeg. Hang­súlyos a vízszintes gerenda és a talaj párhu­zamosa: Krisz­tus a földön áll, amin hívei (egy lett közülünk), kétoldalt kitárt, de ernyedt karjai csuklónál vannak rögzítve (szögezve?).

Krisztus és apostolai stilizált alakja révén a gemma arra hívja fel a figyelmet, ami történik: az Ég és Föld közé feszült alak a közvetítő Isten és ember között. Ahogy a kezei a gerendát tartják, és ahogy a földön áll, mintha éppen indulna a kivégzés helye felé. A gemma sérült felirata talán ICHTHYS (görög ikhthüsz = hal) volt, az ókeresztény hitvallás kezdőbetűi (Iészousz Khrisz­tosz Theu Hüiosz Szótér = Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó).

Kr.u. 2-5. század, keresztény (?) gemma. (Róma, Deutsches Archeologisches Institut) Fel­irata jól olvas­ható: EHCOXRECTOC, azaz Eészo Khresz­tosz, ami a gö­rög Iészousz Khrisz­tosz változata lehet. A megfeszített mellett ál­ló 12 alak talán az apostolok, vagy a tömeg. Az alul álló állat talán bárány (?).

Kr.u. 400 körül, Gaul, elefántcsont pixis (az eucha­risztia jegyeit tároló edény), körben a passi­ó­­történet jelene­tei­­. (Vanyó 2000:208, 318)

A relief kidolgozása aprólékos, művé­szi, klasszikus stílusú. A képen két fa szerepel. Az egyiken a saját bűntu­da­ta miatt öngyilkos Júdás, a másikon a mások bűneiért önmagát feláldozó Krisztus. Krisztus balján római katona, jobbján Mária és János. Júdás a saját maga által teremtett helyzet miatt kényszer­ből cse­lek­szik. Krisztus azonban hatalmának teljes tudatá­ban cselekszik: szemei nyitottak (vö. Jn 10:17-18). Krisztuson ágyékkötő van, ami félúton van a natura-lista (meztelen) és a későbbi teologi­zált (papi ruhás) ábrázolások között. Hiányoznak a szenvedés jelei, amelyek más ábrázolásokon oly hang­súlyosak. A Megfeszített egész test­tartása a tudatos­ságot árasztja. A fej feletti felirat (titulus) szövege is REX IUD(AEORUM), azaz: A Zsidók Királya. Krisztus rövid hajú és borotvált arcú, tipikusan római, ami a korai katakomba ábrázolásokra jellemző.

Kr.u. 430 körül, a Santa Sabina tem-plom kapuja (Vanyó 2000:209,325).

A fafaragvány a passió­történet jelene­teit ábrázolja, köztük a megfeszítést is. Az ábrázolás érdekessége, hogy Krisz­tus és a két lator nem három jól elkülö­níthető kereszt­re van feszítve, hanem egy faáll­ványszerű alkalmatos­ságon áll­nak, háttér­ben egy város falaival.

Kezeik hol a gerendákon, hol a leve­gőben vannak „rögzítve”, kéz­tartásuk az imád­kozó (ún. oráns) pózt idézi. Krisztus arca itt is jól kivehető, de hosszú haja és szakálla van, bár a templom római. Szeme nyitva van, ami a tudatos cselekvés jele. Mindhárom alak kissé oldalra csavarodik, ami a fizikai szenvedésre utal. A kép érdekes sajátsága a háttér és a felépítmény: mintha a városon kívüliséget akarná hangsúlyozni, ami teológiai szempontból komoly üzenetet hordozhat:

„Van oltárunk, amelyről nincs joguk enni azoknak, akik a sátorban szolgálnak. Mert amely állatok vérét a főpap a szentélybe beviszi a bűnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül. Ezért Jézus is, hogy meg­szentelje a népet tulajdon vére által, a kapun kívül szenvedett. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 10:10-14)

Felhasznált szakirodalom

• Vallás- és kultúrtörténet: a brittannica.com és az en.wikipedia.org szócikkei (Cross, Crucifixion, Coptic Cross, Celtic Cross, Tau, Tammuz stb.)
• Bibliai régészet: a biblicalarcheology.com cikkei (fentiek, The Staurogram)
• Bugár M. István: Szakrális képzőművészet a keresztény ókorban I-II., Paulus Hungarus / Kairosz Kiadó, Budapest, 2004
• Flavius, Josephus: A zsidók története (Antiquitates); Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980
• Flavius, Josephus: A zsidó háború (Bellum); Bibliaiskolák Közössége, Budapest, 1990
• Kroll, Gerhard: Jézus élete; Szent István Társulat, Budapest, 1993
• Minucius Felix: Octavius; Paulus Hungarus / Kairosz Kiadó, Budapest, 2001
• Plinius, Ifjabb: Levelek; Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981
• Tertullianus: Védőbeszéd (Apologeticum); In: Ókeresztény írók 12, Szent István Társulat, Budapest, 1986
• Sáry Pál: Keresztre feszítés az ókorban – Jogtörténeti tanulmány; Szent István Társulat, Budapest, 2004
• Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai; Jel Kiadó, Budapest, 2000