Júdás evangéliuma

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont (v.2. 2014.07.05.) PDF

A National Geographic [NG] 2006 április 9-én 160 ország­ban, 27 nyelven sugároz­ta 80 per­ces különkiadását „Jú­dás evan­gé­liuma” (Gos­pel of Judas) címmel. Íme egy részlet a doku­men­­tumfilm bevezető szöve­géből:

• Egy ősi evangélium került elő közel kétezer év után Egyiptom homoksivatagából. A történet, amelyet elmesél, alapjaiban ren­dít­heti meg hitünket. Megrázó lehet majd sok ember számára. Egyfajta válságot okozhat: hitbeli válságot. Ez az elbeszélés feje tetejére állítja Krisztus elárulásának a történetét: az áruló itt hős­sé válik, és Jézus Krisztus szervezi meg a saját kivégzését. (…) Vajon ez egy ókori eretnek kézirat, aminek a sírban kellene maradnia, vagy egy igaz kézirat, amely megváltoztatja Jézus Krisztusról alkotott képünket? Olvassák el most először Júdás evangéliumát!

1. A lelet és jelentősége

Egy Egyip­tomban talált, 4. századi, kopt nyelvű gnosztikus evangélium felfedezéséről van szó, amelyről a NG hatalmas kam­pány keretében dokumentumfilmet készített, kiállítást szer­vezett, könyvet adott ki, és a NG folyóirat 2006 májusi szá­má­ban 20 oldalas cikket jelentetett meg. Az iratok tartalmát és jelentőségét – legaláb­bis a NG tálalása alapján – a következőképpen foglalhat­juk össze:

• Júdás evangéliuma olyan beszélgetések feljegyzése, amelyek Jézus és Júdás között történt az utolsó vacsora előtti héten, titokban, négyszemközt. Hiteles történet, amely sajnos csak a hivatalos egyházon kívül maradhatott fenn, mert a korai egyház egyes vezetői a sok evangélium közül csak négyet tartottak meg, és ezt a többivel együtt is kidobták.
• Júdás most előkerült evangéliuma azonban rehabilitálja az árulónak tartott Júdás apostolt. Valójában Júdás volt az egyetlen tanítvány, aki megértette Jézus igazi céljait. Maga Jézus kérte meg arra, hogy feljelentse, így amikor megölték, szelleme kiszabadulhatott a fizikai test rabságából. Júdás ezt vállalta, így ő lett Jézus legnagyobb tanítványa, igazi hős, aki nélkül Jézus nem végezhette volna el az üdvözítés feladatát. Júdás megítélése csak fokozatosan vált egyre negatívabbá, ami így az újszövetségi és történelmi antijudaizmus, majd antiszemitizmus gyökerévé vált.
• A mai keresztényeknek nyitottnak kellene lenniük az ilyen iratok elfogadására, hiszen a korai kereszténység sem volt egységes, hanem sokféle hagyomány és sokféle evangélium is megfért benne, így a különféle gnosztikus irányzatok is, amelyek műve volt Júdás evangéliuma.

Kérdés, hogy ebből mennyi igaz? Valódi a szöveg vagy hamisítvány? Mennyire tekinthető hitelesnek a tartalma? Valóban többet tudhatunk meg belőle Júdásról és Jézusról, mint amit eddig tudtunk? Tényleg el kell felejteni az Újszövetséget?

2. Júdás evangéliuma

2.1. A felfedezés és a publikálás története

Az iratot valamikor az 1970-es években, Egyiptomban találták, de nem tudni, pontosan hol és mikor. (Az egyik jelenlegi feltételezés szerint 1978-ban, valahol a Nílus keleti partján, egy Al Minya nevű falu melletti sírból került elő egy kőládából.) A közel-keleten virágzó műkincskereskedés miatt meglehetősen kalandos úton került ki Egyiptomból Európába, majd az USA-ba.

Először 1983-ban, Itáliában szerzett róla tudomást egy amerikai koptológus, Stephen Emmel, aki más, görög és kopt szövegekkel együtt látta, de mivel a kért árat (3 millió dollár) nem tudta előteremteni, az iratot többé nem látta. Követező bizonyítható előfordulási helye New York állam, ahol a Hickswille Citybank széfjében pihent 16 éven át. A széf ismeretlen tulajdonosától, egy egyiptomi kereskedő­­től kb. 300 000 dollárért vette meg 2000-ben Frieda Nussberger-Tcha­cos, a svájci Gallerie Nefer régi­ségkereskedő cég tulajdonosnője, akiről az iratok a Codex Tcha­cos nevet kap­ta. Tőle 2001-ben 1.5 millió dollárért vette meg Tchacos jogásza, Mario Jean Roberty, egy bázeli magánalapítvány, a Maecenas Foundation for Ancient Art vezetője.

Tchacos Olaszországban az illegális műkincskereskedelem ismert alak­ja. 2002-ben Cipruson le is tartóztatták, de vádalku révén csak 18 hónap felfüggesztett büntetést kapott illegális műkincskereskedelem miatt. A NG a sztori kizárólagos közlési jogát több mint 1 mil­lió dollárért vette meg Tchacos-tól és a Mae­cenas-tól, és igyekszik nem említést tenni a hölgy üzelmeiről. A történetnek ez a része nem egy archeo­lógus szemében a műkincskereskedelem támogatását és legalizálását jelenti, és a NG-ot erkölcsi kompromisszummal vádolja. A riportok Tchacos-t az iratok megmentőjeként tüntetik fel, akit a gondviselés vezetett:

• Kötődöm Júdáshoz. Évezredekig megbélyegezték, és most hozzám került ez az evangélium, amely azt mondja, hogy nem akarta elárulni Jézust, akarata ellenére kérték erre. Úgy érzem, hogy engem kért meg, hogy rehabilitáljam őt.

Egykori kollégái azonban, akik a tanúvallomásai miatt bajba kerültek, Tchacos-t „a műkincskeres­kede­lem Júdásának” nevezik. Ez ugyan nem kérdőjelezi meg az iratok eredetiségét, mégis rávilágít arra az ellentmondásos helyzetre, amelyben a régészek és a régészeti intézmények ma vannak. Ha erkölcsi okokból nem üzletelnek műkincsrablókkal, értékes műkincseket veszítenek el. Ha pedig megveszik tőlük, a piacot erősítik, és folyik tovább a fosztogatás és a rongálás.

A szöveg létezését hivatalosan először 2004 júliusában, egy párizsi koptológiai konferencián jelentették be. A Maecenas alapítvány pedig 2005 márciusában közölte, hogy az iratok teljes konzerválása után kiadják a szövegek teljes fordítását angolul és más nyelveken. Az iratok a konzerválás és a publikálás után azonnal vissza fognak kerülni Egyiptomba, a kairói Kopt Múzeumba.

2.2. A kódex és a szövegek

A Tchacos Kódex egy 4. századi, 66 oldalas, bőrkötéses papirusz könyv, amely négy szöveget tartalmaz: Péter Fülöphöz írt levelének egy változata (1-9. oldal), Jakab első apokalipszisének egy változata (10-32. oldal), Júdás evangéliuma (33-58. oldal) és Az Idegen könyve (59-66. oldal). Az első két irat ismeretes a Nag-Hammadinál talált kódexekből, a legutolsó eddig ismeretlen szöveg, Júdás evangéliumának pedig csak a létezéséről tudtunk, szövege eddig ismeretlen volt.

A kódex 20. századi hányattatása miatt meglehetősen rossz állapotban volt, meg­men­tésre szorult. Lapjai sérültek és töredezettek, a szövegben sok a foly­tonossá­gi hiány, de nagy része kibetűzhető, olvasható.

Júdás evangéliumának szövege görög betűvel, kopt nyelven, az egyiptomi nyelv kései változatán íródott (szahidi dialektusban). Biztosan fordítás, minden gnoszti­kus kulcsfogalom görögül jelenik meg benne. Az iratot a paleográfiai (papirusz, tinta, betűtípus, kötési mód) és a C¹⁴-es radiokarbon vizsgálatok alapján a 3. sz. végére vagy a 4. sz. elejére datálták. Ezzel kizárható, hogy a kódex modern hamisítvány lenne. Az irat tartalma még régebbi, hiszen Irenaeus i.sz. 180. körül – más gnosztikus szövegekkel együtt – kritizálja.

2.3. A szöveg tartalma

A viszonylag rövid szöveg három fő része: (A) bevezetés (B), három, beszélgetésekből álló jelenet­, (C) befejezés. A szereplők Jézus és a tizenkét apostol, köztük Júdás. A beszélgetések az utolsó vacsora előtti héten játszódnak, a történet ott ér véget, hogy Júdás elfogadja a pénzt és átadja Jézust a papoknak.

Az irat címe az ókorban szokásos módon a legvégén van, de nem a szokásos újszövetségi és apokrif formulát követi („A Júdás szerinti evangélium”), hanem így hangzik: „Júdás evangéliuma” (koptul: peuaggelion nioudas). Ez logikus is, mert az irat nem is Jézus, hanem Júdás alakjáról és szerepéről szól.

2.4. Fontos részletek

A NG dramatizációja esetenként a szöveg egy-egy mondatát a helyéből kiszakította, és a koncepciónak megfelelően összefüggő szövegként idézte, ezért érdemes őket az eredeti szövegkörnyezeten belül vizsgálni. A fordítók által betoldott szavak [ ]-ben állnak, a szöveghiányokat [—] jelzi.

2006-ban magyarul is megjelent a NG hivatalos fordítása, ezért a továbbiakban ebből idézünk, és annak jegyzeteit is felhasználjuk (Rodolphe Kasser, Marvin Meyer, Gregor Wurst: Júdás evangéliuma a Tchacos-kódex alapján, ford. Hasznos Andrea; National Geographic Society, Budapest, 2006)

(A) Bevezetés

• Titkos beszámoló Jézus kinyilatkoztatásáról,[1] amelyet iskarióti Júdással folytatott beszélgetése során mondott nyolc napon át, három nappal azelőttig, hogy a húsvétot ünnepelte.[2]

(B) Jézus földi szolgálata

• Amikor Jézus megjelent a földön, jeleket és nagy csodákat tett az emberiség megváltásáért. És mivel egyesek az igazság útján [jártak], míg mások a törvényszegésben jártak, elhivatott a tizenkét tanítvány.
• Beszélni kezdett velük a világon túli misztériumokról, s arról, hogy a végén mi történik majd. Gyakran nem önmagaként jelent meg tanítványainak, hanem mint gyermeket találták maguk közt.

1. jelenet
Jézus a tanítványaival beszélget: a hálaadó ima vagy az úrvacsora

• Egy nap Júdeában volt tanítványaival, akik összegyűlve talált ülve, jámbor gyakorlatban. Amikor [odaért] a tanítványaihoz, akik egybegyűlve ültek, és hálát adtak a kenyér fölött, [Jézus] elnevette magát. A tanítványok így szóltak hozzá: „Mester, miért nevetsz hálaadó imánkon?[3] Azt tettük, ami helyes.” Ő válaszolt, és azt mondta nekik: „Nem rajtatok nevetek. Nem a saját akaratotokból teszi[tek] ezt, hanem mert így módon dicsőíttetik a ti istenetek.” Ők így szóltak: „Mester, te vagy [—] a mi istenünk fia.”[4] Jézus ezt mondta nekik: „Honnan ismertek engem? Bizony mondom nektek, a köztetek levő emberek egyetlen nemzedéke[5] sem ismer majd meg engem.”

A tanítványok haragra gerjednek

• Amikor tanítványai ezt meghallották, kezdtek dühösek és haragosak lenni, és szívükben istenkáromlás kélt ellene. Amikor Jézus látta [érte]tlenségüket, [azt mondta] nekik: „Vajon az összezavarodás miért haragított meg titeket? Istenetek, aki bennetek van, és [—] dühre indítottak titeket lelketek[ben]. Aki [elég erős] köztetek, emberek között, az vezesse elő a tökéletes embert, és álljon meg előttem!”
• Mindannyian azt felelték: „Elég erősek vagyunk.” De szellemük nem mert megállni előtt[e], kivéve iskarióti Júdást. Ő képes volt megállni előtte, de nem tudott a szemébe nézni, és elfordította arcát.
• Júdás [azt mondta] neki: „Én tudom, hogy ki vagy és honnan származol. Barbéló[6] halhatatlan birodalmából jöttél, és én nem vagyok méltó rá, hogy kimondjam annak a nevét, aki küldött téged.”

