Jézus feltámadása

(c) dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont (v.1. 2019.04.21.) PDF

Húsvét nagypéntek és vasárnap, Jézus Krisztus váltsághalála és testi feltámadása az Evangélium üzenetének központi eleme. Krisztus feltámadása nélkül azonban a halálával sem mennénk sokra, sőt, Pál apostol szerint, ha Krisz­tus nem támadt volna fel, a hitünk semmit sem érne (1Kor 15:1-11.14-19).

1. Mi történt, és mi nem?

A feltámadás puszta gondolata is okkal-joggal vet fel kérdéseket. Jézus feltámadá­sának állítása azonban – éppen a jelentősége miatt – még több bizonyításra szorul. A történteket illetően – logikai szempontból – nincs túl sok lehetőség:

• Jézus nem halt meg – a római katonák, a nem hívő zsidók és a tanítványok mind tévedtek, vagy be lettek csapva;
• Jézus meghalt, de tanítványai azt hitték, hogy feltámadt – azaz tévedtek, hallucináltak vagy valaki becsapta őket;
• Jézus meghalt, de tanítványai ezt tudva mégis azt állították, hogy feltámadt – azaz hazudtak, kitalálták az egészet, becsaptak mindenki mást;
• Jézus meghalt és fel is támadt – azaz tanítványai tanúségtétele igaz.

Jézus feltámadása, akárcsak Isten létezése, bizonyít­ha­tat­lan mindenki számára kényszerítő erejű módon. Az alábbi adatok és érvek is az evangéliumi tanúságtétel valószínűsége, illetve a többi lehetőség valószínűtlensége mellett szól­nak. A végső bizonyíték ugyanis a hívők számára sem kevesebb, mint a Feltámadottal való sze­mélyes találkozás szubjektív élménye, ami azonban kétezer éve ismétlődő tapasz­talat, ezért milliók életére, így a történelemre is ob­jek­tív módon hat.

1.1. Látta valaki a feltámadást?

Magát a feltámadást senki sem látta. A Feltámadott azonban viszonylag sok ember­nek jelent meg, akik így szem-, fül- és kéztanúk (1Jn 1:1) lettek:

• a magdalai Mária, Jakab anyja Mária, Johanna, Salómé és más asszonyok, akiknek eszébe sem jutott a viszontlátás lehetősége (Mt 28:8-10, Mk 16:1-8, Lk 24:10, Jn 20:11-18)
• az Emmausba tartó két csalódott és szomorú tanítvány (Lk 24:13-35)
• a tizenegy apostol és a velük levők, akik nem várták Jézus feltámadását és a nőknek sem hittek (Mt 28:16-20, Lk 24:34.36-53, Jn 20:19-29, 21:1-23)
• József és Mátyás, akik végig együtt voltak az apostolokkal, és Jézust életében ismerték, és feltámadva is látták (ApCsel 1:21-26)
• Jakab, Jézus féltestvére, aki a többi családtaghoz hasonlóan nem hitt benne, de végül a jeruzsálemi közösség vezetője lett (1Kor 15:7)
• Saul, aki először üldözte Jézus híveit, de végül Pál néven apostol lett belőle (ApCsel 9:1-19, 22:3-16, 26:9-18)
• egyszerre több mint ötszáz testvér (1Kor 15:6).

Összefoglalva, ha maga a feltámadás pillanatának nem volt emberi tanúja, a Feltámadottal való találkozások a feltámadás tényét igenis bizonyítják.

1.2. Biztos, hogy meghalt? Nem élhette túl?

Jézust már a keresztre feszítés előtt úgy megkorbácsolták (Mt 27:26, Mk 15:15), hogy nem tudta kivinni a keresztgerendát a kivégző helyre, ezért egy járókelőt, kürénéi Simont kényszerítettek erre (Mt 27:32, Mk 15:21, Lk 23:26).

A római katonák tudták, hogyan kell valakit kivégezni. Konkrétan látták, hogy Jézus kilehelte a lelkét, és meghalt (Mk 15:39, Lk 23:47). Ezért a lábszárát sem törték el, de azért a mellkasába dárdát döftek; a tüdejéből kifröccsenő vér és víz pedig a halál biztos jele volt (Jn 19:31-34).

A tanítványok is úgy látták, hogy Jézus kilehelte lelkét és meghalt (Mt 27:50, Mk 15:37, Lk 23:46, Jn 19:30). Egy tanítvány, arimátiai József kikérte Pilátustól a holttestet, hogy sírba tehesse, Nikodémus és több női tanítvány szeme láttára ezt meg is tette (Mt 27:57-61, Mk 15:42-47).

