1630 tájékán Európa-szerte nehéz idők jártak. A rég három részre szakadt Magyar­országon a törökök és a Habsburgok is uralkodtak, Európában dúlt a harminc éves háború, épp a svéd szakaszába lépett, miután általános tiltakozásra II. Ferdinánd Habsburg uralkodó kiadta az Edictum Restitutionist, melynek értel­mében az összes, 1555-ös augsburgi vallásbéke óta szerzett protestáns birtokot vissza kellett adni eredeti, katolikus tulajdonosának. A protestáns svéd uralkodó, Gusztáv Adolf meg is támadta a Habsburg birodalmat. De különösen nehéz idők jártak Galileo Galileire, a kor vezető matematikusára, csillagászára és természet­filozófusára (fizikusára, mondanánk ma), ugyanis eretnekség vádjával állt a Szent Inkvizíció előtt. És az inkvizíció az eretnekségben – ami akkoriban a legsú­lyosabb bűnnek számított, halálbüntetés járt érte – bűnösnek is találta. Ennek ellenére Galilei viszonylag könnyen megúszta: „csak” életfogytiglani házi őrizetre ítélték.

1. A per központi témája

De mit is követett el voltaképp Galilei? Semmit. Védett egy tudományos elméle­tet, Kopernikusz heliocentrikus világ­képét, ami ráadásul – mint ma már tudjuk – igaz.

Ezt talán túlságosan is tudjuk, de azt már kevésbé, hogy mára a koper­niku­szi bolygómodell is túlhaladottá vált. Albert Einstein általános relativitáselmélete szerint ugyanis a mozgás leírásánál bármit használhatunk vonatkozási rend­szer­ként. Tehát bármit nyugvónak tekinthetünk és hozzá viszonyíthatunk minden egyéb mozgást. Bármit, tehát a Földet is. Ha azonban így gondolkodunk, akkor hamar komoly problémáink támadnak. Azt fogjuk tapasztalni, hogy a bolygók össze-vissza mozognak, hol közelednek felénk, hol távolodnak, és irányváltoz­tatá­suknak látszólag nincs semmi oka. Elég nehéz életük lenne így a csillagászok­nak. Viszont ha Kopernikusznak a Kepler által módosí­tott bolygómodelljét hasz­náljuk, minden egyszerű és világos: középen van a Nap, körülötte pedig ellipszis pályán keringenek a bolygók. Érdemes tehát inkább ezt használni.

Egyelőre azonban 1630-t írunk. Galilei és követői meg vannak róla győződve, hogy a Föld mozog, Arisztotelész követői arról vannak meggyőződve, hogy a Nap mozog; az pedig senkiben sem merül fel, hogy végeredményben mindkét modell is igaz lehet. Igaz, Galilei egyszer nagyon közel került ehhez a gondolathoz [1]:

• „Egy mozgás csak addig nevezhető mozgásnak és csak addig hat, mint ilyen, amíg olyan dolgokhoz viszonyítjuk, melyek nem mozognak. De azok között a dolgok között, melyek egyaránt mozognak, hatástalan, éppolyan, mintha nem is jönne létre. Az áru, mellyel egy hajót megraktak, mozog, amennyiben elindul Velencéből és Korfut, Kandiát és Ciprust érintve Aleppóba ér; ebben az esetben Velence, Korfu, Kandia stb. helyükön maradnak és nem mozognak együtt a hajóval. Ezzel szemben az árubálák, ládák és egyéb csomagok szempontjából, melyek mint rakomány vagy ballaszt a hajón vannak, a hajóra vonatkoz­ta­tott mozgás Velencétől Szíriáig nem létezik, kölcsönös helyzetük semmiképpen nem változik meg; következik ez abból, hogy a mozgás általános, melyben minden részt vesz. Ha egy bála csak egy lábnyira távolodik el az egyik ládától, ez számára nagyobb mértékű helyváltoztatás a ládára vonatkoztatva, mint az egész kétezer mérföldes utazás, melyet együttesen végeznek. […] Minthogy nyilvánvaló, hogy az olyan mozgás, amely sok mozgó testnek közös sajátsága, hatástalan ezeknek a testeknek egymáshoz való kölcsönös helyzetére, tehát olyan, mintha nem is volna – hiszen semmi sem változik meg közöttük – és csak azoknak a testeknek a kölcsönös helyzetét változtatja meg, melyek nem vesznek részt a mozgásban – itt ugyanis egymáshoz való viszonyuk megváltozik – és minthogy a Világmindenséget két részre osztottuk, amelyek közül az egyiknek feltétlenül mozognia kell, a másik pedig mozdulatlan marad: ennek a mozgásnak minden következménye olyan, hogy tökéletesen mindegy, vajon a Föld mozog-e, vagy a mindenség többi része. Mert egy ilyen mozgásnak csupán az a kölcsönös helyzet a következménye, melybe a Föld és a többi égitest kerül, és ezen a kölcsönös helyzeten kívül semmi egyéb nem változik. Ha már most ugyanaz az eredmény érhető el, akár csak úgy, hogy a Föld maga mozog, és az egész Mindenség mozdulatlan, akár úgy, hogy a Föld van nyugalomban és az egész Mindenség részt vesz egy közös mozgásban: ki gondolná, hogy a természet – mely az általános nézet szerint nem használ fel sok eszközt ott, ahol kevés is elegendő – szívesebben mozgat mérhetetlen mennyiségű óriási testeket, méghozzá hihetetlen nagy sebességgel, hogy elérje ugyanazt, amit egyetlen testnek a középpontja körüli, mérsékelt sebességű forgatásával is elérhet?”

Amint látható, végül mégis el akarja dönteni a kérdést, de térjünk vissza a per­hez! Miért is perelték Galileit, miért ítélték el? A köztudat­ban úgy él, hogy Galileit, az okos, sőt zseniális, haladó, világos szelle­met elítélte a sötét, ostoba, maradi, zsarnokoskodó szellem, a Római Kato­li­kus Egyház. Vagyis úgy általában a keresz­­té­nyek, még nagyobb általánosságban a hívők. A perből ugyanis időközben szimbólum lett: a Tudomány és a Hit harcának szimbóluma, a világosság és a haladás, maradiság és hatalom elleni harcának szimbóluma. Egyrészt azonban, ilyen általános ítéletre jutni csak igazságtalan előítéletek árán lehet jutni. Más­részt szeretjük belevetíteni a szimbólumba magába azt, amit szimbolizál, vagyis úgy gondolni Galileire, mint haladó, világos szellemre, a katolikus egyház­ra pedig mint demagóg zsarnokok gyülekezetére. De valóban erről szólt a Galilei-per? Nem lehet, hogy csak bizonyos vallásellenes személyek, irányzatok és a kor láttatja így velünk?

2. Galilei tudományos jelentősége

Galilei volt az első, aki, miközben a természet működé­­­sét vizsgálta, nem csupán filozofált a dolgon (mint akko­riban és azt megelőzően mindenki), hanem meg is nézte vizsgálódása tárgyát. Ha a szabadon eső testek érdekelték, nem csupán elmélkedett rajta, hanem le­do­bott különféle tárgyakat a pisai ferde toronyból (de legalábbis egy magas helyről), ha az inga lengése érde­kelte, akkor sem csak töprengett a dolgon, hanem meg is figyelte, saját pulzusát használva órának a lengésidő mérésekor. (Az első, másodperceket is mérő mechanikus óra épp ennek a kísérletnek a hasznosításá­ból született).

Galilei állandóan kísérletezett, megteremtve a kísérleti fizikát. És – Arkhimédész kezdetleges kísérletei óta elő­ször – matematikai összefüggéseket keresett a termé­szetben. Ezt a matemati­zált természetleírást nevezzük ma fizikának, aminek egyik legfontosabb alapítója Galilei volt.

A távcsövet ugyan nem ő találta föl, de mikor hallott róla, hogy egy holland optikus készített egy „szemüveget”, ami közelebb hozza és nagyobbá teszi a dolgokat, ha bele­né­zünk, az elv ismerete nélkül csinált egy hasonló szerke­zetet. A különbség az volt, hogy Galilei távcsöve lénye­gesen komolyabb nagyítású volt, és sokkal pontosabb képet is adott. És ami talán még ennél is fontosabb: Galilei az ég vizsgálatára használta a távcsövet, megadva ezzel a csillagászok ma is nélkü­löz­hetetlen eszközét. Maga Galilei számos alap­vető csillagászati felfedezést tett távcsövével: felfedezte a napfoltokat, a Hold hegyeit (amivel bebizonyította, hogy az égitestek felszíne nem tükörsima, mint addig hitték), felfedezte, hogy a Tejút­rendszer összefüggő fehérsége voltaképp nagyon sok különálló csillag, felfedezte a Jupiter négy holdját és azt is megfigyel­te, hogyan keringenek a Jupiter körül (ezután tehát nem lehetett azt mondani, hogy minden a Föld körül kering) stb. Emellett Galilei számos alapvető mozgás­törvényt fedezett fel, vagy bizonyított be, megalapozva ezzel a mechanika tudományát és egyengetve az utat Newton előtt. Mindent összegezve: Galilei haladó és világos szellem volt, ezt tagadni ostobaság és igazságtalanság lenne.

3. A kor egyháza és a tudomány

Vajon a katolikus egyház esetében is igaz lenne a sztereotípia? Tényleg olyan maradi zsarnokok lettek volna? Mindenek előtt fontos leszögezni, hogy ennek a tudományellenes, demagóg egyháznak a tagja volt Galileo Galilei is. Nem csak kényszerből, mert nem volt más, ez meg kötelező volt, nem csak mert csecsemő­ként – nyilván a megkérdezése nélkül – megkeresztelte egy pap; Galilei valóban hívő volt és nem is egyszerűen csak keresztény, hanem hithű katolikus. Bár életé­ben a hit nem játszott olyan központi szerepet, mint mondjuk fiatalabb kortársá­éban és kollégájáéban, Blaise Pascaléban, vagy néhány kevésbé ismert kollégája életében, de kétségkívül hívő volt, vallásossága közismert volt a maga idejében. Kamaszkorában egy ideig szerzetes akart lenni, és édesapja tehet róla, hogy nem lehetett az. Amikor ugyanis megtudta a fia tervét, azonnal kivette a kolostorból, ahol addig tanult. Egyrészt, mert Galileit az összehasonlíthatatlanul jobban fizető orvosi pályára szánta, másrészt, mert a kor egyik vezető szabad­gondolkodója volt, úgyhogy elvi okokból is ellenezte fia szerzetesi terveit. De ha szerzetes nem is lehetett, élete végéig hívő katolikus maradt, annak vallotta magát mindenütt, nem csak az inkvizíció előtt. A kor számos tudósa szerzetes vagy pap volt, így sok szerzetes folytatott tudomá­nyos kutatásokat, mint például Paolo Sarpi pap, az új tudományok és Galilei barátja. Galilei éveken át levelezett vele tudományos kérdésekről, így Fra Paolo jelezte Galileinek, hogy egy holland optikus feltalált egy bizonyos „szemüveget”, és ez alapján építette meg Galilei a maga távcsövét. Később Sarpi egyengette Galilei távcsövének az útját. Vagy ott volt Galilei egyik legjobb barátja és leghűsé­ge­sebb tanítványa, Benedetto Castelli, Benedek-rendi szerzetes, matematika professzor, aki évtizedeken keresztül volt állandó munkatársa Galileinek. Említ­hetném Christophoro Clavius jezsuita szerzetest is, aki nem volt éppen Galilei barátja, de azért nagyszerű csillagász volt. Az 1604-es szupernóvánál, mikor „új csillag jelent meg az égen”, ő volt az egyik, aki pontosan megmérte az „új csillag” helyét, amivel segített tisztázni, hogy a csillag jóval a Holdon túl van.

Arisztotelész és újabb kori követői szerint ugyanis míg a földi világ változó, addig az égi változatlan, minthogy nincs már hová változnia, annyira tökéletes. Tökéle­tes­ségének egyik bizonyítéka volt, hogy a csillagok körpályán mozog­nak. Az egyenes vonalú mozgás – ilyenből sok van a Földön – még tökéletlen állapot­ra utal, hiszen a mozgó még nincs azon a helyen, ahol lennie kéne, még csak halad afelé. Ami viszont mozdulatlan vagy körpályán mozog, az már azon a helyen – körpálya esetén inkább területen – van, ahol lennie kell. Az új csillag megjelenése természetesen ellentmondott Arisztotelésznek, ezért követői, azt mondták, hogy a csillag a Hold és a Föld között van, ami Arisztotelész szerint is a Földi szférához tartozik. De Clavius és néhány más csillagász megmérték a csillag helyét, és mindenki ugyanazt mérte. Márpedig ezek a csillagászok egymástól több ezer kilométerre voltak. A Holdat viszont már két szomszédos városból is máshol mérték, tehát az új csillagnak jóval a Holdon túl kellett lennie. Ez az eset azért is különös, mert a jezsuiták többnyire arisztoteliánusok voltak. De sok tudós-szerzetest említhetnék még. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a jezsuita rend találta fel a ma is működő tudo­má­nyos munkamódszert. Azaz: mikor valaki rájött valamire, vagy előrelépett fejtegetésében, azonnal megírta néhány tudós barátjának, akik szintén tovább­küldték másoknak. Így az új problémákon folyamatosan sok tudós gondolkodott. Nyilván lényegesen hatékonyabban lehet így dolgozni. A korabeli katolikus egy­ház egyébként sem volt olyan megátalkodottan tudományellenes, mint sokan hiszik. Bizonyos esetekben – ma már nehezen érthető és elfogadható módon – hatalmi szóval intézett el tudományos kérdéseket, de a tudósok többnyire nyugodtan gondolkodhattak és publikálhattak. Galilei nevezetes műve, a Párbe­szé­dek előtt minden művét kiadathatta (ezt pedig hetvenéves korában adatta ki), és egyikből sem lett komoly problémája. Sőt, bizonyos felfedezéseit lelkesen fogadta az egyház. Leginkább akkor ünnepelték – főleg későbbi nagy riválisai, a jezsuiták –, amikor távcsöves felfedezéseit tette. Néhányan nem hitték el, hogy a távcső a valóságot mutatja. Azt mondták, hogy az ördög láttatja Galileivel, amit benne lát. Megint mások azt mondták, hogy nem is látszik semmi a távcsőben, azt csak Galilei meséli. Ezeknek azt üzente Piero Dini, fontos vatikáni személyiség, hogy „kerüljön csak valaki a kezembe, aki nem hajlandó belenézni, hát azt kényszeríteni fogom rá, akkor mondja, hogy nem lát semmit”. [2] A csillagászati felfedezései után maga a jezsuita rend kérte, hogy irányítsa csilla­gászati kutatásaikat. Pedig a jezsuiták nagyon féltették szellemi vezető szerepü­ket. És voltak néhányan az egyházon belül, akik ugyan nem voltak feltétlen Galilei és az ő munkássága nyomán alakuló új tudomány, a megfigyelé­se­ken és matema­tikai levezetéseken alapuló fizika hívei, de nem is akartak máglyára küldeni mindenkit, aki azt művelte. Közéjük tartozott például Baronius kardinális, aki egyszer azt mondta: „A Szentlélek szándéka, hogy megtanítson, hogyan kell az éghez fordulni, nem pedig arra, hogyan fordulnak az egek”. [3] Ezzel lényegében Szent Ágostont idézi, aki sokszor hangsúlyozta, hogy a hit szemszögéből érdektelenek a tudományos felfedezések. Hit és tudomány tehát két külön terület, semmilyen tudományos felfedezés sem változtat a hit igazságain. Maga Galilei is így gondolta ezt [4]:

• „Úgy gondolom, hogy a tudományos kérdések megválaszolásakor a valóság jelenségeiből és a kísérletek eredményeiből kell kiindulni, és nem bibliai idézetekből, vagy teológiai tételekből. Ezzel még nem követünk el szentségtörést, hiszen Isten éppúgy jelen van a természet törvényeiben is, mint a Szentírás szövegeiben.”

Paolo Antonio Foscarini karmelita szerzetes pedig könyvet írt arról, hogy a helio­centrikus világkép miért nem ütközik a Bibliával.

4. A problémák kezdete

1616-ban, mikor Galileinek először akadt nézeteltérése az egyházzal (akkor is kopernikánussága miatt), akadtak néhányan, akik nem éppen tisztességes módon próbálták besározni. Az akkori pápa, a tudományellenességéről híres V. Pál maga nyugtatta meg Galileit: amíg ő a pápa, nem kell félnie az ellenségeitől. Bellarmino kardinális, aki később VIII. Orbán pápa néven elítélte Galileit, ekkori­ban még erősen szimpatizált Galileivel. De ha ennyire tele volt a katolikus egyház Galilei és a tudomány barátaival, akkor mégis ki ítélte el Galileit? VIII. Orbán, de mégis miért? Nyilvánvaló, hogy Galilei elítéléséhez ő egyedül kevés lett volna, akármek­kora hatalma is volt. Tehát egészen pontosan kik és miért fordultak ennyire Galilei ellen? Legelőször is azt kell leszögezni, hogy a Galilei elleni per sokkal többről szólt, mint egy könyvről, amely a koper­ni­kuszi világképről íródott („Párbeszédek”). A kiváltó okok közé Galilei más műve is tartozhatott. Barberini kardinális, a Galilei ügyét vizsgáló bizottság vezetője ugyanis egy levelében így fogalmaz: „Néhány gyanús passzus fedeztetvén fel Galilei műveiben”. [5] Miért műveiben? Csak a „Párbe­szé­dek” miatt perelték be. Valószínűleg Galilei „Aranymérleg” című köny­ve jelen­tet­te az egyháznak a problémát, amelyben az atomelméletéről ír. Mi is volt a problé­ma az atomelmélettel? Önmagában semmi. Ha azonban az egyik legfontosabb katolikus szertartásra, a Szentáldozásra vonatkoztatjuk, egészen más a helyzet. Mi is a Szentáldozás? A pap a mise meghatározott részében szertar­tás keretében magához veszi az ostyát és a bort, amiből juttat a híveknek is. Az utolsó vacsora a hivatkozási alap [6]:

• Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.

A kor katolikus egyháza azt tanította, hogy a bor és az ostya a pap kezében való­ban Krisztus testévé és vérévé lesz: az anyag átlényegül. Ez tökéletes összhang­ban volt Arisztotelész anyagról kialakított nézeteivel. Arisztotelész azt mondta, hogy az anyagi dolgok két részből állnak: anyagból (szubsztanciából) és formá­ból. Arisztotelész forma alatt azt értette, amit mi forma és anyag együttese alatt értenénk, anyag alatt pedig az anyagi dolgok nehezen meghatározható lényegét értette. Az anyagi dolgok lényege nem látható. A forma látható. Az anyag, tehát a lényeg, úgy is átalakulhat, hogy forma változatlan. Tehát az ostya lényege úgy alakul át Krisztussá, hogy közben formája nem változik, azaz végig közönséges ostyának tűnik. Ezzel szemben mit mond a – szintén a görögökhöz, de nem Arisz­totelészhez, hanem legfőképp Démokritoszhoz visszavezethető – atom­modell? Azt, hogy az anyag érzékelhetetlenül kis részekből, atomokból, áll, melyek az üres térben haladnak, és ezeknek a részecskéknek a különféle tulajdonságai, legfőképp az alakjuk határozza meg a belőlük felépülő test különböző tulajdon­ságait, színét, ízét, keménységét, lágyságát, hőmérsékletét stb. Az atomok tulaj­donságainak a változása az anyagi test tulajdonságaiban okoz látható változást. Ha tehát nincs látható változás, akkor nincs változás az atomokban sem.

5. A protestantizmus

De ha nincs változás a látható az anyagban, akkor mégis mi az, ami változik? „Semmi” – mondták volna Démokritosz ókori követői, ha éltek volna Galilei korá­ban. A gond az volt, hogy a protestánsok viszont nagyon is éltek a XVI -XVII. század­ban és – ha nem is az atomelmélet miatt, de – azt tartották, hogy a misén a pap kezében lévő ostyában nem változik semmi, nem lényegül át Krisztussá, csak szimbolikus cselekedetről van szó. Ők maguk ezért nem is áldozásnak, hanem úrvacsorának nevezték. Galilei atomista felfogásával ehhez az eretneknek tartott nézethez került veszélyesen közel, ráadásul a legrosszabbkor: éppen amikor a katolikus-protestáns ellentét tetőzött, a harminc éves háború idején. A könyv megjelenésekor még nem jelentett problémát, de épp Galilei pere idején zárták ki a jezsuiták Rodrigo de Arriaga szerzetest (mégpedig annak eretnekségére hivat­kozva), aki szintén akkoriban jelentetett meg egy könyvet, amelyben az atom­elmé­let mellett érvelt. Barberini tehát nem véletlenül ír a Galilei műveiben talál­ható gyanús passzusokról szóló levelében. De kanyarodjunk vissza a protestánsokhoz, akik ha nem is közvetlenül, de kulcs­szereplői voltak Galilei perének! Kopernikusz híres műve „Az égi pályák forgásá­ról” 1543-ban jelent meg. Ekkor egy ideig nyugodtan lehetett vitatkozni Koperni­kusz világképén, aki nem azért félt az egyháztól, mert eretneknek, hanem mert bolondnak tartották volna. Mi történt, hogy pár évtizeddel később Galilei is megjárta? A reformáció. Luther, Kálvin, Zwingli és a többiek alaposan kikezdték a római pápaság tekintélyét, amely végül a tridenti zsinaton reagált a kihívásokra. A zsinat többször is szünetelt, végül az utolsó, legfontosabb szakaszában Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend alapítója és emberei kerültek vezető szerepbe, ők pedig vasszigort akartak. A hittételeket, a dogmákat nagyon pontosan definiálták, és eretneknek nyilvánítottak mindenkit, aki csak egy kicsit is eltért azoktól.

6. Orbán pápa mint Simplicio?

A fontosabb dogmák mellett egyébként nem volt nagy jelentősége annak, hogy a Föld kering-e a Nap körül, vagy fordítva, de a tételnek akadtak híres tagadói, ezért úgy tűnhet, hogy akkoriban is kiemelt fontos­sága volt. Részint ezzel magya­ráz­ható a Galilei elleni szigorú fellépés. Természetes, hogy a katolikus egyház ezekben az időkben igen érzékeny volt minden tekintélye elleni támadásra. Galilei pedig kétségkívül ezt tette.

A „Párbeszédek” formailag ugyan megfelel a követelményeknek, azaz nem jelenti ki, hogy Kopernikusznak igaza volt, ezt csupán lehetőségnek tartja; a mű szerep­lői erről vi­tatkoznak, felsorakoztatva a maguk érveit, nem dől el, hogy kinek van igaza. Sagredo azonban – az a szereplő, aki nem foglal állást, csupán hallgatja a vitatkozó feleket, és néha kérdéseket tesz fel, vagy kommentálja az érveket – gyakrabban ért egyet a kopernikuszi tanokat védő Salve­tio­val, mint az arisztote­liánus Simplicióval (akinek a neve olaszul együgyűt jelent), és néha tényleg egy­ügyű ez a Simplicio, míg vele szemben Salvetio kristálytiszta logikával gondolko­dik. Simplicio elmondja azt az érvet a geocentrikus világkép mellett, amely magá­tól Orbán pápától származik (Galilei úgy vélte, hogy az árapály jelenségét a Föld mozgása okozza, és ebben a heliocentrikus világkép bizonyítékát látta; Orbán szerint pedig a jelenség csoda). A jezsuita szerzetesek a fentiekre rámutatva elhitették Orbánnal, hogy Galilei őt ábrázolja az együgyű Simplicio alakjában. Ez nyilván nem igaz, Galilei nem lehetett ennyire ostoba, az egész műben nagyon vigyáz, hogy Salvetio csak Arisztotelésszel és követőivel vitatkozzon, a Bibliával és az Egyházzal ne, hiszen könyvével éppen az volt a célja, hogy a pápa elfogadja a nézeteit. Ugyanakkor való igaz, hogy Simplicio alakjába beleláthatjuk Orbán pápát, és akár az összes arisztoteliánust, legalábbis ami az érveket illeti. Miért haragudtak ennyire a jezsuiták Galileire? Miért akartak neki ennyire ártani? Egyfelől Galilei a kor vezető tudósa volt, számos újszerű elmélettel, amelyek miatt sokakkal volt konfliktusa, sok haragost szerzett magának, köztük nyilván különösen sok jezsuita szerzetest. A jezsuita rend tanító rend volt, különösen sok tudóssal a soraiban, így a rend otthonosan mozgott a tudomány területén.

7. Cesi herceg és a Hiúzok Akadémiája

Emellett Galilei tagja volt a „Hiúzok Akadémiájának”. A Fe­de­rico Cesi herceg által alapított társaság tudósokból állt, akiket Cesi mecénásként támogatott. A herceg annyiban különbözött a többi mecénástól, hogy nem kötötte meg a támogatottak kezét, nem kellett hinniük semmilyen ideo­lógiában, nem kellett követniük semmilyen irányzatot, kutatás közben teljesen szabad kezet kaptak. Cesi herceg nagy tekin­té­lyű ember volt. Bár a Hiúzok Akadémiája nem versenyezhetett a jezsuita rend­del, számolni kellett velük, és a jezsuiták természetesen nem rajongtak értük. Sok jezsuita nem szerette Galileit, mint olyan embert, aki rendszeresen ellentmond az akadémikus álláspontnak, amit ők is támogattak. Ez azonban még kevés lenne.

Galilei és a jezsuita rend között komolyabb töréspont is létrejött, méghozzá akkor, amikor a jezsuita rend leginkább becsülte, sőt ünnepelte Galileit: a távcsö­ves felfedezései idején. Ekkoriban a jezsuiták is csináltak távcsöveket, amelyek­kel önálló felfedezéseket tettek. Többek között bebizonyították hogy az 1616-ban feltűnt üstökös jóval a Holdon túl helyezkedik el. (Az üstökösök természete­sen zavarták Arisztotelész változatlan égről kialakított nézetét, ezért követői azt állították, hogy az üstökösök a Földtől nem messze, a földi szférában keletkez­nek. Ezt a téveszmét cáfolták a jezsuiták). Nagyon büszkék voltak teljesítmé­nyük­re – teljes joggal – de volt egy probléma.

