Jézus pere

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont (v.1. 2018.02.20.) PDF

Jézust mindegyik evangélium szerint pénteki napon, délben feszítették keresztre, a szom­bat és a peszach ünnep előkészületi napján, a zsidó naptár szerint Niszán hó 14-én. Pilátus idején kétszer fordult elő, hogy Niszán 14. péntekre esett: i.sz. 30 április 7-én és 33 április 3-án. Mivel Jézus „Kr.e.” 4. körül született, a szolgálatát „mintegy 30 évesen” kezdte el (Lk 3:23), és az kb. 3 éven át tartott, az i.sz. 30. április 7. tűnik a legvalószínűbb dátumnak. A kivégzés dátumának nincs különösebb jelentősége, Jézus elfogásának, perének és kivégzésének kronológiá­ja, és a kortörténeti háttéradatok azonban igazi drámát tárnak elénk.

Nagyhét kronológiája

Nagyhét történetét az evangéliumok alapján összeállítani nem egyszerű feladat, különösen ha az utolsó vacsorát, Jézus elfogatását, a hat kihallgatást és az ezzel járó ide-oda hurcolást csütörtök este és péntek dél közé akarjuk zsúfolni. Ezért jó ha már itt az elején tud­juk, hogy ez a hagyomány csak a 4. sz. végén alakult ki. Az ókeresztény egyház első nemzedékei még más­képpen ismerték a történetet, és a mai rekonstrukciók (ld. Szakirodalom) is az ő verziójukat valószínűsí­tik.

1. Kedd

Kedd este volt az utolsó vacsora. Júdás elment elárulni Jézust, aki a tanít­ványokkal együtt kiment az Olajfák hegyé­re. Jézus a Gecsemáné kertben imádkozott, lélekben felkészült arra, ami a következő napokban várt rá. Vegyük tehát sorra a történteket a kor­tör­téneti adatok fényében!

Jézus árulója az egyik válogatott tanítvány: JÚDÁS, a karióti férfi (Júda ís Kariót), aki Jézus egyetlen földije (júdeai) volt, hiszen a többiek Galileából származtak. Harminc ezüstért, tehát egy rabszolga áráért elárulta Jézus tartózkodási helyét a főpapoknak. A temp­­lomi őrség kivonult, le­tar­tóztatta Jézust, a tanítványok pedig elfut­ottak. Aznap este csak Péter és János követhette az eseményeket.

Jézust először ANNÁS (Anan) házába vitték, aki i. sz. 7-től 16-ig volt főpap, de címét a szolgálati idő letelte után is megtartotta. Josephus Flavius szerint Annást a kortársak a leg­boldo­gabb emberek egyikének tartották, mert utána négy fia lett főpap, az ötödik pedig a veje, Kajafás lett. Jézus elfogatása mögött nyilván ő és a veje állt, és hogy először hozzá vitték Jézust, a tisztelet jele volt a veje részéről.

Annás Jézus tanításairól és tanítványairól tett fel kérdéseket, de mivel ez a kihallgatás még nem volt hivatalos, Jézus élt a jogával, hogy nem köteles önmaga ellen vallani. Ezért felelt így: „Nyíltan beszéltem az emberek előtt. … Miért kérde­zel engem?” Ez Annást bizonyára feldühítette, mert az egyik őr pofon vágta Jézust. Ő azonban ezt nem hagyta szó nélkül: „Ha rosszul szóltam, bizo­nyítsd be, de ha jól, miért ütsz engem?!” Választ nem kapott, mert igaza volt. Annás pedig belátta, hogy Jézussal aznap semmire sem megy, ezért elküldette Kajafás házába.

2. Szerda

Szerda reggel Kajafásnál összeült a főtanács, az ún. SZANHEDRIN (görög szüned­rion). A zsidóság vallási és politikai főtanácsának tagjai voltak egyrészt a szaddu­ceus fő­papok, másrészt az ún. vének (civil ari­sz­tokraták, mint Arimátiai József), harmadrészt a többségében farizeus lelkiségű írástu­dók (mint Nikodémus). Akkori­ban

• kis ügyekben 3 tagú helyi bíróság döntött,
• főbenjáró ügyekben 23 fős „kis szanhedrin”,
• jelentős – minden zsidó törzset érintő – ügyben, mint amilyen például a király­választás, a hamis próféták ügye vagy a főpap elleni vád, a 71 tagú jeru­zsálemi „nagy szanhed­rin” ült össze.

A Talmud szerint a zsidó perrendtartás tiltotta, hogy főben járó bűnt éjszaka tár­gyaljanak. Ezért Annás kihallgatása után reggel jött össze a főtanács, KAJAFÁS (Kajaf) palo­­tá­já­ban. Ő 18 éven át volt főpap, azaz elég gazdag és elég ügyes volt ahhoz, hogy évről évre megvegye a főpapságot a helytar­tóktól.