A Jézusban nem hívő zsidók is úgy tudták, hogy meghalt, hiszen tanítvá­nyait azzal vádolták, hogy a holttestét lopták el (Mt 27:66, 28:4.11-15).

Összefoglalva, mivel a rendelkezésünkre álló adatok alapján Jézus minden kortárs szemtanú szerint meghalt, új és megbízható adatok nélkül teljesen alaptalan utólag azt feltételezni, hogy mindenki tévedett.

1.3. Nem vihette el valaki a testét?

A sírt nem római katonák, hanem a Szentély őrségének katonái őrizték (Mt 27:65-66). A tanítványok azonban fegyvertelenek voltak, tehát eleve nem tudták volna erőszakkal elrabolni a holttestet.

A Nagytanács ráadásul a barlangnyílást lezáró követ megelőző céllal lepecsételte (Mt 27:66). A kő elmozdí­tása a pecsétet is letörte volna, a holttestet tehát észrevétlenül sem lehetett ellopni.

Eleve sziklába vájt sírról volt szó (Mk 15:46), amelynek egyetlen nyílását henger alakú kő zárta el. Ez ugyan nagy volt (Mk 16:4), de egy erős férfi képes volt oda- és elhen­geríteni, mint arimátiai József (Mt 27:60). Vasárnap hajnalban azonban először nők mentek ki a sírhoz, hogy befejezzék a holt­test előkészítését, nekik pedig eleve az volt a gondjuk, hogy ki fogja nekik elhengeríteni a nehéz követ (Mk 16:3)?

Összefoglalva, a tanítványok képtelenek lettek volna erőszakkal vagy észrevétle­nül elvinni a holttestet, de hogy ilyesmi a szándékukban állt volna, az bizonyí­tásra szorul. A Nagytanács vádja a lopásról tkp. azon alapult, hogy a saját kato­náik ennyire alkalmatlanok voltak a sír őrzésére: elaludtak vagy otthagy­ták a feladatukat – ilyesmiért azonban büntetés járt volna.

1.4. Ki hengerítette el a követ? Hány angyalt láttak?

A Jézust követő nők és az angyalok találkozásáról szóló evangéliumi beszá­molók három részletet illetően eltérnek.

Márk, Lukács és János beszámolója megegyezik abban, hogy a nők a követ elhengerítve találták, és a sírban a holttestet nem látták, de eltérnek abban, hogy a sírban egy angyal (Mk 16:5), vagy két angyal jelent meg (Lk 24:4, Jn 20:1.11-12). Máté szerint azonban, amikor odaértek, a követ a szemük lát­tá­ra hengerítette el egy angyal, és az őrök ekkor futottak el (Mt 28:1-4).

Az angyalok üzenete mindenesetre azonos volt: (1) ne ke­res­­sék az élőt a halottak között, (2) itt temették el, de nincs itt, mert fel­támadt, (3) emlékez­zenek rá, hogy előre beszélt feltámadásáról, és (4) Galileában találkoznak vele (Mk 16:6-7, Mt 28:5-6, Lk 24:5-7).

Máté szerint az asszonyok az angyal szavai után hazafelé futva magával Jézussal is találkoztak (Mt 28:8-10), János szerint magdalai Mária egyedül maradva találkozott Vele (Jn 20:11-18). Jézus mindkét esetben arra kérte a nőket, hogy ne kapasz­kodjanak bele, ne tartóztassák.

Összefoglalva, a követ minden bizonnyal angyal hengerítette el, vagy a nők sírhoz érkezésekor (Mt), vagy előtte (Mk, Lk, Jn), és a sírban egy vagy két angyal volt jelen, és valamelyikük megszólította a nőket. Ezek az eltérések azonban a lényeget nem érintik, az pedig az üres sír ténye és az angyalok üzenete. Bár a kor bíróságai nők tanúságtételét nemigen tartották megbízhatónak, és a nők beszámolói két részletet illetően el is térnek, ne feledjük, hogy e nők beszámolóit férfiak írták le :o).

1.5 Nem tévesztették el a sírt?

Arimátiai József a saját új sírjába akarta Jézus eltemetni (Mt 27:60, Jn 19:41), Nikodémus is jött segíteni, és illatszereket is hozott (Jn 19:39), a galileai asszonyok is elkísértékJózsefet a sírhoz (Lk 23:55), és megfigyelték, hova helyezte el a holttestet (Mk 15:47).