8. Tyho Brahe és a jezsuiták

Tyho Brahe dán csillagász, Kepler munkatársa és meste­re már az előző évszázad­ban úgy gondolta, hogy az üstö­kö­sök a földi szférán túl keletkeznek, a jezsuiták ezt bizo­nyították be. Brahe-nak azonban volt egy ravasz bolygó­modellje is, ami átmenetet jelentett a ptolemaioszi és a kopernikuszi között. Ennek középpontjá­ban a Föld volt, ekörül keringett a Nap, és a Nap körül az összes többi bolygó. Tehát úgy volt a világ középpontjában a Föld, hogy minden a Nap körül keringett. A jezsuita tudósok nagyon szerették Brahe elkép­ze­lését, szemben Galileivel, aki ki nem állhatta. Amikor a jezsuiták bebizonyítot­ták, hogy Brahe-nak az üstökösö­ket illetően igaza volt, megpróbálták előtérbe helyezni bolygómodelljét is. Erre válaszul Galilei írt egy könyvet „Értekezés az üstökösről” címmel, melyben részint felveti, hogy üstökösök talán nem is létez­nek, csupán fénytörés eredmé­nyeiként látszanak, másfelől azt írta, hogy ha léteznek is a földi szférán túl üstö­kö­sök, az még a legkisebb mértékben sem érv Brahe bolygómo­dell­je mellett. A jezsuiták nagyon megharagudtak Galileire, írtak egy válasz­könyvet, meglehető­sen fölényes, személyeskedő hangnemben. A könyv szerzője – aki egyébként Sarsi álnéven publikált – hangsúlyozta, hogy van közös pont az „Értekezés az üstökösökről”, illetve Kopernikusz és Kepler eretneknek tartott művei között. Igaz, hogy Galilei – Kopernikuszhoz és Keplerhez hasonlóan – egyenesnek gondolta az üstökösök pályáját, de ez a tartalmi hasonlóság nem volt eretnekség. Galileinek nem is lett gondja az ügyből, de az jól látszik, hogy már ekkor hogyan gondolkodtak a jezsuiták Galileiről.

9. Orbán pápa és a harminc éves háború

Ami Orbán pápát illeti, nagyon könnyen elhitte a jezsuitáknak, hogy Galilei őt gúnyolta ki. Túlságosan is könnyen. Valószínűleg nagyon el akarta hinni, pedig korábban szimpatizált vele. Ahhoz, hogy megértsük, vajon mi történt, vissza kell térnünk a protestánsok elleni harcokhoz. Tudni kell, hogy Orbán pápa – elődeitől eltérően – nagyon szeretett volna független pápa lenni, nem olyan, akinek világi hatalmasságok érdekeit kell kiszolgálni. Erre törekedett minden erejével. Így mikor kitört a harminc éves háború, nem avatkozott közbe a katolikus orszá­gok oldalán. Nem volt hajlandó vallási háborúnak tekinteni a harminc éves hábo­rút, hanem csak országok közötti konfliktusoknak, amihez neki semmi köze. A harminc éves háború svéd szakaszában (1630-1635) azonban a katolikus II. Fer­di­nánd osztrák császár és seregei egyre-másra vereséget szenvedtek Gusztáv Adolf protestáns svéd király seregeitől. II. Ferdinánd természetesen egyre rosszabb szemmel nézte Orbán pápa közönyét, és egyre hangosabban követelte, hogy segítsen neki. A jezsuiták teljesen egyetértettek Ferdinánddal, ők kezdettől fogva ezt akarták. De nem csak ők, hanem Európa katolikus hitű része is várta a Vatikán közbelépését. Európa akarata hatalmas súlyt adott Vatikánban a jezsuita rend kezébe. Egyre inkább az történt, amit ők akartak. Ők pedig ellenségei voltak Galileinek. 1632 március 8-án, a pápai konzisztóriumon Gaspare Borgia, a spanyol párt feje Orbán pápa fejéhez vágta, hogy szövetséget kötött Gusztáv Adolffal, és követelte, hogy szakítsa meg a kapcsolatot az eretnekekkel. Ekkoriban Spanyolországnak nagyon nagy hatalma volt, és a pápa igencsak szorongatott helyzetbe került. Ekkor jelent meg Galilei „Párbeszédek” című műve. Galileiben fel sem merült, hogy baj lesz. VIII. Orbán idejében szabadabb szelek fújtak, mint bármikor korábban Trident óta. Ő maga betartotta ígéretét, nem szegte meg az 1616-os törvényt, azaz könyvében nem döntötte el a kopernikuszi kérdést Kopernikusz javára, csupán érveket sorakoztatott fel mindkét oldalon.

10. Riccardi és Barberini

Az első figyelmeztető jel Riccardi atya viselkedése volt. A hatalmas mérete miatt Padre Monstro-nak, Monstrum atyának nevezett pap korábban Galilei lelkes híve volt, nézetei közismertek voltak, de nem akarta, hogy megjelenjen a „Párbeszé­dek”. Nem is volt hajlandó engedélyezni, csak miután a felelősséget előre áthárí­totta egy nála magasabb beosztású valakire. A megjelenés után pedig megpróbál­ta lefoglalni a még el nem adott példányokat. Ilyet azonban nem talált, mert a ki­adás után azonnal elkelt minden példány. Padre Mostro azt mondta, mindez Gali­lei érdekében történik. Ekkor még nem értették az atya viselkedését, de hamar világossá vált, mikor bekövetkezett a per. Eleinte a Barberini kardinális által vezetett bizottság vizsgálta az ügyet. Barberini jóindulatáról biztosította Galileit, de rövidesen át kellett adnia az ügyet az Inkvizíciónak, akik már nem biztosítot­ták Galileit jóindulatukról. Ki tudja, ki és miért akarta ezt? Nyolc hónap huzavona után végül bűnösnek találták Galileit eretnekség vádjában. Eretneksé­gért akkori­ban halálbüntetés járt, de végül „csak” életfogytiglani házi őrizetre ítél­ték. A kato­likus egyház nem csak elítélte, de segített is neki. A Vatikán jelentős része Galilei mellett volt, de e nélkül nem tudni, megúszta volna-e a halálbünte­tést.

11. Az állítólagos 1616-os tilalom

Érdekességként megemlítem, hogy Galilei, mikor azzal védekezett, hogy nem szeg­te meg az 1616-os törvényt, mert nem döntötte el Kopernikusz javára koper­nikuszi kérdést, csupán mint egy hipotézist tárgyalta, azzal válaszoltak neki, hogy az 1616-os törvény szerint a kopernikuszi kérdésről mint hipotézisről sem szabad beszélni. Mutattak neki egy 1616-os fogalmazványt, mely szerint tilos értekezni a kopernikuszi kérdésről „bármilyen formában”. [7] 1616-ban persze erről szó sem volt, se Galileinek senki másnak nem mondtak ilyesmit. A fogalmazvány nem is volt aláírva, tehát nem volt érvényes, de fölhasz­nálták Galilei ellen. Egyesek szerint direkt Galilei ellen hamisították, már a per idején, 1632-ben. Ez azonban nem valószínű, hiszen akkor miért nem írták alá? Valószínűbb, hogy még 1616-ban megírták, talán egy túlbuzgó hivatalnok, aki annyira biztos volt benne, hogy tilos lesz beszélni a kopernikuszi kérdésről, hogy már a törvény meghozása előtt megfogalmazta azt, amit aztán senki sem írt alá. A papír aztán a levéltárba került. Galileit persze el tudták volna ítélni a fogalmaz­vány nélkül is, nem lett volna rá feltétlen szükség, de ha már ott volt, miért ne használták volna föl? Ha a fogalmazvány nem is hamisítvány, azt jól mutatja, hogy néhányan mindenáron félre akarták állítani Galileit.

12. Kortárs vélemények és Galilei életének vége

A katolikus egyház korántsem örült egyöntetűen a Galileit sújtó ítéletnek. Ugyan­úgy megosztott volt, mint mindenben Galileit illetően. Ascanio Piccolomini sienai érsek szerint az egyház maga fölött ítélkezik ezzel az ítélettel. Galilei hét napig a Szent Hivatal börtönében ült, majd megengedték, hogy átköltözzön a firenzei nagykövet, Francesco Niccolini palotájába. Niccolini jól bánt Galileivel, aki a koráb­binál jobb állapotban indulhatott tovább Sienába, ahol Piccolomini „foglya” volt. Azért csak idézőjelben, mert az érsek régi híve volt Galileinek, és finoman szólva nem úgy bánt vele, ahogy a foglyokkal szokás volt. Még vitapartnerekről is gondoskodott, tudva jól, hogy csak attól fog igazán feltámadni Galilei, ha tudomá­nyos vitákba bonyolódhat. Piccolomini jó nevű tudósokat hivatott a házába, így Siena átmenetileg a tudományos világ középpontjává vált. Még egy besúgó is bejutott a vitára, és az esetről így tett jelentést [8]:

• „Galilei cseppet sem katolikus véleményeket terjesztett el ebben a városban, mégpedig az őt vendégül látó érsek által tüzelve, aki sokakkal elhitette, hogy Galileit a Szent Kongregáció igazságtalanul sújtotta, és hogy nem tudhatta és nem is kellett volna elítélni a filozófiai nézeteket, melyeket ő cáfolhatatlan matematikai és igaz érvekkel adott elő, és hogy ő a világ első embere, és mindig élni fog írásaiban, hiába tiltják be, és hogy minden modernek és jobbak követni fogják. És mivel ezek a magvak a főpap szájából veszedelmes gyümölcsöket teremhetnek, be kell számolnom róluk stb.”

Az érsek nagyon sokat segített Galileinek, aki igen-igen rossz állapotban érkezett Sienába. Feljegyezték, hogy „voltak éjszakák, mikor semmit se aludt, csak járkált fel s alá egész éjjel, és fel-felzokogott és olyan vadul csapkodott, hogy komolyan fontolóra vétetett, nem kellene-é lekötözni a kezét.” [9] És ez már a Niccolininél töltött napok után volt, úgyhogy képzelhetjük, milyen állapotban volt előtte! Végül Galileit hazaengedték, de élete végéig házi őrizetben maradt. Hátralévő néhány évében (ekkor már hetven is elmúlt) még két könyvet írt, amelyek közül az egyik az alapvető jelentőségű „Mechanika” volt, amelyben a mozgással kapcso­la­tos gondolatait írja le. Egész életében foglalkoztatta a téma, a „Mechanikába” már csak a végső, érett gondolatok kerültek bele.

13. Egy mai hipotézis

Az érdekesség kedvéért leírom napjaink egyik jelentős Galilei kutatójának, Pietro Redondinak véleményét Galilei peréről. Szerinte Orbán pápa egyáltalán nem volt Galilei ellensége. Nem ezért indított pert Galilei ellen és nem ezért ítélte el; sőt, éppen azért, hogy védje Galileit. Mikor a per bekövetkezett, addigra már nem a szorongatott helyzetben lévő Orbán pápa szava számított Vatikánban, hanem másoké, többnyire olyan embereké, akik Galilei ellenségei voltak. Orbán ilyen helyzetben nem tudta volna megvédeni Galileit, ha indítottak volna ellene egy pert. Márpedig ha indítottak volna, akkor minden bizonnyal az atomokról írt műve miatt. (Ne feledjük, akkoriban a jezsuiták eretneknek nyilvánítottak és kizártak soraikból egy jezsuita szerzetest, aki védte az atomelméletet! Ki ugyan nem végezték, de ki tudja, mi történik, ha nem a távoli és protestáns Csehország­ban él az illető.) Az atomelméletet tárgyaló „Aranymérleg” című művéért minden bizonnyal kivégezték volna Galileit. Hogy ezt megakadályozza a pápa, gyorsan indított egy pert, de olyan dolog miatt, amit „csupán” inkvizitoriális eretnekség­nek lehetett nevezni, hitbélinek semmiképp sem. Galileit tehát nem lehetett halálra ítélni. Mindez azonban csupán feltevés. Igaz, hogy akkoriban meglehető­sen sok kirakatper volt, de ahhoz képest, hogy a pápa védelemből ítélte el Galileit, elég komolyan elítélte. Ez a verzió ezért – ha nem is lehetetlen – nem túl valószínű. Galilei halhatatlan gondolkodó volt, akit igazságtalanul hurcoltak meg. Meghur­col­ta­tása mögött azonban sokféle okot fedezhetünk fel, de sem az őt meghurcoló egyházról, sem általában a kortárs keresztények többségéről nem lehet azt állítani, hogy olyan maradi, tudomány- és Galilei-ellenesek lettek volna, mint ahogyan ma sokan hiszik.

Végjegyzetek

[1] Galilei: Párbeszéd (1959:56-57) [2] Vekerdi 1997:150. [3] Vekerdi 1997. [4] White 1994:14. [5] Vekerdi 1997:332. [6] Máté 26,26-27, MBT, Budapest, 1990. [7] Vekerdi 1997:339 [8] Vekerdi 1997:10 [9] Vekerdi 1997:12

Felhasznált irodalom

Galileo Galilei: Párbeszédek, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1959 (ford. M. Zempléni Jolán) Geymonat, Ludovico: Galileo Galilei, Gondolat Kiadó, Budapest, 1961 Jáki Szaniszló: Krisztus, egyház, tudomány, Jel Kiadó, Budapest, 1992 Steele, Philip: Galileo Galilei, Geographia Kiadó, Budapest, 2006 Vekerdi László: Így él Galilei, Typotex Kft, Budapest, 1997 White, Michael: Galileo Galilei, Talentum Kft. 1994

1. A mai mítosz

Kritika a Pulitzer-díjas Istenek nyara: A Scopes-per és Amerika véget nem érő vitája a tudományról és a vallásról című könyvről (Edward J. Larson, Basic Books, New York, 1997)

1925-ben John Scopes-t letartóztatták, mert Tennessee állam egy kisvárosában, Daytonban az evolúciót tanította középiskolásoknak. Vádat emeltek ellene, a bíró­ság bűnös­nek találta, és 100 dollár bírság megfizetésére kötelezte. A tárgyalás mindössze néhány napig tartott. A vonatkozó törvényt később visszavonták. Maga a történet nem tűnik túl humorosnak. Mégis ez a tárgyalás az egyik fő oka annak, hogy a teremtéstan és általában a Bibliába vetett hit Ameri­ká­ban és az amerikai kultúra holdudvarában egyaránt nevetség tárgyává lett. Intellektuális értelemben súlyos csapást mért az őszinte keresztény hit megbíz­hatóságára, és a „fundamentalista” kifejezést gyakorlatilag egyenlővé tette az „ostobával”. Lénye­gé­ben a fenti eset következtében nyert az evolúció elmélete általános elfogad­tatást, nem csak mint igaz elmélet, hanem mint a bibliai terem­tés­tan tényleges alternatívája, amely a Bibliába vetett hitet idejétmúlttá és gyerekessé tette.

Edward J. Larsonnak a Scopes-perről írt Pulitzer-díjas könyve, az 1998-ban kiadott Istenek nyara legnagyobbrészt a tárgyalás előtt, alatt és után történtek pontos leírását tárja az olvasó elé. Egyik irányban sem mutat elfogultságot, sőt, meglehetősen szárazan, hosszasan írja le, hogy a tárgyalás melyik napján ki mit tett és milyen eredménnyel. A könyv számomra meglepő történetet ismertet, a tárgyalás ugyanis a valóságban alig-alig hasonlított arra, amit korábban akár keresztény könyvekben is olvastam róla. Megdöbbentő tanúbizonyságát adja annak, hogy egy mítosz hogyan nyerheti el fokozatosan a közvélemény elfogadá­sát, egészen addig, amíg már azok sem kérdőjelezik meg igazságát, akiket mélyen megsebez. A Scopes-per drámai tálalása és az írott amerikai történelem megemlékezései nyomán a tárgyalás valódi jellege szinte feledésbe merült, s így a valóságban történtek olvasása számomra egyszerre volt lesújtó és élvezetes.

A mítosz, amelyben én is hittem, így szól: Clarence Darrow evolucionista védőügyvéd a Bibliát boncolgatva vette fel a harcot William Jennings Bryan-nel, a vád képviselőjével, és bolondot csinált belőle; tulajdonképpen ennyi a per lényege. Mindeddig a keresztények nevében is kellemetlenül érintett a dolog (miért nem egy intelligens embert választottak az ügy képviseletére?), és kényszeredetten csodáltam a hidegen racionális Darrow-t (mert legalább az ész az ő oldalán állt), és sajnáltam szegény John Scopes-t, akit azért üldöztek, mert azt tanította, amit igaznak tartott.

Végső soron ezt tudtam meg rengeteg könyvből, újságcikkből és előadás anyagá­ból. A történelem azt mutatta, hogy a bibliai hit és támogatóinak vakbuzgó előíté­letei a Scopes-perben végre a tudomány górcsöve alá kerültek, és kiderült, mennyi­re haszontalan ostobaságok. A szorítóban a Biblia nem tudta megállni a helyét a tudomány szilárd tényeivel szemben. Bár egyes szűk látókörű templom­ba­ járók megpróbálták a törvény erejével megakadályozni a tudomá­nyos haladást (ahogy Galileivel tették), ezúttal a tudomány végre győzedelmes­kedett. A haladást nem lehet megállítani.

Egyáltalán nem új keletű az a kép, amely az egyházat a tudományos kutatást elnyomó zsarnoki hatalomként ábrázolja. A középkorban bukkan fel először, majd látható Galileinél, a műveit a katolikus Franciaországban kiadni nem merő Descartes-nál, az egyház megtorló csapásával szembenéző Darwinnál, ez a háttér húzódik meg Soapy Sam Wilberforce és Thomas Huxley csatája mögött, melyet az utóbbi szégyenletes módon nyert meg, majd pedig a Scopes-perre is ez a felfogás vetett árnyékot. Jellegzetes vonása ez annak az általános elképzelésnek, mely szerint a tudomány és a kereszténység szembenállása szükségszerű tény. A sajtó­ban gyakran szellőztetett események, nagy nyilvánosságot kapó jogi esetek újabb és újabb markáns ecsetvonásokkal gazdagítják ezt a képet, hiszen a felek küzdel­mére az adott eset részleteitől teljesen függetlenül kézenfekvően adódik a gondolati és szólásszabadság ellen harcoló intézményi hatalom analógiája.

Érdekes, hogy ugyanezt a képet a két felfogás nemrégiben bekövetkezett újabb csatájában már nem alkalmazták. A különbség a korábbiakhoz képest „mindössze” annyi, hogy ez esetben a tudomány oldaláról igyekeztek jogi hatalommal megakadályozni egy bizonyos nézet tanítását. Ian Plimer, az eltökélt evolucio­nista 1997-ben bíróságon támadta meg az Ark Search Inc. cégnél (a teremtés­tudományt szinte szélsőségesen komolyan kutató vállalkozásnál) dolgozó Allen Roberts-t „félrevezető és megtévesztésre alkalmas viselkedésért”. Más mai evolúciópártiak nem kevésbé heves vérmérsékletűek. Daniel Dennett úgy ír a teremtéstudomány tanításáról, mint ami „a gyermekek szándékos megtévesztése az anyagi világgal kapcsolatban”, és amit be kell tiltani, mert „a gyermekek félretájékoztatása rendkívül súlyos bűn”. Meglehetősen ironikus követelés ez, hiszen stílusában pontosan megegyezik azokkal az evolúció tanítását tiltó cikkelyekkel, amelyek alapján annak idején Tennessee-ben végül elítélték John Scopes-t. A tennessee-i szülők akkor azt követelték, hogy ne tanítsák igazságként ezeket a be nem bizonyított elméleteket, amelyek tönkreteszik a gyermekeket.

2. A per háttere

Ma azonban kevesen tudják, mit követeltek annak idején ezek a szülők. A Scopes-perben megszólalók valódi érveit már csaknem teljes homály fedi. Úgy tűnik, társadalmunkban kezdenek felfesleni az igazságot őrző háló szemei, és annak, amit az emberek ma tudnak vagy gondolnak a Scopes-perről, nincs sok köze ahhoz, ami valójában történt. Az igazság helyett az egyházellenes hang maradt fenn, és ennek láthatóan semmi más oka nincs, mint az, hogy egyházellenes. Azok, akiknek ismerniük kellene az igazságot – tanárok, akik úgy tanítottak róla, hogy nem néztek utána az eredeti dokumentumokban, oktatási bizottságok, amelyek el sem olvasták az általuk oktatásra ajánlott anyagokat –, nem feleltek meg az elvárásoknak. Az igazság őrzői nem vették észre, hogy az, amit tanítanak, igen pontatlan – méghozzá egyszerűen azért, mert nekik ez így volt kényelmes.

Ha a Scopes-perről ismeretek helyett ma általában csak illúzióink vannak, akkor vajon mi történt valójában? William Jennings Bryan, a Scopes-per ügyésze szüle­tett politikus volt. Az egykori külügyminiszter, aki az első világháború előtt rendkívül lendületesen igyekezett elér­ni néhány, a nemzetek közötti viták békés úton történő rendezé­sét előíró – és a háború elkerülésére kidolgozott – nemzetközi szerződés aláírását, a világ­háború kitörése­kor lemondott, ugyanakkor tovább szorgalmazta az alkotmány több módosítását.

Négy módosítást sikerült is elérnie: a szenátorok közvetlen megválasztását, a progresszív szövetségi adórendszer bevezetését, az alkoholtilalom bevezetését, valamint a nők választójogának biztosítását. Intelligens ember volt, akitől nem volt idegen a heves politikai viták légköre sem. Nagyrészt erkölcsi okokból ellenezte a darwinizmust, és bár azt a lehetőséget, hogy a teremtés igen hosszú idő alatt ment végbe, a Bibliával összhangba hozható elméletnek tartotta és elfogadta, tiltakozott a darwinista filozófia folyományai ellen (39. olal):

• Tiltakozom a darwinista elmélet ellen, mert attól tartok, hogy amennyiben el kell fogad­nunk azt az elméletet, hogy a történelem során semmilyen szellemi erő nem érintette meg az embert és nem formálta a nemzetek sorsát, elveszítjük azt a tudatot, hogy Isten jelen van életünkben… Van azonban egy másik kifogásom is. A darwinista felfogás azt tanítja, hogy az ember tökéletességének jelenlegi szintjét a gyűlölet törvényének működésével érte el – azzal a kegyetlen törvénnyel, hogy az erős kiszorítja és megöli a gyengébbet.

Amikor az első világháború után két olyan tudományos elemzés is megjelent, amelyek a németek harciasságát a félreértelmezett darwinista gondolkodásnak tulajdonította, Bryan még ellenségesebbé vált Darwin elméletével szemben. A sokat hangoztatott érv szerint az erőszakos versengés és harc útján megvalósuló természetes szelekció elképzelése, valamint Darwin Nietzschére tett hatása egyaránt befolyásolta a német gondolkodást. Bryan emellett kapcsolatot vélt felfedezni a darwinizmus és a kereszténységnek az egyetemeken bekövetkezett térvesztése között. A darwinizmus Bryan szerint veszélyezteti az egyént, a társadalmat és a világbékét. Ezzel a gondolatával nem volt egyedül, emellett szerte a világban tartott előadásaival bizonyára szintén sokakat győzött meg igazáról. Amikor Tennessee képviselőháza elé került az evolúció tanítása elleni törvény javaslata – pontosabban egy olyan törvényjavaslat, amely megtiltotta „minden olyan elmélet tanítását, amely tagadja az ember isteni teremtésének a Bibliában tanított elbeszélését, és ehelyett olyat tanít, hogy az ember valamely alacsonyabb rendű állattól származik” (idézet az 50. oldalról). A törvényjavas­latot a képviselőház 71:5 arányban elfogadta.

A törvény eltörlésére irányuló kezdeménye­zés az Amerikai Polgárjogi Unió (ACLU) berkeiben született meg. Az ACLU ezt megelőzően számos ügyet képvi­selt már, többek között a katonai szolgálatmegtagadás lehetőségét lelkiismereti jogokra hivatkozással háború idején is. A szervezetet egyébként nagyrészt olyan kvékerek anyagi támogatásából tartották fenn, akik igyekeztek megvédeni a vallásos pacifistákat a kötelező katonai szolgálattól. Az első világháború után az ACLU figyelme inkább a szakszervezetek (köztük a tanárok szakszervezete), valamint a szólásszabadság és az oktatás szabadságának védelmére irányult. Amikor Tennessee állam meghozta az előbb említett törvényt, az ACLU a törvény megtámadásában lehetőséget látott a szólásszabad­ság ügyének győzelemre vite­lére, és felhívta a tennessee-i tanárokat, hogy önként legyenek a jogi proce­dú­ra kísérleti alanyai. Védelmüket és a költségeket az ACLU biztosítja majd, és a szer­ve­zet arról is gondoskodik, hogy az önkéntes nem fogja elveszíteni a munkáját.

Ez a csata tehát nem vallási jellegű volt, sokkal inkább a demokrácia formájával kapcsolatos különböző elképzelések harca. Bryan, aki egész életét a demokrácia, mint a társadalom leghumánusabb irányítás módja mellett tett bizonyságot, szenvedélyesen hitte, hogy a tennessee-i többség helyes törvényre szavazott. Ebben a konkrét esetben meggyőződése mögött erkölcsi indíttatás is volt: már látta, hogy a darwinizmus valóban károsítja a fiatalok és az egész társadalom erkölcsi fejlődését. A demokráciáról alkotott elképzelését az „erényes polgár” fogalmára építette, és aggódott, hogy a darwinizmus elmélete igazolásul szolgál­hat a „vadgazdaságra”, és elkedvetlenítheti azokat, akik „az ember állapotá­nak jobbításáért küzdenek”. Meg akarta akadályozni, hogy az evolúciót, ezt a bizonyí­tatlan elméletet igazságként tanítsák, különösen mivel az elmélet híveinek állítá­sa szerint megcáfolja a kereszténységet és igazolja a materializ­must. Amikor a döntő többség vele értett egyet, a döntés melletti kiállást egyszerűen a demo­krácia következetes alkalmazásának tekintette.

Az ACLU tagjai viszont nem így látták a demokráciát. Ők a szólásszabadság védel­mét tekintették a felvilágosult kormányzás egyik legfontosabb jellemző­jének. Félve a cenzúrától, ami elfojthatja az ellenkezést és a megismerésre irányuló törek­véseket, úgy gondolták, hogy a demokrácia kötelessége megengedni, hogy a polgároknak bármilyen véleménye legyen is, bármilyen következtetésekre is jutnak, ezt békésen tehessék meg. Nem engedhető meg, hogy a többség szavazás útján elfojtsa a kisebbségi nézetet. Egyik oldal sem azt akarta megvitatni, hogy az evolúció ellentmond-e a Bibliának. A küzdő felek mögött azonban egyszer csak náluk jóval nagyobb erők sorakoztak fel. Az össze­csapás eredeti okai elhalvá­nyul­­tak, mihelyt mások, más érdekektől hajtva csatlakoztak a viadalhoz.