Jézus négyszemközt beszél Júdással

• Jézus pedig tudva, hogy Júdás valami magasztosra gondolt, így szólt hozzá: „Gyere el közülük, és elmondom neked a királyság misztériumait. Eljuthatsz oda, de sokat szenvedsz majd. Mert valaki más áll majd a helyedre, hogy a tizenkét [tanítvány] ismét teljes legyen istenüknél.” Júdás azt mondta neki: „Mikor mondod el nekem ezeket a dolgokat, és mikor virrad fel a fény nagy napja a [—] nemzedéknek?” De amikor ezt mondta, Jézus otthagyta őt. (…)

3. jelenet
Júdás beszámol egy látomásról, és Jézus válaszol

• Júdás így szólt: „Mester, ahogy mindnyájukat meghallgattad, most engem is hallgass meg. Mert nagy látomást láttam.” Amikor Jézus ezt meghallotta, elnevette magát, és azt mondta neki: „Te tizenharmadik szellem, miért igyekszel annyira? Hanem beszélj, és én türelmesen meghallgatlak.” Júdás így szólt hozzá: „A látomásban láttam magam, amint a tizenkét tanítvány megkövez és [ádázul] üldöz [engem]. És eljöttem ara a helyre, ahol [—] utánad. Láttam [egy házat], és szemeim nem bírták [befogadni] annak méretét. Nagy emberek voltak körülötte, és a ház teteje növényzetes (volt), és a ház közepén [tömeg] volt [— két sor hiányzik —], mondván: „Mester, fogadj be engem is ezekkel az emberekkel együtt.” [Jézus] így válaszolt: „Júdás, a csillagod félrevezetett téged.” Így folytatta: „Egyetlen halandó ember sem méltó arra, hogy belépjen abba a házba, amelyet láttál, az a hely ugyanis a szenteknek van fenntartva. Sem a nap, sem a hold nem uralkodik majd ott, sem a nappal, hanem a szent marad minden időben abban az aiónban, a szent angyalokkal együtt. Íme, elmagyaráztam neked a királyság misztériumait, és tanítottalak a csillagok tévedéseiről; és [—] elküldeni azt [—] a tizenkét aiónon.

Jézus kozmológiáról tanítja Júdást: a Szellem és az Önmagából keletkezett

• Jézus így szólt: „[Jöjj], hogy [titkok]ról taníthassalak, amiket ember még nem látott. Létezik ugyanis egy hatalmas és határtalan aión, amelynek nagyságát egyetlen angyali nemzedék sem látta, [amelyben] van [egy] nagy láthatatlan [Szellem],

                  Amit angyali szem nem látott,

                  Szív gondolata fel nem fogott,

                  És sohasem szólíttatott semmilyen néven.

• És egy fénylő felhő jelent meg ott, és ő azt mondta: „Keletkezzék egy angyal kísérőmül.” És a felhőből előlépett egy hatalmas angyal, az Önmagából Keletkezett, a fény istene. És négy másik angyal keletkezett általa egy másik felhőből, és ők az angyali Önmagából Keletkezett kísérői lettek (…)

Jézus a megkereszteltekről beszél és Júdás árulásáról

• Júdás így szólt Jézushoz: „És mondd, mit tesznek majd a te nevedben megkereszteltek?” Jézus azt mondta: „Bizony mondom [neked], ez a keresztség [—] az én nevem [— kilenc sor hiányzik —] nekem. Bizony mond[om] neked, Júdás, [azok, akik] áldozatot mutatnak be Szaklasznak [—] Isten [— három sor hiányzik —] minden, ami gonosz. Te azonban mindegyiküknél nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki magában hord engem.[7]

Szarvad már felemelkedett,

                  Haragod felgerjedt,

                  Csillagod fényesen felragyogott,

                  És szíved [megerősödött].

• Bizony, [—] a te utolsó [—] válik [— két és fél sor hiányzik —] szomorúság [— két sor hiányzik —] az uralkodó, mert ő majd elpusztíttatik. Aztán pedig Ádám nagy nemzedékének képmása felemelkedik, mert a menny, a föld és az angyalok előtt létezik ez a nemzedék, amely az aiónokból származik. Íme, minden elmondatott neked. Emeld fel a tekinteted, nézd a felhőt és a benne levő fényt, és a csillagokat, amelyek körülveszik. Az a csillag, amely az utat mutatja, az a te csillagod.” Júdás felemelte tekintetét, meglátta a fénylő felhőt, és belelépett abba. Akik a földön álltak, hangot hallottak, amely a felhőből jött, és azt mondta [—] nagy nemzedék [—] képmás [—] és [— öt sor hiányzik —]

2.5. Összefoglaló elemzés

Júdás evangéliumának Jézusa, Istene, és Júdása teljesen eltér az Újszövetségétől.

• Ami Jézus lényét illeti, ő valójában Széth, a káoszt uraló öt angyal egyike (isteni lény, nem csupán hírnök). Nem lett valóságos emberré, hanem hol felnőtt, hol gyermek testruhájában jelenik meg. Ami Jézus művét illeti, nem mindenkiért jött, hanem csak azokért, akik mint anyagba lesüllyedt lények visszavágynak a mennyei szférába. Nem bűnbocsánatot ad, hanem titkos ismeretet (misztériumot, gnózist), mert az kell a visszatéréshez.
• Ami Jézus és apostolai viszonyát illeti: Jézus szerint nem tudják, ki ő, de előre megmondja, hogy a nevével vissza fognak élni, másokat félrevezetnek és bűnöket fognak elkövetni. Ismételten összezavarja, megvádolja, majd otthagyja őket. Azok pedig értetlenkednek, és megharagszanak rá.
• Ami Istent illeti, az „isten” szó eleve csak az alsóbbrendű anyagvilág uraira vonatkoztatható, a transzcendens világ ura a „Hatalmas”, a „Nagy Láthatat­lan Szellem”. Az apostolok istene az anyagvilág gonosz, ostoba teremtője (Nebró v. Jal­da­baóth), aki nem Jézus Istene, így ő nem is annak fia. Jézus az apostolok istenét kineveti, amikor hálát adnak neki az ételért, a neki szánt áldozatot megveti, és szerinte ez az isten, amely benne van az apostolokban, ingerli őket haragra ellene.
• Júdás evangéliumának Júdása viszont tudja, hogy Jézus magasabb szférákból jött, csak ő érti Jézust, aki csak neki árul el minden titkot. Júdás kilóg a tizenkettőből: ő a tizenharmadik, daimón, azaz eleve a mennyei, szent fajtához tartozik, amely végül mindenki fölé emelkedik, és megdicsőül.

Ez az „evangélium” csak az árulásig tart, Jézus elfogatását, kivégzését és Júdás öngyilkosságát egyáltalán nem említi. A gnosztikus „krisztus” meggyilkolása úgyis csak testből kiszabadulását jelentette, Jú­dás öngyilkossága pedig talán meg sem történt, ha látomásának megfelelően az apostolok üldözték és kövezték meg.

Júdás evangéliumából androgün emanációk, birodalmak, istenek és angyalok bonyolult világai tárulnak elénk, amelyben olyan hatalmakról kell tudni, mint az Ismeretlen Isten, Szofia és Barbéló, Széth, Nerbó és Szaklasz. Csak egy vallási közösség mozgott otthonosan ebben az eszmevilágban: a gnosztikusok.

3. A gnosztikusok

3.1. A NG képe a gnózisról

A NG műsorában elhangzik ugyan, hogy Júdás evangéliuma gnosztikus irat, de kérdés, hogy kik voltak azok a gnosztikusok, és hogy milyen viszonyban álltak az egyházzal? A NG által felkért szakértők (Pagels, Ehr­man, Klas­sen, Meyer) sokszor megismételt, és a cikkben is leírt elmélete szerint

• a gnosztikusok a korai kereszténység egyik irányzata volt, tehát az egyház része voltak; azért lettek idővel mégis kiközösítve, mert nem fogadták el a kialakuló papság tekintélyét;
• a gnosztikusok evangéliumait a korai egyház is elfogadta és használta a többi harminccal együtt; evangéliumaik azért lettek mégis egy idő után kidobva az Újszövetségből, mert a hívők többségének a sokkal egyszerűbb és érthetőbb evangéliumok (Mt, Mk, Lk, Jn) jobban tetszettek.

Eszerint a gnosztikusokat „a hatalom”, evangéliumaikat pedig „a tömeg” vetette volna el. Ezzel az elmélettel csak az a baj, hogy a gnózis-kutatás és az egyháztörténelem jól ismert tényeit figyelmen kívül hagyja. Egyrészt a gnoszticizmusról kapott általános kép hiányos és megtévesztő, másrészt sem a dokumentumfilmben, sem a cikkben nem mondják ki, hogy konkrétan melyik gnosztikus csoport használta Júdás evangéliumát.

A NG műsora és cikke elismeri, hogy Júdás evangéliuma gnosztikus irat, de olyan képet fest a gnosztikusokról, mintha az egyházon belüli irányzat lett volna, amely nem akarta elfogadni a papok tekintélyét:

• Narrátor – A korai keresztények néhány csoportját ma gnosztikusoknak vagy a tudás embereinek nevezzük.”
• Meyer – A gnosztikusok a misztikus irányzatot képviselték, ami azt jelenti, hogy olyan emberek voltak, akik úgy érezték, hogy egyfajta közvetlen kapcsolatuk van az Istennel. A gnosztikus szó a görög gnósziszból származik, ami tudást jelent. Ez azonban nem mindennapi, könyvből megtanulható tudás, hanem egy szellemi meglátás, ösztönös megérzés, ez önmagunk megismerésének a képessége, és hogy tudatában vagyunk annak, hogy bennünk van egy isteni szikra. Emellett azt a felismerést is magában hordozza, hogy az általunk megvallott Isten, a külső Isten megegyezik a bennünk rejlő isteni szikrával. A gnosztikusok közül sokan keresztények voltak. (…)
• Pagels – Sokunk az egyetemen hallott először olyan evangéliumokról, mint például Tamás evangéliuma. Azt mondták nekünk, hogy ezek gnosztikus, eretnek tanok, egytől-egyig érthetetlenek és furcsák. Azt tanították nekünk, hogy a gnosztikus szó eleve rosszul gondolkodót jelent. Ez majdnem olyan, mint ahogy az 1940-es és 50-es években a kommunistákról beszéltek Amerikában. Ez az egyik módja, hogy ne vegyék őket számításba. A gnosztikus szó pontosan ilyen. Ők soha nem használták ezt a kifejezést, hanem keresztényeknek nevezték magukat.

3.2. A valódi gnózis

A görög gnószisz szó egyszerűen tudást, isme­retet jelent. Volt azonban egy ókori vallási irányzat, amely – a NG állításával szemben – már a keresz­ténység előtt, attól függetlenül, és egy ideig amellett létezett, és amelyben a gnózis már kifeje­zet­ten titkos tudást jelentett. Ezt a vallási irányzatot ma gnoszti­ciz­musnak ne­ve­zik; egykori hívei irányzattól függően sok nevet használtak, de mind gnosztiku­sok voltak.

Ennek a szinkretikus vallási irányzatnak egyes iskolái a kereszténység terjedésekor átvettek bibliai fogalmakat, szimbó­lu­mokat és jézusi mondatokat. Ezeket saját, már meglevő világnézetüknek megfelelően átértel­mez­ték, és saját tanaik újrafogalmazására felhasználták. Írásaik – a NG szakértőinek állításával szem­ben – nem pusztán „magasabb szintű keresz­tény oktatási anyagok” voltak, hanem egy egészen más világnézet rendkívül spekulatív rendsze­rét tárják elénk, amelyek a lehető legtávolabb álltak a biblikus, történelmi kereszténység hitétől.

Ezek a titkos ismeretek az ember születése előtti magasabb állapotáról, anyagba-testbe való lebukásáról, állapo­tának, az anyagvilágnak és a testnek a megvetéséről, illetve a tudás segítségével történő szellemi fel­emelke­déséről, az eredeti, isteni világba történő visszatéréséről szóltak. A gnózis középpontjában tehát az emberben levő isteni fényszikrának a sorsa áll, miközben magával az emberrel, aki testi, lelki összetevők együttese, nem foglalkozik.

A végső, abszolút Isten – a Bib­lia istenképével ellentétben – megismerhetetlen marad, ráadásul válsá­gos hely­zetben van. Különféle mitikus magyarázatok szólnak arról, hogy testének egyes részei valamiért szétszó­ród­tak a sötétségben-anyagban – ezek az emberben levő szikrák azok, amiket a gnosztikus Szabadító össze akar gyűjteni, és visszavinni a Teljességbe. Az Istennek tehát a saját testét kell összeszednie.