A perrendtartás szerint a bíróság elnöke ismertette a vádat, aztán a terhelő és védő tanúvallomások következtek. Csak hitelesnek tekinthető személyek tehettek vallo­mást, az „egy tanú nem tanú” elv alapján csak két vagy három tanú egy­be­hang­zó vallomását vehették figyelembe. A hamis tanúk pedig azt a büntetést kapták, amit az általuk megrágalmazott kapott volna.

Jézus esetében a tanúkihallgatás a tanúvallomások ellentmondásossága miatt siker­­te­len­nek bizo­nyult. Kajafás ezért látványos jelenetbe kezdett: felállt (és tisztelet­ből nyilván mindenki más is), odament a középen álló Jézushoz, aki nem reagált a vádakra, majd az élő Isten előtti esküjére hivatkozva vallomásra „kény­szerítette”, hogy vallja be: ő a Krisztus, az Isten Fia, vagy sem?

Gondoljunk bele egy pillanatra: ha Jézus ekkor tovább hallgat, szabadon kell enged­niük. Ehelyett a per során most először meg­szólal: „Te mondtad!” (Mt 26), vagy: „Én vagyok” (Lk 22), és hogy egyértelmű legyen a helyzet, így folytatja:

• önmagára alkalmaz­za a Zsolt 110:1-et „Így szól az ÚR az én uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem!”
• önmagára alkalmazza a Dán 7:13-14 jövendölését is: „Láttam az éjszakai látomásban: Jött valaki az ég felhőin, aki Emberfiához hasonló volt, az Öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá, hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és kriályi uralma nem semmisül meg…”
• és ezeket az ismert messiási jövendöléseket így foglalja össze: „Meglátjátok az Ember­fiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőiben.” (Mt 26:64, Mk 14:62)

Kajafás erre felkiáltott: „Káromlást szólt!”, és a felháborodás jeleként megszag­gatta a ruháját, ahogy azt ilyen esetre a mózesi törvény (a főpapon kívül) min­den­kinek előírta. Drámai jelenetet rendezett, hogy lezárhassa Jézus ügyét, megkerülve az istenkáromlással kapcsolatos korabeli zsidó perrendtartást.

• Először is, a törvény szerint senkit sem lehetett elítélni pusztán a saját vallomása alapján (ellen­tétben a római joggal).
• Másodszor, tanúkat kellett volna hívnia, akik szerint Jézus máshol, máskor ilyesmit tett, de ez esetben is csak akkor lehetett volna elítélni és megkövezni Jézust, ha a bíróság előtt meg­ismétli a káromlást. Ha pedig Jézus csak a bíróság előtt káromolta volna Istent, a bíróság akkor sem ítélhette volna el, mert bíró nem lehetett egyúttal tanú is.
• Harmadszor, Jézus nem is káromolta Istent, csak azt állította, hogy ő a Messiás, az Isten Fia, az Emberfia. Erre pedig az lett volna a jogszerű reakció, hogy bizonyítékot kö­ve­­­telnek tőle, jogosan használja-e a címeket.

Kajafás a messiási címek jogtalan használatának bizonyítása helyett dráma­ian körülnézett: „Mi szüksé­günk van még tanúkra? Ti is hallottátok! Mi a véle­mé­nye­tek?” A többség pedig úgy vélte: „Méltó a halálra!” Kajafás így elérte, hogy a bizonyí­tási eljárást befe­jezettnek nyilváníthassa, végső ítéletet azonban még mondhattak ki.

3. Csütörtök

A zsidó per­rend­tartás szerint főbenjáró ügyben a felmentő ítélet azonnal kimond­ható (bár halasztható), de terhelő ítélet kimondása előtt a bíróság tag­jainak kötelező volt egy napon át imádkozni és böjtölni.

• Ha felmentő ítélet volt várható, akkor ter­helő ítélethez a tagság fele +2 fő szavazata volt szükséges.
• Ha terhelő ítélet volt várható, akkor a felmentő ítélethez a testület tagjainak a fele +1 fő szavazata kellett.