3. A per

Kelet-Tennessee egyik jelentéktelen kisvárosában néhány fiatal a helyi fogadó­ban gyűlt össze, hogy megtárgyalja az ACLU ajánlatát. Úgy tűnik, megigézte őket a hírnév lehető­sége, amely városuk előtt megnyílni készült. Egyikük elhív­ta közeli barátját, a 24 éves John T. Scopes-t is ezekre az összejövetelekre, ahol megkérdezték, vállalná-e, hogy egy próbapert az ő nevével folytassanak le. Bár Scopes valójá­ban nem volt biológiatanár, egy betegség miatt hiányzó tanárt helyettesített úgy, hogy szó szerint az állam által jóváhagyott biológia ­tan­könyv szövegét tanította, a könyv pedig egy fejezetet az emberi evolúciónak is szentelt. Ennyi elég is volt a jogi procedúra megindításához.

Kelet-Tennessee egyik jelentéktelen kisvárosában néhány fiatal a helyi fogadó­ban gyűlt össze, hogy megtárgyalja az ACLU ajánlatát. Úgy tűnik, megigézte őket a hírnév lehető­sége, amely városuk előtt megnyílni készült. Egyikük elhív­ta közeli barátját, a 24 éves John T. Scopes-t is ezekre az összejövetelekre, ahol megkérdezték, vállalná-e, hogy egy próbapert az ő nevével folytassanak le. Bár Scopes valójá­ban nem volt biológiatanár, egy betegség miatt hiányzó tanárt helyettesített úgy, hogy szó szerint az állam által jóváhagyott biológia ­tan­könyv szövegét tanította, a könyv pedig egy fejezetet az emberi evolúciónak is szentelt. Ennyi elég is volt a jogi procedúra megindításához.

Darrow személyes érdeklődési körébe tartozott a kereszténység nyilvános leszó­lása. „Darrow egész életét azzal töltötte, hogy gúnyolta a hagyományos keresz­tény hitigazságokat – ezt tette a tárgyalóteremben, nyilvános vitákban és előadá­sokon, valamint népszerű könyvek és cikkek tucatjaiban” (71. oldal). Úgy hitte, jót cselekszik, a megváltásról szóló keresztény tanítást ugyanis veszélyesnek tartotta. „Nem a rossz emberektől félek elsősorban, hanem sokkal inkább a jóktól. Amikor valaki biztos benne, hogy ő jó, akkor már csaknem menthetetlen: gonosszá válik, és hinni kezd a büntetés szükségességében” (71. oldal). Nem volt tudós, de felhasználta a tudományt, ha céljainak éppen ez felelt meg, és ugyan­azzal a lendülettel utasította vissza, ha arra volt szüksége.

Amikor felmerült a Scopes-per lehetősége, Darrow önként ajánlotta fel ingyenes szolgálatát a védelem képviseletében. Később meglehetősen nyíltan így emléke­zett vissza e lépésének akkori hajtóerejére: „Az volt a célom, hogy felhívjam az ország figyelmét Bryan úr és a többi amerikai fundamentalista törekvéseire” (73. oldal). Az ACLU vezetésének jelentős része nem örült Darrow felajánlkozásának, mert egyértelmű volt, hogy sem Scopes, sem általában a szólásszabadság nem érdekli őt különösebben. A szervezet sosem volt kifejezetten vallásellenes, és attól tartottak, hogy Darrow nézetei veszélyeztethetik Scopes védelmének sike­rét. A daytoni ügyvédek azonban örültek a nagynevű szövetséges felbukka­ná­sá­nak, sőt annak is, hogy Bryan támogatja majd a vádat képviselő állam­ügyészt – annál nagyobb lesz a felhajtás, gondolták, és igazuk volt.

Mi történt tehát a tárgyaláson? A vádlott és tanácsadói szomjaztak a hírnévre. Kisvárosuk hirtelen felbukkant az ország hírműsoraiban, és a helyi boltosok arra számítottak, hogy a látogatók számának növekedése révén jelentős jövedelem­többlethez jutnak majd. Bryan a per lényegét „a többség dönt” elv megvalósulásában, a demokráciában látta – abban a demokráciában, amelyet egész politikai pályája során óvott és védelmezett. Nem pusztán az volt a kérdés, hogy tanítsák-e az evolúciót az iskolákban vagy sem: ezt a tennessee-i szavazók döntő többsége nem akarta, és joguk volt hozzá, hogy demokratikusan hozott döntésük jogerőre emelkedjen. Az ACLU ugyanakkor a szólásszabadságot érintő ügynek tartotta a kérdést, és úgy látta, hogy a gondolat szabadságát mindenképpen tiszteletben kell tartani ahhoz, hogy demokráciáról egyáltalán szó lehessen. A demokrácia két eltérő modellje ütközött itt meg egymással. Clarence Darrow viszont arra látott lehetőséget a perben, hogy a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul szélesebb fórum előtt gúnyolhatja a kereszténységet. Szakértő tanúk egész seregét állította fel, akik tanúsították volna, hogy az evolúció elmélete igaz. Az ACLU eredeti óhaja, az egyszerű próbaper elhalványult a Bryannal megütközni vágyó Darrow határozott célkitűzése mellett. Végül a védelem irányítása teljesen kicsúszott az ACLU kezéből.

Darrow vágya csaknem beteljesületlen maradt. A bíróság a szakértő tanúk meghallgatását szükségtelennek tartotta, és a perben három nap alatt döntést hozott. John Scopes-t bűnösnek nyilvánították (önként be is vallotta, hogy mit tanított), és ezzel vége is lett volna az ügynek. Darrow azonban nem hagyta, hogy minden örömét elvegyék: csapata bibliaszakértőként beidézte Bryant. Eddig a pontig a vád szigorúan korlátozta a szakértők meghallgatását, mert jogi és nem tudomá­nyos vagy vallási küzdelmet akart, Bryan azonban örült a lehetőségnek, hogy megszólalhat, hírneve pedig elég nagy volt ahhoz, hogy győzhessen. A tárgyalás utolsó napján történt mindez, és a meghallgatást a bíróság épülete előtti gyepen tartották meg, hogy a kíváncsi tömeg is részt vehessen rajta.

Darrow ellenséges tanúként kérdezte ki Bryan-t, aki nem volt képes felvenni a kesztyűt. Egyszerűen nem tudta a válaszokat a bibliai részletekre vonatkozó kérdésekre. Nem volt igazi szakértő, és ez Darrow kérdéseinek súlya alatt ki is derült. Bryan feldühödött, és saját segítőtársa tanácsára sem volt hajlandó visszavonulni. A párbaj alpári ordítozássá fajult, mire a bíró – két óra múltán – közbelépett. A tárgyalás lényegében ezzel le is zárult: a következő napon a vád­lottat az esküdtszék néhány percnyi gondolkodás után bűnösnek nyilvánította.

Már az eddigiek alapján is látható, hogy ez a per rendkívül bonyolult ügy volt. Az erős személyiségek és az egyéni célok már a kezdetektől eltorzították a jogi helyzetet, és az ideológiai csatározás még összetettebbé tette a helyzetet. Talán a legjobb kérdés nem is az lenne, hogy mi történ a tárgyaláson, hanem az, hogy az utókor mitől gondolja úgy, hogy ez egyszerűen az evolúció és a vallás ütközete volt, amelyből az evolúció került ki győztesen?

4. A per utóélete

1931-ben jelent meg a Szinte tegnap volt – nem hivatalos összeg­zés a 20-as évek eseményeiről (Only Yesterday: An Informal History of the Nineteen-Twenties) című kiugró sikert aratott könyv a Harper kiadó szerkesztője, Frede­rick Lewis Allen tollából.

Címének megfelelően nem a pontos történelmi rekon­strukció céljával íródott, hanem a szerző a nagy gazdasági világválság küszöbén nosztalgiával emlékszik vissza benne a húszas évek örömeire. A Scopes-per az 1925-ös év egyik legfontosabb eseményeként szere­pel. Allen a Darrow-Bryan csatát kabarémutatványként festi le, és erősen leegy­sze­rűsítve az értelem győzel­meként ábrázolja a pert a kinyilatkoztatás felett. A tágabb vonatkozásokat teljesen figyelmen kívül hagyta, sőt, könyve tárgyi téve­dé­seket is tartalmaz a per gyökereit és a Bryan által elmondottakat illetően. Tulajdonképpen ezzel kezdődött a perrel kapcsolatos széles körű félretájé­kozó­dás, Allen könyve ugyanis rendkívüli sikert aratott, sőt, több főiskolán történe­lemkönyvként is használták. A későbbi szerzők egy része szintén elfogadta az események Allen által bemuta­tott felfogását.

A per legsúlyosabb félreértelmezésére azonban 1955-ben került sor, amikor Jerome Lawrence és Robert E. Lee Aki szelet vet (Inherit the Wind) című darab­ját elkezdték ját­szani a Broadway-n. A darab látszólag a McCarthy-izmus (ideoló­giai alapú tisztogatás) veszélyeiről szól. A salemi boszorkányok című műhöz hason­lóan a szerzők itt is egy amerikai történelmi „párhuzammal” igyekszenek elérni céljukat. Szintén hasonlóság a két darab között, hogy a kereszténységet egyaránt az emberek esztelen, értelmet­len elnyomójaként ábrázolják. Itt az evolúció tanítása elle­ni fundamentalista fellépés képezte a szerzői és művészi szabadság McCarthy-féle korlátozásának „metaforáját”.

A drámaibb hatás kedvéért a szerzők több helyen „kiigazították” a történelmi tényeket. Az Aki szelet vet egyáltalán nem komikus színjátékként, hanem sokkal inkább a haladást és a szabadságot fenyegető súlyos veszedelemként mutatta be a tárgyalást. A darabban, majd később az azonos című filmben az ACLU és a per tényleges indítékai teljesen eltűnnek, helyettük pedig romantikus szálként jelenik meg Scopes és egy (képzeletbeli) szélsőségesen fundamentalista helyi lelkipásztor lánya között szövődő viszony.

Ezen kívül több jelentős idealista módosításra is felfigyelhetünk:

1. A filmben Scopes a csőcselék által kikényszerített evolúcióellenes törvény áldozata, aki csak hűségesen tette a dolgát, tanította a könyvet, amikor a város­atyák kivonszolták az osztályteremből, börtönbe vetették, és az egész város szembeszállt vele. Ez enyhén szólva is eltér a valóságtól, hiszen a perre éppen a védelem bujtogatásának eredményeként került sor.

2. Bryan személyiségét a tömegből kikerült ostoba, reakciós fajankóra torzítot­ták, aki az evolúciót beszűkült bibliai alapokon tagadta (szélesebb körű társadalmi aggályokról itt szó sincs), és aki a tudomány egészét istentelenségként utasí­tot­ta el. Arról fecseg, hogy a Föld teremtése Krisztus előtt 4004. október 13-án reggel 9-kor történt, a tárgyalás végén pedig a feleségéért kiált és a Scopes-ra kiszabott pénzbüntetés csekély volta miatt panaszkodik. (Valójában Bryan mindig is ellenezte, hogy az evolúcióellenes törvény megszegése bármilyen pénzbüntetéssel is járjon, sőt, azt is felajánlotta, hogy kifizeti Scopes büntetését.)

3. Darrow jellemábrázolása rendkívül pozitív: egy agnosztikus, egyáltalán nem harcias materialista figurát látunk, aki a darabban mérgesen bírálja azokat, akik gúnyolják „Bryan vallását”. Ez a párbeszéd, amelyben egy másik szereplő azzal viccelődik, hogy Bryan „alhasi duzzanatban” halt meg (Bryan tekintélyes testsúlyára utalva ezzel), egyike annak a néhány sornak, ami valóban elhangzott a tárgyaláson. A valóságban azonban éppen Darrow szájából hangzottak el ezek a szavak, miután megtudta, hogy Bryan a tárgyalás után néhány nappal elhunyt. Ezzel a durva érzéketlenséggel szemben a darab (és a film) Darrow-ja megvédi Bryan jogát saját vallásához, és a következő szavakkal fenyíti meg kollégáját: „Te nagyszájú! Az ő vallását éppen úgy nincs jogod gyalázni, mint az enyémet!” (242-243. oldal). A tárgyalóteremből a Biblia és A fajok eredete egymás mellé helyezett példányával sétál ki, a toleráns liberalizmus képviselőjét mintázva.

A sajtóban megjelent kritikák mind a darabot, mind a filmet bírálták a pontatlanságokért. Ennek ellenére mindkettő igen népszerű maradt: a darab abban az időben a leghosszabb ideig játszott Broadway-dráma lett, és lassan a tárgyalás hiteles változataként kezdték elfogadni. Az iskolai történelemoktatásért felelős központ (National Center for History in Schools) 1994-ben kiadott oktatási irányelvei között szerepelt az az ajánlás is, hogy a húszas évek történelmének oktatásában a tanárok használják fel az Aki szelet vet egyes részleteit is. Ez a folyamat hatással volt az amerikai nemzeti öntudatra is, és az a tény, hogy a darab valójában a történelem nevetségeses eltorzított paródiája, lassan a feledés homályába merült. Amikor 1996-ban újra színre vitték a Broadway-n, ugyanazok a lapok, amelyek az eredeti darabot „túlságosan együgyűnek” tartották, a felújí­tott változattal kapcsolatban már „a vallás és a politika kérdéseinek átgondolt, hatásos bemutatásáról” zengedeztek. A darab eközben mit sem változott – a kriti­kusok viszont igen. Elfogadták, hogy amit látnak, az a tárgyaláson képviselt ügyeket pontosan és szakszerűen mutatja be. Győzött a mítosz.

Amikor a tennessee-i evolúcióellenes törvényt a Legfelsőbb Bíróság 1967-ben végül eltörölte, a teremtéspártiak egyenlő lehetőséget, egyenlő időt követeltek a teremtéstan elméleteinek oktatására. Logikus reakció volt ez, és a Darrow-nak tulajdonított mondatot („Bigottságra vall, ha az állami iskolákban csak egyféle elméletet oktatnak a fajok eredetéről”) most a teremtéspárti oldalon idézték sűrűn. Érdekes módon egyébként ez a kijelentés sosem hangzott el, csak a Scopes-legenda része, amelyet most maguk a teremtéspártiak tűztek zászlajukra. A mondat két szempontból is téves: egyrészt Darrow nem mondott ilyet, más­részt a teremtéstant a húszas években egyáltalán nem is tanították az állami iskolákban, mert az egyház és az állam szétválasztása ezt nem tette lehetővé. Sőt, Bryan támadásában éppen az az érv szerepelt, hogy ha a teremtéstant nem szabad tanítani, akkor az evolúciót se oktassák. Mára a legenda szinte teljes mértékben átvette a valóság helyét. Három állam is megpróbált törvényt alkotni az „egyenlő oktatási idő” biztosításáról, de egyiknek sem sikerült – az ellenzék pedig a Scopes-legenda szónoki elemeit is felhasználta a döntés befolyásolására.

A Scopes-történet tehát valóságos példája annak, hogy a történelmet hogyan írták át meglepően rövid idő alatt a kereszténység kárára. Még az egyetemről emlékszem, amikor egyszer egy diák Scopes-perről szóló esszéjét javítottam. A hallgató pontosan ugyanazokat írta, mint az Aki szelet vet, és láthatóan tudatában sem volt annak, hogy kutatási eredményei gyakorlatilag mentesek a valóság elemeitől, és csak fikciót tartalmaznak. Őt sajnos már Hollywood tanította.

A tudomány és a vallás közötti vita filozófiai szempontból igen komoly téma. Hogyan folytathatnánk azonban, ha látjuk, mennyire eltorzítják az eszmecserét a hamis beszámolók? Reméljük, hogy ez a tekintélyes méretű könyv nem marad hatás nélkül. Az a tény, hogy Pulitzer-díjat nyert, talán arra utal, hogy a benne lévő gondolatok megfelelő nyilvánosságot kapnak. Mindazonáltal eddig nem sok kritikát olvashattam róla; a nagyobb tudománytörténeti lapok közül eddig egyik sem foglalkozott vele. Az eddigi kritikák sajnálatos elfogultságot mutatnak a mítosz iránt. Bár a The New York Times-ban megjelent értékelés elismeri, hogy az Aki szelet vet „némi képzelőerőről is tanúskodik”, az ajánlásban mégis úgy fogalmaz, hogy „aki az évszázad perére kíváncsi, kölcsönözze ki a filmet” – blikk­fangos, de megdöbbentő módon nem hajlandó hangsúlyozni, mennyire félreveze­tő is ez a film. A The Journal of American History kritikusa a következőt írja: „Bár Darrow Bryannek feltett keresztkérdései és a perben hozott ítélet az amerikai történelem közismert eseménye…” – teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy Larson egyértelműen rámutat: ezt a történetet egyáltalán nem ismerjük jól.

Egyetlen általam ismert recenzió sem veszi komolyan azt a tényt, hogy ez a könyv mekkora kérdőjelet tesz az „igazi” történelmi tények tanítására és ismeretére. Az evolúció és a teremtéstan esetében valószínűleg rendkívül sokáig tart majd, mire a tények teljesen elszakadnak a hozzájuk tapadt fantazmagóriáktól, és e kérdésről hitelesen lehet majd tanítani. Addig is az Istenek nyara emlékeztet bennünket arra, hogy bizonyos mértékű egészséges kételkedéssel kell fogadnunk a tudomány és a vallás vitáit. Tiszta lapról sajnos egyelőre szó sincs.

A 2009-es év kettős évforduló volt: 200 éve született Charles Darwin, és 150 éve jelent meg fő műve: A fajok eredete természetes kiválasztás útján (ford. Kampis György, Typotex, Budapest, 2006; letölthető: mek.oszk.hu).

1. Darwin és értékelése

A Darwin-év során megjelent kiadványok, tanulmányok és programok számát tekintve láthatóan sokan, de sokféle indíttatással, különböző világnézeti háttérrel és igen eltérő színvonalon foglalkoztak Darwinnal és elméletével. A megközelítések több­sége nagyon pozitív vagy nagyon negatív, mintha Darwinnal és elméletével kapcsolatban nem létezne középút. A tudományos körök méltatá­sai és a külön­féle vallási-lelkiségi irányzatok kritikus megnyilvánulásai önma­guk­ban is méltók a tanulmányozásra, mert sokat elárulnak korunkról, illetve tudomány és vallás viszonyáról vagy éppen iszonyáról. Véleményünk szerint az evolúció-elméletnek és Darwin személyének ez a negatív klisék szintjén maradó kritikája két okkal magyarázható:

• a kritikusok közül csak nagyon kevesen olvasták el Darwin könyvét, és
• még kevesebben gondolkodtak el azon, hogy Darwin a teológus és termé­szet­búvár konkrétan mi ellen érvelt, azaz tulajdonképpen mire reagált?

A fajok eredetét végigolvasva és némi kultúrtörténeti kutatást végezve azonban azt a meglepő felfedezést tehetjük, hogy Darwin

• nagyrészt kora teológiai elképzeléseinek az áldozata volt, és hogy
• a legtöbb mai általános műveltségű hívő – a fajok szinte akadálytalan egy-másba átalakulásának elképzelését kivéve – a legtöbb dologban Darwin-nak adott volna igazat, nem a kortárs teológus természetbúvároknak.

2. Darwin kora, kijelentéseinek háttere

Darwin könyvének elsődleges témája a biológia, így számunkra termé­szetes, hogy kevés teológiai jellegű kijelentést tesz. Az ő korában más volt a helyzet:

• Darwin kora még kulturális szempontból keresztény kor volt, és akkori­ban bizonyos kijelentések nem pusztán egy szakma, hanem a társadalom rosszallását is kiválthatták
• Darwin korában tudománynak (science) elsősorban a fizika és a matema­tika számított, a biológia még nem, mert sok amatőr természet­búvár civil­ben lelkész volt, és tudományos megfigyeléseik teológiai kijelentésekkel keveredtek
• Darwinnak ezért szükségszerűen reagálnia kellett, és kezdetben óvatosan kellett reagálnia a természettudós kollégák bevett teológiai alapmegfon­to­lá­saira, amelyek meghatározták az általuk művelt tudomány színvona­lát.

Darwin tehát tett teológiai jellegű kijelentéseket, méghozzá komoly kijelentése­ket, de ebben a könyvében még óvatos volt, mert például az ember evolúciójáról nem beszélt konkrétan. Elméletét csak 1871-es Az ember leszármazása című könyvében alkalmazta következetesen az emberre is.

Ami Darwin szóhasználatát illeti, A fajok eredetében az „Isten” szó ötször fordul elő, a „Terem­tő” kilencszer, de ha velük nem a kortárs teológia Istenére utal, akkor egyszerűen „a természet” szinonimái; ugyanígy, a „teremtmény” szó alatt sem bibliai értelemben vett teremtményt értett, hanem csupán „valamilyen módon létrejött lényt”.

3. Mi baja volt Darwinnak, a természetbúvárnak?

Darwin, a természetbúvár problémafelvetéseinek döntő többsége az élőlények ún. független teremtésébe és változatlanságába vetett hittel kapcsolatosak. Az akkoriban több­séginek tekinthető – de már akkoriban is vitatott – elképzelés ugyanis nem merült ki abban, hogy Isten teremtette a különféle élőlényeket, hanem olyasmiket is állított, amelyeket a Szentírás kifejezetten sehol sem állít:

1. minden egyes mai faj Isten külön, egykori teremtésének az eredménye, tehát amelyik ma létezik, az kezdettől fogva létezik, a többi élőlénytől függetlenül
2. minden faj egy bizonyos helyre lett teremtve, és a fajok nem költöztek más­hova, tehát ma is ott élnek, és ott figyelhetők meg, ahol mindig is voltak,
3. a fajok tehát nem változtak semmit, hanem pontosan olyanok, amilyennek a kezdet kezdetén teremtve lettek.

Nagy jelentősége van annak a ténynek, hogy a fenti három elképzelés nem a bibliai szövegből következik, hanem csupán a kortárs teológia eszméi. Ennek megfelelő­en az egész könyvben végig láthatjuk, hogy Darwin problémafelvetéseinek tárgya nem pusztán a bibliai teremtéshit volt, hanem annak a fenti kortárs elképzelések­kel kiegészített változata, amelyek ellen természetbúvárként és tenyésztőként okkal és joggal érvelt (az élőlények költöznek, elkülönülnek, változnak).

Idézetek

1. Azzal szemben, hogy minden egyes mai faj Isten külön, egykori teremtésének az eredménye, tehát amelyik ma létezik, az kezdettől fogva létezik, a többi élő­lény­től függetlenül:

• (14. oldal) Bár sok részlet még homályos, és sokáig az is marad, a tőlem telhető legmeg­fon­toltabb tanulmányozás és legszenvedélymentesebb mérlegelés után cseppet sem kételkedem abban, hogy az a nézet, amelyet a legtöbb természetkutató vall, és korábban magam is vallottam – vagyis, hogy a fajokat egymástól függetlenül teremtették – téves. Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy a fajok nem változhatatlanok; és hogy azok a fajok, amelyek egyazon úgynevezett genuszhoz vagy nemzetséghez tartoznak, az egyenes leszármazottai valamilyen más, általában kipusztult fajnak, ugyanúgy, ahogyan a fajok ismert változatai is az ő leszármazottaik. Meg vagyok győződve továbbá arról, hogy a természetes kiválasztás volt a módosulás legfontosabb, ha nem is kizárólagos eszköze.(54. oldal) Abból, hogy a fajokat csupán jól meghatározott és jól kivehető változatok­nak tekintettem, arra a sejtésre kellett jutnom, hogy a nagyobb nemzetségek fajai minden vidéken gyakrabban hoznak létre változatokat, mint a kisebbekéi, mert ahol sok közeli rokon faj képződött (vagyis egyazon nemzetség fajai), ott általában sok változat vagy kezdődő faj kell képződjön most is. (…) Ha viszont minden egyes fajt a külön teremtés aktusának tekintünk, akkor nincs kézzelfogható oka annak, hogy miért kellene több változatnak fellépnie azokban a csoportokban, ahol sok faj van, mint ahol kevés.(133-134. oldal) Az elterjedt nézetet követve, amelynek értelmében minden fajt külön teremtettek, felmerül a kérdés: vajon a felépítés azon részei, amely a nemzetség egy­más­tól elvben függetlenül teremtett többi fajának a megfelelő részétől eltérnek, miért változékonyabbak azoknál, amelyek a nemzetség minden fajánál rendkívül hasonlók? Nem látom, hogy erre bármi magyarázat volna adható. De azon nézet szerint, hogy a fajok csupán jól felismerhető és rögzült változatok, azt várhatjuk, hogy a felépítés olyan részeit, amelyek viszonylag nemrégen változtak meg, és ennek során különbözőek lettek, gyakran még mindig változásban lévőnek találjuk.(141. oldal) Aki abban hisz, hogy minden lófélét külön teremtettek, felteszem, azt fogja erre mondani, hogy minden fajt azzal a képességgel együtt hozták létre, hogy éppen így változzon majd meg, akár a természetben, akár a háziasítás viszonyai között, s ezért csíkozódik gyakran éppen úgy, mint a nemzetség többi faja; és hogy valamennyi faj továbbá az arra való erős hajlammal teremtődött, hogy amikor a világ távoli zugán lakó fajokkal keresztezik, akkor ne a saját szüleire, hanem a nemzetség más fajaira hasonlító hibrideket hozzon létre. E nézet elfogadása, nekem úgy tűnik, a valóság elvetését jelen­tené egy irreális, vagy legalábbis ismeretlen dolog kedvéért. Isten művét ez utánzássá és csalássá alacsonyítaná; majdnem ennyire hinném a régi és tudatlan kozmológusokkal együtt azt, hogy a fosszilis kagylók sohasem éltek, csak a kőbe teremtették őket, hogy a tengerparton élő kagylókat utánozzák.(166-167. oldal) Végül tehát, noha sok esetben igen nehéz akár csak megsejteni is azt, hogy egy szerv milyen átmenetek révén érte el a jelenlegi állapotát, mégis csodálkozva látom, hogy milyen kevés olyan szervet lehet megnevezni, amelyhez vezető átmeneti állapotokat nem ismerünk, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen csekély az ismert és élő formák száma a kihaltakhoz és az ismeretlenekhez képest. Bizonyosan igaz, hogy ritkán vagy sohasem jelennek meg az élőlényeknél egészen új szervek, amelyekről úgy tűnik, mintha csak valami különleges célra teremtették volna őket. Ezt jól fejezi ki a régi, néha túlzásba vitt természetrajzi szabály, hogy „Natura non facit saltum” – ezt az észrevételt csaknem minden tapasztalt természetkutató írásában megtaláljuk. Vagy ahogy Milne Edwards találóan mondta: „a természet bőkezűen változtat, de fukarul újít”. A külön teremtés elmélete felől nézve vajon miért van annyiféle változat, és miért olyan kevés az újdonság? Miért kapcsolódik össze a sok egymástól független élőlény valamennyi szerve és része fokozatos lépéseken keresztül, ha egyszer a feltételezés szerint mindegyiket függetlenül teremtették a maga helyére? Miért ne ugrana a termé­szet hirtelen az egyik szervezetről a másikra? A természetes kiválasztás elmélete alapján rögvest megértjük, hogy miért nem: mert a természetes kiválasztás kizárólag a kicsiny egymást követő változások kihasználásával működik, ezért nem tehet nagy és hirtelen ugrást. Arra kényszerül, hogy rövid és biztos, bár lassú lépésekkel haladjon előre.