A gnózis olyan üdvözítő ismeretet jelent, ami maga az üdvösség. A gnosztikus Üdvözítő – aki irányzattól függően em­beri vagy angyali lény – csak az üdvösség át­adója, közvetítője, csak kinyi­latkoztató szerepe van. Másrészt ő maga is rászorul a szaba­dulásra, hiszen kapcsolatba került az anyagvilággal.

Míg a keresztény evangélium mindenkinek szólt, a gnózist csak az erre eleve alkal­masak is­merhettek és érthettek meg, a tömegek nem. A gnosz­tikusok születésüknél, természetüknél fogva voltak gnosz­tikusok, így másoknál magasabb rendűnek tar­tották magukat. Ők voltak a „szellemi­ek” (görög pneumatikosz), mindenki más „anyagi” vagy „testi” (hülikosz­), akiknek esé­lyük sincs a gnosztikus értelemben vett üdvösségre. A keresz­tény színezetű gnosztikusok is lenézték a keresztényeket, de a szellemi és az anyagi-testi között álló „lel­ki­nek” (pszükhi­kosz­) tartották őket, akiknek esetleg van esélyük, ha továbblépnek a gnózis felé.

A gnoszticizmus tehát szociológiai szempontból ezoterikus és elitista, sőt kifejezetten arisztokratikus val­lás volt, amely lenézte a töme­geket és a tömegek vallását. Tanításait illetően mitikus, szinkretista és in­divi­du­alista volt: kedvelte a mitikus nyelvezetet, a görög filo­zó­fiától a közel-keleti misz­tikus irány­zatokig szinte min­denből merített, és rengeteg egyéni változata jött létre. Er­kölcsi szem­pontból pedig vagy aszketikus volt (a test rossz, a nemiség bűn, a feladat az önmegtartóztatás), vagy libertinus (a test tönkre­tehető kicsa­pon­gással is, az erkölcsi szabadosság eszköz a magasabb célok felé).

A gnoszticizmusnak a keresztény­séggel ellentétben nem volt szociális programja, és eleve csak a mű­velt rétegekben tudott téríteni. Jelentősége ellenére min­dig is ki­s létszámú, egymással riva­lizáló cso­por­tokból állt, ame­lyek folyamatosan meg­jelentek, változtak, majd eltűntek. (Az ókori gnoszticizmus nap­jainkra csak az iraki és iráni területen élő kb. 15 ezer fős man­deus népcsoportban maradt fenn.)

Mindez éles ellentétben állt a keresztény üzenettel, amely minden embert meg akart és tudott szólítani, egységes tanítást hirdetett, a valláskeverést elutasította, életszentségre és cselekvő emberszeretetre buzdított.

3.3. A NG képe a gnosztikus evangéliumokról

A NG szakértőinek állítása szerint a keresztények több mint harminc evangéliumot használtak, köztük a gnosztikusokéit is, amelyek azért lettek kidobva az Újszövetségből, mert a tömegek számára túl magas színvonalúak voltak:

• Narrátor – A korai időszakban a kereszténység nem úgy nézett ki, mint ahogy a legtöbb ember gondolná. A keresztényeknek nem volt Bibliájuk. Helyette a hívek Krisztus történetének különböző változatait terjesztették egymás között. Végül ezeket az elbeszéléseket az evangéliumokban örökítették meg, de csak Krisztus halála után 30-60 évvel. Manapság a legtöbb szakértő úgy gondolja, hogy szerzőik jóval az evangéliumaik lejegyzése előtt meghaltak.
• Ehrman – A korai kereszténység egyik legérdekesebb jelensége, hogy az Újszövetségbe bekerült négy evangé­lium­nak a szerzői: Máté, Márk, Lukács és János mind ismeretlenek. Ezeket a címeket későbbi szerkesztők adták, nem az alkotók. Eredetileg nem voltak címeik.
• Narrátor – Van még egy meglepő csavar a korai egyház hitéletében. Nem csak négy, hanem több mint harminc evangélium létezett.
• Paigels – Az evangélium örömhírt jelent. Tehát az a kérdés, hogy kicsoda Jézus, és mi a róla szóló örömhír. Nagyon sokan más szempontokból közelítették meg ezt a kérdést.
• Narrátor – A Krisztus halála utáni első kétszáz évben életének és üzenetének szó szerint tucatnyi különböző és olykor ellentmondó változata forgott közkézen. Ezek egyike Júdás evangéliuma volt.
• Paigels – Ez a szöveg, mint sok más, Nag-Hammadiban nemrég felfedezett kézirat, egy eddig ismeretlen keresz­tény­ség­be nyújt bepillantást. Sok ember úgy gondolta, hogy egyedül csak az Újszövetségben található Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma létezett. Valójában ezeknél sokkal több volt. Elképzelhető, hogy több tucat is. Az Igaz­ság, Mária Magdaléna, Tamás, Júdás és Fülöp evangéliuma, hogy csak néhányat említsünk. Nem létezett egy egyete­mes korai kereszténység, hanem sok változata volt.
• Narrátor – Akár egy hitről vagy többről volt szó, a kereszténység robbanásszerűen terjedt Jeruzsálemtől kezdve Kisázsiáig, Egyiptomig, Rómáig és Észak-Afrikáig. Ekkor még nem voltak templomaik. A hívők egymás otthonaiban gyűltek össze, ahol olyanoknak tulajdonított evangéliumokat hallgattak, akiknek neve meglepné a legtöbb mai templomba járó embert.
• Ehrman – Voltak, akik Fülöp, Tamás vagy Mária, míg mások Máté, Márk, Lukács vagy János evangéliumát hasz­nálták.
• —
• Narrátor – A gnosztikusok voltak azok, akik a Nag-Hammadi könyvtár néven ismertté vált szövegek nagy részét írták. Krisztusról szóló történeteik sokkal elvontabban és filozofikusabbak az Újszövetségben találhatóknál…
• —
• Paigels – Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül ellentétesek lennének egymással, és hogy választanunk kellene Márk, Tamás vagy Júdás evangéliuma között. A Nag-Hammadi kéziratok és Júdás evangéliuma nem könnyű olvasmányok, és minden bizonnyal nem az átlag ember számára készültek. Magasabb szintű oktatásra szánták őket, ezért nem ugyanaz volt a szerepük, mint Máté, Márk és Lukács evangéliumainak.
• Narrátor: Akár emelt szintre szánt írás, akár eretnekség, Júdás evangéliuma ráébreszt minket arra, hogy a korai idők­ben nem csak egy, hanem sokfajta kereszténység létezett.
• Ehrman – Főleg az olyan ókori evangéliumok felfedezésének köszönhetően, mint a Nag-Hammadi könyvtár és a Júdás evangéliuma, a tudósok megismerték a kereszténység olyan formáit is, amelyek nem maradtak fenn. Elnyomták őket, a perifériára kerültek, majd végleg eltűntek.

3.4. Az Újszövetség és az apokrifek valódi viszonya

Az evangélium (görög euangelion) szó jelentése jó ír, örömhír, és mint irodalmi jelenség, sajátosan ke­resz­tény, újszö­vetségi műfaj. Az Újszövetségben négyet találunk: Máté (Mt), Márk (Mk), Lukács (Lk) és János (Jn) evangéliumát, ezeket még az 1. században írták a szem- és fültanú apostolok, illetve közvetlen munka­társaik.

Amint arra a NG helyesen rámutatott, az ókorban, pon­tosabban a 2-4. században ennél jóval több evan­gé­li­umnak nevezett irat kelet­kezett. Az azonban egyszerűen nem igaz, hogy az egyház a négyen kívül bárme­lyiket is elfogadta és használta volna. Ezek az ún. apokrif (titkos, rejtett értelmű) szövegek ugyanis nagyon elté­rő háttérből keletkeztek, és csak egy részük volt gnosztikus. Hátterük és sajátos­ságaik megértése nélkül pedig igazi jelen­tőségüket sem érthetjük meg. A NG műsorában megszólaló szakértők pedig alapvető té­nye­ket hallgattak el.

Először is, mint már említettük, a gnoszticizmus a kereszténységtől független vallás volt, amelynek egyes iskolái vettek fel keresz­tény színezetet; a civil szakirodalom ezeket az iskolákat nevezi „keresztény gnosztikusoknak”.

Másodszor, ezeknek a csoportoknak az írásai között volt néhány „evangélium” is, de – az újszövet­sé­gi­ek­kel szemben – egyik gnosztikus „evangélium” sem volt teljes jézusi élet­tör­ténet, hanem

• csak beszédgyűjtemény (Tamás kopt evan­géliuma, Fülöp evan­gé­li­u­ma),
• vagy értekezés (Az Igaz­ság evan­gé­liuma, János apokrifonja, Tractatus Tri­partitus),
• vagy titkos beszél­getés (Jézus Krisztus böl­csessége, Hit böl­cses­ség, A Meg­váltó dia­ló­gusa, Az egyip­tomiak szerinti evan­gélium, Júdás evangéliu­ma).

Ennek a sajátosságnak több oka volt. Az egyik, hogy a gnosztikusok eleve nem törődtek a zsidó Jézus tör­té­netének ószö­vet­ségi gyö­kereivel, törté­nelmi beágyazottságával, és az Újszövetség más irataival. Jézus törté­netéből csak felhasználtak egyes jele­neteket és tanításokat, de mindent a maguk rend­kívül bonyolult világ­ké­pé­nek meg­fele­lően átértelmeztek.

A másik ok az, hogy ezek az iratok műfaji szempontból nem is evan­gé­liu­mok, hanem inkább tipi­ku­san gnosztikus „párbe­szédes kinyilatkoztatások”; a gnosztiku­sokat ugyan­is a „krisz­tus” csak mint ki­nyi­lat­koztató érdekelte, aki olyan dolgok­­ról beszél, amelyekről az új­szö­vet­ségi evan­gé­liu­mok sem­mit sem mondanak (pl. a láthatatlan világ emanációs hier­archiája).

Ezek a gnosztikusok a saját tanaikat olyanok szájába igyekeztek adni, akikről az Újszövetség keveset mond (Ta­más, Mária Mag­dolna, Fülöp, Mátyás) vagy nagy volt a tekintélyük (János, Péter), és az új­szö­vetségi törté­netekben olyan alkalmakat, kvázi „lyukakat” ke­res­tek, amikor Jézus sokat beszélhetett (négyszemközt, fel­támadása után stb.). A gnosztikus evangéliumok krisztusképei pedig nem csak az újszö­vet­ségi­től tértek el, hanem egymástól is. Ahány gnosztikus iskola volt, annyi „krisztus” élt a gnosztikusok fejében.

Mindebből jól látszik, hogy az ún. „keresztény gnózis” nem a kereszténység, hanem a gnózis olyan ága volt, amely parazi­taként rátapadt a kereszténységre, de attól mindig is idegen maradt. Ezért az ún. gnosztikus „evangéli­umok”, bár megtévesztő módon az apostolok nevét tüntették fel szerzőként, csak az újszövetségi evangé­liumok tartalmilag hiteltelen formai imitációi voltak. Nem maga­sabb szin­tű keresztény­séget, hanem más vallást hirdettek.

Amint a NG szakértői is rámutattak, Mt, Mk, Lk és Jn eredeti szövege nem tartalmazta a szerző nevét. Mégis, éppen azért lehetett ráírni a nevüket, mert a szövegükből úgyis mindenki felismerhette a szerzőt. A gnosztikus evangéliumokra viszont mind rá volt írva, hogy állítólag ki írta, de a keresztények számára éppen a szövegükből derült ki, hogy biztos nem azok írták, akiknek a neve a szövegen fel van tüntetve.

3.5. A gnosztikusok és az Újszövetség

A NG egyes szakértői szerint a gnosztikus evangéliumok „kimaradtak” vagy „ki lettek hagy­va” az Újszövet­ségből. Ezzel szemben, ha a gnosztikus evangéliumok szövegét megvizsgáljuk, akkor ki­de­rül, hogy

• az újszö­vet­ségi evan­gé­liumokat nem említik, így nem is kritizálják, hiszen a gnosztikusok a keresz­tény­séget és annak evangé­liumait lebecsülték, és legfeljebb „előszobának” tekintették a ma­guk telje­sebb igaz­sá­gá­hoz,
• egyik sem akart az Újszö­vetség része lenni, hiszen a gno­sz­tikusok nem fogadták el az Újszövetséget; legfeljebb az evangéliumokat kommentálták (főleg Jn-t), és közülük is válogattak (pl. Markion csak a Lk markionizált változatát); az ApCsel és a levelek, az ősegyház törté­nete számukra érdekte­len volt, a Jelenéseket is csak műfajilag imitálták a saját apokalipszi­seik­kel.