Vasár­nap reggel a nők pontosan tudták, hova mennek, és egy angyal is meg­erősítette őket abban, hogy jó helyen járnak (Mk 16:6). Amikor Péter és János meghallotta a hírt, ők is tudták, hova kell futniuk (Lk 24:12, Jn 20:3-10).

Összefoglalva, nincs okunk feltételezni, hogy arimátiai Józseffel együtt mindenki összetévesztette az ő új, használatlan sírját egy másikkal, de még ha ilyesmi történt volna is, a másik, üres sír tulajdonosa minden bizonnyal fel­hívta volna a figyelmüket a tévedésre, illetve aki József számára kivájta vagy eladta a barlangsírt, az is tanúskodhatott volna az ostoba tanítványok ellen – feltéve, hogy csakugyan ennyire ostobák lettek volna.

1.6 Miért nem ismerte fel mindenki azonnal?

A feltámadt Krisztus korai megjelenéseiről szóló beszámolók közül a magda­lai Mária és az Em­maus felé tartó két tanítvány esetéből úgy tűnik, Jézus nem volt azonnal felismerhető.

Magdalai Mária esetében (Jn 20:11-18) az történt, hogy miután Péter és János az üres sírtól hazament, az összetört Mária ott maradt és sírt. Még a két angyal meg­jelenése és a kérdésük sem tudta kizökkenteni kétségbeesé­sé­ből: nem azt remélte, hogy Jézus feltámadt, hanem azt hitte, hogy valaki elvitte a holt­tes­tét. Amikor Jézus megszólította, hátrafordult, és bár látni látta őt, azt gondolta, hogy a kertész az (20:15). Csak amikor Jézus a nevén szólította, ismerte fel a Mestert.

Az Emmausba tartó tanítványok (Lk 24:13-35) is biztosan személyesen ismerték Jézust. Szomorúságuk és csalódottságuk miatt azonban (24:17-21), bár órákon át együtt mentek és beszélgettek, nem ismerték fel Jézust. Ő végül a sze­mükre is vetette, hogy milyen nehezen hisznek abban, ami az Írásokban meg lett jövendölve (24:25-27). Amikor azonban egy faluba érve asztalhoz ültek, és Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, meg­törte és nekik adta, a mozdulatsor megnyitotta a szemüket (24:30-31). Amikor pe­dig Jézus hir­te­len eltűnt, megértették, miért jöttek már akkor is izgalom­ba, ami­kor Jézus menet közben feltár­ta előttük az Írásokat (24:32).

Összefoglalva, a feltámadt Jézus külsőleg nem lehetett feltűnő, normálisan nézhetett ki, hiszen a saját testében támadt fel. Akik azonban utoljára látták, emberi roncs­ként látták, és nem hitték, hogy valaha élve viszontlátják. A sírva gyászoló Mária és a csaló­dott, szomorú tanít­vá­nyok reakcióideje mögött lélektani jelenség áll: amit nem kere­sünk, akkor se vesszük észre, ha a szemünk előtt van.

1.7. Nem csupán Jézus lelke kísértett?

A feltámadt Krisztus valóban képes volt zárt ajtók mögött megjelenni (Jn 20:19.26, 21:4.14), vagy éppen eltűnni (Lk 24:31.34), illetve felemelkedni az égbe (Lk 24:51, ApCsel 1:9-11). Mégsem volt csupán „hazajáró lélek”, létformája példátlan módon egyszerre volt evilági és túlvilági.

A Feltámadott első tanúja a magdalai Mária volt. Amikor felismerte Jézust, meg is ragadta őt, mert Jézus – pontos fordítás­ban – így kérte: „Ne kapasz­kodj belém [mé mú haptú]…” (Jn 20:17). A sírtól hazafelé rohanó asszonyok is leborultak Jézus elé, és megragadták a lábát (Mt 28:9). Ha Jézus létfor­mája nem lett volna fizi­kai is, nem lehetett volna megragadni.

Amikor először jelent meg – hirtelen, zárt ajtók mögött – apostolai között, azok megijedtek, mert „kí­sértetnek” [phantaszma] hit­ték (Lk 24:36-37). Jézus azonban ezt azon­nal cáfolni akarta: kérte őket, hogy nézzék meg jól, és tapintsák meg kezét, lábát, oldalát – a sebeit. Enni is kért, sült halat adtak neki, ő pedig a kezébe vette, és megette azt (Lk 24:38-43), és később a Galileai tónál is együtt evett velük (Jn 21:12). Tamásnak nem volt elég az, hogy mások látták Jézust, ő meg is akarta érin­teni. Jézus ezért akkor is megjelent, amikor ott volt a többiekkel, és ő maga kérte, hogy érintse meg a sebeit (Jn 20:26-29).