2. Azzal szemben, hogy minden faj egy bizonyos helyre lett teremtve, és a fajok nem költöztek máshova, tehát ma is ott léteznek, és ott figyelhetők meg, ahol mindig is voltak:

• (14. oldal) Bár sok részlet még homályos, és sokáig az is marad, a tőlem telhető legmeg­fon­toltabb tanulmányozás és legszenvedélymentesebb mérlegelés után cseppet sem kételkedem abban, hogy az a nézet, amelyet a legtöbb természetkutató vall, és korábban magam is vallottam – vagyis, hogy a fajokat egymástól függetlenül teremtették – téves. Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy a fajok nem változhatatlanok; és hogy azok a fajok, amelyek egyazon úgynevezett genuszhoz vagy nemzetséghez tartoznak, az egyenes leszármazottai valamilyen más, általában kipusztult fajnak, ugyanúgy, ahogyan a fajok ismert változatai is az ő leszármazottaik. Meg vagyok győződve továbbá arról, hogy a természetes kiválasztás volt a módosulás legfontosabb, ha nem is kizárólagos eszköze.(54. oldal) Abból, hogy a fajokat csupán jól meghatározott és jól kivehető változatok­nak tekintettem, arra a sejtésre kellett jutnom, hogy a nagyobb nemzetségek fajai minden vidéken gyakrabban hoznak létre változatokat, mint a kisebbekéi, mert ahol sok közeli rokon faj képződött (vagyis egyazon nemzetség fajai), ott általában sok változat vagy kezdődő faj kell képződjön most is. (…) Ha viszont minden egyes fajt a külön teremtés aktusának tekintünk, akkor nincs kézzelfogható oka annak, hogy miért kellene több változatnak fellépnie azokban a csoportokban, ahol sok faj van, mint ahol kevés.(133-134. oldal) Az elterjedt nézetet követve, amelynek értelmében minden fajt külön teremtettek, felmerül a kérdés: vajon a felépítés azon részei, amely a nemzetség egy­más­tól elvben függetlenül teremtett többi fajának a megfelelő részétől eltérnek, miért változékonyabbak azoknál, amelyek a nemzetség minden fajánál rendkívül hasonlók? Nem látom, hogy erre bármi magyarázat volna adható. De azon nézet szerint, hogy a fajok csupán jól felismerhető és rögzült változatok, azt várhatjuk, hogy a felépítés olyan részeit, amelyek viszonylag nemrégen változtak meg, és ennek során különbözőek lettek, gyakran még mindig változásban lévőnek találjuk.(141. oldal) Aki abban hisz, hogy minden lófélét külön teremtettek, felteszem, azt fogja erre mondani, hogy minden fajt azzal a képességgel együtt hozták létre, hogy éppen így változzon majd meg, akár a természetben, akár a háziasítás viszonyai között, s ezért csíkozódik gyakran éppen úgy, mint a nemzetség többi faja; és hogy valamennyi faj továbbá az arra való erős hajlammal teremtődött, hogy amikor a világ távoli zugán lakó fajokkal keresztezik, akkor ne a saját szüleire, hanem a nemzetség más fajaira hasonlító hibrideket hozzon létre. E nézet elfogadása, nekem úgy tűnik, a valóság elvetését jelen­tené egy irreális, vagy legalábbis ismeretlen dolog kedvéért. Isten művét ez utánzássá és csalássá alacsonyítaná; majdnem ennyire hinném a régi és tudatlan kozmológusokkal együtt azt, hogy a fosszilis kagylók sohasem éltek, csak a kőbe teremtették őket, hogy a tengerparton élő kagylókat utánozzák.(166-167. oldal) Végül tehát, noha sok esetben igen nehéz akár csak megsejteni is azt, hogy egy szerv milyen átmenetek révén érte el a jelenlegi állapotát, mégis csodálkozva látom, hogy milyen kevés olyan szervet lehet megnevezni, amelyhez vezető átmeneti állapotokat nem ismerünk, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen csekély az ismert és élő formák száma a kihaltakhoz és az ismeretlenekhez képest. Bizonyosan igaz, hogy ritkán vagy sohasem jelennek meg az élőlényeknél egészen új szervek, amelyekről úgy tűnik, mintha csak valami különleges célra teremtették volna őket. Ezt jól fejezi ki a régi, néha túlzásba vitt természetrajzi szabály, hogy „Natura non facit saltum” – ezt az észrevételt csaknem minden tapasztalt természetkutató írásában megtaláljuk. Vagy ahogy Milne Edwards találóan mondta: „a természet bőkezűen változtat, de fukarul újít”. A külön teremtés elmélete felől nézve vajon miért van annyiféle változat, és miért olyan kevés az újdonság? Miért kapcsolódik össze a sok egymástól független élőlény valamennyi szerve és része fokozatos lépéseken keresztül, ha egyszer a feltételezés szerint mindegyiket függetlenül teremtették a maga helyére? Miért ne ugrana a termé­szet hirtelen az egyik szervezetről a másikra? A természetes kiválasztás elmélete alapján rögvest megértjük, hogy miért nem: mert a természetes kiválasztás kizárólag a kicsiny egymást követő változások kihasználásával működik, ezért nem tehet nagy és hirtelen ugrást. Arra kényszerül, hogy rövid és biztos, bár lassú lépésekkel haladjon előre.

3. Azzal szemben, hogy a fajok nem változtak semmit, hanem pontosan olyanok, amilyennek a kezdet kezdetén teremtve lettek:

• (1. oldal) A fajok eredetére vonatkozó nézetek fejlődésének rövid vázlatát fogom itt meg­adni. A természetkutatók többsége még nem olyan régen is azt tartotta, hogy a fajok változhatatlan termékek, és hogy egyenként teremtődtek. E nézetet ügyesen védelmez­te számos szerző. Néhány természetkutató ezzel szemben úgy vélte, hogy a fajok módo­sulásokon mennek keresztül, és hogy a fennálló életformák a korábbiaknak természetes szaporodás útján létrejött leszármazottai.(31. oldal) Vegyük most röviden szemügyre azokat a lépéseket, ahogyan a házi fajták egy vagy több rokon fajból kialakultak. Némi hatást tulajdoníthatunk ebben a külső életfelté­telek­nek és valamennyit a szokásoknak is, de bátor ember volna, aki az igás- és verseny­lovak, az agár és a véreb, a postagalamb és a bukógalamb közötti különbségeket ilyen erőkkel magyarázná. (…) Egyes, az ember számára hasznos változások valószínűleg hir­telen, vagyis egyetlen lépésben mentek végbe (…) De ha már az igáslovat és a ver­seny­lovat hasonlítjuk össze, vagy a tevét és a dromedárt, illetve a juh különféle, művelt terü­letre vagy hegyi legelőkre alkalmas fajtáit, melyek mindegyikének más-más célra jó a gyapja, és ha összehasonlítjuk egymással (…) nos, akkor azt hiszem, többre kell gon­dol­junk, mint puszta változékonyságra. Nem tételezhetjük fel, hogy mindezek a fajták hirte­len jöttek létre, olyan hasznos és tökéletes alakban, ahogyan most látjuk őket. Sok eset­ben tényleg tudjuk is, hogy nem ez volt a helyzet. A dolog kulcsa az ember halmozó kiválasztásra vonatkozó képessége: a természet egymás utáni változásokat nyújt, az ember pedig összegzi ezeket, bizonyos, számára hasznos irányokban. Ebben az értelem­ben azt mondhatjuk, hogy ő maga alkotta magának a hasznos fajtákat. E kiválasztási elv nagyszabású hatása nem puszta feltevés. Bizonyos, hogy számos elismert tenyésztő van, aki akár egyetlen emberöltő alatt is jelentősen módosította a marha- és juh-fajtáit.(154. oldal) Aki azt hiszi, hogy minden egyes élőlényt abban a formában teremtették, ahogyan ma látjuk, alkalmasint meglepődhet, amikor olyan állattal találkozik, amelynek a felépítése és az életmódja nem felel meg egymásnak. Mi lehet nyilvánvalóbb annál, hogy a kacsa- és lúdfélék hártyás lába az úszásra való? És mégis, vannak úszóhártyás lábú hegyi ludak, amelyek igen ritkán mennek a víz közelébe; és Audubonon kívül senki sem látta, hogy a fregattmadár, amelynek mind a négy lábujját úszóhártya köti össze, az óceán felszínére ereszkedjen. (…) Aki a számtalan külön teremtési aktusban hisz, azt mondhatná, hogy ezekben az esetekben a Teremtőnek abban telt a kedve, hogy az egyik típusú lényt egy másik típusú helyére állítsa; nekem azonban úgy tűnik, ez csak magának a ténynek egy emelkedett nyelven való megismétlése. Aki viszont a létért folyó küzde­lem­ben és a természetes kiválasztásban hisz, az el fogja ismerni, hogy minden élőlény arra törekszik, hogy szaporodjon, és ha bármelyikük bármilyen kis mértékben is meg­változik, akár a felépítésében, akár az életmódjában, és így az adott vidék valamilyen más lakójához képest előnyhöz jut, akkor el fogja foglalni annak a helyét, bármennyire külön­bözzék is az elsőként említett élőlény saját eredeti helyétől. Ezért azt, aki ebben hisz, nem fogja meglepni, hogy vannak úszóhártyás lábú hegyi ludak, amelyek a szárazföldön élnek, illetve fregattmadarak, amelyek csak elvétve szállnak a víz felszínére, vagy hogy vannak hosszúujjú harismadarak, amelyek a mezőkön élnek és nem a mocsarakban, meg hogy harkályok élnek ott is, ahol alig nőnek fák, vagy hogy vannak búvárkodó rigók és hártyásszárnyú rovarok, valamint viharmadarak az alka szokásaival.(113. oldal) Ha valaha fellépnek az élőlények számára hasznos változások, akkor bizo­nyos, hogy az ezeket felmutató egyedeknek lesz legjobb esélye a létért folyó küzdelem­ben való fennmaradásra, és ezek az öröklődés elve alapján általában hasonló utódokat fognak létrehozni. A túlélés elvét, vagyis a legalkalmasabbak fennmaradását természe­tes kiválasztásnak neveztem el. Ez valamennyi teremtménynek a szerves és szervetlen életfeltételeihez képest történő tökéletesedéséhez vezet, és ezért a legtöbb esetben magának a szervezetnek a fejlődéséhez is. Az alacsonyabb rendű és egyszerűbb formák mégis hosszú ideig fennmaradhatnak, ha jól alkalmazkodtak a saját egyszerű életfelté­te­leikhez.(415-416. oldal) Azt a felfogást követve, hogy a fajok csupán jól megkülönböztethető, állandósult változatok, hozzátéve, hogy minden faj először közönséges változatként létezett, megértjük, miért nem vonható semmiféle határvonal a fajok és a változatok között, holott az előbbiekről általában azt gondolják, hogy külön teremtették őket, utóbbiakról pedig, hogy másodlagos törvények termékei. Ugyanennek alapján megért­het­jük azt is, hogy az olyan területeken, ahol egy-egy nemzetség számos faja jött létre és virul ma is, miért létezik ezeknek a fajoknak olyan sok változata. Ott ugyanis, ahol a fajok gyártása igen tevékenyen folyt, általában arra számíthatunk, hogy ez a tevékenység még ma is aktív – és a mondott körülmények között ez lesz a helyzet akkor, ha a változatok nem mások, mint születő fajok. Mi több, a nagyobb nemzetségek fajai, amelyek több változatot, vagyis több születő fajt hoznak létre, maguk is bizonyos mértékig megtartják a változat-jelleget, mert kevésbé különböznek egymástól, mint a kisebb nemzetségek fajai. A nagyobb nemzetségek közeli rokonságban lévő fajai kisebb területeken élnek, és a rokonsági kapcsolataik olyanok, hogy kis csoportokban, más fajok köré tömörülnek. Mindkét tekintetben a változatokra hasonlítanak. E viszonyok meglehetősen furcsának tűnnek a fajok független teremtésének felfogása alapján, de rögtön érthetőek lesznek, ha minden faj kezdetben változat volt.Mivel minden faj mértani haladvány szerint igyekszik szaporodni, és mivel az egyes fajok módosult leszármazottai annál könnyebben terjednek el, minél változatosabb szokások­kal és felépítéssel rendelkeznek (mert ezáltal sok különböző helyet tudnak elfoglalni a természet háztartásában), ezért a természetes kiválasztás állandóan arra fog irányulni, hogy a fajok egymástól leginkább eltérő utódait őrizze meg. A hosszan tartó módosulás során ezért a fajok változataira jellemző kicsiny különbségek általában olyan nagyobb különbségekké adódnak össze, amelyek már az egyes nemzetségek fajaira jellemzőek. Az új, fejlettebb változatok elkerülhetetlenül kiszorítják és kipusztítják a régi, kevésbé fejlett változatokat és a közbülső formákat. Ezáltal a fajok jól meghatározott, elkülönülő dolgokká válnak. A nagyobb csoportokhoz tartozó, uralkodó fajok általában megint uralkodó fajokat hoznak létre, amitől e csoportok még nagyobbak, jellegükben pedig még sokfélébbek lesznek. De mivel valamennyi csoport nem növekedhet, mert nem férne el a Földön, ezért az uralkodóbb csoportok legyőzik a kevésbé uralkodókat. A nagy csopor­tok­nak az a hajlama, hogy méretük növekedjen, jellegük pedig mind változatosabb legyen (azzal együtt, hogy elkerülhetetlen közben a nagyfokú kihalás), megmagyarázza, miért tapasztaljuk azt, hogy valamennyi életforma egymás alá rendelt csoportokban helyezkedik el, a csoportok pedig néhány hatalmas osztályt alkotnak, amelyek minden időkön át változatlanul fennmaradtak. Az élőlényeknek az úgynevezett természetes rendszerbe foglalása olyan nagyszerű tény, ami teljesen érthetetlen lenne a teremtés elmélete alapján.

  Lévén, hogy a természetes kiválasztás csak kicsiny, egymást követő, előnyös változá­sok felhalmozásával működhet, nem hozhat létre nagyobb, hirtelen változásokat. Rövid és lassú lépésekkel halad előre. Elméletünk alapján értelmet nyer az a mondás, hogy „natura non facit saltum” (a természet nem kedveli az ugrásokat) – ezt ismereteink gyara­­po­dása egyre jobban megerősíti. Érthetővé válik az is, hogy a természetben ugyanaz az általános cél miért érhető el csaknem végtelenül sokféle módon. Az egyszer már megszerzett tulajdonságok ugyanis hosszú ideig öröklődnek, és ezért a felépítés vonásainak a legkülönfélébb módokon kell alkalmazkodniuk ugyanahhoz az általános célhoz. Egyszóval megértjük, hogy a természet miért bőkezű a változtatásban, és miért fukar az újításban. De hogy miért létezik egy ilyen természeti törvény, azt senki meg nem indokolhatja akkor, ha minden fajt függetlenül teremtettek.

  (417. oldal) Minthogy a természetes kiválasztás versengés révén működik, ezért egy adott terület lakóit csupán a többi lakókhoz képest tudja átalakítani és tökéletesíteni. Nem szabad tehát csodálkoznunk, ha azt látjuk, hogy egy terület lakóit legyőzik és kiszo­rítják a máshonnan betelepített élőlények – pedig az általános vélemény szerint az előbbieket éppen e terület számára teremtették, és ehhez a területhez sajátosan alkal­maz­kodtak. Azon sem szabad csodálkoznunk, ha azt látjuk, hogy a természetben (már amennyire meg tudjuk ítélni) nem teljesen tökéletes minden berendezés – például az emberi szem sem. Olyan struktúrák is vannak, amelyek teljesen elütnek az alkalmasság­ról alkotott saját elképzelésünktől.

  (418. oldal) A változatok és a fajok alakulásában feltehetően fontos szerepe volt a kapcsolt változásnak is, ami azt jelenti, hogy ha egy rész módosult, szükségképpen módosultak más részek is. Mind a változatoknál, mind a fajoknál néha előfordul, hogy rég elveszett vonások újra megjelennek. A teremtés elmélete alapján mennyire érthetetlen volna, hogy a lovak számos fajánál és a hibrideknél a váll és a láb néha csíkozott! És milyen könnyű ezt megmagyarázni, ha feltételezzük, hogy mindezek a fajok egy közös, csíkos őstől származnak – mint ahogy a házi galamb megannyi fajtája is mind a kék sávos szirti galamb leszármazottja. Az egyes fajok független teremtésének elfogadott nézete alapján hogyan volna magyarázható, hogy a faji jellemvonások – vagyis azok, amelyek­ben egy nemzetség fajai egymástól különböznek – változékonyabbak, mint a nemzetség közös jellemvonásai, amelyekben a genusz valamennyi faja megegyezik?

  (419. oldal) Ha a fajok csupán jól kivehető változatok, amelyeknek állandósultak a vonásaik, akkor ez is érthetővé válik – lévén, hogy már azóta is megváltoztak, hogy voná­saik kezdtek eltérni a közös őséitől, és ennek révén fajokká alakultak. Ugyanezek a voná­sok éppen ezért továbbra is hajlamosabbak lesznek változni, mint a nemzetség olyan nagyobb vonásai, amelyek már régóta öröklődnek, változatlan formában. A teremtés elmélete alapján nem magyarázható, hogy ha egy nemzetség valamelyik fajának valame­lyik szerve vagy testrésze kizárólag ennél a fajnál különlegesen fejlett (és ezért logikusan gondolhatjuk, hogy igen fontos e faj számára), akkor ez a rész miért hajlamos annyira a változásra. A mi elméletünk szerint azonban ez azt jelenti, hogy az adott szerv a közös őstől való elválás óta a többihez képest szokatlanul gyorsan módosult, és ezért számít­hatunk arra, hogy továbbra is változékony marad.

4. Mi bajunk lehet Darwinnal?

Darwin korának gyermeke volt, és ezt nem lehet rajta számon kérni.

1. Ami gondolatvilágában teológiai szempontból problematikus elem, az a bibliai teremtéstan és a 19. századi teológiai elképzelések összemosódása. Bár csak teológiai diplomája volt, nem tudta szétválasztani a Szentírás tanítását a kortárs értelmezésektől. Ezért vélte elméletét „a teremtés elmélettel” ellentétesnek.

2. A filozófiai szempontból problematikus elemek is az ő korát tükrözik. Az egyik elem magának az evolúciónak a fogalma, a „fejlődés”, javulás, haladás, tökéletese­dés gondolata és a „hulljon a férgese” elv, amit a kortárs szociológiából vett át. Míg az élővilágban csak változást, sikeres vagy sikertelen alkalmazkodást figyel­hetünk meg, az evolúcióról mindenki javulásra, tökéletesedésre asszociál, mintha a populációk változása a túlélésen kívül valami magasabb, végső cél felé haladna.

Ezzel összefüggő elem a tudományos fejlődésbe vetett korlátlan optimizmus. Bár a makroevolúcióra nem látott közvetlen tapasztalati bizonyítékot, úgy hitte, idővel elég bizonyítékot találnak, és elmélete révén magyarázatot tudnak adni az élet keletkezésére és az emberi öntudat különlegességére. A mai természettudo­mány azonban éppen saját módszertana miatt nem vállalkozhat erre a feladatra – ellentétben a filozófiával és a teológiával.

3. Végül, Darwin a kortárs természetkutatók téveszméire reagálva a „faj” fogal-mát teljesen elrelativizálta. Saját elmélete szerint a Teremtő csupán néhány vagy egyetlen alapformát alkotott, amelyekből minden más faj létrejött, tehát a popu-lációk idővel szinte korlátlanul alakulhatnak bármivé. A természet azonban nem ilyen egyszerűen működik, és az élőlények hihetetlen formagazdagságát csupán néhány vagy egyetlen kezdeti alapformára visszavezetni nehezen elképzelhető.

Idézetek

1. A bibliai teremtéstan és a kortárs elképzelések összemosódása: lásd az összes olyan idézetet, ahol Isten vagy a Teremtő vagy a teremtés előfordul!

2. A tudományos haladásba vetett korlátlan optimizmus:

• (86. oldal) Jól tudom, hogy a természetes kiválasztás tanát, amelyet a fenti képzeletbeli példákkal illusztráltunk, ugyanazokkal a kifogásokkal lehet illetni, mint amiket először Sir Charles Lyell „a Föld újabb kori változásairól, mint a geológia magyarázatáról” szóló nagyszerű munkája ellen hoztak fel. Manapság azonban ritkán halljuk már azt, hogy jelentéktelennek vagy lényegtelennek neveznék azokat a ma is működő erőket, amelyek­kel a legmélyebb völgyek kialakulását vagy a szárazföldi szirtek hosszú sorainak létre­jöttét magyarázzuk. A természetes kiválasztás csupán megőrzi és felhalmozza azokat a kis öröklődő módosulásokat, amelyek mind előnyösek a fennmaradó élőlény számára. Ahogy a mai geológia már csaknem száműzte az olyan nézeteket, hogy például a nagy völgyeket egyetlen óriási diluviális hullám vájta volna ki, ugyanúgy a természetes kiválasztás tana is száműzni fogja majd az új fajok folyamatos külön teremtésébe vagy a felépítés nagy és hirtelen megváltozásaiba vetett hitet.