A főtanács tehát csütörtökön kora reggel másodszor is összeült Kajafásnál (Mk 15:1), és „azon­nal elí­tél­te” Jézust istenkáromlásért. A bíróság tagjait a szokásnak mgfelelően név szerint szólí­tották ítéletmondásra, a legfiatalab­btól a legöregebbig. Nikodémus, Arimátiai József és más esetleges szim­pa­ti­zánsok ellenszava­zata nyilván kevés volt. Ami az ítéletet illeti,

• vallási bűnök esetében (bálványimádás, szombatszegés, istenkáromlás) a tör­vény szerinti büntetés a megkövezés volt, amit a városon kívül kellett végre­hajtani, és a tanúknak kellett dobni az első követ,
• a római uralom alatt azonban a jeruzsálemi szanhedrinnek senkit sem állt hatalmában kivégezni, ezért vitték Jézust megkötözve a római helytartó, Pilátus elé.

PONTIUS PILÁTUS a lovagrend tagja volt, és e vagyonos arisztokraták akkoriban a köz­igaz­gatásban voltak befolyásosak. Tiberiustól elnyerte „a császár barát­ja” (Amicus Caesaris) címet, 26-ban pedig Júdeába kapott helytartói kinevezést a császári gárda praefectusának, Seianusnak a támogatásával. Seianus híres volt zsidó­elle­nességéről, így Pilatus is ott tett keresztbe a zsidókak, ahol tudott.

A zsidók ennek megfelelően viselkedtek vele. Jézust odavitték hozzá, de nem akartak bemenni az épületbe (vsz. Nagy Heródes palotájába), mert nem akartak az ünnep előtt egy pogánylakta épületbe lépve rituálisan tisztátalanná válni. Ez eleve irritálhatta Pilátust. Kiment tehát eléjük, és megkérdezte, mi a vád, de arrogáns választ kapott: „Ha nem lenne gonosz­tevő, nem hoztuk volna eléd.” Pilatus biztos volt benne, hogy Jézus ellen valami vallási vádjuk van, amibe ő nem avat­kozhatott, a zsidóknak azonban ilyen esetekben eleve joguk lett volna Jézust meg­vesszőzni vagy lecsukni, úgyhogy vissza akarta utasítani őket.

A küldöttség azonban nem tágított, hanem azt állította: Jézus bűne főbenjáró, csak ők nem végezhet­nek ki senkit (Jn 18:28-31). Szerintük Jézus a római jog szerinti legsúlyosabb bűnöket követte el:

• félrevezeti a népet, hogy ne fizessen adót, ami az államrend felforgatása,
• önmagát pedig királynak tartja, ami felségsértés, a rómaiak pedig az ilyesmit nem-római polgárok esetében kereszt­re feszí­­téssel büntet­ték.

Pilátusnak ezekkel a vádakkal már hivatalból foglalkoznia kellett. Jézust kikérdezve azonban nem talált benne bűnt: „nem evilági” ország királya, aki „az igazságról” akar tanúságot ten­ni – ugyan már! Ezért kapóra jött neki, hogy kiderült: Jézus galileai, tehát Heródes területi fenn­hatósága alá tartozik. Heródes neheztelt Pilatusra, mert előző húsvétkor gali­leai­a­kat végeztetett ki, ezért Pilatus Jézust Heródes­hez küldette, engesztelésül, akinek nem római polgárok esetében volt pallosjoga, tehát Jézust ki is végeztethette.

HERÓDES ANTIPÁSZ Nagy Heródes legfiatalabb fia volt, ekkor már több mint három évtizede volt tetrarcha. A Genezáret-tó partján épített városát barátjáról, Tiberius császár­ról nevezte el Tibériásnak. Az ünnepekre ő is Jeruzsálembe látogatott, és Jézus pere idején a Hasmóneusok palotájában lakott.

Először örült annak, hogy Jézust végre közelről láthatja, faggatta és csodát várt tőle, de Jézus szóra sem méltatta. Heródes nem volt könnyű hely­zet­ben: pár éve kivégeztette Keresztelő Jánost, amiért a nép haragját vonta magára, de ha most Jézust elengedi, akkor meg a főpapokkal kerül szembe. Inkább csúfot űzött belőle, mint aki az ügyet komolytalannak tartja, és visszaküldte Pilatushoz.

4. Péntek

Pénteken reggel Pilátus másodszor hallgatta ki Jézust. Összehívta a szanhedrin képviselőit, és elmondta nekik, hogy sem ő, sem Heródes nem talált Jézusban olyasmit, ami miatt halált érdemelne. A feleségének is rossz álma volt Jézus miatt, ezért üzent neki, hogy engedje el a názáretit.

