Az óember meghalt, vagy még él?

Ef 4:22,24
…vessétek le a régi élet szerinti óembert, … újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert…
Kol 3:9
Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert…

Probléma

Egyes szövegekből úgy tűnik, az „óembert” egyszer s mindenkorra levetkőztük, az „új embert” pedig felöltöztük (Kol 3:9-10 vö. Róm 6:6). Más szövegek azonban arra szólítanak fel jelen időben, hogy vessük le az óembert, és öltözzük fel az új embert, illetve újuljunk meg lélekben és elmében (Ef 4:22-24). Ezért egyesek a bűnökkel szembeni harcról úgy beszélnek, hogy az óember és az új ember harcol bennük. Mások azt nem értik, hogyan újuljanak meg „lelkükben és elméjükben” (ld. eltérő fordítások)? Ráadásul Pál apostol „külső embert” és „belső embert” is emleget (2Kor 4:6), ezek vajon hogy viszonyulnak az ó- és az új emberhez?

Válasz röviden

Az „óember” vagy „régi ember” [ho palaiosz anthró­posz] a régi énünk, ami a bűnök miatt tönkrement, és Krisztussal együtt keresztre lett feszítve. Az „új ember” [ho kainosz anthróposz] pedig az új énünk, ami Krisztussal együtt új életre támadt fel. Az újjászületett embernek egyetlen identitása van, az új: Isten gyermeke, szent, igaz, világosság stb. Nem az új ember harcol benne a régi emberrel, hanem a Szentlélek harcol benne: az új emberben a test kívánságaival. A külső támadásnak és a belső árulásnak, a zsigerből, neveltetésből, kísértésből fakadó indulatoknak, érzéseknek és gondolatoknak feszül neki a Lélek akarata, bennünk való munkálkodása, és új énünknek azt kell megtanulnia, hogy a Léleknek engedelmeskedjen.

Az Ef 4:22-24 fordítása pontosításra szorul: az igék a megszokott magyar fordításoktól eltérően valójában nem felszólító módban állnak (vessétek le, öltözzétek fel, újuljatok meg). Pál arról beszél, hogyan tanultátok a Krisz­tust, mi valóság már őbenne: „levetve” a régi ént és „felöltözve” az új ént (ezek tehát egyszer megtörténtek), illetve elmétekben „megújulva” a lelkiek terén (ti. azóta is, folyamatosan).

A „külső emberünk” [ho exó hémón anthróposz] a fizikai testünk, ami folyamatosan romlik, a „belsőnk” [ho eszó hémón] viszont a lelkünk, az „új ember”, ami viszont folyamatosan megújul, felfrissül.

Válasz kifejtve

A régies „óember”, magyarán „régi ember” mi magunk voltunk, még a megtérésünk előtt. A minket megtévesztő vágyak (függések stb.) e régi énünket teljesen tönkretették (Ef 4:22). Krisztus a kereszten velünk egy lett, mi pedig vele lettünk egy a keresztségben (Róm 6:3-11, Kol 3:9-10, Gal 3:27). Óemberünk, azaz régi énünk vele együtt lett keresztre feszítve, tehát meghalt (Róm 6:6). Új emberünk, azaz új énünk pedig vele együtt feltámadva született új életre. Az „új ember” mi magunk vagyunk, megtérésünk óta.

Az Ef 4:22-24 pontosításra szorul: „…levetkőzve a korábbi életmód szerinti régi éneteket … megújítva elmétekben lelki téren, és felöltözve az új ént, amely Isten szerinti valós igazságban és szentségben lett teremtve”. Az indoklás alapja a nyelvtani (szöveg)szerkezet és az azonos tematikájú bibliai szövegek.

• A három ige (levetkőzni, felöltözni, megújulni) nemfelszólító módban áll, mint a 25-32. versek felszólításai és tiltásai, hanem sajátos nyelvtani szerkezetben (ún. accusativus cum infinitivo), tehát olyan igenevek (aorisztosz infinitivusok), amelyek a 20-21. és 24. versekben álló öt igéhez kapcsolódnak, ezekből négy múlt időben fordítandó (aorisztosz alakú) ige (megtanultátok, hallottátok, tanítást kaptatok, teremtve lett), egy pedig jelen idejű létige (amint az valóság).
• A 20-21szerint „De ti nem így tanultátok meg [emathete] a Krisztust, ha úgy halottatok [ékuszate] és kaptatok tanítást [edidakhthéte] róla, amint az valóság [kathósz esztin alétheia] Jézusban: …”, és a 24 szerint is az új én Isten által „lett teremtve” [ktiszthenta] – nyilván az újjászületéskor.
• A 22-24.versben a T/2 alany („ti”) tárgyesetben áll [hümasz], a vizsgált igék pedig aorisztosz infinitivusban, ezek legjobb magyar megfelelője: „levetkőzve” [apothesz­thai] és „felöltözve” [endüszaszthai]. A szövegkörnyezet (így tanulták meg Krisztust, így hallottak róla, így kaptak tanítást róla, amint az valóság Jézusban, teremtve lett) és más szövegek (Kol 3, Róm 6) múlt ideje alapján ui. kézenfekvő az értelmezés, hogy megtérve és bemerítkezve vetkőzték le a régi ént és öltözték fel az új ént, amely Isten által „lett teremtve” [ktiszthenta]. A „megújulva” [ananeúszthai] szenvedő szerkezetben (passivum­) és folyamatos, jelen idejű alakban (praesens) áll, tehát ezt más teszi velük: Isten újítja meg, frissíti fel őket, és azóta is, napról napra történik: „(Istentől folyamatosan) megújítva”.
• Pál a 23. versben az elménk [núsz] Isten általi folyamatos megújulására utal: „lélekben” vagy pontosabban „lelki téren” [tó pneumati tú noosz hümón]. A formális fordítás (pl. Vida: „értelmetek szelleme számára”) és a leegyszerűsítés (pl. RÚF: „lelketekben és elmétekben”, EFO: „teljesen újítsátok meg a gondolkozásotokat”) elmegy a lényeg mellett: a pneuma (lélek) szó ui. sajátos funkciójú részes esetben áll (ún. dativus locativus). Először is, Istenújítja meg az elménket, másodszor, ezt lépésről lépésre teszi, harmadszor, a spiritualitás terén újít meg: „lélekben/lelkiekben”, azaz „a lélek/a lelkiek terén” vagy egyszerűen „lelki téren”. Ez a fejezet gondolatmenetében az erkölcsi döntésekről szól: az apostoli tanítás ezen a téren mutat irányt, és szólít fel döntésre (ue. Róm 12:2).