• (423-431. oldal) Nemigen hihető, hogy egy hamis elmélet olyan kielégítően magyaráz­hat­ná a fent részletezett tények tömegét, mint azt a természetes kiválasztás teszi. (…) Azt, hogy a Föld forog a saját tengelye körül, egészen a legutóbbi időkig szintén alig támasztotta alá közvetlen bizonyíték. Az az ellenvetés sem állja meg a helyét, hogy a tudomány eddig még nem derítette fel azt a sokkal komolyabb problémát, amit az élet lényege jelent. Miért, ki tudná megmagyarázni, hogy mi a gravitációs vonzás lényege? Ma senki sem kifogásolja az ebből az ismeretlen vonzásból levont következtetéseket, pedig Leibniz még azzal vádolta Newtont, hogy ezzel „csodákat és okkult minőségeket vezet be a filozófiába”. Arra sem látok indokot, hogy a munkámban kifejtett nézetek miért sértenék bárkinek is a vallásos érzületét. Hogy az efféle benyomás milyen múlandó, elég arra emlékeztetni, hogy a valaha tett legnagyobb felfedezést, nevezetesen a gravitációs vonzástörvény felfedezését Leibniz még azzal támadta, hogy „aláaknázza a természetes vallást, és következésképpen a kinyilatkoztatott vallást is”. Egy híres író és lelkész e sorokat írta nekem: „csak lassan jöttem rá, hogy ha abban hiszünk, hogy Isten eredetileg csak néhány formát teremtett, amelyek képesek voltak önmagukat egyéb hasznos formákká átalakítani, az éppolyan magasztos felfogás, mint ha úgy tartjuk, hogy minduntalan kénytelen volt újabb teremtési műveleteket végezni, hogy kitöltse a réseket, amelyeket saját törvényeinek hatása okozott”. Miért van az, kérdezhetjük, hogy egészen a legutóbbi időkig a legkiválóbb természetkutatók és geológusok sem hitték el, hogy a fajok megváltozhatnak? (…) Az a feltételezés, hogy a fajok változatlanok, csaknem elkerülhetetlen volt, amíg azt hitték, hogy a Föld története csak igen rövid ideig tartott. Most pedig, hogy már van bizonyos fogalmunk az eltelt idő nagyságáról, túlságosan hajlunk arra a feltevésre (noha bizonyítékok nincsenek rá), hogy a geológiai adatok elég teljesek, és ezért, ha a fajok megváltoztak volna, akkor arról világos bizonyítékot szolgál­tat­nának. (…)Nemrég több jeles természetkutató is azt a véleményt fogalmazta meg, hogy minden nem­zetségben számos olyan elismert faj van, amely mégsem valódi, míg más fajok viszont valóságosak, vagyis a független teremtés eredményei. Én ezt nagyon furcsa gon­dolatnak tartom. (…) Ugyanakkor nem állítják, hogy meg tudnák határozni (vagy akár csak sejtenék), hogy mely életformák a teremtettek, és melyek a másodlagos törvények termékei. A változást elfogadják igazi oknak az egyik esetben, de önkényesen elvetik a másikban, anélkül, hogy a kétféle eset közötti különbségre rámutatnának. Eljő majd a nap, amikor nézetüket az elfogultság miatti vakság furcsa példájának fogják tekinteni. Ezek a szerzők kevésbé lepődnek meg a csodálatos teremtési eseményeken, mint egy közönséges szülésen. Vajon tényleg azt hiszik, hogy a Föld története során számtalan alkalommal megesett volna, hogy bizonyos atomok parancsszóra hirtelen élő szövetekké egyesültek? Mit hisznek: az állítólagos teremtési aktusok csak egyetlen egyént hoztak létre, vagy egyszerre többet is? Az állatok és a növények megszámlálhatatlan formája mint pete és mag, vagy mint felnőtt egyed keletkezett? Vajon az emlősöket úgy teremtet­ték-e, hogy magukon viselték az anyaméhen belüli táplálkozás hamis ismertetőjegyeit? – biztos, hogy akik néhány, vagy mindössze egyetlen életforma külön teremtésben hisznek, e kérdések némelyikére nem tudnak válaszolni. Több szerző is volt, aki azt állította: éppolyan könnyű elhinni egymillió lény teremtését, mint egyetlenegyét. Maupertuis-nek „a legkisebb hatás elvéről” szóló filozófiai axiómája alapján azonban értelmünk inkább hajlik a kisebb számok elfogadására. De azt semmiképpen sem hihetjük, hogy minden egyes nagy osztályon belül számtalan lényt hoztak volna létre, annak világos, ám mégis félrevezető jegyeivel, hogy ezek egyetlen szülő leszármazottai. (…)Régebben számos természetkutatóval beszélgettem az evolúció kérdéséről, és egyetlen esetben sem találkoztam helyeslő egyetértéssel. Lehet, hogy akkor is voltak már, akik az evolúcióban hittek, de ezek vagy csendben maradtak, vagy olyan kétértelműen fejezték ki magukat, hogy nem volt könnyű megérteni, mire gondolnak. Mára a helyzet teljesen megváltozott, és majdnem minden természetkutató elfogadja az evolúció nagyszerű elvét. De még mindig vannak, akik azt hiszik, hogy a fajok, bár teljesen megmagyarázha­tatlan módon, hirtelen hoztak létre új, tőlük teljesen különböző formákat – noha, mint megkíséreltem kimutatni, a látványos, hirtelen változások feltevése ellen súlyos bizonyí­tékok állíthatók szembe. Tudományos szempontból, és arra nézve, hogy a további kuta­tások számára mennyire termékeny, semmivel sem jobb az a feltevés, hogy az új formák a régi, egészen más formákból valami megmagyarázhatatlan módon, hirtelen jöttek létre, mint az a régi nézet, hogy a fajokat a Föld porából teremtették. (…)A geológia nemes tudománya, adatainak rendkívüli hiányossága miatt, veszít majd a dicsőségéből. A Föld kérgét és annak beágyazott maradványait nem szabad jól felszerelt múzeumnak tekinteni, inkább olyan szegényes gyűjteménynek, amelyet a véletlen állított össze, és ritka időközönként gyűjtöttek. Az ősmaradványokban gazdag nagy formációk lerakódásáról meg kell állapítani, hogy a kedvező körülmények szokatlan találkozásának köszönhető, a köztük lévő üres közökről pedig azt, hogy rendkívül hosszú ideig tartottak. E közök tartamát azonban némi biztonsággal meg fogjuk tudni majd állapítani az előttük és utánuk következő életformák összehasonlítása révén. Óvatosnak kell azonban lennünk, amikor a bennük szereplő életformák általános vonásai alapján két formáció szigorú egyidejűségét próbáljuk megállapítani annak ellenére, hogy nem sok közös fajt találni bennük. Lévén, hogy a fajokat lassú és ma is ható erők hozzák létre és pusztítják el, nem pedig a teremtés csodás aktusai, és lévén, hogy az élőlények változásait elő­idéző okok közül az a legfontosabb, amely a változó (sőt esetleg hirtelen változó) fizikai feltételektől szinte független – nevezetesen, az élőlények egymással való kölcsönös viszonya –, ezért az egyik faj fejlődése mások tökéletesedését vagy kipusztulását vonja maga után. (…)A jövőben ennél sokkal fontosabb kutatások előtt is tér nyílik majd. A pszichológia, nem vitás, a Herbert Spencer úr által lefektetett alapokra fog támaszkodni, vagyis arra az elvre, hogy a szellemi erők és képességek szükségképpen csak fokozatosan voltak meg­szerezhetők. Fény derül majd az ember eredetére és történetére is. Sokan a legkivá­lóbb szerzők közül is, úgy tűnik, teljesen meg vannak elégedve azzal a felfogással, hogy minden egyes fajt külön teremtettek. Az én véleményem szerint mindazzal, amit a Teremtő által az anyagra kényszerített törvényekről tudunk, jobban összhangban áll, ha a Föld múlt és jelen lakóinak létrejöttét és elpusztulását másodlagos törvények vezérlik, akárcsak az egyén születését és halálát. Amióta én az élőlényeket nem külön teremtet­teknek látom, hanem olyan lények egyenes leszármazottainak, melyek az első kambriumi rétegek lerakódása előtt éltek, szinte megnemesülnek a szememben. A múlt alapján biztosak lehetünk abban, hogy egyetlen ma élő faj sem fogja átvinni változatlan mását a távoli jövőbe. Sőt, a ma élő fajok közül kevesen hagynak örökül bármiféle utódot. Az ugyanis, ahogyan az általunk ismert valamennyi élőlény csoportokba rendeződik, azt mutatja, hogy az egyes nemzetségekben a legtöbb faj végleg kipusztult anélkül, hogy utódokat hagyott volna hátra, sőt sok nemzetségben minden faj erre a sorsra jutott. Annyiban látnoki szemmel tekinthetünk a jövőbe, hogy megjósolhatjuk: a ma leggyako­ribb, legjobban elterjedt fajok, az egyes osztályok nagy, uralkodó csoportjaihoz tartozó fajok lesznek azok, amelyek végül győzni fognak, és még újabb uralkodó fajokat fognak létrehozni. Minthogy az összes mai életforma a kambrium előtti korban éltek egyenes leszármazottja, biztosak lehetünk abban, hogy a nemzedékek szokásos egymásutánja sohasem szakadt meg, és egyetlen katasztrófa sem pusztította el az egész Földet. Ezért némi bizalommal tekinthetünk a hosszú, biztos jövőbe. És mivel a természetes kiválasz­tás csakis az egyes élőlények javára működhet, ezért valamennyi testi és szellemi vonás a további tökéletesedés irányában fog változni.

3. A „faj” fogalmának feloldása a változatok folyamatosan javuló sorozatában:

• (43. oldal) Azzal a számos meghatározással sem foglalkozom, amelyeket a faj fogalmára korábban adtak. Egyik meghatározás sem elégítette ki az összes természetkutatót, de azért minden természetkutató homályosan tudja, hogy mire gondol, ha fajokról beszél. Ez a kifejezés általában, ismeretlen tényezőként, magában foglal egy utalást a teremtés távoli mozzanatára. A „változat” fogalmát általában majdnem ugyanilyen nehéz megha­tá­rozni, de csaknem egyetemesen magában foglalja a leszármazás közösségét, noha ez a kapcsolat csak ritkán bizonyítható.(45. oldal) Az egyéni különbségeket illetően van egy különösen zavaró körülmény: azok­ra a nemekre utalok, amelyeket „próteuszinak” vagy „polimorfnak” neveznek, mert fajaik felettébb nagy változékonyságot mutatnak. Számos ilyen formával kapcsolatban szintén az a helyzet, hogy alig találni két kutatót, aki egyetértene abban, vajon fajoknak vagy változatoknak kell-e őket tekinteni.(49. oldal) Vannak egyes természetkutatók, akik azt tartják, hogy az állatoknak soha nincsenek változataik; ők aztán a legkisebb eltérést is faji jelentőségűnek gondolják (…) A „faj” kifejezés így mindössze egy haszontalan absztrakció lesz, amely a teremtés külön aktusát feltételezi.(51. oldal) Bizonyos, hogy eddig még nem húztak világos határvonalat a fajok és az alfajok között – ezek azok a formák, amelyek egyes természetkutatók véleménye szerint igen közel vannak ahhoz, hogy a faj rangjával rendelkezzenek, de nem érik el azt. Ugyan­csak nincs éles határvonal az alfajok és a határozott változatok között, illetve a kisebb változatok és az egyéni eltérések között. E különbségek egy sort alkotva, észrevehe­tet­lenül olvadnak egymásba, az ilyen sorozat pedig a tényleges átmenet látszatát kelti.(56. oldal) A fajokat tehát nem lehet a változatoktól másként megkülönböztetni, mint közbülső láncszemek felfedezése, illetve az egyes változatok között lévő meghatáro­zat­lan mérvű különbségek révén. Két olyan formát, amely csak kevéssé tér el egymás­tól, általában változatnak tekintenek, még ha szorosan nem is kapcsolhatók össze; de nem határozható meg a különbségnek az a foka, amely ahhoz szükséges, hogy két tetszőleges formát a faj rangjára emeljen. Az átlagosnál több fajjal rendelkező nemzet­ségeken belül a fajoknak mindenütt az átlagosnál több a változata. A nagy nemzetségek­ben a fajok rendszerint egymásnak közeli, de nem egyenlő fokú rokonai, és más fajok körül kis csoportokat alkotnak. Az egyéb fajokhoz igen közelálló rokon fajoknak, úgy látszik, korlátozott az elterjedése. Ezekben a vonatkozásokban a nagy nemzetségek fajai és a változatok között igen erős analógia áll fenn. Ezt könnyen megérthetjük akkor, ha a fajok valaha változatok voltak, és ezen a módon jöttek létre, míg e hasonlóságok teljesen érthetetlenek maradnak, ha a fajokat külön teremtették.(141. oldal) Aki abban hisz, hogy minden lófélét külön teremtettek, felteszem, azt fogja erre mondani, hogy minden fajt azzal a képességgel együtt hozták létre, hogy éppen így változzon majd meg, akár a természetben, akár a háziasítás viszonyai között (…) E nézet elfogadása, nekem úgy tűnik, a valóság elvetését jelentené egy irreális, vagy legalábbis ismeretlen dolog kedvéért. Isten művét ez utánzássá és csalássá alacsonyítaná; majd­nem ennyire hinném a régi és tudatlan kozmológusokkal együtt azt, hogy a fosszilis kagylók sohasem éltek, csak a kőbe teremtették őket, hogy a tengerparton élő kagylókat utánozzák.

  (290-291. oldal) Ha hosszú, egyenlő időszakokat tekintünk, akkor lehet, hogy egy adott osztályon belül körülbelül azonos mennyiségű változást tapasztalunk. De mivel a tartós geológiai formációk kialakulása az éppen süllyedésben lévő területeken lerakódó nagy­tömegű üledéktől függ, szinte elkerülhetetlen, hogy az egyes formációk hosszasan, meg­szakításokkal növekedjenek. Ezért hát az egymás utáni formációk által az élővilág­ban mutatott változás nem lehet egyforma. E felfogás szerint a különböző formációk nem a teremtés új és teljes fejezetei, hanem csupán egy lassan és örökösen változó dráma szinte véletlenszerűen kiválasztott jelenetei.

  (368-369. oldal) A természetkutatók, mint már láttuk, a fajokat, nemzetségeket és csalá­do­kat az egyes osztályokon belül úgynevezett „természetes rendszerbe” igyekez­nek foglalni. De vajon mit is jelent ez a rendszer? Vannak szerzők, akik pusztán olyan sémá­nak tekintik, amelybe az egymásra leginkább hasonló élőlényeket beilleszthetik, illetve amelynek révén az egymásra legkevésbé hasonlókat elválaszthatják. Esetleg mesterséges rendszernek tekintik, amelynek a segítségével a lehető legrövidebben kifejezhetnek egyes általános ítéleteket. Például egyetlen mondatba foglalják össze valamennyi emlős közös jellemvonásait, egy másik mondatba az összes ragadozó emlősét, megint egy másikba a kutyák nemzetségének tulajdonságait, majd ismét egyetlen mondat hozzáadásával megadható minden egyes kutya-fajta teljes leírása. Senki sem vitatja e rendszer ötletességét és hasznosságát. Sok természetkutató azonban úgy gondolja, hogy a „természetes rendszer” ennél többet jelent. Úgy vélik, ez fedi fel a Teremtő terveit. Ha azonban nem mondjuk meg, miről van szó, hogy a Teremtő tervén időbeli, térbeli vagy mindkettőt érintő rendet értünk-e, akkor (nekem úgy tűnik) nem sokkal gyarapítottuk a tudásunkat. Linné híres kijelentéséből, amellyel többé-kevésbé leplezett formájában gyakran találkozunk, és amely szerint nem a jellemvonások határozzák meg a nemzetséget, hanem a nemzetség a jellemvonásokat, az látszik következni, hogy osztályozásunknak mélyebb alapja van, mint a puszta hasonlóság. Én úgy gondolom, hogy valóban pontosan ez a helyzet, és hogy a közös leszármazás (az élőlények közeli hasonlóságának egyetlen ismert oka) az a kötelék, amelyet – noha a módosulás különféle fokozatain keresztül is megfigyelhetjük – részben az osztályozás tár fel előttünk.

  (385. oldal) Világosan látjuk, miért lehet minden élő és holt formát néhány nagy osztályba foglalni, és hogyan kapcsolódnak egymáshoz az egyes osztályok különböző tagjai a rendkívül bonyolult és szerteágazó rokonsági kapcsolatok révén. Valószínűleg egyetlen osztály esetén sem tudjuk majd teljesen kibogozni a rokonsági kapcsolatok bonyolult szövevényét, de ha ez a világos cél lebeg a szemünk előtt, nem pedig valami ismeretlen teremtési tervet keresünk, akkor reményünk lehet a lassú, de biztos haladásra.

  (431. oldal) Érdekes dolog megállni egy kuszán benőtt part mellett, amelyet sokféle növény borít, madarak dalolnak a bokrokban, a levegőben rovarok röpködnek, és férgek másznak a nedves földben, és eltűnődni azon, hogy mindezeket a finom gonddal szerkesztett formákat, amelyek annyira különbözők, és amelyek oly bonyolult módon függnek egymástól, egytől egyig olyan törvények hozták létre, melyek ma is működnek körü­löttünk. Ezek a törvények pedig, a legtágabb értelemben véve, nem mások, mint a növekedés, a szaporodás, az öröklés (ami majdhogynem szükségszerűen következik a szaporodásból), a változékonyság (amely az életkörülmények közvetlen és közvetett hatásától, valamint a használattól és a nemhasználattól függ), az olyan nagyfokú szaporodási sebesség, amely a létért folyó küzdelemhez vezet; és mindezek következ­tében a természetes kiválasztás, amelyből a jellegek szétválása és a kevésbé fejlett formák kipusztulása adódik. Így a természetben folyó harcból, éhségből és halálból közvetlenül az elképzelhető legmagasztosabb eredmény: a magasabbrendű állatok létrejötte következik. Felemelő elképzelés* ez, amely szerint a Teremtő az életet a maga különféle erőivel együtt eredetileg csupán néhány, vagy csak egyetlen formába lehelte bele, és mialatt bolygónk a gravitáció megmásíthatatlan törvényét követve keringett körbe-körbe, ebből az egyszerű kezdetből kiindulva végtelenül sokféle, csodálatos és gyönyörű forma bontakozott ki – és teszi ma is.

  * Angol: There is grandeur in this view of life… = Felemelő az életnek ez a szemlélete…

5. Darwin természet-kritikája

Darwin néha magát Istent vonja kérdőre, hogy ti. miért olyan a világ, amilyen. Úgy látja, van mit számon kérni a kortárs elképzelés Teremtőjén, hiszen a saját elképzeléseit tartja a mércének:

• (341. oldal) Aki a fajok külön teremtésének tanát fogadja el, azt is el kell fogadnia, hogy az óceáni szigetekre nem teremtettek elegendő számú jól alkalmazkodott növényt és állatot, hiszen az ember szándéktalanul is sokkal teljesebben és tökéletesebben benépesítette ezeket, mint a természet maga(388. oldal) Hogy milyen érthetetlenek ezek a belső homológiák a szokásos teremtés­elmélet alapján! (…) Miért kellett hasonló csontokból teremteni a denevér szárnyát és a lábát, amikor ez a két szerv egészen más célra való: a repülésre és a járásra? Miért van annak a rákfélének, amelynek számos részből álló, bonyolult szája van, arányosan kevesebb lába? És megfordítva, a soklábú rákoknak miért mindig egyszerű a szája? Miért épülnek fel azonos módon a csésze- és a pártalevelek, a bibék és a porzók, ha egészen más a rendeltetésük?(404. oldal) Végül, mivel a csökevényes szervek (bárhogy fejlődtek is vissza jelenlegi haszontalan állapotukba) a dolgok korábbi állapotának nyomai, és kizárólag az öröklés ereje tartja meg őket, ezért a genealógiai osztályozás alapján megértjük, hogy a taxonó­musok, amikor az egyes fajok megfelelő helyét keresik a természetes rendszerben, miért tartják a csökevényes szerveket ugyanolyan, sőt nagyobb jelentőségűeknek, mint a komoly élettani szereppel rendelkezőket. A csökevényes szervek egyes szavak olyan betűihez hasonlíthatók, amelyek írásban megmaradtak ugyan, de már nem ejtjük ki őket. A szó eredetéhez ugyanakkor mégis jó kulcsot szolgáltatnak. A módosulással való leszármazás elmélete alapján tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a csöke­vényes, tökéletlen vagy haszontalan szervek léte nemhogy nem probléma (mint a régi teremtéstan alapján volna), hanem az előbb kifejtett nézeteknek megfelelően, akár várhattuk is volna a fellépését.(417. oldal) Minthogy a természetes kiválasztás versengés révén működik, ezért egy adott terület lakóit csupán a többi lakókhoz képest tudja átalakítani és tökéletesíteni. Nem szabad tehát csodálkoznunk, ha azt látjuk, hogy egy terület lakóit legyőzik és kiszorítják a máshonnan betelepített élőlények – pedig az általános vélemény szerint az előbbieket éppen e terület számára teremtették, és ehhez a területhez sajátosan alkalmazkodtak. Azon sem szabad csodálkoznunk, ha azt látjuk, hogy a természetben (már amennyire meg tudjuk ítélni) nem teljesen tökéletes minden berendezés – például az emberi szem sem. Olyan struktúrák is vannak, amelyek teljesen elütnek az alkalmasságról alkotott saját elképzelésünktől.

Bár itt és most nem térhetünk ki Darwin, a teológus problémafelvetéseire, egy idézet erejéig utalhatunk a teodicea problémájára, amely Darwin egész életét végigkísérte (ha létezik a Jó Isten, miért engedi meg a szenvedést?). Bár Isten létével kapcsolatban agnosztikus maradt, a szenvedés kérdését elviselhetőbbnek érezte, ha a számára kifürkészhetetlen személyes Isten helyett megismerhető, bár személytelen természeti erők uralják a természet folyamatait és az életet:

• (72. oldal) Érdemes képzeletben kipróbálni, hogy valamely fajt előnyhöz juttassunk egy másikkal szemben. Valószínűleg egyik esetben sem fogjuk tudni, mit kell tennünk. Ez meg kell hogy győzzön bennünket arról, milyen keveset tudunk az élőlények egymás közötti viszonyairól. Ám amilyen szükség volna erre a meggyőződésre, olyan nehezen szerezhető meg. Csak annyit tehetünk, hogy mindig szem előtt tartjuk: minden élőlény törekszik a mértani haladvány szerinti szaporodásra, és életének vagy az adott évnek egyik szakaszában, nemzedékenként vagy nagyobb időközönként, mindegyiküknek meg kell küzdenie a létéért, és nagy számban el kell pusztulnia. Ha belegondolunk ebbe a küzdelembe, azzal a hittel vigasztalhatjuk magunkat, hogy a természetben folyó háború nem folyamatos, nem kíséri félelem, a halál rendszerint azonnali, és hogy az életerősek, az egészségesek és az ügyesek maradnak életben és szaporodnak tovább.

6. Darwin és az értelmes tervezettség

Darwin a szem esetében bevallja, hogy számára is megtervezettnek tűnik, mégis elutasítja egy természetfeletti, a természeti folyamatokat megtervező és figye­lemmel kísérő (azaz tkp. teremtő és gondviselő) intelligencia feltételezését: az, hogy a szem megtervezettsége elsőre mindenkinek nyilvánvaló („a nép hangja”, „természetes”), még nem bizonyít semmit; ha megvannak a kialakuláshoz szükséges átmeneti formák, nincs szükség tervezőre, és az evolúcióelmélet fenn-tartható (153. oldal); a szem ugyan hasonlítható ember alkotta tárgyhoz (távcső), de csak mert felismerjük az ember alkotta dolgokat, nem feltételezhetjük, hogy az ember és az Isten alkotta tárgyak alkotottságának azonos jelei vannak.

Darwin valójában csak annyit tesz, hogy az „Teremtő” szót (azaz Istent) a „vala­miféle erő” (a természet) fogalmával helyettesíti, amelyet számára a „természetes kiválasztás vagy a legalkalmasabb túlélése” képvisel, de gyakorlatilag a teremtő és gondviselő Isten tevékenységet tulajdonítja neki (157. oldal).

• (153. oldal) Nyíltan bevallom: az a feltevés, hogy a szemet, a maga utánozhatatlan beren­dezéseivel, amelyek a különböző távolságokra való fókuszálást, az eltérő fénymennyi­ségek bebocsátását, vagy a szférikus és kromatikus aberrációk kiigazítását szolgálják, a természetes kiválasztás alakította ki, valóban a legnagyobb képtelenségnek látszik. Amikor először mondták ki, hogy a Nap nyugalomban van és a Föld forog körülötte, a józan emberi ész hamisnak nyilvánította ezt a tanítást – de hát a tudományon belül nem bízhatunk meg abban a régi mondásban, hogy Vox populi, vox Dei (a nép hangja isten hangja). Az értelem azt diktálja nekem, hogy ha találhatunk számos finom lépcsőfokot, amelyek az egyszerű és tökéletlen szemtől a bonyolult és tökéletes szemhez vezetnek, és eközben mindegyik hasznos a maga gazdája számára; továbbá, ha azt látjuk, hogy a szem folyton változik és hogy ezek a változások öröklődnek, mint ahogy valóban ez a helyzet; illetve ha az ilyen változások a változó életfeltételek között előnyösek az élőlények számára, akkor ez a kérdés, bár részleteit képzeletünk nem foghatja fel, nem okoz nehézséget az elméletnek.(157. oldal) Ám ahhoz, hogy a szem kialakulásával kapcsolatban – annak minden csodá­latos, de nem egészen tökéletes vonásával együtt – helyes következtetésre jussunk, az szükséges, hogy az értelem legyőzze a képzeletet. Én magam is sokkal jobban éreztem ezt a problémát, semhogy meglepne, ha mások haboznak a természetes kiválasztás elvét ilyen megdöbbentően messzire kiterjeszteni.Aligha kerülhetjük el, hogy a szemet egy távcsővel hasonlítsuk össze. Tudjuk, hogy az utóbbi eszközt a legmagasabb rendű emberi szellem hosszú időn át tartó erőfeszítései tökéletesítették. Természetes tehát arra következtetnünk, hogy a szemet némiképp hasonló folyamat alakította ki. De vajon nem elhamarkodott-e ez a következtetés? Van-e bármi alapunk feltételezni, hogy a Teremtő az emberhez hasonló értelmi erőkkel dolgozik? Én úgy gondolom, ha a szemet optikai eszközhöz hasonlítjuk, akkor vastag, átlátszó szövetréteget kell elképzelnünk, amelynek üregeit folyadék tölti ki, és alatta egy fényre érzékeny ideg található. Tételezzük fel, hogy ennek a rétegnek folyamatosan változik a sűrűsége úgy, hogy különböző vastagságú és sűrűségű rétegekre tagozódik, amelyek egymástól különféle távolságokra vannak, és mindegyiküknek lassan változik az alakja. Fel kell tételeznünk azt is, hogy létezik valamiféle erő, amelyet a természetes kiválasztás vagy a legalkalmasabbak túlélése képvisel. Ez feszülten figyeli az átlátszó rétegek kis változásait, és gondosan megőriz minden olyant, amely a változó körülmények közepette bármilyen úton-módon, de élesebb képet igyekszik kialakítani. A szerkezet minden egyes változatát millió példányban kell elképzelnünk; mindegyik addig marad fenn, amíg egy jobb ki nem alakul, és akkor a régiek elpusztulnak. Az élőlények­ben a variációképződés hozza létre a kis változásokat, majd a nemzedékek váltakozása szinte végtelenül megsokszorozza őket, végül a természetes kiválasztás minden javulást tévedhetetlenül megragad. Tartson csak ez a folyamat millió évekig, és jelentkezzen minden évben sokféle egyed millióinál – nem hihetjük-e akkor, hogy olyan élő optikai eszköz készíthető így, amely annyival jobb az üvegnél, mint amennyivel a Teremtő művei tökéletesebbek az emberénél?

7. Darwin reakciói a teológiai érvekre

Darwin számára a valóság megismerésének egyetlen eszköze a tudomány natu­ralizmusa volt, ezért kritikusai teológiai jellegű (?) érveit azzal söpörte le az asztalról, hogy azok nem tudományos érvek, ráadásul csak újabb kérdéseket vetnek fel:

• (170-171. oldal) Az előző megjegyzések arra késztetnek, hogy néhány szóval válaszoljak egyes természetkutatók nemrégi tiltakozására a haszonelvűség tana ellen, amely szerint a felépítés minden egyes részlete a tulajdonosa javára keletkezett. Szerintük sok struk­túra a szépség kedvéért, az ember vagy a Teremtő gyönyörködtetése céljából jött létre (az utóbbi mozzanat azonban túllépi a tudományos vita határait), illetve pusztán a változatosság kedvéért, mint már említettük. Ha e tanítások igazak lennének, teljesen megdöntenék az elméletemet. Készséggel elismerem, hogy vannak olyan struktúrák, amelyeknek ma semmilyen közvetlen hasznát sem veszik a tulajdonosai, és lehet, hogy elődeik sem vették soha; ez azonban nem bizonyítja, hogy kizárólag a szépség vagy a változatosság kedvéért jöttek volna létre. (…) Ami azt a nézetet illeti, hogy az élőlényeket az ember gyönyörűségére teremtették (erről jelentették ki, hogy megdönti az egész elméletemet): először is azt jegyzem meg, hogy a szépségérzet nyilván az elme természetétől függ, függetlenül a csodált tárgy bármiféle valós tulajdonságától. Az, hogy mi számít szépnek, nem velünk született és nem megváltoztathatatlan. Látjuk ezt a különböző ember-fajták férfiainál, akik a saját asszonyaikat illetően egészen eltérő szépségideáloknak hódolnak. Ha a szép dolgokat valóban csak az ember gyönyörűségére teremtették volna, akkor be kellene bizonyítani, hogy kevesebb szépség volt a Földön, mielőtt az ember megjelent, mint azután. Vajon az eocén korszak gyönyörű csavaros és kúp alakú kagylóit, vagy a földtörténeti középkor kecses rajzolatú ammonitáit azért teremtették volna, hogy az ember korszakokkal később a gyűjteményében gyönyörködjék bennük? Kevés gyönyörűbb dolog van a kovamoszatok parányi kovahéjainál – vajon azért teremtették volna ezeket is, hogy a mikroszkóp erős nagyításában megvizsgáljuk és csodáljuk őket?
• (386-387. oldal) Geoffroy St-Hilaire nyomatékosan hangsúlyozta a homológ részek helyzetének és egymással való kapcsolatának jelentőségét. Bármennyire különbözzenek is ezek méret és alak szerint, mégis változatlanul azonos módon kapcsolódnak egymás-hoz. Sohasem látjuk például, hogy a felkar és az alkar, vagy a comb és a lábszár csontjai átrendeződnének. Ezért a legkülönfélébb állatok homológ csontjai azonos neveket kap-hatnak. (…) Mi sem reménytelenebb vállalkozás annál, mint ha ezeket az egyes osztályo-kon belül látható hasonlóságokat célszerűséggel vagy végső okokra való hivatkozással próbáljuk magyarázni. Az ilyen kísérletek reménytelenségét elismerte Owen is Nature of Limbs (a végtagok természete) című, roppant érdekes munkájában. A szokásos nézet alapján, hogy ugyanis minden fajt külön teremtettek, a hasonlóságról csak annyit mondhatunk: hát bizony ez így van. Más szóval, hogy a Teremtő egyszerűen a kedvét lelte abban, hogy minden egyes nagy osztályon belül valamilyen egységes terv szerint szerkessze meg az állatokat és a növényeket. Ez azonban nem tudományos magyarázat.