A keresztények viszont sosem kételkedtek a négy evangélium hitelességében, míg a gnosztikus evan­géli­u­mo­kat kezdettől fogva és mindvégig elvetették.

Volt néhány újszövetségi irat, amelyet az egyház egyes részeiben bizonyos okokból egy ideig vitattak (a keleti egyházban a Jel-t rossz görögsége miatt; Júd-t és 2Pt-t a hasonlóságaik miatt; 2-3Jn-t rövidségük és személyességük miatt; a Zsid-t szerzőjének ismeretlensége miatt), de az evangéliumokat sosem.

Voltak olyan nem újszövetségi iratok, ame­lyeket az első 2-3 évszázadban a helyi gyülekezetekben kedveltek, sőt helyen­ként az apostoli iratokkal együtt istentiszteleten is felolvastak belőlük (Didakhé, Hermász Pásztora, Barnabás levele, Római Kelemen 1. levele), de ezek egyike sem volt apostoli irat, folyamatosan az Újszövetséget idézték, arra hivatkoztak – így megmaradtak építő olvas­mány­nak.

3.6. Az Újszövetség és a gnoszticizmus

A NG azt is elfelejtette megemlíteni, hogy az egyház már az Újszövetség megírásá­nak idején is harcolt a gnózis különféle megnyilvá­nulási formái ellen: János apos­tol az evangéliumában és három levelé­ben (do­ketisták, akik szerint a krisztus csak testetlen fantom volt), Pál apostol a Kolossébelieknek írt (vsz. egy zsidó hátterű, angyalimádó, aszketikus irányzat), és a Timóteusnak írt két levélben (gno­sz­tikusok rész­letezés nél­kül), Júdás apostol a levelében (egy libertinus irányzat). Íme két összefoglaló idézet Páltól és Pétertől:

• 1Tim 6:20-21 Timóteus, őrizd meg a rád bízott kincset. Fordulj el a hazug módon ismeretnek [görög gnószisz] neve­zett szent­ségtelen, üres beszédektől és ellenvetésektől, amelyeket egyesek elfogadva eltévelyedtek a hittől. A kegye­lem veletek!
• 2Pét 1:16 Mert nem kitalált meséket [görög müthosz] követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének.

3.7. Az egyház és a gnosztikusok

A NG tálalása szerint a szabad szellemű gnosztikusok egy idő után veszélyeztették volna a kialakuló papság hatalmát, ezért szálltak velük szembe.

• Narrátor – A korai egyházatyák harcoltak a gnosztikusok ellen.
• Meyer – A hivatalossá váló egyházi irányvonalhoz tartozó hitszónokok egyik problémája a gnosztikusokkal kapcsolatban abból a tényből adódott, hogy nekik nem volt szükségük a papjaik és püspökeik tanácsaira, irányítására és szellemi meglátásaira. Ők egy belső szellemi meglátással rendelkeztek, és ez aggasztotta az egyházi vezetőket.
• Narrátor – Nem csak ez ingerelte az egyház elöljáróit. A gnosztikusok ugyanis azt vallot­ták, hogy a test a benne rejlő isteni lélek börtöne. Jézus halála számukra örömteli dolog volt, és Júdást hősnek tartották, amiért segített kiszabadí­tani Krisztus lelkét. Valójában ez az egyik oka annak, amiért a szakértők azt gondolják, hogy Júdás evangéliumát a gnosztikusok írták.

Tény azonban, hogy az egyház kez­dettől fogva, mindig is eluta­sította a gnosztikus speku­lációkat, illetve kiközösítette azokat, akikről kiderült, hogy valójában gnosz­tikusok voltak (Valentinosz stb.). A 2. szá­zadban Jusztinosz és Irenaeus, a 3. században Tertullianus, Alex­andriai Kelemen és Hippolütosz, a 4. szá­zadban pedig Epiphaniosz írt tanaik ellen éles hangnemű kritikát.

A gnosztikusok – önértékelésük és tanaik alapján érthető módon – valójában mindenkit lenéztek, és min­denki ellen voltak, illetve szinte min­denki más – az egyháztól a pogányokon át (Kelszosz, 2. sz) az új­pla­tonistákig (Plótinosz, 3. sz.) – ellenük volt. A gnosztikusok nemigen álltak le vitatkozni, de voltak olyan keresztényellenes „kinyilatkoztatásaik” is, mint például a 3. századi „Péter apokalipszis”, egy állítólag Pé­ter­nek adott látomás, amelyben Krisztus – a kis gnosztikus csoporttal szemben – az egyházat elítéli és elveti.

A keresztény színezetű gnosztikus csoportok egy része igyekezett beépülni a keresz­tény közössé­gekbe, vagy kereszténynek adta ki magát. A nem túl tájékozott pogányok szemében kereszténynek is tűntek, de már a 2. századi egyház­atyák pogányoknak írt hitvédelmi irataikban kikérték ma­guknak, hogy olyasmikkel vá­dol­ják az egy­házat, amit csak a gnosztikusok hisznek és művelnek. A gnosz­tikusok a keresz­tényüldözések idején azonban már nem vallották magukat keresz­ténynek, és áldoztak a császár­nak – amit az egyházatyák ugyancsak a szemükre ve­tet­tek.

A NG szakértőinek elmélete, miszerint az ókori kereszténység dinamikus terjedé­se mögött példátlan dog­matikai és etikai megosztottság állt volna, logikátlan és történelmietlen. A kortárs irodalom éppen hogy olyan nagy­fokú tanbeli és szer­vezeti egységet mutat, amelyet a belülről fakadó eretnekségek, a külső, rivális vallási irányzatok és az üldözések sem tudtak megingatni.

4. A káiniták

4.1. A libertinus gnosztikusok

A NG műsorában és cikkében sajnálatos módon egyszer sem jelent meg, hogy Júdás evangé­liu­ma egy bizonyos gnosz­tikus irány­zat­, az ún. káiniták­ irata volt, csak a későbbi könyvkiadásban ír róluk Bart Ehrman (94-96. oldal).

A káiniták onnan kapták a nevüket, hogy a Bibliában szereplő negatív figurákat – a test­vér­gyilkos Káintól kezdve Szodoma homoszexuális lakóin, az elsőszülöttsé­gi jogát eladó, erőszakos Ézsaun és a Mózes ellen lázadó Kórahon át a Messiást el­áruló Júdásig – po­zi­tív hősnek állították be. Szerintük ugyanis e bibliai szerep­lők ugyanazért munkálkodtak, amiért ők: a lélek­nek a testi létből való kiszabadu­lá­sáért, és ugyanaz volt az ellenségük, mint nekik: az anyagi világ Teremtője, a zsidóság Istene. Számukra a Biblia negatív alakjai voltak az igazság bajnokai.

Amint Kákosy László egyiptoló­gus professzor írta (Fény és káosz – a kopt gnoszti­kus kódexek, Budapest, Gondolat, 1984; 61. oldal):

• A káiniták az Ószövetséget legélesebben elítélő gnósztikusok közé tartoztak, akik – mint nevükből is látszik –, Káinnak pozitív szerepet tulajdonítottak. Ugyanígy Ézsaut és Szodoma lakóit is nagyra becsülték. Júdás szerepének olyan felfogása, hogy a világ Hatalmai meg akarták akadályozni, hogy Krisztus a szenvedése árán megváltsa a vilá­got, és emiatt Júdás az emberiség érdekében elárulta mesterét, arra mutat, hogy az Újszövetség alaptételeivel is szem­ben álltak.

A káiniták is gnosztikusok voltak, így kibékíthetetlen ellentétet láttak a tisztán szellemi, végső isteni valóság, és a gonosz teremtő isten (a Biblia Istene) által létrehozott anyagvilág között, illetve az isteni eredetű-ter­mé­szetű lélek és a mocskosnak tartott fizikai test között. A testet a lélek csapdájának tekintették, amelyből ki kell szabadulni, és vissza kell térni a tisztán szellemi világba. Úgy gondolták, hogy a cél minden eszközt szentesít, ezért a gnosztikusok etikája mindig is két szélsőségbe hajlott. Az egyik az aszkézis volt, a kemény önmegtartóztatás ideálja, a másik a libertinizmus, amely a kicsapongást tette eszközzé (Kákosy 1984:151):

• A gnósztikus libertinizmus különböző formákban nyilvánult meg. Hallunk férfiak és nők kezdeti szellemi testvéri­ségéről, melyből a nő végül is állapotosan kerül ki; szó van meztelenül imádkozó phibionitákról és a káinitákról, akik szerint a megváltáshoz szükséges, hogy az ember minden erkölcstelenségen végigmenjen.

A libertinus káiniták úgy vélték, hogy a gnosztikus az anyagi világ istene által adott erkölcsi törvények felett áll, és hogy a zabolátlan nemi aktus, illetve a nemi perverzió – mint az általuk a végsőkig megvetett anyag­világ kigúnyolása – igazi istentisztelet. Ráadásul úgy érezték, hogy ehhez túlvilági lények nem csupán a nevüket, jelenlétüket és védelmüket adják, hanem kifejezetten buzdítják őket erre.

4.2. Irenaeus

A káinitákról és az általuk propagált Júdás evangéliumáról szóló legkorábbi feljegyzés Irenaeus, lioni püs­pöktől származik, aki i. sz. 180-185 között írt róluk (Adversus Haeresis, I. könyv, 31. fejezet, 1-2). Mivel Irenaeus írása magyarul még nem olvasható, angolból készített saját fordításomban közlöm:

AH XXXI. fejezet: A káiniták tanairól

• 1. Mások pedig kijelentik, hogy Káin a fenti Hatalomtól nyerte erejét, és elismerik, hogy Ézsau, Kórah, a szodomiták és minden hasonló személy őhozzájuk kapcsolódik. Mint hozzáteszik, ezért támadta őket a Teremtő, de egyikük sem szenvedett sérülést. Sophiá­nak ugyanis megvolt az a szokása, hogy magához ragadja azt, ami belőlük őhozzá tar­to­zott. Kijelentik, hogy Júdás, az áruló ezekről a dolgokról alaposan fel volt világosítva, és hogy egyedül ő, aki úgy ismerte az igazságot, ahogy senki más, hajtotta végre az árulás misztériumát; általa minden, földi és mennyei egy­aránt zavarba esett. Egy ilyesféle képzelt történetet állítottak elő, amit Júdás evangéliumának neveznek.
• 2. Összeállítottam egy gyűjteményt az írásaikból, amelyben Hystera tetteinek érvénytele­ní­tését pártolják. Ráadásul ezt a Hysterát hívják az ég és a föld teremtőjének. Karpokra­tészhoz hasonlóan azt is tartják, hogy a férfiak nem üdvö­zülhetnek anélkül, hogy keresz­tül­menjenek mindenféle megtapasztaláson. Úgy tartják, hogy egy angyal van velük [vagy: vigyáz rájuk] min­den egyes bűnös és taszító tettük során, és az unszolja őket arra, hogy arcátlanságra báto­rodjanak fel és szennynek tegyék ki magukat. Bármilyen is cselekede­tük természete, kijelentik, hogy az angyal nevé­ben teszik, mondván: „Ó, te angyal, fel­hasz­­nálom művedet! Ó, te hatalom, véghez viszem tettedet!” És azt állítják, hogy ez a „tökéletes tudás”, és nem tartanak attól, hogy belerohanjanak olyan tettekbe, amelyeket még említeni is tör­vénytelen. (…)
• 4. (…) Tehát a mi esetünkben, mivel napfényre hoztuk rejtett titkaikat, amelyeket maguk közt csendben megtartanak, most sok szóra lesz szükség ahhoz, hogy leromboljuk véleményük rendszerét. (…)