A szanhedrin tagjai tiltakoztak a döntés ellen. Pilátus ekkor vsz. arra gondolt, hogy majd a tömeg megszánja az ártalmatlan Jézust, és a népnek kedvezve a főpa­pokat is bosszanthatja, ezért a húsvét ünnepére való tekintettel felajánlotta a kegyel­met. Ez azonban több szempontból is hiba volt:

• először is, a zsidó törvény nem ismerte a kegyelem jogintézményét, mert aki Isten tör­vé­nye alapján bűnös, az Istentől kap­hat bocsá­natot, de a bünte­tését nem engedték el; az amnesztia és az abolitio (azaz a név törlése a vád­lottak listájáról) római jogszokás volt, Palesztinában vagy ők vezették be, vagy a Has­mó­neusok (i.e. 142-63)
• másodszor, kegyelmet kérni a vád­lottnak egyenlő a vád beismerésével,
• harmadszor, mivel Pilatus a tömegtől várt választ, a döntés ki is ­került a kezéből, és győztek a hangulatkeltők: a lázadó Barabbás népszerűbb volt.

Pilatus végül úgy döntött, hogy kielégíti a tömeg vérszomját, mielőtt elengedi Jézust. Ezért inkább megkorbácsoltatta (a római jogban szabad római polgárnak vesszőzés járt, katonának és pénzadósnak botozás, de korbács csak rabszolgának). Ehhez találhatott jogalapot, de Jézus bűnösségét a zsidók szemében ezzel is csak fokozta: a tömegnek ez sem volt elég.

Pilátus hiába állította oda eléjük (Ecce Homo) „Tessék, íme nézzétek szegényt…”, és hiába remélte, hogy a szerencsétlen názáretit hagyják eltűnni. A főpapok titakoztak: „Meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!”. Elárulták magukat: Jézust vallási okból akarják vele megöletni.

Pilatus ekkor még jobban megijedt. Jézust ismét kérdőre vonta: „Honnan való vagy?” Jézus nem felelt (jogában állt), erre Pilatus figyelmeztette: hatalmában áll megöletni vagy elengedni. Jézus ekkor tisztázza vele a helyzetet: a hatalmát csak kapta, és nagyobb a vétke annak, akik kiszolgáltatta őt neki…

Pilatus ekkor szaba­don bocsátotta volna Jézust, de Jézus vádlói nem engedték: ha elenged egy „királyt”, akkor nem lehet többé a hatalmát féltő Tiberius „császár barátja”. Pilatus végül a kar­ri­erje kockáztatása helyett a szégyent választotta azzal, hogy engedett a manipulációnak. Bírói székében ülve bosszúból még gúnyo­lódni próbált a zsidókon: „Nézzétek, itt a királyotok!” – mutatott Jézusra, de a főpapok visszaszóltak: „Nincs királyunk, csak császárunk!”

Pilátus ekkor végleg feladta, de mosta a kezeit: a felelősséget elhárította magáról. Jézust pedig dél körül keresztre feszítették, délután 3 körül pedig meghalt.

Összefoglalás

Jézus pere három napon át tartott. Elképesztő nyugalommal és méltó­sággal visel­kedett, nem úgy, mint akit sodornak az események, vagy mint aki minden áron meg akar halni. Annás előtt kiállt a jogaiért. Kajafás előtt jogaival nem élve nyíltan színt vallott. Pilatusnál el akarta kerülni a félreértést, el­ma­gya­rázta neki, mit ért királyság alatt. Heródessel nem állt szóba, mert neki már nem volt jelentősége. Végül Pilátusnak újra elmagyarázta a helyzetet, hogy tudniillik nincs fölötte hatalma. Mindvégig olyan tudatossággal viselkedett, mint aki jobban tudja, mi történik valójában, és mi zajlik az emberekben, mint ők maguk.

Péntek délben a keresztnél szinte csak a nők voltak jelen: Mária, a magdalai Mária, Jakab anyja Mária, a Zebedeus fiúk édesanyja, Johanna, Heródes intézőjének felesége, néhány másik nő – és János. A per három napja egyszerűen felőrölte a tanít­ványok hitét és reménységét. Ezt pedig ők maguk is bevallották az általuk írt tanúságtételekben, hogy mindenki értse: ha ez a történet pénteken véget ért volna, nem lett volna érdemes feljegyezni. Mégis leírták, és később az életüket adták a teljes történetért, ami vasárnap reggel a feltámadás mindent elsöprő katarzisával folytatódott.

Hrisztosz aneszti, alithosz aneszti!

Szakirodalom

• Barsi Balázs: Jézus pere (Sümeg, 2008 – PPEK 555)
• Cohen, Haim: Jézus Krisztus pöre (Solon&Solon, 2005)
• Flavius, Josephus: A zsidók története (Talentum, 1999)
• Sáry Pál: Bűnvádi eljárások az Újszövetségben (Szent István Társulat, 2012)
• Strobel, Lee: A Jézus-dosszié (Harmat, 2005)
• The IVP Bible Background Commentary, New Testament, 2nd ed. (Inter-Varsity Press, 2014)