Összefoglalás

Ha Darwint valóban meg akarjuk érteni, mielőtt munkásságát értékelnénk, egy-részt őt kell olvasnunk, másrészt meg kell értenünk a kort, amelyre reagált. Személyében látnunk kell egyfelől a kelletlen teológust (hiszen csak erről volt diplomája), aki nemigen kívánt elmerülni a bibliai részletekben, másfelől a lelkes és a részletekben élvezettel elmerülő természetbúvárt, aki okkal és joggal lázadt fel kora természeti teológiája ellen, amely nemigen tűrt revíziót vagy középutas megoldást. Végül, látnunk kell az embert, aki nem kapott kielégítő választ a szenvedés kérdésére – ezzel azonban már egy másik tanulmányunk foglalkozik (dr.habil. Szentpétery Péter: Darwin és a teodicea).

Az ún. műfaji értelmezés (literary framework interpretation) olyan írásmagya­rá­zati irányzat, amely szerint a bibliai teremtéstörténet nem mai értelemben vett történelmi feljegyzés és tudományos adatok forrása, nem is mitológia vagy az evolúcióelmélet mitologikus megfogal­ma­zása, hanem teológiai üzenet bölcses­ségirodalmi formában. Az irányzat tehát nagy hangsúlyt helyez a szöveg műfajá­ra, a szerző eredeti szándékára és a szöveg kortárs jelentőségére. Az irodalmi szerkezet és forma kutatása pedig arra vezeti, hogy ne a formai részletekhez ragaszkodjon szó szerint, hanem a tartalmi lényeghez. Eszerint az 1Móz 1-11 összefüggő egész, amely bár elbeszélés, mégis sajátos, egyedülálló műfaj: világ­magyarázat (etiológia), amely a környező ókori pogány vallások világképével szemben fogalmazódott meg. Végül, mivel a műfaji értelmezés csak írásmagya­rázati iskola, nincs természettudomá­nyi programja, mint a teista evolucioniz­mus­nak vagy a neokreacionizmusnak.

1. Az irodalmi formák ismeretének szükségessége

A műfaji értelmezés a Biblia keletkezésével kapcsolatos közismert tényekből indul ki.

1.1. Isten szava emberi nyelven

A Biblia Istene személyes és kommunikáló Isten, aki nem csupán ismereteket vagy elveket akart közölni az emberiséggel, hanem önmagát akarja bemutatni, velünk megismertetni, három módon:

• a természet tanúságtételével (a teremtett világ „értelmes vizsgálata”, amely Isten örök hatalmára mutat – nem a természet értelmes tervezett­ségére, vö. Róm 1:20),
• a lelkiismeret hangjával (a szívbe írt törvény, vö. Róm 2:15)
• és a történelmi és írott kinyilatkoztatáson keresztül (évezredes együttélés a zsidó néppel, végül megtestesülés Jézusban, Ó- és Újszövetség).

Amikor Isten szólt a népéhez, a szavait leírták. Ez azt jelenti, hogy

• az üzenetnek nem csak aktuális, hanem maradandó jelentősége volt / van,
• amit későbbi nemzedékek is olvasni fognak, és akiknek a rájuk maradt szöveget értelmezniük kell,
• de a szövegek helyes értelmezése több okból sem mindig könnyű feladat!

Isten ugyan mindenki számára érthetően akar hozzánk szólni,

• de nem 21. századi európaiakhoz szólt, hanem ókori zsidókhoz,
• így Isten üzenete és a korabeliek arra adott reakciói a korabeli zsidók kul­túráján, nyelvén és irodalmi formáin keresztül jut el hozzánk a 21. sz-­ba.

Ennek azért van döntő jelentősége, mert

• minden üzenet tartalmát meghatározza az üzenő által választott közlési forma; tartalom és forma, üzenet és műfaj egymástól elválaszthatatlan,
• a bibliai szövegeket tehát azok sajátos irodalmi formáinak ismerete nélkül félreérthetjük!

A bibliai irodalmi formák egy része még ma is ismerős (pl. közmondás, levél, pré­di­ká­ció), de a műfajok többsége napjainkra kihalt, már nem művelik, vagy igen eltérő formában

• ezért vagy első olvasatra sem vagyunk biztosak az értelmük felől (pl. apo­kalipszis)
• vagy azt hisszük, értjük őket, pedig valójában nem is vesszük észre rejtett sajátságaikat, és ezért félreértjük őket (pl. példázatot allegóriaként, a Ge­ne­zist tudományként).

1.2. Az olvasói szemüvegtől az olvasott szövegig

A Biblia értelmezésének, magyarázásának is története van:

• nem mindenki szentelt (elegendő) figyelmet a bibliai műfajok sajátságainak, így az egyházban mindig is több értelmezési hagyomány élt együtt,
• koronként változott az uralkodó értelmezési hagyomány, amely pedig híven tükrözte az adott kor vagy térség kultúráját, szellemi áramlatait,
• a Biblia olvasói tehát minden korban sajátos „szemüveget” viseltek (gondolkodási sémák, irodalmi formák iránti érzékenység vagy ennek hiánya stb.), ahogy ma is,
• ezért a Szent Szöveg vizsgálata előtt tanácsos a saját szemüvegünk vizsgálata.

A Biblia helyes, azaz felelősségteljes értelmezéséhez több dolognak is a tudatá­ban kell lennünk:

• vannak kihalt ókori irodalmi formák, amelyek létezéséről nem feltétlenül van tudomásunk,
• nekünk is van saját, a mi korunknak megfelelő megközelítésünk, amely nekünk ugyan magától értetődő, de attól még nem feltétlenül helyes,
• más kultúrák sajátosságait azért nem könnyű feltárni, mert kívülállók vagyunk, a saját kultúránk sajátságait pedig azért, mert a része vagyunk, és nehéz kívülről látnunk magunkat.

A fentiek alapján a Biblia és a Genezis ún. irodalmi vagy műfaji értelmezésének célja a szerző eredeti közlési szándékának és a szöveg kortárs jelentőségének feltárása, mert csak így alkalmazhatjuk helyesen a szöveget.

2. Bibliaértelmezés egykor és ma

A Biblia egyes iratain nincs feltüntetve, hogy „az alábbi szöveg ebbe vagy abba a műfajba tartozik”. Ez egyrészt olyan fokú irodalomtudományi tudatosságot fel­tételezett volna, amely az ókori Izraelben ismeretlen volt, másrészt nekik akkor nem is volt rá szükség, mert ezek a műfajok sokáig egy még élő hagyomány közismert részeként jelentek meg. A későbbi korokban és más kultúrákban élőknek azonban már igenis szükségük van arra, hogy feltárják a számukra idegen formákat – és velünk is ez a helyzet. Ez egyfajta „irodalmi régé­szet”.

2.1. Értelmezési irányzatok a reformációig

A Biblia és a teremtéstörténet értelmezésével kapcsolatban a reformációig több értelmezési irányzat alakult ki, amelyek egymás mellett éltek, és egyes tanítók életük során az egyikről a másikra tértek át (pl. Augustinus, Luther az allegori­kus­­ról a literális-tipologizálóra):

A zsidóságban három irányzat volt: szó szerinti (psát), magyarázó (drás) és legendákkal bővített (ággádá); Philón görög hatásra vette át az allegorizálást.

Az óegyházban az antiókhiai iskola módszere (pl. Tarzuszi Diodórosz): literális (szó szerinti) és tipologikus (korábbi személyek, események üdvtörténeti meg­feleltetése későbbiekkel); az alexandriai iskola módszere (pl. Órigenész): allego­rikus (személyek, események, képek azonosítása örök spirituális igazságokkal, eszmékkel).

2.2. Az európai 15-19. század és hatása

A saját megközelítésünk megértését az európai kultúrtörténet legutóbbi szaka­szával kell kezdenünk. A 15-19. századig ugyanis példátlan és drámai hatású társadalmi folyamatok zajlottak le (forrás: Zimmer 2009).

2.2.1. A történelmi átalakulás drámai felgyorsulása

A világ többi részére, azaz a törzsi és a keleti típusú kultúrákra egészen az újkor­ig érvényes maradt a nagyfokú társadalmi statikusság, Európában azonban a 15. századtól kezdve drámai módon felgyorsultak a társadalmi folyamatok. Ezt az alábbi tényezők váltották ki:

• Felfedezések és találmányok: Amerika, a Föld gömb alakja, a heliocentrikus Naprendszer, modern térképészet, csillagászat; mechanikus óra, irány­tű; távcső, mikroszkóp; könyvnyomtatás; vérkeringés, narkózis; elek­tromosság, izzólámpa, morze, fényképezés; gyárak, gépek, motorok, laboratóriumok, új tudományágak sora…
• Gazdaság: gyarmatosítás, kapitalizmus, világkereskedelem, bankrendszer, iparosodás…
• Szellemi élet: felvilágosodás, filozófia elválása a teológiától; iskolázás, álta­lános tankötelezettség; szociológia és pszichológia…
• Társadalmi változások: nagycsaládból kis család, városiasodás, polgároso­dás, munkásmozgalmak; vallásszabadság, állam és egyház szétválasztása; emberi jogok, alkotmányok, nacionalizmus, nemzetállamok, pártok, sza­va­zati jog, sajtó…

2.2.2. A történelmi tudat kialakulása

Korábban századok alatt történtek olyan változások, amilyenek akkor (és azóta is) néhány év alatt. A felgyorsuló világ pedig maradandó hatást gyakorolt a gon­dolkodásmódra, a világnézetre:

• A hétköznapi tapasztalatban a változások az egész életet érintik, vissza­fordíthatatlanok, így minden esemény egyszerivé, a múlt pedig egyszeri események sorává válik (kronológiává, időrenddé). Visszalépés nincs, így jelen és múlt között egyre mélyül a szakadék. Menni csak előre lehet, így válik kulcsfogalommá a változás, a fejlődés (modernizáció, evolúció).
• Megváltozik a múlt értékeihez való viszonyulás is. Korábban a hagyomány minden alapja, forrása és mértéke, a végső tekintély. Mivel a hagyomány a változó körülmények között a fejlődés gátja lehet, lemaradást okozhat, mint tekintély megkérdőjeleződik és leértékelődik. Kialakul az új uralma minden régebbivel (azaz „maradival”, „elavulttal”) szemben.
• Kialakul a valóság ún. történeti szemlélete. Korábban is volt történetírás, de nem létezett a történelmi fejlődés gondolata. Sosem tudatosodhatott ugyanis az emberben olyasmi, hogy az ember életét és világát az éppeni körülmények totális, állandó változása határozza meg. Tehát a jelen tapasztalatai miatt fordult az érdeklődés a múltról beszámoló iratok, így a Biblia történelmi „beágyazottsága”, a szövegek „eredeti” jelentése felé.
• A korábban minden kultúrában elfogadott és elterjedt elbeszélési formák (mítosz, mese, legenda, etiológia) egy stabilabb világból „maradtak fenn”, ezért a világot is úgy írták le, mintha az mindig ugyanolyan maradna. Mivel ez az életérzés és az általuk használt képi kifejezési forma a modern ember számára idegenné vált, e műfajokat a gyermekek világába és „az emberiség gyermekkorába” száműzték. Azóta a mítosz „csak mítosz”, a szimbólum „csak szimbólum”, a fiktív „csak fiktív” – azaz nem a valóság, nem igaz.

2.2.3. A tudományosság új értelmezése

Az európai változások hatására a „tudományosság” mibenléte, módszertana és társadalmi szerepe, tekintélye is nagy változásokon ment át:

• A tudományosságban elsődleges lett a tapasztalat (empíria) és az értelem (ráció) szerepe, így a kísérletezés és az ellenőrizhető módszerek, illetve azok folyamatos javítása.
• Mivel a hagyományok helyett a tapasztalat és az értelem vált a közmeg­egye­zés eszközévé, a „felvilágosultak” sikeres küzdelmet indíthattak a poli­ti­kai önkény, a születési előjogok és az előítéletek, illetve a babonás vallá­sosság (és az egyház) ellen.
• Az új tudományos megközelítés így nem csak a természet, hanem a társa­dalom és a szellemi élet minden területén is elterjedt. Minden tudományos vizsgálat (kritika) tárgyává vált, így a vallás és a Biblia is (a „kritika” szó eredeti tudományos értelme „alapos vizsgálat”, és nem „kritizálás”).

2.3. A modern bibliatudomány kialakulása

A fenti kultúrtörténeti folyamatok természetesen az egyházra és a teológiára is hatottak. A modern bibliatudomány a protestáns teológiában jelent meg, ahol a hagyományok szerepe eleve kisebb volt. Az egyetemeken a 18. századra önálló tantárgy lett, kikerült az egyház dogmatikai fegyelme alól, függetlenné vált (en­nek minden áldásával és átkával együtt), és új vizsgálati módszereket vezetett be (történetkritika, kánonkritika, szövegkritika stb.)

A modern nyugati bibliatudomány egyik gyökere tehát az új történelmi szemlé­let, a másik azonban az ókori Kelet 19-20. századi régészeti felfedezése, ami révén ma sokkal teljesebb képünk van az ókor világáról és annak vallási irodal­máról, mint korábban az egyházatyáknak vagy a reformátoroknak.

• A Biblia előtti korok vallási-mitológiai szövegei kerültek elő: a vízözönről sumer Ziuszudra, akkád Atrahaszisz- és Gilgames-eposz, a teremtésről az akkád Enuma Elis, ugariti Baal és Anat ciklus; sumer királylisták és temp­lom­i himnuszok; Utnapis­tim intelmei stb.
• Ismeretlen nyelvüket sikerült megfejteni: 1822-ben az egyiptomi hierogli­fákat, 1835-ben az akkád, 1844-ben az óperzsa, az 1870-es évektől pedig a sumer ékírást.
• A szövegek a bibliaihoz hasonló témákról szólnak: teremtés, özönvíz, tör­vé­nyek, bölcs mondások, és hasonló stílusban szólalnak meg. (Kérdés, hogy mit vettek át a zsidók, és milyen céllal?)
• Kialakultak a történelmi tanszékek és a régészet. Rendszeres ásatások kezdődtek az egész Közel-Keleten: 1847 Ninive – Szanhérib palotája, Asszurbanipál könyvtára; 1851 Babilon – Nebukadneccár palotája. 1867 óta pedig Jeruzsálemben is ásatások folynak.

Mindez segít jobban megismerni a Biblia üzenetének kortárs jelentőségét, ami minden bizonnyal a szerző eredeti szándékaira és az irodalmi formaválasztásra is kihatott. Az érdemi kutatás fejlődését azonban két tényező hátráltatta:

• A protestáns konfesszionalizmus (1550-1650) és ortodoxia (1580-1780) időszaka, mert a hitvallásos dogmatizmus eleve meghatározta a szövegek értelmezését („Mit kell a szövegnek jelentenie?”), és a 18. század végéig fel sem merült a szövegek mibenlétével és keletkezésével való foglalkozás igénye (ti. „Mi a Biblia? Hogyan keletkezett?”).
• A felvilágosodás hatásaként a bibliatudomány kezdeteit a racionalizmus és a szkepticizmus uralta, amely a történetiségre hivatkozva (historizmus) a Biblia hitelességét kérdőjelezte meg, tehát a tartalmát bírálta felül. Ezzel elidegenítette magától a konzervatív teológusokat, a laikus tömegeket és egész felekezeteket.

A 19-20. századra tehát kialakult a teológiai fundamentalizmus és liberalizmus har­ca. Emiatt a protestáns teológia két lelkiségi tömbre szakadt, a katolikus teo­lógia pedig csak a 2. világháború után kezdte el elfogadni a műfaji értelme­zést.

2.4. A mai értelmezési irányzatok

Mindezek hatására napjainkra az 1Móz-nek három jelentős értelmezési és alkal­ma­zási iskolája alakult ki, amelyek mind a mi korunk történeti-tudományos gondol­kodásmódjának a szülöttei.

A literális, szó szerinti értelmezés (George McCready Price, Henry Morris, John C. Whitcomb, Edward J. Young, Ken Ham, Werner Gitt):

• az 1Móz 1-3 a többi elbeszéléshez hasonlóan történelmi beszámoló, tudo­má­nyos adatokat tartalmaz (ha nem szó szerint értjük, akkor nem valóság az egész Biblia),
• a bibliai szövegre hivatkozva alternatív tudomány (creation science) építhető fel, szemben a jelenlegi evolucionista paradigmával.

Az evolucionista teológia értelmezése (Karl Rahner, Pierre Teilhard de Chardin, Rudolf Bultmann, Paul Tillich, Jürgen Moltmann, Claus Westermann):

• az 1Móz 1-3 a mai evolúciós paradigma ókori mitikus megfogalmazása,
• a jelenlegi tudományos paradigma alapján kell (újra)értelmezni a bibliai szöveget.

A műfaji értelmezés (Meredith Kline, Lee Irons, Henry Blocher, Bruce Waltke, Gor­don Wenham):

• az 1Móz 1-11 világmagyarázat bölcsességirodalmi formában, képi megfo­gal­mazása nem mond ellent az üzenet történeti tartalmának,
• csak írásmagyarázati megközelítés, nincs saját tudományos programja.

3. A Genezis 1-11 műfaja

A műfaji értelmezés szerint a teremtéstörténet része az első 11 fejezet tartalmi­lag összefüggő egészének, ami pedig egészen sajátos, a Bibliában egyedi műfajt képvisel. Valószínűleg az áll az értelmezési nehézségek mögött, hogy más bibliai műfajokra több példa van, azaz van viszonyítási alapunk (pl. apokalipszis: Dán, Mt 24-25, Mk 13, Lk 21, Jel). A Genezishez hasonló műveket azonban csak az utolsó kétszáz évben felfedezett ókori vallásos irodalomban találunk.

3.1. A műfaj meghatározása

Az első 11 fejezet mibenlétére az idők során több válasz is született:

• Egyesek a prózai formából és a bibliai visszautalások szó szerinti értelmé­ből kiindulva úgy vélik, hogy a szöveg az Ádám óta szájhagyomány útján fennmaradt történelmi beszámoló a teremtésről és az ősidőkről, amit for­mai részleteiben is „szó szerint” kell venni.
• Mások az elbeszélés gazdag képanyagára hivatkozva úgy vélik, hogy a szöveg nem lehet más, mint mitológia. Nem lehet szó szerint venni, csak a képek mögött álló „örök eszméket”.

A műfaji értelmezés szerint az első 11 fejezet valóban nem költemény, hanem elbeszélés, és valóban mitologikus a nyelvezete, de tartalmi és formai okokból sem tekinthető történelmi beszámolónak vagy mitológiának.

3.1.1. Az ihletettség kérdése

A műfaji megközelítés egyes hívei szerint az első 11 fejezet – akár Mózes szerkesz­tette, akár a babiloni fogság utáni szerkesztők műve – ún. visszatekintő pró­fécia. Ahogy a Jele­né­sek esetében Isten a szerzőt előre tekintve ihlette az eljö­vendő dolgokról, ugyan­úgy ihlette az ószövetségi szerzőt a világ kezdetén történt dolgokról és azok későbbi jelentőségéről. Ezt mások vitatják. Mindenki egyetért azonban azzal, hogy mivel az első fejezet a szombat teológiáját hirdeti, és az csak Mózes idején jelent meg (a 2Móz 16:22-29 előtt nem tartottak „nyuga­lom­na­pot”), a szöveg nem lehet egy Ádámtól fennmaradt szájhagyomány. Hit által ért­jük meg, hogy a világokat Isten alkotta (Zsid 11:3).

3.1.2. A tartalmi szempont: világmagyarázat

A műfaji értelmezés szerint az első 11 fejezet világmagyarázat, ún. etiológia (gör. aitia = ok). Formailag ez is elbeszélés, de tartalmi szempontból eltér a törté­neti beszámolóktól, feljegyzésektől (vö. zsidó honfoglalás, apostolok cselekede­tei).

A világ, illetve a világ dolgai és lényei eredetét és jelentőségét magyarázza, azaz egyetemes létkérdésekre válaszol, három nagy témakörben:

1:1 – 2:4 Honnan van a világ?

Honnan van az ég és a föld és a vizek, a mozgó tárgyak és az élőlények? Mindig is volt, vagy valaki valamikor tudatosan megalkotta? Mi tartja fenn a felhőket és az égitesteket? Honnan van az a rend, amely a világban működik? Az égitestek sorshatalmak vagy csak fizikai tárgyak? Örök a világ, vagy vége is lesz?

2:4 – 9:17 Honnan van az ember?

Mi az ember, és mi a dolga? Miért olyan, amilyen? Mindig ilyen volt? Miért vannak férfiak és nők? Miért házasodik az ember? Miért akarja a nő megszerezni a férfit? Miért uralkodik a férfi a nőn? Ez normális?

Hogyan viszonyuljon az ember a természethez és a többi teremtményhez? Mit tehet az ember a környezetével, és mit nem? Miért ilyen nehéz a meg­él­hetés? Honnan van a kultúra, a mesterségek, a művészetek és a váro­sok?

Ki mondja meg, mi a jó, és mi rossz? Nem egyre rosszabb az ember? Ilyen­nek lett teremtve, vagy történt vele valami? Isten nem bánta meg, hogy embert teremtett? Miért hal meg az ember? És ez természetes dolog? A katasztrófák csak úgy történnek, vagy a teremtő büntetései?

9:18 – 11:26 Honnan vannak a népek?

Miért nem értik meg egymást a népek? Miért igázza le egyik a másikat? Létezik olyan cél, ami össze tudná őket fogni? Van közük egymáshoz a népeknek? Nem egy család vagyunk? Honnan vannak a sémik?

3.1.3. Összehasonlítás: mitologikus forma, anti-mitologikus tartalom

A régészeti felfedezések alapján nyilvánvaló, hogy az 1Móz 1-11 szerzője sokat felhasználta az akkoriban közismert mitológiai történeteket, de az is, hogy teoló­giai üzenete mindenben azokkal szemben lett megfogalmazva. Bár a bibliai szöveg nyelvezete mitologikus, a tartalma nem mítosz.

 

A bibliai szerző egyértelműen felhasznált történeteket a sumer és az akkád pogány mitológiából, de azokat saját teológiai üzenete érdekében teljesen átírta. Lássunk két konkrét példát, egy teremtésről és a vízözönről szóló történetet:

Enúma Elis 4-6. tábla Az istenek hosszas, egymás elleni harca végén Marduk isten le­győzi Tiámat istennőt, szétveri a fejét, felvágja az ereit. Gondolkozik, mi tegyen vele, aztán kettévágja, egyik feléből lett az ég, a másikból a föld. Alsóbb istenekre bízza a ter­mészet rendjét. Először az isteneknek épít lakásokat, meghatározza lakóhelyüket, kép­má­saik lettek a csillagok, egyúttal az évet is tizenkét hónapra osztja. Embert is teremt, akinek az lesz a feladata, hogy az isteneket szolgálja; agyagból és az egyik lázadó isten, Kin­gu véréből formálja meg őket. Ez után az istenek Marduk tiszteletére felépítik Báb-Ili templomát.

Gilgames 11. tábla Gilgames „a hős, aki az örök életet keresi”, 2/3 részt isten, 1/3 részt ember. Hallott Utna­pistimről és feleségéről, hogy istenekké váltak, örök életük lett. Fel­ku­tatja őket, és Utna­pis­tim elmeséli, mi történt. Az istenek megharagudtak a zajos em­be­rekre, elhatározták, hogy kiirtják őket. Ea isten figyelmeztette Utnapistimet, hogy házá­ból építsen kocka ala­kú hajót, és az embereknek mondja ezt: Megtudtam, hogy Enlil isten megharagudott rám, úgyhogy elhajózok Ea isten szigetére, rátok meg az bőséges áldás jön. Az emberek mit sem sejtve segítenek neki, 7 nap alatt megépítik a hajót. Utnapistim magával viszi a csa­lád­ját, barmokat és vadállatokat és mindenféle kézművest. Jött a 7 napos orkán és ára­dat, de olyan nagy, hogy az istenek is megrettennek, menekülnek és jajgatnak. A vízözön után Utnapistim hajója 7 napot vesztegel a Niszir-hegy csúcsánál, látja, hogy minden em­ber megint agyaggá vált és gyászol. Végül galambot, fecskét, majd hollót küld ki, és miután a holló nem jön vissza, kiszáll a hajóból és áldoz az isteneknek. Amikor Enlil isten meg­tudja, hogy Utnapistim túlélte a vízözönt, dühös lesz, de az istenek is azok: miért nem küldött inkább oroszlánt vagy dögvészt az emberekre? És meggyőzik, hogy Utnapis­timet és feleségét ne bántsa, hanem tegye inkább őket is istenné, és úgy történt. Gilgames nem válhat örök életűvé, mert nem tudja teljesíteni Utnapistim feltéte­leit: 7 napig nem sza­bad aludnia, de elalszik; egy csodálatos vízinövényt kell megszerez­nie, de egy kígyó ellopja. Gilgames, a legyőzhetetlen hős nem tudta elnyerni az örök életet, és amikor volt barátja, Enkidu szellemét megidézi az alvilágból, az is csak a halál borzalmáról számol be.

3.2. A műfaj sajátságai

Mivel a bibliai teremtéstörténet egy bizonyos kor terméke és kihalt műfaj, műfaji jellegzetességeit ezért nem lehet kulturális háttere nélkül tárgyalni. A műfaji értel­mezés szerint tehát a bibliai teremtéstörténet teológiai üzenet, amely

• az ókor természettudományos szintjén, világképe alapján és időszem­lé­le­té­vel,
• az egyén és a közösség ókori társadalmi viszonyainak keretein belül gon­dol­kodva,
• a sémi nyelvek jellegzetes kifejezésbeli formáiban,
• a zsidó bölcsességirodalom formai eszközeivel lett elbeszélve (Péld, Jób).

3.2.1. Ókori természettudományos szint, világkép és időszemlélet

A Biblia és így a teremtéstörténet sem lép túl az ókori népek természettudományi ismeretein. Például ami a bibliai emberképet illeti, az agy funkciójával nem vol­tak tisztában, így a gondolkodás szerve a szív volt, a lelkiismeret székhelye a vesék stb. Isten sosem korrigálta elképzeléseiket.