Az újjászületett emberben tehát nem a régi ember harcol az új emberrel, hanem a Szentlélek harcol benne „a test” kívánságaival. Nem egy régi meg egy új identitás viaskodik bennünk, hanem az új identitáson belül két akarat feszül egymásnak (Gal 5:16-17). Az új ember nem az egyik küzdő fél, hanem maga a csatatér: az, ami kiformálódóban van. Még képes vétkezni, mert neveltetéséből, korábbi függéseiből adódó zsigeri reakciói még hatnak benne, és ebben a testben, világban élve a kísértések kívülről újratermelődhetnek. Most már azonban képes nem vétkezni, mert a bűn már nem uralkodik rajta (csak ha/amíg hagyja).

• Egyfelől új identitása van: Isten gyermeke, szent, igaz, világosság stb., de ezt tudatosítania kell (Róm 6:3,11), és sosem lesz teljesen hibátlan vagy bűntelen.
• Másfelől új erőműködik benne: a Szentlélek abban segíti, hogy azt akarja, amit Isten akar, és ne azt, amit a „test” [szarx], amit Isten nélkül tenne, de ezt is tudatosítania kell (Gal 5:24-25), mert a Lélek nem tőle függetlenül munkálkodik benne, hanem vele együtt, és mert belülről fakadó engedelmességre akarja megtanítani, azaz fel akarja nevelni.

A bensőnkben tapasztalható feszültség tehát valóságos, de nem a régi és az új ember küzdelme zajlik (hiszen a régi a Krisztussal együtt meghalt), hanem az új ember kiformálódása kezdődött el, és van folyamatban (Gal 4:19, 2Pt 1:4 vö. 1Jn 3:1-3). Fájdalma pedig annak a bizonyítéka, hogy az új ember él. Az új értékek melletti döntés azért fáj, mert önmagunkkal kell szembeszállnunk, mert sajátunknak érzett vágyakról kell lemondanunk valami szebb, jobb és valósabb érdekében. Így tanulunk önuralmat, ami a Lélek egyik gyümölcse.

Az identitás kérdése azért fontos, mert amit magunkról gondolunk, azt is fogjuk megtapasztalni. Nem mindegy ugyanis, hogy a tetteink alapján értékeljük a mivoltunkat, vagy a mivoltunk alapján értékeljük a tetteinket.

Ha az vagyok, amit teszek, akkor ha vétkezek, „bűnös vagyok”, és mivel nem csak a tettemet kell elítélnem (ez bűn), hanem egész lényem kerül ítélet alá (bűnös vagyok), jön a szégyenérzet. Mivel azonosulok a tettemmel, nem tudok tőle távolságot tartani, nem tudom megutálni, sem tenni ellene; így jutok el az önutálathoz és a bűnnel szembeni kiszolgáltatottság érzéséhez. Már nem tartom elégnek a lábmosást (Jn 13:10), hanem be akarok merítkezni, mert úgy érzem, mindent újra kellene kezdeni, és azt remélem, egy élmény segíthet új identitást felépíteni (sokan jutnak el idáig olyan felekezetekben, ahol gyermekként lettek megkeresztelve).

Pedig az újrakezdés valójában már megtörtént: Krisztus halálával és feltámadásával, ezért akár csecsemőként, akár felnőttként lettünk megkeresztelve, a feladat ugyanaz: aszerint élni, ami Krisztussal egyesülve történt velünk, hogy az határozza meg a tetteinket, akik lettünk.

Ha tehát vétkezem, nem új magamat, hanem a tettemet ítélem el, hiszen több vagyok, mint a vétkem. Bánhatom a vétkem, amiért én vagyok a felelős (nem „csak a testem”), de meg is utálhatom a bűnt, mert az számomra már egyre idegenebb. Istennek megköszönhetem, hogy a bűnt felismerhettem, hogy van rá bocsánat, és kérhetek tőle lélekjelenlétet és erőt, hogy legközelebb előbb észrevegyem, mi történik, és legyen erőm szembeszállni a belső árulással vagy a külső ellenséggel. Így valóban új élményekben lesz részünk: lelki növekedésnek indulhatunk.

Más, kapcsolódó szövegek: Róm 5:8 7:7-25 1Jn 1:10 3:6 5:18 Jak 4:8