Összefoglalva, a kísértetként való vissza­térés eleve nem minősíthető feltámadás­nak, sem a tanítványok, sem a kívülállók előtt. Jézus eleve másról beszélt: bár meg kell öletnie, fel is kell támadnia (Mt 16:21; 17:22-23; 20:18-19), és testének tem­plo­mát Ő maga fogja felépíteni (Jn 2:21-22). Jézus nem is azt állította, hogy ő a testetlen átmeneti szellemi létforma, hanem hogy ő maga az élet és a feltámadás (Jn 11:25-26).

1.8 Nem lehet, hogy csak hallucináltak?

A hallucináció egyéni és rövid ideig tartó képzelgés. Jézus azonban ritkán jelent meg egyé­nek­nek (Mária, Jakab, Saul), inkább kisebb-nagyobb csopor­tok­­nak, sőt, Pál szerint egyszerre több mint ötszáz testvérnek (1Kor 15:6).

Ráadásul Jézus összesen negyven napon át jelent meg híveinek (ApCsel 1:3), néha csak perceken át, máskor viszont hosszú órá­kon át volt velük együtt, külön­böző napszakokban és eltérő környezetben.

Az embe­rek pedig ugyanazt látták és hallották, amíg Jézus beszélgetett velük, tanította őket. Legalább kétszer együtt is evett velük (Lk 24:41,42, Jn 21:12-15). Többen meg is érintették: az asszonyok (Mt 28:9, Jn 20:17) és a tizen­egy apostol (Lk 24:39, Jn 20:27). Végül, Jézus az apos­to­lokra rá is lehelte a Szent­lelket (Jn 20:22).

Összefoglalva, eltérő összetételű embercsoportok tagjainak heteken át ismétlődő, egyidejű, akár órákon át tartó, közös és teljes ér­zék­szervi élménye kizárja a szubjektív vagy kollektív hallucinációt.

1.9. Nem lehet, hogy csak kitalálták az egészet?

Jézus feltámadásának a kitalálása és az egész emberiség átverése olyan vád, ami bizonyításra szorul, mert sokkal több kérdést vet fel, mint amennyit megolda­ni látszik.

A gyanakvás és ez a vád akkor lenne jogos, ha lenne rá okunk: ha az újszövetségi beszámolók­ban ki lehetne mutatni olyasmit, ami ilyen szinten hitelte­lenné tenné a szerzőket.

A hazugság ugyanis mindig ki­derül. Mindig van jele, mert mindig valami­lyen érdeket szolgál. Gyökere mindig a jellem hiá­nya, és minél nagyobb a hazugság, annál jellemtelenebb az illető, ami azon­ban tetten érhető a magatartásán, az életútján (ld. szektaalapítók).

Az apostolok jelleme és megbízhatóságuk mértéke műveik és életük alapján megítélhető. Mellettük szól mind az ókori irodalomban példátlan őszinteségük, ahogy az evangéliumok­ban a saját küzdelmeikről, hibáikról és hitetlenségükről írnak. Mellettük szól az e mögött álló pozitív változás is, ami éppen a feltámadás élményének hatása a jellemükre. Amit átéltek, azért képesek voltak mindent odaadni és elveszíteni, élni és halni egyaránt.

Összefoglalva, amíg a kitaláció-elmélet a tanítványok beszámolóján nem tud­ja kimutatni az aljas hazu­dozás vagy a naiv ostobaság jeleit, addig nincs más alapja, mint egy világnézeti előítélet, például, hogy Isten nincs, csodák sincsenek, ezért feltámadás sincs. Az az elképzelés pedig, hogy a tanítványok annyira féltek a haláltól és attól, hogy Jézus hazugnak bizo­nyul­jon, hogy az örök élet reményében képesek voltak mindenki másnak hazudni és e hazugságért az életüket áldozni – önellentmondásos összeesküvéselmélet.

1.10. Feltámadt vagy fel lett támasztva?

Az Újszövetségben hol azt olvassuk, hogy Isten támasztotta fel Jézust (ApCsel 2:32, Róm 10:9, 1Kor 15:12-15, 2Kor 4:14, 1Pt 1:21), hol arról, hogy ő maga támadt fel (1Kor 15:20) és ő maga építette fel saját testének templomát (Jn 2:20-21).