Ami a bibliai világképet illeti, a lapos földfelszín az őt körülvevő világtengerből emel­kedik ki, amelyben a „Leviátán” nevű mitikus szörny tekereg (Ézs 21:7); a föld alatt van az alvilág (seól, a „kérdéses hely”), a felhők fölött pedig az ég (sámajim = „egek”), illetve annak három szintje (ti. a madaraké, az angyaloké és Istené, vö. 2Kor 12:2). A bibliai világkép elsősorban teológiája miatt tér el az ókori általá­nos­­tól, mert a Biblia Istene nem a világ része, mint a pogány istenek, hanem egy­szerre rajta kívülálló, attól független létező (transzcendens) és azt belülről átható (immanens) lény.

Ami a bibliai időszemléletet illeti, az is az ókor relatív időfogalmát tükrözi, amikor az időt az évszakok váltakozása és a dinasztiák sora határozta meg, mert még nem létezett a mai abszolút időszámítás (i.e. / i.sz.), sem az erre épülő kronologi­kus szem­lélet. Ezért volt elterjedt stilisztikai eszköz, hogy a régebben élőknek hosszabb életkort tulajdonítottak, a később élőknek egyre rövidebbet. Az ősatyák „életko­ra” ennek megfelelően a vízözön előtt 1000-700 év, utána 600-200 év, de Ábra­hám idején már normális. Az ilyen felsorolásnak több előnye is van: csak egy adatot kell megjegyezni, nem kettőt (született / meghalt; uralkodott -tól -ig), az adat az illetőt az elődök és utódok rendjében és időben is elhelyezte, és könnyű vele jelezni a kiemelkedő fontosságú őst vagy királyt a kiugróan magas vagy ala­csony életkora vagy uralkodási ideje révén. Tehát nem „valós”, hanem „jelentő­ség­tel­jes” számokról van szó. Ezért a pátriárkák életkori „adataiból” nem lehet „a világ korát” kiszámolni (vö. zsidó naptár, neo-kreacionizmus). Nem csoda, hogy már az ókori zsidók javítgattak a számokon (Septuaginta, Samaritánus Tóra), hiszen a Tóra szerint Noé és Ábrahám, Sém és Jákób kortársak lettek volna.

3.2.2. Ókori társadalomkép: egyén és közösség viszonya

Manapság fontosnak tűnő, a mi individualista gondolkodásunkra jellemző kér­dés, hogy vajon a teremtéstörténet a legelső emberpárról szól, vagy általában az emberről?

A héber ádám szó jelentése „ember”. Az 5:1-2 szerint, amikor Isten megterem­tet­te ádám-ot, hímneművé (zákár) és nőneművé (n’qébá) teremtette őket, és ádám-nak, azaz embernek nevezte őket (nem csak a férfit). Ugyanakkor a 3:20 szerint „az ember” (ádám), ti. a férfi a nőnek (íssá) azt a nevet adta, hogy „Éva” (chavvá = életadó), mert ő az anyja (ém) minden emberi életnek (cháj).

Az i. e. 3. századi görög Septuaginta a 2:16-ban az ádám szót kivételesen nem embernek (anthroposz) fordítja, hanem Ádámnak, fonetikusan átírva, személy­névként, tehát az elsődleges kollektív értelem az ókorban nem zárta ki, magába foglalhatta az individuális értelmet. (De a zsidók az Ádám nevet a 19. sz-ig nem használták személynévként.)

Ádám és Éva a férfi és a nő, általában „az ember”, ugyanakkor a két első ember. Az ókori keleti kultúra szemléletében ugyanis az egyén és a közösség nem állt egymással szemben úgy, mint ma. Az egyén a közösség révén határozta meg önmagát, ugyanakkor az egész közösséget képviselhette, mert annak része volt. Ami „Ádámmal és Évával” történt, az „általában az emberrel”, és minden leszár­ma­zottjukkal is történt, ami rájuk vonatkozik, leszármazottjaikra, így ránk is vonat­kozik, ami velük történt, az ránk is hatást gyakorol.

3.2.3. Sémi kifejezésformák

A teremtéstörténet egyes elemei ugyan egyértelműnek tűnnek, de félreértjük őket, ha nem vagyunk tudatában a számunkra idegen nyelvi jelenségeknek (ún. hebraizmusok vagy semitizmusok).

A héber bizonyos dolgokat kénytelen körülírni, mert nincs rá külön szava, mint nekünk. Például nincs szava a levegő(réteg)re, ezért számunkra furcsán fejezi ki magát: a madarak „a föld felett, az égbolt [arca] alatt” repkednek (1:20). Ugyan­így, az 1:6-7 szerint „boltozat” [ráqijá = „kifeszített felület”] választja el egymás­tól a felhőket („boltozat feletti” vizek) és a felszíni („boltozat alatti”) vizeket, illetve az 1:14 szerint ez hordozza a világító testeket (az égről van szó).

A héber számunkra idegen módon egy dolog egészére annak legjellemzőbb részé­vel utal. Például a 2:7-ben Isten az élet leheletét lehelte az ember „orrába” (áf), de a héber gondolkodás szerint az arc legtipikusabb része az orr, így az orra való uta­lás az arcra való utalás. Isten tehát „Ádám” arcába lehelte Lelkét (vö. Jn 20:21), és a Septuaginta a 2:7-et így is fordította görögre. (Más szövegeknél a helyes fordítás miatt az eltérő szemlélet nem is derül ki; pl. a 3:19-ben a fellázadt ember „az arca (szó szerint az orra, áf ) verejté­kével” fog küzdeni a megélheté­sért. És valahányszor „haragra gerjedt az ÚR”, szó szerint „felhevült az ÚR orra”, azaz Isten arca vörös volt a dühtől, pl. 2Móz 4:14.)

A sémi nyelvek sajátos szólásai is hatottak a teremtéstörténet megfogalmazására. Például a 2:21-22 szerint Isten elaltatta Ádámot, kivette az egyik bordáját, és abból alkotta meg a nőt – eszerint a férfi porból, a nő pedig csontból lenne? A szö­vegkörnyezet azonban az ember társkereséséről szól: az állatok nem egyen­ran­gúak, ember társa csak ember lehet. Isten nem is a porból formált egy nőt, hanem „a férfiból”, hogy teljesen a sajátjának érezhesse. Itt jön a sajátos héber kifejezés: ő már „csont a csontomból, hús a húsomból”, azaz ő már rokon, ugyan­olyan ember, mint én! (Vö. 1Móz 29:14-15 Lábán mondja Jákóbnak: „az én cson­tom és húsom vagy te! … Ha rokonom vagy is, nem kell ingyen szolgál­nod nekem.) És mivel a nő a férfiból (ís) lett véve, belőle származik, a neve is ezt fejezi ki: az ís nőnemű végződéssel: íssá.

3.2.4. Bölcsességirodalmi eszközök

A teremtéstörténet hangvétele emelkedett, szinte prófétai, és a többi elbeszélő formától eltérően gazdag bölcsességirodalmi eszközökben (vö. Péld, Jób).

Az első feltűnő elem a szimbolikus számok, főleg a 3 (egészség), a 7 (teljesség) és a 10 (tökéletesség) következetes használata:

• Témaadó fejezetcímek: az 1Móz-ben 10x tóledót = eredet, származás, nemzetségkönyv (a jálad = nemzeni, szülni, származni igéből); 2:4 ég és föld, 5:1 ember, 6:9 Noé, 10:1(32) és fiai, 11:10 Sém, 11:27 Terah, 25:12 Izmael, 25:19 Izsák, 36:1(9) Ézsau, 37:2 Jákób.
• Ismétlődő formulák: 10x „Azt mondta Isten”, 3x az emberre, 7x a többi teremtményre vonatkozóan; 7x „És úgy történt”; 7x „És látta Isten, hogy jó” (a 7. „nagyon jó”).
• Ismétlődő igék: 3x a „legyen!” (j’hí) ige az égi világ dolgaira, a földi világ dolgaira 7x a „teremteni” (bárá) vagy az „alkotni” (‘ászá) ige; a két első fejezetben az „alkotni” (‘ászá) 10x, a „teremteni” (bárá) 7x, a „megformálni” (jácar) ige 3x fordul elő.
• Szóelőfordulások: Isten és neve az első 4 fej. összesen 70x, Elohim 40x, Jahve Elohim 20x, Jahve 10x; 1-2. fej. a „menny” (sámajim) 2×7, a „föld” (erec) 4×7.
• Szóösszegek: az 1:1 vers 1×7 szó, az 1:2 vers 2×7 szó, a 7. bekezdés (2:1-3) 5×7 szó. Stb.

A második jelenség a héber szójátékok, amelyeket fordításainkban észre sem veszünk:

• ádám (ember / Ádám) ~ adámá (termőföld) ~ adóm (vörös) ~ dám (vér); vö. 2:5 „ember sem volt, aki a termőföldet megművelje”; 3:17 „a föld átko­zott lesz miattad”; 3:19 „visszatérsz a földbe, mert abból vétettél” (ue. 3:23); 4:10 „testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről”; 9:6 „aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja”
• ís (férfi) ~ íssá (nő); 2:23 „asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett”
• chavvá (életadó / Éva) ~ cháj (élő); 3:20 „Évának nevezte el a feleségét … az anyja minden élőnek”
• náchás (kígyó) ~ náchas (jóslás) ~ násá (rászedni); 3:5 „megnyílik a szeme­tek, és olyanok lesztek, mint az Isten”; 3:13 „a kígyó szedett rá, azért ettem”
• ‘árúm (ravasz) ~ ‘áróm (mezítelen); 3:1 „a kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál”; 3:7 „megnyílt mindkettőjük szeme, és észre­vették, hogy mezítelenek”
• áf (orr = arc) ~ ‘áfár (por); 3:19 „arcod verejtékével eszed a kenyeredet … por vagy…”
• ‘eceb (munka) ~ ‘iccábón (fájó fáradság); 3:17 „legyen a föld átkozott miat­tad, fáradsággal élj [egyél] belőle”
• ór (fény) ~ ‘ór (bőr); 2:25 „mezítelenek voltak, mert nem szégyellték magukat”; 3:21 „az ÚRisten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének”.

A harmadik jelenség a jelképes jelentésű személy- és köznevek használata:

• Ádám (ember), Éva (élet), Ábel (lehelet), a Kert „Éden” (élvezet, gyönyörűség) földjén van, Káin viszont „Nód (vándorlás) földjén” telepedik le stb.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy bár a Genezis elbeszélés, tartalmi és formai okokból is eltér minden más bibliai elbeszélésformától. Az ókori, héber anya­nyelvű olvasó számára azonban szembetűnő lehetett a teremtéstörténet „értel­mes tervezettsége”, héber nyelven tudatosan szerkesztett volta.

4. A Genezis 1-3 üzenete

Ha az 1Móz első három fejezetét az első tizenegy fejezet részének tekintjük (és minden erre minden okunk megvan), akkor a világ és az ember teremtésének, lázadásának története is a már említett műfaji keretek között értelmezendő.

4.1. A világ teremtése

Ami az első fejezetet illeti, a műfaji értelmezés szerint a 6 + 1 nap szekvenciális megfogalmazási formája nem kronologikusan, hanem tematikusan értelmezen­dő: 2 x 3 + 1 nap. Az első vers távoli összképe ugyanis (ég, föld, víz már létezik) egy „alaktalan” (tóhú) és „üres” (bóhú) világról beszél, amelyet kétszer három nap, tehát két párhuzamba állítható hármas követ:

• a szétválasztás művének, az életterek („uralmi területek”) megteremtésének 3 napja
• a betöltés művének, a mozgó tárgyak és lények („uralkodók”) megteremté­sének 3 napja.

Az irodalmi szerkezet megfigyelése a szerző sajátos szemléletére és teológiai üze­ne­tére mutat rá:

• A világ „értelmes tervezettsége” abban nyilvánul meg, hogy először az élet­terek lettek megteremtve és szétválasztva, és utána lettek betöltve mozgó tárgyakkal és lényekkel. Ez nem a mi logikánk, mi ma nem így érvelnénk, mert mások a kérdéseink. Az ókorban azonban ez alapozta meg az üzenetet: minden élettér, tárgy és lény csak teremtmény; a világon minden Isten szavára jött létre, tehát Isten hatalma eleve mindenre kiter­jed (nem csak egy terület vagy jelenség ura, baal-ja), minden teremtett tárgynak és lénynek Istentől kapott funkciója van (világít, időt szab, táplál, segít = „jó”); egy teremtmény sem nevezhető joggal Istennek, azaz egyik sem méltó az imádatra (vö. csillagok, állatok kultuszai)!
• A világ megteremtésének hat napja tudatosan irányított folyamat volt, és a hetedik napra „lezárult” (2:1-3). Mivel Isten is megnyugodott a 7. napon, és csak ezt a napot áldotta és szentelte meg. Ezért kell rendszeresen meg­tar­tani a „nyugalomnapot”, hogy a hétköznapok munkás elfoglaltságából kilépve a teremtő és szabadító Istenre emlékezhessünk.

A műfaji értelmezés hívei szerint tehát teremtés „hete” nem szó szerint (krono­lógiaként), hanem képletesen értendő (antropomorfizmus), ugyanakkor az egyes „napok” – mint képi eszközök – valóban napokat jelentenek, és nem „korszako­kat”. Így megszűnnek azok az ellentmondások, amelyek a lineáris-kronologikus szemléletből és a literális értelmezésből fakadnak.

Tipikus példák: Isten az 1. napon megteremti a nappalt és az éjszakát, de csak a 4. napon teremt világító testeket, amelyek nappal és éjszaka váltakozásá­nak oko­zói („urai”). Isten a 3. napon teremt növényeket, de a Nap, aminek a sugárzása a fotoszintézishez kell, csak a 4. naptól „világít a földre”. Isten az 5. napon teremti a madarakat, a 6. napon bar­mokat és csúszómászókat, de az ember teremtése után is teremt neki mindenféle mezei állatot és égi madarat, társul (2:19). Stb.

4.2. Az ember és a Kert

A műfaji értelmezés hívei rámutatnak az ember teremtésének előtörténetére is: „Ez a menny és föld teremtésének a története. [Azon a napon] amikor az ÚRisten a földet és a mennyet megalkotta, még semmiféle mezei fű nem volt a földön, és semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az ÚRisten még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a termőföldet megművelje.” (2:4-5) Bár nem egészen világos, hogy az „azon a napon” mit jelent (a teremtés napján, a teremtés 3. nap­ján, vagy a Kert teremtésének idején?), Mózes az egész föld vagy egy bizonyos terület növény-mentességét természetes folyamattal indokolja: még nem volt eső (sem földműves).

A műfaji értelmezés hívei feltételezik, hogy az első három fejezet egyazon szerző műve. Ezért a természeti folyamat és emberi tevékenység hiányával való magya­rá­zat tényében azt látják bizonyítva, hogy a szerző az első fejezet 3. napja alatt sem szó szerint 24 órás napot értett, hiszen ő és a hallgatósága is tudta, hogy egy nap alatt egy magból sem lesz gyümölcstermő fa. Ezt a hat napra alkalmazva a szem­lélet hívei arra jutnak, hogy a Biblia nem állítja tudományos értelemben véve a világ keletkezésének idejét, csak tényét. Így az ősi teológiai üzenet fenntart­ható a természettudomány területére való átlépés, tudományos állásfoglalás nélkül.

Egyes kritikusok szerint az 1. fejezet a világ teremtéséről szól, amikor csodás módon, hirtelen jelentek meg a növények, az égitestek, az állatok és az ember. A 2. fejezet viszont a 6. napon játszódik, a Kert teremtésekor, amikor már egyszer­re látjuk a már kialakult természeti rend folyamatait (pára, fák sarjadása), a társ­nak szánt állatok és a nő csodás megformálását.

A műfaji értelmezés számára mind a „probléma”, mind „megoldása” a szó szerinti értelmezésből fakad, ezért nem is működik: egyazon „napon” kellene látnunk csodás történéseket, természetes folyamatokat és szimbolikus lényeket (az „élet fája”, a „jó és rossz tudásának fája”). A továbbiakban pedig erről a két fáról van szó: az édeni szövetség két fájáról, amelyek a szövetség áldását (örök élet) és a szö­vetség feltételét (engedelmesség) szimbolizálják. Az ember élete addig nevez­hető emberi életnek, amíg figyelembe veszi a Teremtő által az élethez adott hasz­nálati utasításokat. Ádámnak és Évának még csak ezt az egy parancsot kellet adni: hogy ehhez tartsák magukat. Utódaiknak azonban egyre több parancsra lett szükségük, ahogy az öntörvényű emberek világa, élete egyre bonyolultabbá vált.

4.3. Az ember lázadása

A fejezet címe rendszerint „A bukás” vagy „A bűnbeesés”, pedig senki sem esik sehonnan sehova. Valójában lázadás történt. A 3. fejezet arról számol be, hogy az ember úgy dönt, mégiscsak „eszik a jó és rossz tudásának fájáról”:

• először is bizalmatlanná vált („Csakugyan…?” „Dehogy…!”),
• aztán engedett a csábításnak („…úgy látta, hogy jó volna enni … mert csábítja a szemet”)
• végül fellázadt („szakított a gyümölcsből… adott a vele levő férjének”).

Ez az ember öntörvényűvé válásának története: majd mi tudjuk, mi a jó és mi a rossz – ez „a” bűn, amiből minden más vétek fakad! Akinek ugyanis a teremtő, gondviselő, szabadító Isten sem parancsolhat, az megy a saját feje után, és így is él – Isten, mások és önmaga fájdalmára.

A Genezis többi fejezetének alaptémája is erről szól: az emberi nemzedékek egy­re gonoszabbá válásáról. Az ihletett szerző azonban nem áll meg a puszta dia­gnózis­nál, nem csupán örök emberi tapasztalatot fogalmaz meg („Ilyenek va­gyunk, ez van”), mint a mítoszok. A Biblia ennél többet állít:

• az ember jelenlegi állapota (öntörvényűség, halandóság) nem természetes; lényének eredetileg nem volt része a bűn, és sorsa sem a halál volt (bár „az élet fájáról” „ennie” kellett, tehát nem halhatatlan lénynek lett teremtve, hanem Istentől függve élő lénynek); a bűn és a halál tehát azóta ellenség;
• az ember jelenlegi állapota egy erkölcsi döntés következménye, amely az első ember minden utódjára kihatott (nem részletezi, hogyan), és amely­ből egy erkölcsi döntéssel lehet kiszabadulni: meg kell fordítani a lázadás folyamatát, vissza kell térni Istenhez.

Bizalomvesztéssel kezdődött, de újra meg lehet tanulni bízni Istenben, hiszen Isten az, aki az ellene lázadó teremtményeinek a békejobbot nyújtja, Ő kér, hogy béküljünk ki vele (Róm 5:6-10).

Csábítással folytatódott, de a szeretet vonzásának is lehet engedni, nem csak a bűnnek, hiszen Isten az, aki a szeretet kötelékével vonz magához (Hós 11:4)

Lázadással végződött, de újra ki lehet mondani: „Mától legyen meg az életemben a Te akaratod!”, különben a mi akaratunk lesz meg, és az olyan kevés.

5. A műfaji értelmezés értékelése

A műfaji értelmezés neves 20. századi képviselői ószövetséges pro­fesszorok. Mivel az irányzat teológus és laikus körökben is terjed, részletkérdésekben már többféle állásponttal is találkozhatunk. Ennek ellenére jelen­leg egységesnek tűnik mind az irányzat önmegítélése, mind a külső kritikai meg­nyilvánulások.

5.1. Jelentősége az evolucionizmus vs. kreacionizmus vitában

A műfaji értelmezés hívei szerint napjainkra valóságos kultúrharc alakult ki az egyház egyik része és a világ között („tudomány kontra vallás”), illetve az egyház egyik és másik része, azaz az egyházon belüli lelkiségi irányzatok között („funda­mentalizmus kontra liberalizmus”).

Ebben az áldatlan helyzetben a műfaji értelmezés nem akar más, több vagy keve­sebb lenni, mint egyfajta írásmagyarázati megközelítés, exegetikai módszer, amely a Szentírás szövegét kutatja. Képviselői rendszerint

• nem állítják, hogy ez az egyetlen értelmezési lehetőség, és azt sem, hogy az értelmezési vitában való állásfoglalás „az igaz hit” mércéje lenne (vö. neo-kreacionizmus), de arra felhívják a figyelmet, hogy a szöveg mai alkalmazása előtt annak kortárs jelentőségét kell feltárnunk, ennek feltétele pedig a bibliai irodalom sajátságainak ismerete;
• nem állítják, hogy vallás és tudomány a valóság egymástól elválasztott területein illetékes (vö. fideizmus), de arra felhívják a figyelmet, hogy a Genezis a mai értelemben vett tudomány előtti korból származik, ezért nem mindig a mi kérdéseinkre válaszol.

A műfaji értelmezés nem akar állást foglalni természettudományos izmusok mel­lett vagy ellen, ezért attól függetlenül lehet művelni, hogy ki melyik para­dig­mát fogadja el. Ugyanakkor állást foglal teológiai kérdésekben, visszautasítva azt a korszellemből fakadó hermeneutikai „nyomást”, amely arra kényszerít, hogy az irodalmi formákat öntudatlanul figyelmen kívül hagyva

• az evolúció-elméletet „belekeverjük” a Szentírásba (ld. evolucionista teo­ló­­giák),
• vagy „ellen-tudományt” kreáljuk a Szentírásból (ld. neo-kreacionista pro­gram).

5.2. A neo-kreacionista kritika

A műfaji értelmezést elsősorban neo-kreacionista részről éri kritika, amely ter­mészetesen hívei saját hermeneutikai alapállásából fakad. (Eszerint „elbeszélés” = történelmi beszámoló, esetenként tudományos adat; a „szó szerinti” értelem = az egyetlen elfogadható jelentés; a képletes értelmezés = képzeletbeli, valótlan sztori).

Az irányzatban egyesek „teológiai liberalizmust” látnak, pedig konzervatív irány­zat, amely elutasítja az evolucionista teológiákat. Mások „megalkuvást” gyaníta­nak mögötte, amely nem akarja felvállalni az evolúciós paradigma elleni kultúr­harcot, pedig kitart a Genezis teológiai üzenete mellett, csak nem a formai részle­tekhez ragaszkodik.

Ami a Genezis 1-11 irodalmi műként való meghatározását illeti, azzal érvelnek, hogy Isten ihletett igéjéről van szó, nem „pusztán irodalmi” műről, amit „embe­rek találtak ki”. A műfaji értelmezés szerint azonban az egész Biblia Isten szava emberi nyelven, konkrétan zsidó irodalmi formákba öntve; az ihletettség pedig nem a formákra, hanem a tartalomra vonatkozik, és az emberi elemet, a megfo­galmazást nem kizárja, hanem bevonja a kinyilatkoztatásba.

Ami a műfaj kérdését illeti, azt igyekeznek bizonyítani, hogy a szöveget nem sza­bad képletesen értelmezni, mert nem költemény, hanem próza, narratíva, elbe­szélés (sok összekötő „És…” formula). Pedig egyrészt nem csak a költészet alkal­maz képeket (vö. Dán, Jel), és a képekben gazdag, fiktív elbeszélések is szólhat­nak a történelemről (ld. gonosz szőlőművesek példázata, Mt 21:33-46), másrészt a műfaji értelmezés nem is azt állítja, hogy a Genezis 1-11 nem elbeszé­lés, hanem hogy sajátos elbeszélés.

Ami a szöveg szerkesztettségét illeti, azzal érvelnek, hogy a szerkesztettség jelei még nem zárják ki a szó szerinti értelmezés lehetőségét. A szerkesztettség azon­ban nem csupán a 2 x 3 nap párhuzamában jelenik meg, hanem a szimbolikus képek, nevek és számok, szójátékok sokaságában együtt. Ezek pedig a zsidó bölcsességirodalom ismert, tipikus jelei (vö. Péld, Préd, Jób).

Ami a Genezisre való az ó- és újszövetségi visszautalásokat illeti, szerintük azok szó szerint veszik a szöveget. Ez azonban vitatható.

