ApCsel 2:44-45
Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá.
Probléma
A szöveg modern politikai félreértése szerint az első Jézus-hívők kommunisták vagy utópisták voltak, szektás csoportok félreértelmezése szerint pedig a normális keresztény élet velejárója a teljes vagyon- és lakóközösség.
Ez utóbbiak logikája szerint az, hogy „együtt voltak” és „mindenük közös volt”, azt jelenti, együtt éltek közös albérletben, és mindenki minden fizetését beadta a közösbe. Esetükben e közös élet révén a csoportjuk szükségszerűen családpótlékká válik, hiszen vagy kerülik a párkapcsolatokat, igyekezve vágyaikat „testvéri” szinten tartani, azaz elfojtani, vagy túllépnek a házasság keretein, hogy ne kelljen elfojtani vágyaikat, és a „testvéri” közösségen belül „osztozva” egymáson. A közösségi elfojtást és a szabadosságot is a „száz százalékos” tanítványságra hivatkozva igyekeznek megélni, de a végeredmény ugyanaz: nem jön létre bibliai értelemben vett család: egy férfi és egy nő kizárólagos testi-lelki közössége egy életen át, gyermekek felnevelésével. – Valóban erről szólt volna a Jézusban hívők első közössége?
Értelmezés
Először is, az ApCsel a Szentírás más történeti részeihez hasonlóan leírás, de ettől még nem feltétlenül előírás.
Másodszor, az ApCsel 2. fejezete az Egyház születéséről szól, több szempontból is egyszeri eseményről. A nagy zarándokünnepek több mint másfél hónapnyi (!) idejére (peszáchtól sávuótig) rengeteg Palesztinán kívül élő zsidó érkezett Jeruzsálembe, akiknek – helyi rokonok híján – az ott tartózkodás és maga az utazás is sokba kerülhetett. Péter apostol pünkösdi prédikációja és a Szentlélek látványos leszállása pedig az ünnepek legvégén történt, amikor már mindenki utazott volna haza. Hirtelen ezrek lettek Jézus, a Messiás hívévé (2:41), akik az események és a csodák láttán (2:43) érthető módon maradni akartak – lemondva a hazautazásról, a hajó, szamár- és tevejegyről.
Ebben a rendkívüli helyzetben a hívők mind „együtt voltak” (2:44); minden nap a Templomban voltak, majd házanként úrvacsoráztak és imádkoztak (2:46). Ezt pedig azért tehették, mert a hívők közül a vagyonosok úgy érezték, nem nézhetik tétlenül a szükségben levőket, és a javaikon osztoztak velük (2:45). Nem olvassuk, hogy „mindenki mindent betett a közösbe”, hanem hogy akiknek volt mit eladni, azok az árát „elosztották mindenkinek, kinek mennyire volt szüksége” [paszin kathóti an tisz khreian eikhen]. Nyilván nem mindenki volt szükséghelyzetben, csak a külföldön élők és a helyi szegények.
Azt sem olvassuk, hogy a sok és különféle családi állapotú férfi, nő és gyermek hirtelen teljes mértékű együttélésbe kezdett: csak intenzív, de vallási célú együttlétről olvasunk, mit amilyen a tanítás, a közösség, az úrvacsora és az imádság. Nem is együtt laktak, hanem újra meg újra összejöttek a Szentély területén vagy házaikban.
Az első Jézus-hívő közösség nem valamiféle ideálnak vagy elvárásnak akartak megfelelni, hanem egy aktuális problémára reagáltak, méghozzá ösztönösen és önkéntesen. Ezt az 5. fejezetben Ananiás és Szafira fölösleges, képmutató hazugsága is illusztrálja: ők rendelkeztek az eladott telek árával, senki sem várta el tőlük, hogy beadják mindet a közösbe, mégis úgy tettek, mintha… (ApCsel 5:4).
Alkalmazás
A szöveg tehát sehol sem állítja, hogy az ókeresztény egyház ideálja, normája vagy elvárása az együttlakás és a magántulajdon elvetése lett volna. Ha ilyen elvárás létezett volna, a gyakorlat fennmaradt volna, és a jelenség az evangélium terjedésével máshol is automatikusan ismétlődött volna, de nem ez történt.
Nem voltak kommunisták, sem utópisták, nem hirdetek általános vagyonelosztást, mintha mindenkinek az egész fizetését be kellene adnia a közösbe, mert senkinek sem lehetne több, mint másoknak, vagy több, mint amire neki – a közösség szerint – szüksége van. Nem voltak modern kommunás szekta sem, amelyben csak „testvérek” – azaz családjaiktól elszakadt és házasságtól, gyermekvállalástól félő – fiatalok élnek együtt, kivonulva a családból és a világból egyaránt.
A szöveg ugyanakkor jól illusztrálja Jézus (Mt 6:3) és az apostolok (Ef 2:10) tanítását a zsigerből jövő jótékonykodásról. Az egész Újszövetségben is éppen azt láthatjuk, hogy az egyházban szegény és gazdag hívők együtt élnek (Jak 1:9-11,27, 2:14-17). Ez kísértést jelenthet szegénynek (Jak 2:2-9) és gazdagnak (Jak 4:13–5:6) egyaránt (1Tim 6:8-10), de éppen a Gondviselőben hívő válhat képessé arra, hogy emberileg elviselje a szegénységet és a gazdagságot egyaránt (Fil 4:11-13).
Egyházi vezetőnek is eleve jól kell tudni vezetni „a saját háznépét” (a saját háztartást, családot, gyermekeket), mert ez a szolgálatra való alkalmasság és hitelesség feltétele (1Tim 3:4-5,12-13). Az egyház tehát nem a család mint olyan helyettvan, hanem családokból áll, akik először is a saját háztartásukban gondoskodnak saját magukról (1Tim 5:8,14), másodsorban pedig a család-nélküliekről, amilyen az árva, az özvegy és az egyedülálló (Jak 1:27 1Tim 5:16).
Az egyház tehát nem a pénz körül forgó társadalom helyett van, hanem dolgozó és jótékonykodó emberek közössége egy ilyen társadalmon belül. Összefoglalva, az Újszövetség nem kommunizmust hirdet, hanem altruizmust, és nem kommunákat, hanem családok és egyedülállók egymást segítő közösségét, akik erejükhöz mérten azokon is segítenek, akik körülöttük élnek. Természetesen.