A két kijelentés azért nem ellentmondásos, mert Isten több mint Atya: Fiú is, Lélek is. Ami­kor pedig a Fiú emberré lett, Isten lett ember­ré, ezért Jézus az emberré lett Isten. Ami tehát Jézussal történt, az a Fiúval tör­tént, azaz Istennel történt. És amit Jézus tett, azt a Fiú tette, azaz Isten tette.

Összefoglalva, a bibliai istenkép alapján a két kijelentés – hogy Isten feltámasztotta a Krisztust, és hogy a Fiú feltámadt – egymást kiegészítő állítás. Mivel a Fiú az Atya „egyszülöttje” (értsd: a maga nemében egyetlen Fia), neki is élete van önmagában (Jn 10:17-18), és ő maga az élet és a feltámadás (Jn 11:25-26).

2. Mi a történtek jelentősége?

Jézus lénye, tanítása, tettei, ami vele történt, és amit másoknak ígért, egységet alkot. Ha ő nem az, akinek mondta magát, akkor nem taníthatta, amit tanított, nem tehette, amit tett, nem történhetett meg vele, ami megtörtént, és nem ígérhette meg híveinek, amit megígért.

A megdicsőülés hegyéről lefelé menet Jézus okkal kötötte a szűkebb tanítványi kör lelkére (akkor is, ha még nem értették, mire gondol), hogy átváltozásáról csak azutánbeszél­hetnek másoknak, miutánfeltámadt a halálból (Mk 9:9-10).

2.1. A feltámadása mit bizonyít Jézusról?

Az evangéliumok szerint Jézus parancsszóval uralkodott a természeti és a szellemi erők, sőt, a halál felett. Nem pusztán imádkozott csodáért, hanem életre szólított halottakat. Nem pusztán visszaadta mások életét néhány évre vagy évtizedre, hanem teljesen megváltoztatta a halálhoz és az élethez való hozzá­ál­lá­sun­kat.

Jézus tehát feltámasztott má­sokat, mint pl. Jairus lányát (Mt 9:18-26, Mk 5:21-43, Lk 8:40-56), egy naini özvegy fiát (Lk 7:11-17) és barátját, Lázárt (Jn 11:1-44). Mint Jézus minden csodája, a feltámasztás is „jel” [szémeion] volt azonban, ami ön­ma­gán túlmutatott, konkrétan arra, hogy Ő maga az élet és a feltámadás, és aki ben­ne hisz, az, ha meghal is, él, és nem hal meg örökre (Jn 11:23-26).

Aki ilyesmit állít, annak megölhe­tetlennek kell lennie, és mivel Jézust megölték, de feltámadt, tényleg az, akinek mondta magát (Jn 2:18-23).

Összefoglalva, Jézus feltámadása igazolta ki- és mivoltát, hogy Ő Isten hatalmas Fia (Róm 1:4), a Messiás (ApCsel 17:3, 1Kor 15:3-4), mindenki bírá­ja (ApCsel 17:31). Ez egyúttal igazolta minden tanítását, tettét és ígéretét.

2.2. Jézus feltámadásának mi köze van hozzánk?

Először is, Krisztus halála váltságáldozat volt: a szent és igaz vált bűnné és átokká, tehát ártatlan bűnhődött helyettünk. Isten önmagával szemben volt igaz­ság­talan, hogy velünk ne kelljen igazságosnak lennie, mert akkor végünk van.

De éppen a helyettes váltság igazságtalansága miatt, ha halott maradt volna az, aki ártatlanul helyettünk bűnhődött, ez a lelki­isme­re­tünket csak még jobban terhelné.

Századokon át az évente ismétlődő állatáldozatok is visszamenő­leg bűnbocsána­tot szereztek ugyan, de a lelkiismere­tet nem tudták megtisztí­tani (Zsid 9:14.24-28, 10:1-4), hiszen az állat ártatlan volt ugyan, de nem önként ment helyettünk a halálba, a bünte­tés rend­szeres megú­szá­sa önmagá­ban pedig nem ad erőt a bűnnel szemben, csak újra meg újra emlékezteti az embert a tehetetlenségére, és ennek ismétlődő követ­kez­ményeire…

Jézus azonban nem csak ártatlan volt (Zsid 9:14), hanem tudatosan, önként vállalt értünk áldozatot (Zsid 10:5-6), amire az irántunk való szere­tete indí­totta (Gal 2:20, Ef 5:2). Mivel emberként bűntelen és igaz volt, tökéletes áldozatként elég volt egyszer meghalnia mindenki bűnéért (Zsid 10:11-12, 1Jn 2:2), és feltámadt a halálból.