4.3. Epiphaniosz

A káinitákról és Júdás evangéliumáról a 4. századi Epiphaniosz egyházatyától olvashatunk még (Panarion, I. könyv, 38. fejezet). Epiphaniosz megismétli az Irenaeustól is ismert tanokat (1.1 – 2.3), de mivel saját kutatást is végzett, további részletekkel, adalékokkal is szolgál. Mint írja, a káinita mítosz szerint két hatalom van: a gnoszticizmus abszolút, megismerhetetlen istensége, a tisztán szellemi és jóságos hatalom, amelyik az erő­sebb, a másik pedig az anyagvilágot megteremtő gonosz hatalom, amelyik gyengébb (ez a Biblia Istene); mind­kettő közösült Évá­val, akinek így az utódai, az emberek is eleve kétfélék: mindenki vagy eleve Káin, vagy eleve Ábel leszár­ma­zottja. Mivel Epiphaniosz írása magyarul még nem olvasható, angolból készített saját fordításomban közlöm:

A káiniták ellen (38. fejezet)

• 2.6 Ezeket a dolgokat tanítják, és a gonoszok tiszteletének és a jók megvetésének a kedvelését. Mert, mint mondtam, Káin az erősebb hatalomhoz tartozik, Ábel a gyengébbhez . Ezek a hatalmak közösültek Évával, és Káint és Ábelt nemzették; Káin az egyik fia volt, Ábel a másiké.  2.7 De Ádám és Éva is ilyen hatalmak vagy angyalok leszárma­zottai voltak. A hatalmak által nemzett gyermekek pedig – Káinra és Ábelre gondolok – veszekedtek, és az erősebb hatalom fia megölte a gyengébb hatalom fiát.
• 3.1 De ugyanezt a mitológiát ők is összekeverik ugyanazokról a halálos mérgekről szóló tudatlanságuk örökségével, azt tanácsolva követőiknek, hogy mindenkinek az erősebb hatalmat kell választania, és meg kell válnia a gyengébbtől és erőtlenebbtől – azaz attól, amelyik az eget, a testet és a világot alkotta. És hogy minden fölé kell emelkednie Krisz­tus keresztre feszíttetése által. 3.2 Mert – mind mondják – azért jött odafentről, hogy rajta keresztül az erősebb hatalom működhessen azáltal, hogy legyőzi a gyengébbet, és hogy elárulja a testet. 3.3 Néhányuk ezt mondja, mások valami mást. Egyesek azt mond­ják, hogy Júdás azért árulta el Krisztust, mert az gonosz volt, és meg akarta hamisítani a Törvény rendelkezéseit. Mert Káint és Júdást dicsérik, mint mondtam, és azt mondják: „Ezért árulta el őt: olyan dolgokat akart eltörölni, amelyeket helyesen tanítottak.” 3.4 Mások viszont azt mondják: „Nem, a jósága ellenére árulta el őt, a mennyei ismeret miatt. Mert – mint mondják – az arkhónok [szellemi hatalmak] tudták, hogy a gyen­gébb hata­lom elszáradna, ha Krisztust átadnák keresztre feszíteni. 3.5 És amikor Júdás erre rájött – mondják –, akkor megijedt, és mindent megtett, hogy elárulja őt, és jótettet hajtott végre az üdvösségünkért. Dicsérnünk kell őt, és elismeréssel kell neki adóznunk, mivel általa hat ránk a kereszt szabadítása, és a magasságbeli dolgok leleplezése, ami arra alkalmat adott.” (…)
• 3.9 De rothadt „ismeretet” öltöznek fel azzal, hogy két hatalmat állítanak fel, egy erőseb­bet és egy gyengébbet, ame­lyek egymással veszekednek, de a világon senki sem változ­tathatja meg a gondolkodását; egyesek azok közül, akik ideszületnek, természetüknél fogva a gonosztól származnak, mások a jóságtól. Mint mondják: senki sem a döntése miatt jó vagy rossz, hanem a természeténél fogva. (…)

Világ- és emberképük ismeretében valahol érthető a káinita gnosztikusok észjá­rá­sa, amely mindent kifor­gat, és ellentétes előjellel lát el. Júdás szerepéről szóló spekulációik természetesen nem magáról a törté­nelmi Jú­dás­ról szólnak, inkább arra mutatnak rá, hogy ők is egy már meglevő hagyományt, egy írásban rögzített tör­ténetet próbáltak átértelmezni, és a saját rendsze­rükbe valahogy beilleszteni. Az általuk felhasz­nált forrás pedig nem más, mint az újszövetségi evangéliu­mok.

4.4. Irenaeus és az evangéliumok

A NG dokumentumfilmje úgy állította be Irenaeust, mintha ő döntötte volna el, hogy melyik evangélium ke­rülhet bele az Újszövetségbe, és melyik nem. A NG naiv elmélete szerint azért kellett döntenie, mert folytak a keresz­tényüldözések, és a hívőknek tudniuk kellett, melyik evangéliumért érdemes meghalni…

• Narrátor – Az ilyen nézetek azonban túlságosan is megbotránkoztatóak voltak a korai egyházvezetők számára. Közel harminc másik gnosztikus szöveggel együtt elutasították Júdás evangéliumát, és kihagyták őket az Újszövetségből. Hogyan döntötték el az egyház vezetői, hogy mit tartanak meg, és hogy mit vetnek el? Júdás evangéliuma az elutasítot­tak közé került. Ez a folyamat több száz évig tartott. I. sz. 180-ban azonban fordulópont­hoz érkezett. Az ered­mény megszületését véres események kísérték. (…) I. sz. 180-ban egy befolyásos püspök, Irenaeus, a keresz­tény­ség üzenetét úgy próbálja meghatározni, hogy elutasítja az evangéliumok többségét. Abban az időben több mint harminc volt használatos a keresztény közösségek körében, de Irenaeus csupán négy: Máté, Márk, Lukács és János evangéliumának a megtartása mellet érvel. (…) A kereszténység illegális vallás, és a hívők az életükkel fizetnek érte. A rómaiak legyilkolják a keresztényeket, mert azok nem hajlandók állatáldozatot bemutatni a római isteneknek. (…)
• Narrátor – A 177-ben történt lioni vérontásban a rómaiak mintegy száz keresztényt öltek meg. Néhányan egészen haláluk pillanatáig hűek maradtak hitükhöz. (…)
• Evans – A több száz lioni keresztény megkínzása és halála nagyon megérintette Irenaeust. Mindebből azt az üzenetet vehette le, hogy ha meg kell halnod a hitedért, akkor jobb ha megérted, hogy az pontosan miből is áll. Ha tömlöcbe vetnek és megkínoz­nak, vagy vadállatok tépnek darabokra az arénában, jobb ha tudod, hogy mi miért történik. És végül csak három, négy, öt, vagy egy csomó evangélium van? Ezt meg kell határozni. Melyik a szent hit, amiért meghalunk.
• Narrátor – Hogy segítsen az embereknek a szent hit meghatározásában, Irenaeus négy evangéliumot választ ki a több mint harminc közül. A szakértők véleménye eltér arról, hogy ez miként zajlott.
• Evans – Az átlag keresztény azt mondta, hogy „Én Márkot vagy Mátét akarom hallani”, és kevesebben választották Tamást vagy Júdást. Így zajlott a dolog. Ezt a négyet választot­ták ki, mert tükrözték a keresztény közösségek nézeteit, és egybeestek a hívők meggyő­ző­désével. Ezek Jézus igazi szavai, nem pedig azok, amiket Tamás, Júdás, vagy bármilyen hasonló írásban találhatunk.
• Pagels – Nehéz megmondani, hogy miként választották ki ezeket a szövegeket. Néhányan úgy gondolják, hogy a püspökök döntötték el, míg mások szerint alulról induló folyamat volt, amit az befolyásolt, hogy az emberek mely könyveket olvasták inkább. Valószínűleg mindkettőben van igazság, mert az Újtestamentum evangéliumait sokkal könnyebb olvasni, mint ezeket a titkos evangéliumokat…
• Narrátor – Irenaeus azonban nem csak azt választotta ki, hogy mi maradjon meg, hanem támadta is a többieket. Célpontjai közé tartoztak a Júdás evangéliumának szerzői is. (…)
• Meyer – Úgy tűnik, hogy Irenaeust különösképpen az zavarta, hogy az evangélium szó szerepel egy olyan ember neve mellett, aki Jézus hírhedt árulója volt, és hogy miként lehet az evangélium és a Júdás szót címként használni. A Júdás evangéliuma elnevezés sokkolta, és megrémisztette. (…)

A NG fantasy-be illő kijelentéseivel szemben a tények a következők:

• Először is, Irenaeus nagyhatású püspök volt, de nem akkora, hogy a nem­zet­közi keresztény közösség számára bármit is meghatá­rozhatott volna, nemhogy az Újszövetségi kánont! A korabeli nemzetközi kereszténység több központú volt: Róma, Antiókhia, Palesztina és Alexandria apos­toli alapítású székhelyek voltak, és azok püspökei együtt voltak mérvadók – nem a lioni.
• Másodszor, ha magát Irenaeust olvassuk, akkor kiderül, hogy nem „eldönteni” akarta, melyik evan­gélium „maradjon benne” az Újszövetség­ben, hanem – a maga módján – azt akarta indokolni, hogy miért csak négy evangélium van, és hogy azokhoz képest miért hamis az összes többi.
• Harmadszor, a keresztények már egy évszázaddal Irenaeus írásai előtt is képesek voltak mártírhalált halni – de nem vala­melyik evangéliumért, hanem azért a Krisz­tu­sért, akiről csak a négy evangélium­ban ol­vashattak.
• Végül, tudni kell, hogy – a későbbi egyházszervezeti egység hiánya ellenére – a tanbeli egység és a tan­fe­gye­lem az Újszövetség megírásától kezdve működött. Ezért mind az Újszövetség megírása idején, mind a 2. szá­zadban kiközösí­tették az egyházból azokat, aki az Újszövetségből elvett (pl. Markion) vagy ahhoz hozzátett (pl. Valentinosz).

Az Újszövetséget az ókorban pél­dát­lanul nagy számban másolták, mert erre volt szüksége a tömege­sen sza­po­rodó keresztény gyüleke­ze­teknek. A gnoszti­kus csoportok ellenben kicsik és elszigeteltek voltak, irataikat kis számban másolták, ezért is maradt belőlük olyan kevés. A gnoszticizmus tkp. önma­gát szá­molta fel, még akkor, amikor az egyház üldözött volt, még azelőtt, hogy az egyház a 4. század végére hatalmi pozícióba került volna.

5. Júdás az Újszövetségben

Ha tudni akarjuk, ki volt Júdás, és mit tett, 2. század végi spekulációk helyett érde­mes az 1. század eleji szem- és fültanúkra hallgatni, tehát az Újszövetség adatait összeszedni, és értékelni. Menet közben azonban tisztázni kell néhány fél­re­értést és bib­lia­fordítási hibát, illetve választ kell találni néhány régi kérdésre is.

5.1. Tragédiája dióhéjban

Júdást csak az Újszövetség történeti könyvei említik, azok is csak röviden (Mt 10:4, 26:14,25,48, 27:3, Mk 3:19, 14:10,43, Lk 6:16, 22:3,47-48, Jn 6:71, 12:4, 13:2,26,29, 18:2-3,5, ApCsel 1:16,25). Ezek tartalma a következő: be lett választ­va a Tizenkettő közé, lop a közös erszényből, Jézus ellen árulást tervez, megegye­zik a papokkal a vérdíjban, az úrva­csorát otthagyva elmegy a katonákért, a Getsemáné-kertbe vezeti őket, ahol Jézust csókkal árulja el, de miután megkapja a vér­díjat, lelkiismerete felébred, és végül öngyilkos lesz. Történetét az 1. században senki sem vitatta, sem pro, sem kontra.

5.2. A karióti férfi

Júdás neve az Újszövetség görög szövegében mint Ioudasz Iszkariótész jelenik meg, ennek magyarosított változata egyes bibliafordításokban a Júdás Iskariótes. Ez azonban nem a neve volt, hanem a származására vagy lakhelyére utalt. A görög Iszkariótész csak a héber Júda ís-Kariót fonetikus átírása, ami azt jelenti: „Júda, a karióti férfi”. A júdeai Kariót-ból szár­ma­zott, apját Simonnak hívták, és ő volt Jézus egyetlen földije – a többi apostol ugyanis galileai volt. (Volt egy másik Júdás apostol is, más néven Taddeus, Jakab fia; az új­szö­vetségi Júdás levelét pedig egy harmadik Júdás, Jézus féltestvére írta.)

5.3. Tolvaj

Júdás választott apostol, a Tizenkettő egyike volt, de titokban lopkodott a közös erszényből, és nyilván nem akart lebukni. Jézus szolgálata már a legvégéhez közeledett, amikor egy egykor bűnös, de megtért nő Jézus lábát méreg­drága nárdus kenőccsel kente meg, és a saját hajával törölte le. Más tanítványok is pazarlásnak vették (Mt 26:8), de Júdást a rossz lelkiis­me­rete képmutató módon szólaltatja meg: „Miért nem adták el in­kább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” (Jn 12:5) Jézus azon­ban azt vála­szol­ja, hogy ez nem fecsérlés, hanem a temetési kenetét kapta meg előre (Mt 26:12, Mk 14:8, Jn 12:7). Júdás tudta, hogy Jézust a hatóságok szeretnék mielőbb, még a közelgő ünnep előtt megölni, de Jézus szavaiból azt vehette ki, hogy Jézus is tudja: nemsokára vége az egésznek. Ekkor szó nélkül elmehetett volna, de úgy döntött, inkább ebből is pénzt csinál. Azt olvassuk, hogy ekkor ment el a főpapok­hoz el­árulni a mes­terét (Mt 26:14, Mk 14:10, Lk 22:3).

5.4. Vádló

Jézus már korábban, Péter nagy hitvallásakor is utalt arra, hogy az egyik tanítvá­nya „ördög” (Jn 6:70-71). Nem azt állította Jézus, hogy Júdás az ördög; az itt álló görög diabolosz jelentése „vádló”, ez a héber sátán = „vádló, ügyész” fordítása. És valóban: amikor később Júdás elárulta Jézust, egyúttal bűnösnek kellett mondania, azaz vádolnia kellett. Tudatosan hazudott, hiszen később ő maga is belátta, hogy Jézus ártatlan volt (Mt 27:3-5).

Nem csoda, hogy Lukács erősen tömörített elbeszélésében már az áruláskor „Júdásba belement a Sátán”, azaz a Vádló (Lk 22:3). János emlékei szerint pedig a Sátán már az úrvacsora kezdetén elültette benne a gondolatot, hogy itt az idő a cselekvésre (Jn 13:2). Az úrvacsorán Jézus két rejtélyes utalás (Jn 13:11,18) után megrendülve jelentette be, hogy valaki el fogja árulni (Jn 13:21). Nem mutatott Júdásra, hanem hagyta, hogy egyenként rákérdezzenek: „Talán csak nem én vagyok az, Uram?” (Mt 26:42), tehát Júdás színt vallhatott volna. De amikor rá került a sor, képmutatóskodott: „Talán csak nem én vagyok az, Mester?” – „Te mondtad” – felelte neki Jézus (Mt 26:25).

Ennek a jelentőségét a többiek nyilván nem fogták fel, így a közvetlenül Jézus mellett fekvő János Péternek a biztatására konkrétan is rákérdez, ki az. Jézus válasza szerint az, aki vele együtt mártogat a tálba (Mt 26:23, Mk 14:20, Lk 22:21), és akinek odaad egy bemártott falatot (Jn 13:26). Aztán felszólítja Júdást, hogy „Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!” (Jn 13:27). Mindez szinte feltűnés nélkül történik. A többiek nem értik, mire utal Jézus, és hova megy Júdás (Jn 13:28-29). János feljegyzése szerint azonban Jú­dásba „akkor belement a Sátán” (Jn 13:27).

5.5. Pusztító

Jézus néhány órával a páska vacsora után, a Getsemáné-kertben, ima közben Júdást is megemlítette: „… meg­őriztem őket, és senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás” (Jn 17:2). A „kárhozat fia” egy héberes szófordulat régies fordítása, helyesebben tehát „a pusztítás fia” (görög hüiosz tész apóleiasz). A héberben kevés az önálló melléknév, amit a nyelv például a „…fia” szerkezettel pótol. Az elől álló „fia” olyan személyre utal, akire az utána következő fogalom (pl. pusz­títás) jellemző, ahogy a „halál fia” is „halálra ítélt”, azaz tkp. már „halott”. Így a „pusztí­tás fia” egyszerűen olyan valaki, aki pusz­tít, aki A Pusztító; nem véletlen, hogy a 2Thessz 2:13-ban ugyanezt a kifeje­zést találjuk az antikrisztusról.

Júdás tehát nem volt a kárhozat fia abban az értelemben, hogy „szegény elkárho­zik, mert megmondták róla előre”, hanem hogy „ő az, aki pusztít”, hiszen Jézus árulójaként jogtalan gyilkosság részese volt (Mt 27:3-5).

• Amikor pedig Júdás, aki őt elárulta, látta, hogy elítélték, megbánta tettét, visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek, és ezt mondta: „Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el.” De azok ezt mond­ták: „Mi közünk hozzá? A te dolgod.” Erre ő a tem­p­lom­ba hajítva az ezüs­töket, eltávozott, ment és felakasz­totta magát.

5.6. Volt Júdásnak választása?

Az Újszövetség szerint volt. Nye­rész­kedett, amikor jól ment a testvériségnek, és nem tűnt fel a lopko­dás, és még akkor is nye­rész­kedni akart, amikor az ügy, amely­ben talán egykor ő is hitt, a bukás küszöbén állt. Hitetlenség, kapzsiság és bűntudat együtt motiválta egy olyan döntés felé, ahonnan már nem volt vissza­út.

Az Újszövetség szerint Jézus valóban előre tudta, hogy valaki el fogja árulni, és azt is, hogy Júdás lesz az (Jn 6:64,70-71). Az utolsó vacsora elején ennek ellenére a többiekkel együtt Júdás lábát is megmosta. Péter büszkesége nem akarta eltűr­ni, hogy a vendéglátó Jézus rabszolgamunkát végezzen, de Jézus meggyőzte, és biztosította, hogy csak a lábukat kell megmosnia, különben mind tiszták – egy kivételével (Jn 13:3-11). Ez­után a tőle látott példa követésére buzdította őket, hogy ha ő, a Mester megmossa a tanítványai lábát, akkor nekik is ilyen alázattal kell egymást szolgálniuk, és ez boldoggá fogja őket tenni – de megmondta, hogy nem mindnyájukról beszélt. Bár ő válasz­totta ki őket, egyikükről be kell teljesednie a próféciának (Jn 13:18).

Ami a próféciát mint műfajt illeti, sokan azt hiszik, hogy az egyenlő a jövendölés­sel, pedig a bibliai prófé­ciáknak csak kis része jövendölés. Ami az Újszövetségben „beteljesedett” próféciákat illeti, négy­féle érte­lem­ben értendők: jövendölésként, tartalmi összefoglalásként, párhuzamként vagy előképként.

Az Ószövetségben nem találunk olyan konkrét jöven­dölést, amely mindenki számára nyilvánvalóan előre hirdette volna, hogy a Messiást egyik tanítványa el fogja árul­ni. Mégis szinte biztos, hogy Jézus és az apostolai a Zsolt 41:10-re gondoltak, Dávid bűnbánó és segítséget kérő imájának egyik mondatára: „Még a legjobb barátom is, akiben megbíztam, aki velem együtt evett, az is elle­nem támadt.” Jézus ebből a szempontból hasonló helyzetben érezte magát, ezért a zsoltár-részletet párhu­zamként vagy előképként önmagára és Jú­dásra vonat­koz­tathatta. Péter pedig a feltámadás után már jöven­dölésként értelmezte a zsol­tárt: „Be kellett teljesednie az Írásból annak, amit előre meg­mondott a Szentlélek Dávid szája által Júdás­ról, aki vezetője lett azoknak, akik elfogták Jézust” (ApCsel 1:16).

Tehetett-e Júdás bármit is, ha egyszer Isten előre megmondta, mi fog történni? Egyfelől, Júdás magától is sokat tett azért, hogy személyesen rajta teljesedjen be a prófécia, tehát Istennek semmire sem kellett kény­szerítenie. Másfelől az, hogy Isten bizonyos dolgokat előre lát, nem jelenti azt, hogy a dolgot akarja, vagy ki­kényszeríti. Azért tudhatta előre, hogy mi lesz, mert aki a bűn útján elindul, az kiszámítható pályán mozog. Júdás öntudatlanul is a Sátán kezére játszott, aki azért tudta őt időnként ilyen mértékben kontrollálni, mert a tizenkét apostol közül csak őt lehe­tett.

5.7. Szükség volt Júdás árulására?

Jézust előbb-utóbb úgyis meg­ölték volna, és ő maga is háromszor előre meg­mond­ta, mi vár rá (Mt 16:21, 17:22-23, 20:18-19). A hatóságok is sietni akartak, mert jött a húsvét ünne­pe, Jézusnak pedig hús­vétkor kel­lett meghalnia, mint istenadta áldozati bárány (Jn 1:29, 1Kor 5:7, Zsid 10:1-18). Júdás árulása nem Isten terve volt, amely ellen Júdás úgysem tehetett volna semmit. Önként árulta el Jézust. Az már más téma, hogy Isten még az ellenségei gonosztetteit is fel tudja használni a saját céljaira, hiszen ő az egyetlen, aki valóban min­dent átlát. Így Jézus akkor és ott halt meg, amikor és ahol kellett.

5.8. Lett volna bocsánat Júdás bűnére?

Igen. Érdemes Júdást Péterrel összehasonlítani. Júdás egyszer elárulta Jézust, Péter azonban háromszor is megtagadta, ahogy Jézus előre megmondta neki. Júdás végül belátta bűnét, de nem látott kiutat, és öngyilkos lett. Péter is be­látta a bűnét, és ő sem látott kiutat, de nem lett öngyilkos. Sem Júdás, sem Péter nem látta előre, hogy Jé­zus fel fog támadni – bár Jézus ezt háromszor is előre meg­mond­ta nekik, nem hittek benne.

Az öngyilkosság Izraelben bűnnek számított, és Júdás az öngyilkos­ság­gal esélyt sem hagyott magának. Péter életben maradt, ezért találkozhatott a feltámadt Jézussal, és bocsánatot kérhetett tőle. Mindenki meg­kap­hatja Isten kegyelmét, csak az nem kap, aki nem kéri.

Péternek is voltak jellemhibái: kicsit beképzelt, hamari és gyáva volt. Júdás azon­ban kapzsiból tolvaj lett, tolvajból képmutató, képmutatóból hazudva vádaskodó áruló, árulóból pusztító, gyilkosból pedig öngyil­kos. Nem egyik napról a másikra, és nem mások miatt, hanem hosszú idő alatt és sok döntés révén, saját akara­tá­ból vált ilyenné. Tragédiája éppen arra mutat rá, hogy van egy pont, ahonnan nincs visszatérés, mert maga az ember nem akar vagy tud visszatérni. Szabad akaratunk van, amivel élni és visszaélni is lehet.

6. Júdás utóélete

6.1. Változó Júdás-kép?

A NG egyes szakértői szerint az evangéliumok keletkezésük időrendjében (Mk, Mt, Lk, Jn) egyre rosszabb képet festettek Jú­dásról:

• Narrátor – Vajon az elveszett evangélium az Újtestamentum leírásaihoz képest valóban annyira másként mutatja be Júdást? Valójában Júdást nem mindig ábrázolták gonosz­tevő­nek. Márk korai evangéliumától haladva János kései evangéliumáig azonban egyre ördögibbé válik.
• Klassen – Már evangéliumát 60 körül írták, és a legtöbb tudó ezt tartja a legkorábbinak. Itt a Júdásra vonatkozó utalások száma mindössze egyharmada a Jánoséban találhatók­nak, de a legmegdöbbentőbb az, ahogy Júdás cseleke­deteit ábrázolja. Júdás nem gonosz­tevő Márk evangéliumában.
• Klassen – A keresztények megrágalmazták Júdást, és a nevéhez ma csak egy szeméttelep fűződik. … Magát a szót is megvetés övezi. Gyakor­latilag az egész nyugati világban senki sem hívná így még a kutyáját sem. Németországban természetesen törvényellenes, hogy valaki a Júdás nevet adja a gyermekének.
• Pagels – A zsidók megpróbálják megölni Jézust, és a Júdás szó azt is jelenti vagy jelent­heti, hogy zsidó. Különös dolog azt látni, hogy miként lett ez az alak egyre kidolgozottabb és erőteljesebb. Érdekes kérdés, hogy vajon Júdás figurája miért vált fokozatosan gonosszá? Milyen okokból mesélik az emberek így ezt a történetet?

Ha elolvassuk, és össze hasonlítjuk az evangéliumok szövegét, kiderül, hogy az állítások és a kérdések egyaránt hamisak.