Ez azt jelenti, hogy Ő az életünk Ura, és nem csak szavakkal lehet neki megköszönni, amit értünk tett, hanem minde­nünk­kel tartozunk Neki. Engedel­mességünk tehát egyfelől hálából (Róm 6:17, 7:24-25, 1Kor 15:57 stb.) és az iránta való viszontszere­tet­ből (1Pt 1:8) fakadhat, másfelől azonban ő maga ad belénk új szívet, és írja bele parancsait (Zsid 8:10, 10:16-17).

A Fiún örökre nyomot hagytunk. De Ő is rajtunk. Átszögezett kezek ölelnek minket át, segítenek talpra vagy veregetnek vállon, hogy átszögezett lábak nyomában menjünk tovább. Új életünknek ára volt, és amit Jézus értünk tett, az nekünk is új értéket adott, ezért nem élhetünk úgy, ahogy korábban (1Pt 1:17-23 stb.).

Ez az új élet tehát a kegyelem, a hála és a viszontszeretet, az új szövetség motivá­cióján alapul, olyan lelki-szellemi történéseken, amelyek új identitást, kettős ter­mészetet, életen át tartó metamorfózist, és üdvbizonyosságot adnak.

Ha valóban hisszük, és meg is valljuk, hogy feltámadt a halálból, megmenekültünk (Róm 10:9).

Mivel tudhatjuk, hogy halálos szeretet mentett meg minket, a Feltá­madt megváltó révén lelkiismere­tünk megtisztulhat (1Pt 3:21), bűnösből igazzá válhatunk (Róm 4:23-25). Mivel Krisztus örökké­való főpapunk, Melkisédek „rendje” szerint örök közbenjárónk (Zsid 7:14-25 vö. 4:12-16, 1Jn 1:9).

Mivel Jézus megelevenítő lélekké, életadó szellemi lénnyé lett (1Kor 15.45), feltámadása által szület­he­tünk újjá (1Pt 1:3-4), és Őt mint a láthatatlan Isten ikonját egyre job­ban megismerve a bennünk lakó Lelke által át­vál­toz­hatunk az ő hasonlatosságára (2Kor 3:18, 4:6), konkrétan isteni természet részesévé válhatunk (2Pt 1:3-4).

Krisztus velünk azonosult, ezért bár mi erkölcsi halottak és bűnök rabjai voltunk, Isten Krisztussal együtt minket is életre keltett és fel­támasztott (Ef 2:1-6), a keresztségben ugyanis Jézussal együtt meghaltunk és feltámad­tunk (Róm 6:3-11), így nem csak szenvedéseiben, hanem feltámadása ere­jében is osztozhatunk (Fil 3:10, Gal 5:16-18.22-25). Azt tarthatjuk magunk­ról, hogy már nem vagyunk a bűn rabjai, hiszen számára halottak vagyunk, és az Istennek élünk (Róm 6:11-14, 8:1-2, Kol 3:1-10).

Az az Isten, aki Jézust feltámasztotta, minket is fel fog támasztani (1Kor 6:14, 2Kor 4:14), hiszen a Jézus­ban hívő emberben ugyanaz a Lélek vesz lako­zást, aki az ember Jézust is feltámasztotta a halál­ból, ezért Isten a hívő halan­dó testét vagy létfor­máját [szóma] életre fogja kel­teni (Róm 8:9-11), Krisztus a saját megdicsőült létformájához hasonlóvá fogja változtatni (Fil 3:21), azaz halhatatlanságbaöltözik (1Kor 15:52-54).

A hívőnek már nem kell egész életé­ben a haláltól félve élnie (Zsid 2:15), mert Krisztus „erőtlenné tette” vagy „semmissé tette” [katargeó] a Vádlót, akinek hatalma volt a halálon (Zsid 2:14), illetve magát a halált is, vilá­gos­ságra hozva az elmúlhatatlan életet az evangélium által (2Tim 1:10). Így „teszi semmissé” [katargeó] a lázadó szellemi hatalmakat (1Kor 15:24), az antikrisztust (2Thessz 2:8) és végül, utolsó ellenségként magát a halált is, végleg (1Kor 15:26, Jel 20:14).