Márk, Máté és Lukács ugyanazokat az adatokat hozza: a tizenkét apostol felsoro­lásakor mind meg­em­lítik, hogy Júdás, „aki később elárulta Jézust” (Mt 10:4, Mk 3:19, Lk 6:17), akárcsak azt, hogy egyrészt magától (Mt 26:14, Mk 14:10), más­részt sátáni ihletésre (Lk 22:3-4 vö. Jn 12:4) ment el Jézust feljelenteni, hogy jel­ként csókkal köszöntötte Jézust, amikor jött elfogatni (Mt 26:48, Mk 14:44, Lk 22:47-48).

János evangéliuma a másik háromhoz képest sok kiegészítő részlettel szolgál, így Júdással kapcsolatban is négy új részletet közöl: Jézus már korábban, Péter val­lás­tételekor (vö. Mt 16:13-20) is célzott arra, hogy egyikük el fogja árulni (Jn 6:71); Júdás az utolsó vacsora elején újabb sátáni ihletésre döntött (Jn 13:2); Jézus Jú­dásnak adta oda a falatot (Jn 13:26); Júdásnál volt az erszény (Jn 13:29), amelyből időn­ként lopott (Jn 12:6). Ugyanakkor János nem említi a papokkal való megegyezés részleteit, és a csókkal üdvözlést mint azo­no­sító jelet. Az állítólagos fokozódó rosszindulatnak magukban a szövegekben nincs jele.

A NG két további tényt is elfelejtett megemlíteni. Egyrészt az apostolok (Máté, János, Péter, Pál) és munka­tár­saik (Márk és Lukács), tehát az evangéliumok szer­zői személyes kapcsolatban álltak egymással. Más­részt nincs nyoma annak, hogy Júdással kapcsolatban köztük, tehát az egyházon belül, vagy az egyházon kívül, például a zsidókkal vagy a zsidók között bármiféle nézeteltérés lett volna. Zsidók és keresztények kez­dettől fogva tudták, hogy Júdás mit tett, és hogy aztán mi tör­tént vele. Júdás a káiniták 2. századi meg­jelenéséig egyszerűen nem volt téma.

6.2. A dokumentumfilm dramatizációja

A NG műsorában azonban arám nyelvű, feliratozott dramatizációkat is láthat­tunk, amelyek ugyan látvá­nyo­sak és hatásosak voltak, de valószínűleg minden figyelmes biblia­olvasóból kérdéseket váltottak ki:

Márk 14:17-20 filmbeli dramatizáció

A 21. versnél a jelenetet abbahagyták, így Jézus további szavai kimaradtak: „…de jaj annak az embernek, aki az Em­ber­fiát elárulja”. A Narrátor azt állítja, hogy „Márk utolsó vacsorájából nem derül ki, hogy ő-e az áruló, az időben utána következő Máté evangéliumától kezdve már bűnössége nem kétséges” – csak azt hallgatja el, hogy Márk az elfogatási jelenetben, még ugyanebben a fejezetben nevén nevezi az árulót:

• Mk 14:43 Még beszélt, amikor egyszer csak megjelent Júdás, egy a tizenkettő közül, és kardokkal, botokkal felszerelt sokaság jött vele a főpapoktól, az írástudóktól és a vénektől. 44 Az árulója ezt az ismertető jelet adta meg nekik: „Akit megcsókolok, az lesz ő: fogjátok el, és vigyétek be biztos kísérettel.”

Máté 26:45-52 filmbeli dramatizáció

A jelenetből kimaradt a 48. vers, amelyben Júdás megadja a katonáknak az instrukciót: „Akit megcsókolok, az lesz ő, azt fogjátok el!”, ugyanakkor betoldottak egy sehol sem szereplő mondatot, amit Péter szájába adtak: „Mit tettél, Júdás?!”.

A Júdás üdvözlő csókja utáni, 50. versben Jézus eredetileg csak ennyit mond: „Barátom, hát ezért jöttél!”, ehelyett Jézus szájába egy János evangéliumából átvett, még az úrvacsora alatt elhangzott szavakat adtak: „Barátom, tedd, amit meg kell tenned.” (vö. Jn 13:27).

Utána a rómaiak kiáltása is betoldás: „Kapjátok el!”, Jézus Pétert leállító szavai–nak pedig megint csak az első fele hangzik el: „Tedd vissza a kardodat a helyére! Mert akik kardot fognak, kard által vesznek el!”, de a következő, mindent meg–magyarázó mondatok már lemaradnak:

• Mt 26:53 Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? 54 De miképpen teljesednének be akkor az Írások, hogy ennek így kell történnie?”

A film szerkesztői a szakértők elméletének igazolására úgy manipulálták az Új­szö­­­vet­ség szövegét, hogy az megfeleljen a koncepciónak, miszerint Márk még nem, de a későbbi Máté már árulónak nevezi Júdást, és a későbbi evangéliumok még inkább. Ennek érdekében döntő jelentőségű mondatokat kihagytak, nem létező mondatokat betoldottak, vagy egy másik evan­géliumból és jele­netből átemeltek. Vajon a ha­tár tudományos ismeretterjesztés és a propaganda között?

6.3. A Júdás-kép mint az antiszemitizmus forrása

A NG műsorának következő elmélete a történelmi események időbeli sorrend­jének felcserélésére épül. Eszerint a Templom lerombolása és keresz­tény­üldözések kiélezték a zsidók és keresztények közötti viszonyt, a keresztények pedig önvédelem­ből elhatárolták magukat a zsidóktól; Júdás neve „zsidót” jelent, így Júdás a zsidó negatív ideálja lett, így végső soron a Júdás-kérdés vezetett el az antiszemitizmushoz.

• Narrátor – Néhány szakértő úgy gondolja, hogy a keresztények azért démonizálták Júdást, hogy elhatárolják magukat a zsidóságtól a hitük túléléséért folytatott küzdelem­ben. Jeruzsálem, i. sz. 66-ban kitört a végzetes, itt négy évig tartó zsidó háború, melynek során megpróbálták a római­akat kiűzni Júdeából. Jeruzsálem több hónapig ellenállt a rómaiak ostromának. Végül, amikor sikerült betör­niük, a rómaiak többszáz­ezer zsidót gyilkoltak meg , és felgyújtották a második Templomot, a zsidó élet vallási köz­pontját. Ebből gyakorlatilag csak a nyugati fal maradt meg, ahol a zsidók még mindig gyászolják a Templom pusztulását.
• Ehrman –  A 70-ben lerombolt Templom tovább súlyosbította a keresztény zsidók és azon zsidók közti feszültségeket, akik nem hittek a Messiás Jézusban. A zsidóknak el kellett dönteniük, hogy valójában miből is áll a vallásuk. Mit jelent azok után zsidónak lenni, hogy nincsen templomuk, és templomi oltáruk. Ez egy dolgot biztosan magában rejt: mégpedig azt, hogy szembe kell szállni azokkal, akik szerint Jézus a Megváltó.
• Narrátor – A keresztények és zsidók közti ellentétnek van még egy oka: a keresztények a pogányokat, vagyis nem zsidókat is beveszik maguk közé.
• Pagels – A mozgalom egyre több nem zsidónak, vagyis pogánynak is tetszik. Ezenfelül megpróbálják Jézus személyét elválasztani a katasztrófális, rómaiak ellen zajló háborútól is. Nem csak azt állítják, hogy Jézus ártatlan volt az ellene fel­hozott váddal, a Róma elleni árulással szemben, ami alapján keresztre feszítették, hanem hogy követőit is ártat­lanul vádoják a Róma ellei lázadással, ami alapján naponta zajlanak kivégzések.
• Ehrman – Az egyik legalapvetőbb tény, hogy Jézust a rómaiak egy római kereszten ölték meg. A történelem során azonban a zsidókat vádolták ezzel. Bármi is állt a háttérben, a Biblia ördögi Júdásról festett portréja a későbbi anti­szemitizmus ihletőjévé vált.
• Pagels – Tény, hogy az evangéliumok egyre jobban zsidóellenesek lesznek, ahogy egyre több pogány tagja lesz az irányzatnak. Ennek roppant nagy hatása volt mindig is a kereszténység történetére és a világra, még a 20. és a 21. században is.
• Evans – Sajnálatos módon Júdás az antiszemita gondolkodás központi alakjává vált. Elszomorító, de egy negatív ideál lett belőle azok számára, akik gyűlölködnek és antiszemiták, és Júdáson, az árulón keresztül akarják jellemezni a zsidó népet. Ez azonban nem hű az Újszövetség és Jézus üzenetéhez és ellentétes a tanításukkal.
• Pagels – Amikor az egyetemre jártam, elhittem, amit akkor tanítottak, hogy nem található az Újszövetségben zsidóellenes antiszemita elemek, hanem csak a gonosz emberek magyarázzák bele. Amikor azonban behatóbban kezdtem tanulmányozni a szövegeket, láttam, hogy sok ember felismeri, hogy ezek fellelhetők a későbbi evangéliumokban, a szenvedéstörténet leírásában. Részei a kereszténység történetének, és fontosak az olyan embereknek, mint én is, akik szeretik a keresztény tradíciót, azonosulnak vele, és megértik, hogy ezek a részek nem a véletlen művei, hanem valójában beépítették őket a történetbe. Védekezésképpen iktatták be őket. Nem a zsidók elleni gyűlöletből, hanem sokkal inkább hogy megpróbálják megvédeni magukat.

Ezzel az újabb elmélethalmazzal is több probléma van.

6.3.1. Júdás neve

Először is, a Júdás név (héber Júda, görög Ioudasz) név nem zsidót, hanem júdeait jelentett. Jákób egyik fiát, a tizenkét törzs egyikének alapítóját hívták Júdának, akiről később Júdea ország­részt elnevezték. A zsidó mint népnév héberül ‘ivrí, görögül hebraiosz; a görög ioudaiosz nem csak zsidót jelent, hanem sokszor júde­a­it is. A zsidókat – néhány kivétellel – mindig hébereknek hívták (1Móz 14:13, 43:32, 2Móz 1:22, 3:18, 1Sám 14:21, Jón 1:9; ApCsel 6:1, 2Kor 11:22, Fil 3:5), nyelvüket és írásukat is hébernek (Lk 23:38, Jn 5:2, 19:13,17,20, 20:16, ApCsel 21:40, 22:2, 26:14). Az Újszövet­ség­ben a „Zsidókhoz írt levél” görög címe is Prosz Hebraiousz, azaz „A hébereknek”. A magyar bibliafor­dítások sajnos hagyo­má­nyo­san következetlenek, ezért olvasunk néha olyan zsidókról (hébe­rekről!), akik félnek „a zsidóktól” (pl. Jn 7:1,13, 9:22, 20:19), pedig valójában olyan galileai zsidók voltak, akik a júdeaiaktól féltek, mert azok megvetették őket, és nem bíztak bennük (vö. Lk 1:26, Mt 21:11, 26:69, Jn 1:45-46, 7:52, ApCsel 5:37).

6.3.2. Keresztényüldözések és antiszemitizmus

Másodszor, igaz, hogy antiszemiták ilyen fordítási hibákat és néhány félreérthető szöveget a későbbi évszá­zadokban felhasználtak, de ez nem az Újszövetségről szól, hanem róluk. Antiszemiták már a kereszténység előtt is voltak: a pogány egyiptomiaktól a perzsákon és a babiló­nia­iakon át a rómaiakig.

Az 1. szá­zad­ban antiszemita keresztényekről beszélni viszont azért értelmetlen, mert a kereszté­nyek hité­nek tárgya a zsidó Messiás volt, az Újszövetség írói – Lukács kivételével – mind zsidók voltak, a gyüleke­ze­tek tagsága pedig nagyrészt zsidó származású. Amikor pedig a 2. szá­zadban megjelent Markion, az első dualista és antijúdaista tanító, kiközösítették.

Ami általában a zsidó-keresztény viszonyt illeti, a zsidó háború, a keresztény­üldözések és Júdás értékelése között nincs történelmi vagy logikai kapcsolat. Ami a zsidókat illeti, részükről a zsidó keresztények üldö­zése szinte azonnal meg­indult, lásd István kivégzését (ApCsel 8:1). Aztán az edomita He­ró­des király Jakab apostolt végeztette ki, hogy bevágódjon zsidó alattvalóinál (ApCsel 13:1-3). Végül pedig a másik Jakabot, Jézus testvérét, a jeruzsálemi közösség vezetőjét végezték ki.

Ami a rómaiakat illeti, az elfoglalt terüle­tek népei­nek a vallását eltűrték. Így a júdaiz­mus is hivata­losan el­fogadott vallás (religio licita) volt, akárcsak a keresz­ténység, amely számukra a júdaizmus egyik ágá­nak tűnt. A kereszténység tanítá­sa azonban túllépett a júdaizmuson, nemzet­közi közösséggé vált, és gyorsan terjedt. A zsidók sikeresen tiltakoztak az ellen, hogy a keresztényeket zsidó irány­zat­nak vegyék, ráadásul a róma­iak is félreértettek egyes keresztény tanokat. Így Nérónak kapóra jött, hogy a ke­resz­tényekre kenje a római tűzvészt. Az első római keresztényüldözés során, 64 és 68 kö­zött Itáliában ezreket öltek meg (ekkoriban végezték ki Pétert és Pált is).

Palesztinában egyidejűleg rómaiellenes lázadás tört ki. Az egymással is harcoló zsidó pártok olyan felkelést szítottak, amely végül a zsidó hábo­rúba torkollott (i. sz. 66-73). A jeruzsálemi keresztények azonban – egy jöven­dölésre hallgatva – már a háború kitörése előtt mind elköltöztek északra, a pere­ai Pellába, így a mé­szárlást őket nem érintette, sőt egészen 91-ig békében éltek!

A második római keresztényüldözés Domitianushoz fűződik (i. sz. 81-96), aki Dominus et Deus-nak, azaz Úrnak és Istennek szólítatta magát; ekkoriban szám­űzték Já­nos apostolt Patmosz szigetére, ahol a Jelenések könyvét írta. Domi­tianus 95-ben végeztette ki saját unokaöccsét „ateizmus” vádjával (a keresztényeknek ui. nem voltak templomaik és istenszob­raik), és ettől kezdve a kereszténység el nem fogadott vallás (religio illicita) lett, amelyet két évszá­za­don át újra meg újra, kisebb-nagyobb in­tenzitással üldöztek.

Összefoglalva, a keresztényeknek az 1. században sosem abból volt bajuk, hogy vannak köztük zsi­dók, hanem abból, hogy félreértették és megrágalmazták őket (Néró), vagy mert nem imádták a császárt (Do­mi­tianus). Sosem volt szükségük a Júdáskép befeketítésére, sem a zsidóktól való elhatárolódásra, hiszen tag­ságuk jelentős része ekkor még zsidó volt. A zsidóság vált meg tőlük, méghozzá már a Templom lerombolása előtt.

Utóhang

Érdemes végigolvasni a dokumentumfilm záró szövegét:

• Evans – Júdás evangéliuma fontos szerepet játszik abban, hogy jobban megértsük a 2. századi gnoszticizmust. Örü­lök, hogy sikerült rábukkanni, és nem veszett el. Úgy gondolom azonban, hogy ez az evangélium nem mond nekünk semmit a történelmi Júdásról, vagy a történelmi Jézusról, vagy azokról a tényezőkről, amelyek Jézus halálához vezettek a korai 1. században. Nem hiszem, hogy történelmileg hiteles Jézus- és Júdás képet állít elénk.
• Paigels – Honnan tudja? Azok, akik kétségbe vonják a többi evangéliumot, azt állítják, hogy a 2. században vagy annál később keletkeztek. Kétségtelen, hogy ez a szöveg a 3. vagy 4. századból való, azonban azt nem tudjuk, hogy mikor keletkezett az eredeti. Ezt lehetetlen kideríteni.
• Narrátor – Szinte az összes tudós egybehangzó véleménye szerint az Újszövetség négy evangéliumát i. sz. 60 és 100 között írták. Ireneustól tudjuk, hogy Júdás evangéliuma már i. sz. 180-ban létezett. Azt azonban soha nem fogjuk megtudni, hogy az eredeti mikor keletkezett. Annak eldöntése, hogy Júdás evangéliuma mennyire egyenértékű az Újtestamentum evangéliumaival, nem feltétlenül attól függ, hogy mikor írták, hanem hogy miben hiszünk.
• Senior – Végül is hit kérdése, hogy ezeknek a szövegeknek [ti. Mt, Mk, Lk, Jn evangéliumá­nak] van-e létjogo­sultsága, és nem történeti, irodalmi, hanem vallási döntés eredménye. Összességében ezek a könyvek alkotják a mi szentírásunkat, és olyan tekintélyük van, amelyről úgy érezzük, hogy az Isten adta, és különleges jelentőségük van az egész közösségre nézve.
• Narrátor – Sok hívő számára Júdás evangéliuma továbbra is eretnekség, a történelem lábjegyzete marad. Mások számára az üzenete egyenértékű az Újszövetségi evangéliu­mok­kal. (…)
• Narrátor – Júdás evangéliuma mindig is vitákat fog kiváltani, de vitathatatlan igazságo­kat is felvet. Vannak olyanok, akik minden nehézséget vállalva annak szentelik életüket, hogy megőrizzék a múltat. Míg mások egyszerűen csak hasznot akarnak húzni belőle. Az evangélium elénk tárja a korai kereszténység sokszínűségét, és felfedi azt, hogy az emberek mindig is különböző módon tekintettek Istenre. Ahogy a történelem részévé válik, idővel felveti bennünk a kérdést: miért hisszük azt, amit hiszünk?

Júdás rehabilitációjának gondolata egy ideig biztos „szenzáció” marad, amit jól el lehet adni. A NG műsorá­nak hangvétele és kijelentései ellenére mégsem a keresz­tény­ség történelmi gyökerei inognak. Sokkal inkább a National Geographic és a tudományos ismeretterjesztés tekintélye az, ami meginoghat egy ilyen doku­men­tumfilm és cikk után. Tanulságos, hogy megfelelő kutatási etika és módszertan nélkül még egyetemi pro­fesszorok is csak abszurdumokig jutnak el.

Ezért a műsor nézőinek és a cikk olvasóinak csak egyet tanácsol­ha­tunk: minden­nek nézzen utána! Ma már magyarul is eleget olvashat ahhoz, hogy ne lehessen ennyire meg­té­veszteni. Nem minden „hit kérdése”, igenis vannak dolgok, amiket tudni lehet, és gondolkodni, hitbeli döntést hozni ezek alapján érdemes.

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

• „Júdás evangéliuma” (dokumentumfilm, 80 perc) – National Geographic Channel, 2006 április 9
• „Júdás evangéliuma – Az apostol új arca”; In: National Geographic Magyarország, 2006 május (48-69. oldal)
• „Júdás evangéliuma” – www.nationalgeographic.hu/tv/explore/judas/index.asp
• „The Lost Gospel of Judas” – www.nationalgeographic.com/lostgospel/index.html
• Adamik Tamás (szerk.): Apokrif iratok – Csodás evangéliumok; Telosz Kiadó, Budapest 1996
• Bauer, Johannes: Az Újszövetségi apokrifek; Márton Áron Könyvkiadó, Budapest, 1994
• Barnstone, Willis – Meyer, Marvin: The Gnostic Bible (Shamhala, Boston, 2009)
• Chadwick, Henry: A korai egyház; Budapest, Osiris Kiadó, 1999
• Filoramo, Giacomo: A gnoszticizmus története; Kairosz Kiadó, Budapest, 2000
• Flavius, Josephus: A zsidó háború; Bibliaiskolák Közössége, Budapest, 1990
• Hamman, A.: Így éltek az első keresztények; Szent István Társulat, Budapest, 1987
• Jézus rejtett szavai; Holnap Kiadó, Budapest, 1990
• Kákosy László: Fény és káosz – A kopt gnosztikus kódexek; Gondolat, Budapest, 1984
• Kasser, Rodolphe – Meyer,  Marvin – Wurst, Gregor: Júdás evangéliu­ma a Tchacos-kódex alapján, ford. Hasznos Andrea; National Geographic Society, Budapest, 2006
• Ladocsi Gáspár: A Jézus Krisztus-jelenség a gnosztikus irodalomban; Jel Kiadó, Budapest, 2004
• Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma 1-2; Jel Kiadó, Budapest, 1997
• Vanyó László: Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe; Szent István Társulat, 2009

Függelék – az érvek elemzése

Érdemes figyelemmel követni a NG által propagált elmélet felépülésének és bizo­nyításának fo­lya­matát. Vannak tények, amelyekre hipotézisek épülnek, de egy fel­­te­vést nem lehet további bizonyíthatatlan vagy cáfolható felvetésekkel bizo­nyí­tani.

Amit Darbre, Emmel, Kasser és Jull valóban bebizonyított:

• a Júdás evangéliuma című irat valódi, nem hamisítvány,
• az irat a 3-4. századból származik,
• egy kopt nyelvű, gnosztikus evangéliumról van szó.

Pagels, Ehrman, Meyer és Klassen a következő tényekből indult ki:

• az újszövetségi evangéliumok (Mt, Mk, Lk, és Jn) i. sz. 1. századiak (30 és 90 között íródtak)
• Júdás evangéliumának fennmaradt másolata 3-4. századi, de mivel Irenae­us egy­házatya már 180-ban har­colt ellene, a tartalma 2. századi.

Erre épült első hipotézisük, azaz bizonyíték nélküli elméletük:

• elképzelhető, hogy Júdás evangéliuma is 1. századi, mint Mt, Mk, Lk és Jn,
• ha igen, akkor az iratok nem csupán valódiak, hanem hitelesek is, azaz tartal­mi­lag is meg­bíz­hatók
• és akkor Júdást rehabilitálni kell.

Hipotézisüket a következő forrásokból igyekeztek bizonyítani:

• az újszövetségi evangéliumokból (Júdás ábrázolásának állítólagos változá­sa negatív irányba),
• a korai egyház történe­téből (a zsidó háború és a keresztényüldözések állító­­lagos hatása a zsidó-keresztény viszonyokra),
• egy egyházatya írásaiból (Irenaeus püspök állítólagos döntése a kánon­ról).

A források értékelésekor azonban tényeket és újabb hipoté­ziseket kevertek össze:

• tény, hogy a korai egyház szervezetileg nem volt egységesítve, de csak hipotézis, hogy tanítását illetően annyira nem volt az, hogy még a gnosztikusok is kö­zéjük tartoztak;
• tény, hogy nem voltak templomok, hanem főleg magán­ házaknál jöttek össze, de csak hipotézis, hogy nem volt tanfegyelem, hogy mindenki azt olvasott, amit akart, tehát biztos Júdásét is olvasták;
• tény, hogy az első három évszázadban sok „evangélium” keletkezett, de csak hipotézis, hogy az egyház több mint harminc evangéliumot egyformán elfo­gadott és használt volna
• tény, hogy Ireneus lioni püspök négy evangélium mellett állt ki a többivel szemben, de csak hipotézis, hogy ő hozott ilyen döntést az egyház egy része vagy egésze számára, hogy azért döntött, hogy a hívők tudják, melyikért érde­mes mártírhalált halni, és hogy az alapján döntött, hogy melyik evangé­lium volt könnyebben érthető, azaz népsze­rűbb
• tény, hogy Júdás evangéliuma a gnosztikus iratok közé tartozik, de csak hipotézis, hogy a 2. század vége előtt bárki is ismerte vagy hasz­nálta volna akár az egy­házon belül, akár gnosztikus körökben.

Ezt sajnos mindennek lehet nevezni, csak tudományos módszernek nem.

[1] Tkp. nincs szó újszövetségi értelemben vett kinyilatkoztatásról (gör. apokalüpszisz), a szöveg tipikus gnosztikus értelemben vett nyilatkozat, magyarázat, ismertetés (gör. apophaszisz).

[2] Vagy: „három nappal passiója előtt”; az események ugyanis csak Júdás árulásáig tartanak.

[3] Szó szerint: „az eucharisztiánkon”, ami az úrvacsora/mise egyik Úsz-i görög szakkifejezése.

[4] A tanítványok „istene” valójában az anyagvilág gonosz teremtője. Jézus nem az ő fia, hanem az anyagvilágon túli, transzcendens világ Istenének Fia. Az apostolok istene és Jézus Istene nem egy.

[5] A „nemzedék” helyett inkább: „fajta”. A széthiánus gnózis szerint kizárólag az Ádám és Éva harmadik fiától, Széth-től származó emberek alkalmasak a titkos ismeret (gnózis) befogadására.

[6] Barbéló a széthiánus gnózisban mindenek Anyja. Barbéló „birodalma” szó szerint: „aiónja”; a gör. aión jelentése korszak (eón), a gnózisban egy szellemi hatalmasság, illetve a birodalma.

[7] Széth evilági manifesztációja a Jézusnak nevezett ember.