• 2Móz 20:10-11 De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon (…) Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a ten­gert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. – A műfaji értelme­zés szerint nem a 2Móz 20 bizonyítja azt, hogy az 1Móz 1-et szó szerint kell venni, hanem az 1Móz 1-2 fejti ki utólag a 2Móz 20-beli parancs hátterét. Mivel Mózesig senki sem tartott nyugalomnapot, és Mózes a Tóra írója, szerkesztője, valószí­nűbb, hogy Mózesnek a Tízparancsolat után, indoklásként adatott a teremtéstör­té­net, ami nem feltét­lenül a legelső kinyilatkoztatás, csak mert tartalmi okból a Biblia legelejére került.
• Mt 19:4-6 Ekkor farizeusok mentek oda hozzá, hogy kísértsék, és megkérdezték tőle: „Sza­bad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” Ő így válaszolt: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket?” Majd így folytatta: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” – A műfaji értelmezés természetesen vallja, hogy Isten az em­bert férfivá és nővé teremtette, azaz házasságra. Jézus csak ennek a puszta tényére utal vissza, majd a mózesi kommentárt idézi („Ezért…”), és ebből kiindulva érvel a válás ellen.
• Lk 3:38 Jézus családfája Ádámig van visszavezetve. – A műfaji értelmezés sem zárja ki egy első ember létezését: kellett, hogy legyen, és ez az ádám szó egyik jelentése. Jézusnak a Mt-ban és Lk-ban olvasható családfája is önálló műfaj, ami sosem pusztán teljes kronologikus listát közöl, bár azt felhasználja a maga céljai szerint (amíg a Templom állt, az egész zsidóság genealógiája hozzáférhető volt). Először is, a nevek válogatva vannak, mert egyesek szerepeltetése üzenetértékű (pl. bűnös nők és férfiak mint a kegyelem pél­dái). Másodszor, az evangélisták eltérő célcsoportnak írtak. Máté zsidóknak írt, a „Dávid fiáról” (királyi leszármazottjáról) szóló próféciák beteljesedését hirdette, és mesterséges keretet alkotott (3×14=42 nemzedék), amely a Dávid név mássalhangzóinak (dwd) szám­ér­té­keit (4+6+4=14) szorozza meg az egész-ség számával (3), utalva a prófétai beteljese­dés­re, és Dávid leszármazottjainak salamoni vonalán halad előre Máriáig. Lukács nem a zsidóknak írt, hanem mindenkinek, mindenki messiásáról, így visszafelé halad Dávid leszármazottainak nátáni vonalán, 56 nemzedéken át, egészen Ádámig.
• Róm 5:12,18 „Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett. (…) ahogyan egynek a vétke lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága min­den ember számára az élet megigazulásává.” – A műfaji értelmezés ennek nem is mond ellent. Rámutat azonban arra is, hogy Pál tipologikusan magyaráz: Ádám a típus, Krisztus az antitípus (mint a pecsét lenyomata és a pecsét, az előkép és maga a kép).
• Róm 8:20-23 „A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántá­ból, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. – A műfaji értelmezés ennek nem is mond ellent, vallja, hogy az ember lázadása nem csak rá, hanem a világra is hatást gyakorolt.
• 1Kor 11:8-9 Mert nem a férfi van az asszonyból, hanem az asszony a férfiból. Mert nem is a férfi teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiért. – A műfaji értelmezés szerint Pál egy kulturális vitában érvel (a házasság helyi jele nőknél a haj eltakarása), és a teremtési rendre hivatkozva a Genezis teológiai üzenetét ismétli meg, de érvelésének a természetes születési rend is a része (ld. 11-12, azóta is minden férfi nőtől születik).
• 1Kor 15:22,45,47 Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. (…) Így is van megírva: Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké. (..) Az első ember földből, porból való, a máso­dik ember mennyből való. – A műfaji értelmezés ennek nem is mond ellent, mert az ádám szó általános és egyedi értelmezést is lehetővé tesz. Pál tipologikusan magyaráz: Ádám a típus, Krisztus az antitípus.
• 2Kor 4:6 Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel, ő gyújtott világosságot szívünkben.” – Ezt a műfaji értelmezés is így vallja, mert a dolgok létre parancsolása az üzenet lényegi része, nem formai részlet, nem szimbolikus elem.
• 1Tim 2:13-14 Mert Ádám teremtetett először, Éva csak azután, és nem Ádámot vezette tévútra a kísértő, hanem az asszonyt, és ő esett bűnbe. – A műfaji értelmezés szerint Pál csak megismétli a Genezis teológiai üzenetét, érvelésének egyoldalúsága (ui. Ádám ott volt, miért hallgatott?) pedig a tárgyalt témából fakad (hangoskodó és önfejű nők rendre utasítása a gyülekezetben).
• 2Pt 3:4-6 Ezt kérdezgetik: „Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhuny­tak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” Mert rejtve marad előttük, szándékosan meg is feledkeznek róla, hogy egek régóta voltak, és föld is, amely vízből és víz által állt elő az Isten szavára. Ez által az isteni szó által az akkori világ özönvízzel elárasztva elpusztult… – A műfaji értelmezés mint szemlélet elismeri, hogy a vízözön története mögött állhat történelmi esemény, de a vízözön globális vagy lokális (a bolygót vagy csak egy területet érintő) voltát az egyéni kutatásra bízza.
• Zsid 4:4 Így szól az Írás a hetedik napról: „És megnyugodott az Isten a hetedik napon min­den alkotó munkája után.” – A Zsid szerzője az idézetet és a szombatot mint a nyuga­lom napját arra használja, hogy az üdvösség állapotát írja le vele. Ez nem szó szerinti, hanem üdvtörténeti megfeleltetés (tipológia).
• Zsid 11:3 Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható. – Ezt a műfaji értelmezés is így vallja, mert a dolgok létre parancsolása az üzenet lényegi része, nem formai részlet, nem szimbolikus elem.

Felhasznált és ajánlott magyar szakirodalom

Genezis-kommentárok:

• Blocher, Henry: Kezdetben (Harmat, Budapest, 1998)
• Rózsa Huba: Őstörténet (Szent István Társulat, Budapest, 2008)
• Orosz Atanáz (szerk.): A teremtés könyve (Szent Atanáz Görög-Katolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza, 2000)

Hermeneutika:

• Almási Tibor: Hermeneutika (GyuRó Art-Press, 1997)
• Carson, D. A.: Exegetikai tévedések (KIA, Budapest, 1996)
• Dér Katalin: A Biblia olvasása (Kairosz, Budapest, 2008)
• Fabiny Tibor: A keresztény hermeneutika kérdései és története (Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1998)
• Fee, G. D. – Stuart, D.: Kétélű kard (Harmat, Budapest, 1996)
• Vanyó László: Az egyházatyák Bibliája és az ókeresztény exegézis módszere, története (Jel, Budapest, 2002)
• Zimmer, Siegfried: Árt-e a hitnek a bibliatudomány? (Kálvin, Budapest, 2009)

Ókortudomány:

• Dobrovits Aladár, Kákosy László: Egyiptomi és mezopotámiai regék és mondák (Móra, Budapest,  2003)
• Kuhrt, Amélie: Az ókori Közel-Kelet (PPKE-BTK, Budapest, 2005)
• Maróth Miklós, Hahn István: Baal és Anat – Ugariti eposzok (Helikon, Budapest, 1986)
• Rákos Sándor, Komoróczy Géza: Gilgames – Ékírásos akkád versek (Kriterion, Budapest, 1986)

Angolul tudóknak:

• Waltke, Bruce K. – Fredricks Cathi J.: Genesis – A Commentary (Zondervan, Grand Rapids, 2001)
• en.wikipedia.org/wiki/Framework_interpretation_(Genesis)

Ezúton is hálás köszönet illeti Selmeczi Tamarát (ELTE-BTK Hebraisztika Tszk.) a szakmai segítségéért!

Függelék

Az 1Móz 1 teremtéstörténetének 2×3 napos szerkezete és a szombat teológiája:
 

Részlet dr.habil. Szentpétery Péter: „Omnia Sunt Facta Per Ipsum – Darwin hatása a teremtéshit­re – teológiai és emberi kérdések” habilitációs értekezéséből (73-87. oldal, Evangélikus Hittudo­mányi Egyetem, Budapest, 2008). Az eredeti kiadvány lábjegy­zetei az összes forrást megadják. A szerző engedélyével (2014.06.29.).

1. Az ember származása – istenhittel együtt az állatvilágból

Darwin „A fajok eredeté”-ben még visszariadt attól, hogy az állati származást az emberre is kiterjessze. Másik legismertebb, bár sokkal kisebb hatású, sokkal nehéz­kesebb nyelvezetű és terjedelmesebb műve, „Az ember származása és az ivari kiválasztás” csak 1871-ben jelent meg (magyarul: Gondolat, 1961). Gradualista-transzformista nézetei ebben a művében mára, ha lehet, még inkább meghaladottak, sőt néha kifejezetten megmosolyogtatóak. Szexizmusa és rassziz­musa pedig ma már nem szalonképes. Számára nem maradt más, mint hogy az ember az állatvilágból emelkedett ki, mivel testfelépítése megegyezik a többi emlősállatéval, és mindaz, amivel több, fokozatosan kialakulhatott. Ember és állat között szellemi tekintetben is csak fokozati különbség van. Eszközhasz­ná­latra is van példa az állatoknál (i.m. 131kk). Ugyanígy a beszéd sem jelent áthidalhatatlan akadályt, mert az állatok is megértetik magukat társaikkal. A beszéd lassan, öntudatlanul fejlődött (135kk). Az ivari kiválasztás is ebbe az irányba hat, és az ember sem kivétel: „Mint előbb a testi erővel kapcsolatban megjegyeztük, noha a férfiak nem mindig harcolnak feleségükért és a választás­nak ez a formája kiküszöbölődött, férfikorban általában mégis súlyos küzdelmet folytatnak önmaguk és családjuk fenntartásáért; ez pedig feltétlenül igénybe veszi, sőt növeli értelmi képességeiket és következésképp növeli a két nem közötti értelmi egyenlőtlenséget is” (624k). Ugyanilyen megmosolyogtatóan (lamarckista ízzel) magyarázza, hogy a nőknek nem csupán a testi erőből és a szellemi képességekből jutott kevesebb:

• „Minthogy a nő teste kevésbé szőrös, mint a férfié és ez a jellegzetesség minden fajtára áll, feltételezhetjük, hogy először nőstény félemberi elődeink veszítették el szőrzetüket, és hogy ez nagyon távoli időben történt, mielőtt a különféle fajták a közös törzstől elszakadtak volna. Amint ősanyáinknál fokozatosan kifejlődött a csupaszság, mint új jellegzetesség, nyilván mindkét nembeli fiatalkorú utódaikra átruházták, úgyhogy ez az átörökítés, mint sok madár és emlős díszei esetében, itt sem volt korlátozott nem vagy kor szerint. Cseppet sem meglepő, hogy majomszerű elődeink a szőrzet részleges elvesztését ékességnek tekintették, mert láttuk, hogy a különféle állatok számtalan különös jellegzetességet tartottak szépnek és hogy következésképp, nemi kiválasztás útján szerezték.” (i.m. 660)

E művében árnyaltabban beszél a létért való küzdelemről. A vademberek és a majmok túlnyomó részének szokásai alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy az ősember, sőt majomszerű elődje is valószínűleg társadalomban élt. A kifejezetten társas állatoknál a természetes kiválasztódás a közösség szempont­jából előnyös változatok megőrzését segíti elő (11 vö. 180kk).

Az anarchista Pjotr Kropotkin herceg (1842-1921) pedig 1902-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy a társulás, a kölcsönös segítségnyújtás a legalkalmasabb fegy­ver a létért való küzdelemben: „Kétségtelen, hogy azok az állatfajok, amelyeknél az egyének küzdelme a legszűkebb körre szorul és amelyeknél a kölcsönös segít­ség működése a legnagyobb teret öleli át, azok a legszámosabbak, azok élnek a legjobb viszonyok között, és azok alkalmasabbak leginkább a haladásra. (…) A nem társuló fajok ellenben pusztulásra vannak ítélve.” Ugyanez érvényes az embe­rekre is, akik már a kőkorszak legelején is klánokban és törzsekben éltek. (Kropotkin, Pjotr: A kölcsönös segítség mint természettörvény; Athenaeum, 1908. 216-222).

Darwin 1871-es műve végén is úgy érzi, hogy kénytelen valahogyan az istenhittel foglalkozni:

• „Az istenhitet gyakran mint az ember és az alsóbbrendű állatok közötti legnagyobb és egyben legteljesebb különbséget emlegetik. Amint azonban láttuk, lehetetlen azt állítani, hogy ez a hit az embernél vele született és ösztönös.” (672)

Azaz, a vallás is fokozatosan alakult ki, és az emberek mindig beletanulnak. Ez a felfogása azonban, mint látni fogjuk, nem szilárd, nem következetes.

• „Tudom, hogy az ebben a műben levont következtetéseket egyesek nagyon vallásellenes­nek fogják tartani, de aki vádol, kénytelen lesz bebizonyítani, miért vallásellenesebb dolog megmagyarázni, hogy az ember, mint külön faj, valamely alsóbbrendű alaktól származik a változás és a természetes kiválasztás törvénye útján, mint az egyén születé­sét a közönséges szaporodás törvényével magyarázni.” (673)

Ugyanazért vallásellenesebb, amiért tudományellenesebb. Mégpedig azért, mert az analógia helytelen: a „közönséges szaporodás” törvényei a jelenben megfigyel­hetők, ezzel szemben az ember állatoktól való származtatása a minőségi különb­séget, információ-többletet figyelmen kívül hagyó extrapoláció. Ennek megállapí­tá­sához pedig még vallásosnak sem kell lenni…

2. Darwin és a hit – általában

Ami tehát Darwin vallási meggyőződését illeti, ezzel kapcsolatban különféle véleményeket hallhatunk az odaadó keresztény hit és a harcos ateizmus között. A legvalószínűbbnek azonban az látszik, hogy hitét fokozatosan elveszítette. Kifejezetten nem is nevezhető ateistának, hanem saját bevallása szerint agnosz­tikus­nak vagy némi jóindulattal többnek is, de erről majd később. Lehet, hogy a tiszta ateizmushoz képest ma sokan nem érzékelnek túl nagy különb­séget, de óvakodnunk kell a címkézéstől.

Gyermek- és ifjúkorában a legcsekélyebb kétsége sem volt a Biblia igazsága felől, és ez a magatartása a Beagle fedélzetén is megmaradt. William Paley (1743-1805) Natural Theology c. műve Cambridge-ben nagy hatással volt rá, és nem kételkedett érvelésének helyességében. Egész munkásságával őt kívánta cáfolni, de ez nem igazán sikerült neki. A Beagle-ről a szárazföldi utakra csak egy köny­vet vihetett magával, ez pedig Milton: Elveszett Paradicsoma volt. A hajón Lyell művének két kötetét is olvasta. Darwin és Robert Fitzroy (1805-1865), a Beagle kapitánya 1857-ig rendszeresen találkozott, és jó barátságban voltak. Darwin mű­vét azonban nem tudta elfogadni, és önmagát is vádolta miatta, majd többféle kudarca miatt öngyilkos lett. A földkörüli út után azonban egyre inkább elő­jöttek a kétségek, „míg a hitetlenség tökéletesen be nem takart”. A folyamat betetőzését Annie lányának halála jelentette 1851-ben (Bár tízből három gyermeke is meg­halt, életre szólóan „csak” Annie halála rázta meg.). Egész életében talán ezek a legemberibb sorai, amelyekkel azokhoz is közel kerül és kell kerülnie, akik alap­gondolatát nem fogadják el. Darwin így zárja feljegyzését egy héttel az esemény után:

• „Az utolsó rövid betegségben viselkedése egyszerűen angyali volt. Sohasem panaszko­dott, sohasem volt nyűgös, tekintettel volt másokra, és mindenért a legszelídebben, pa­tetikusan hálás volt, amit tettek érte. Amikor úgy kimerült, hogy alig tudott beszélni, min­dent megdicsért amit kapott, és azt mondta, hogy egy kis tea ’nagyszerűen jó (beauti­fully good) volt’. Amikor egy kis vizet adtam neki, azt mondta: ’Igazán köszönöm’ (I quite thank you), és ezek, úgy gondolom, az utolsó drága szavai voltak, amelyeket valaha ajkai­val hozzám intézett. – Elvesztettük házunk örömét és öregkorunk vigasztalá­sát: bizonyá­ra tudta, mennyire szerettük; ó, bár most tudná, milyen mélyen, milyen gyengéden sze­ret­jük most és fogjuk mindörökké szeretni kedves örömteli arcát. Áldás rá. 1851. ápr. 30.”

Már házasságkötéséig (1839 január 29), amikor is elvette unokatestvérét, Emma Wedgwoodot (1807-1896), de élete végéig sokat gondolkodott a vallásról. Öt fő érvét állapíthatjuk meg a kereszténységgel szemben, amelyekre majd a további­ak­ban konkrét példákkal utalunk:

• Legendás, történetietlen elbeszélések az Ószövetségben.
• Az Ószövetség bosszúra éhes Istene.
• A csodák értelmetlensége a természeti törvények megismerése miatt.
• Az evangéliumok eltérései.
• Egy vallás világméretű elterjedése nem meggyőző, hiszen sok ilyen van.

Darwin hite amúgy is a Biblia, mint könyv igazságában való hit volt, amíg volt, nem pedig személyes kapcsolat Krisztussal. Önéletrajzából, leveleiből jól látható, hogy egész életében ingadozott hit és hitetlenség között (Darwin’s Views on Religion Written for His Children in 1876. From Life and Letters of Charles Darwin Vol. 1, Chapter VIII, Religion, pp. 174-286, Appleton 1896).

• „Nem tudok eltekinteni attól, milyen nehézségeket okoz szerte a világon az óriási mennyiségű szenvedés” (uo.)

Ez különösen is Asa Gray-jel folytatott levelezéséből derül ki. Az élőlények szenvedésének és pusztulásának nem-tervezettségéből merész ugrással az élőlények nem-tervezettségére következtet:

• „Még egy szót a ’tervezett törvényekről« és a ’nem tervezett eredményekről’. Látok egy madarat, amelyet meg akarok enni, veszem a puskámat és megölöm, ezt tervezetten teszem. Egy ártatlan és jó ember áll egy fa alatt, és egy villámcsapás megöli. Azt hiszi (ezt valóban szeretném hallani), hogy Isten tervszerűen ölte meg ezt az embert? Sok, vagy a legtöbb ember ezt hiszi, én nem, és nem tudom. Ha Ön így hiszi, akkor azt is hiszi, hogy amikor egy fecske elkap egy szúnyogot, akkor Isten úgy tervezte, hogy éppen az a fecske kapja el éppen azt a szúnyogot éppen abban a pillanatban? Úgy gondolom, hogy az embernek és a szúnyognak a nyomorúsága ugyanaz. Ha sem az ember, sem a szúnyog halála nem eltervezett, akkor nem látom jó okát annak, hogy első születésük vagy előállításuk szükségszerűen tervezett lenne.” (Asa Gray-nek, 1860 július 3.)

3. Darwin és a hit – sokat mondó kihagyások

Darwin fia, Francis két kötetben kiadta apja imént említett életrajzát és leveleit, ebben külön fejezetet szentel a vallásról alkotott nézeteinek. Bizonyos mondatok kimaradtak ebből a fejezetből, amelyeket Darwin unokája, Nora Barlow pótolt 1958-ban. E visszaemlékezésekből és levélrészletekből, különösen is az utólag pótoltakból jól látható, hogy mennyit küszködött a tanítása kapcsán felmerülő, pontosabban kirobbanó két teológiai kérdéssel: az emberléttel és még inkább a teodiceával. (Mint láthattuk és fogjuk is, fordítva is igaz: tanítása a két teológiai kérdés, az emberlét és különösen a teodicea kapcsán alakult, majd robbant ki.) Egy holland diáknak 1873. április 2-án ezt írta:

• „Lehetetlen, hogy röviden feleljek kérdésére, és nem vagyok biztos benne, hogy valami­vel hosszabban már tudnék. De mondhatom, ama feltételezés lehetetlensége kapcsán, hogy ez a nagy és csodálatos mindenség, tudatos énünkkel, véletlenül keletkezett, számomra a fő érvnek tűnik Isten létezése mellett; de sohasem voltam képes eldönteni, hogy van-e valódi értéke ennek az érvnek. Tudom, hogy ha elismerünk egy Első Okot, az ész akkor is tudni akarja róla, honnan jött és hogyan keletkezett. Az egész világban jelenlévő óriási mennyiségű szenvedéstől sem tekinthetek el. Engem is befolyásoltak, hogy valamennyire meghajoljak a sok kiváló ember ítélete előtt, akik teljesen hittek Istenben; de itt megint csak azt látom, hogy ez milyen szegényes érv. A legbiztosabb következtetésnek az tűnik, hogy az egész ügy kívül esik az emberi értelem körén; de az ember teljesítheti a kötelességét.”

1879-ben egy „német diáknak” (valójában egy Drezdában tanuló orosz diploma­tá­nak) írta a következőt:

• „Nagyon elfoglalt vagyok, idős ember, rossz egészséggel, és nem tudok időt szakítani arra, hogy kérdésére teljes terjedelemben feleljek. A tudománynak semmi köze Krisztus­hoz, kivéve, hogy a tudományos kutatásban való jártasság óvatossá teszi az embert a bizonyítékok elfogadásában. A magam részéről nem hiszem, hogy valaha is volt valami­lyen kinyilatkoztatás. Ami a jövendő életet illeti, mindenkinek magának kell ítélnie egymással szembenálló homályos valószínűségek között.”

A Beagle-n tett utazás utáni időre így emlékszik vissza 1876-ban, Önéletrajzában:

• „E két év során [1836 október –1839 január] sokat töprengtem a vallásról. A Beagle fedélzetén egészen ortodox voltam, és emlékszem, hogy több tiszt milyen szívesen neve­tett rajtam (bár ők is azok voltak), amikor a Bibliát bizonyos erkölcsi kérdésekben meg­fel­lebbezhetetlen tekintélyként idéztem. Úgy gondolom, hogy az érv újdonsága szórakoz­tatta őket. De ekkorra, vagyis 1836-1839 között fokozatosan rájöttem, hogy az Ószövet­ség nyilvánvalóan hamis világtörténetével, Bábel tornyával, a szivárvány jelével stb. stb. és azzal, hogy Istennek egy bosszúálló zsarnok érzéseit tulajdonítja, nem érdemel több bizalmat, mint a hinduk szent könyvei vagy bármilyen barbárok hite. A kérdés állandóan elém került és sehogy sem lehetett elűzni -, hihető-e, hogy ha Isten ma tenne kinyilat­koztatást a hinduknak, [akkor azt is] megengedné-e, hogy az Visnuval, Sivával stb. kapcsolatban legyen, ahogyan a kereszténység az Ószövetséggel kapcsolatos? Ez végképp hihetetlennek tűnt számomra.” (uo.)

Annyit talán közbevethetünk, hogy a kérdés valóban jogos, egyetlenegy esetet kivéve. Mégpedig azt, ha az Ószövetség az események valóságos – nem kiszíne­zett, nem szépített és nem allegorikus – menetét írja le. Krisztus mindenesetre a legnagyobb természetességgel hivatkozott az Ószövetségre, egészen odáig menő­en, hogy teljes egészében saját magára vonatkoztatta (Lk 24:25kk.44kk, Jn 5:39). Ha – feltéve, de meg nem engedve – a hinduknak mégis lenne részük valamilyen újabb külön kinyilatkoztatásban, akkor ebben utalni kellene arra, hogy Visnu teknősbékaként, vadkanként, hadvezérként stb. való megtestesülése legjobb eset­ben is kiszínezett, mitizált történet. Vagy mégsem, és hadd tartsák továbbra is igaznak? A Megváltó nem tett ilyen utalást Jónással kapcsolatban (Mt 12:40). Ma már azonban nyugodtan tehetne?

• „Tovább gondolkodva azon, hogy a legtisztább bizonyíték lenne szükséges, hogy bármi­lyen egészséges ember higgyen a kereszténységet támogató csodákban -, és minél többet tudunk a természet rögzített törvényeiről, annál hihetetlenebbek lesznek a csodák -, és hogy az akkori emberek általunk felfoghatatlan mértékig tudatlanok és hiszékenyek voltak -, és hogy nem bizonyítható, hogy az evangéliumokat az eseményekkel egy időben írták -, és sok fontos részletben különböznek, úgy tűnt, nagyon is fontosakban ahhoz képest, hogy szemtanúk szokásos pontatlanságainak tekintsük őket; – ilyesféle gondola­tok, amelyek számomra legkevésbé sem voltak újak vagy értékesek, de amint hatottak rám, fokozatosan veszítettem el a hitet a kereszténységben, mint isteni kinyilatkoz­ta­tásban. Annak, hogy hamis vallások a föld nagy darabjain futótűzként terjedtek, bizonyos súlya volt számomra. De bármilyen szép is az Újszövetség erkölcsisége, aligha tagadható, hogy tökéletessége részben attól függ, hogyan magyarázzuk most a metaforákat és allegóriákat.” (uo.)

Hadd jegyezzük meg, hogy az Újszövetség szerzői szerint az általuk elénk tárt erköl­csiségét – példázatokban, metaforákban is – hirdető Megváltó egész történe­te valóságosabb nem is lehetne, mégpedig a csodákkal együtt.

• „Nagyon nem akartam feladni a hitemet; ebben biztos vagyok, mivel jól emlékszem, hogy igencsak gyakran ábrándoztam előkelő rómaiak egymásnak írt régi leveleiről és Pom­peji­ben vagy máshol felfedezett kéziratokról, amelyek a legmegdöbbentőbb módon megerősítenék mindazt, amit az evangéliumokban leírtak. De egyre nehezebbnek talál­tam, szabad folyást engedve képzeletemnek, hogy elegendően meggyőző bizonyíté­kot találjak ki. Ez a hitetlenség nagyon lassan ragadott meg, de végül teljes lett. A folya­mat olyan lassú volt, hogy nem éreztem fájdalmat és azóta egyetlen másodpercet sem kételked­tem, hogy következtetésem helyes volt. Valóban, aligha látom be, hogyan kívánhatja valaki, hogy a kereszténység igaz legyen; mert ha így van, a szöveg nyilván­való értelme, úgy tűnik, azt mutatja, hogy akik nem hisznek, és ezek közé tartozik Apám, Testvérem és majdnem minden barátom, örök büntetésben részesülnek. Ez pedig kárhozatos/iszonyatos tanítás (damnable doctrine)” – írta apja halála után, 1848-ban.

Emma asszony a fenti kiemelt részről ezt írta 1882 októberében:

• „Nem szeretném, ha ezt a részt … publikálnák. Nagyon nyersnek tűnik. Semmi túl komoly nem mondható a hitetlenségért járó örökké tartó büntetés tanításáról – de nagyon kevesen neveznék ezt kereszténységnek’ (bár vannak ilyen igék). A verbálinspiráció kérdése is felmerül. E. D.” (i.m.7)
• „Senki sem vitatja, hogy sok szenvedés van a világon. Egyesek megpróbálták az emberre vonatkozóan magyarázni, azt képzelve, hogy erkölcsi tökéletesedésére szolgál. De az emberek száma a világon semmiség az összes többi érző lényéhez képest, és ők gyakran szenvednek mindenféle erkölcsi tökéletesedés nélkül. Egy olyan hatalmas és oly tökéle­tes tudással rendelkező lény, mint egy Isten, aki meg tudta teremteni a mindenséget, a mi véges értelmünk számára mindenható és mindentudó, értelmünket pedig felforgatja az, hogy jóakarata nem feltétlen, hiszen mi előny származhat az alacsonyabb rendű állatok szenvedéséből majdnem végtelen idő alatt?”
• „Ez a nagyon régi érv a szenvedés létezése alapján az intelligens Első Okkal szemben erős­nek tűnik számomra; miközben, mint éppen megjegyeztem, a sok szenvedés jelen­léte jól egyezik azzal a nézettel, hogy minden szerves lény változás és természetes kivá­lasz­tódás által fejlődött. A mai napig a leginkább szokásos érvet egy intelligens Isten léte mellett a legtöbb ember által megtapasztalt mély belső meggyőződésből és érzések­ből merítik.”
• „De nem lehet kételkedni abban, hogy hinduk, mohamedánok és mások ugyanúgy és ugyanolyan erővel érvelhetnek egy Isten vagy sok Isten létezése mellett, vagy a buddhis­ták Isten nemlétezése mellett. Sok barbár törzs van, amelyekről semmiképp sem mond­ható el, hogy hisznek abban, amit mi Istennek nevezünk, lelkekben vagy szellemekben hisznek, és megmagyarázható, ahogyan Tylor és Herbert Spencer kimutatta, hogyan valószínű ilyen hit keletkezése.” (i.m.4)

Darwin munkásságának értékelése egyszerűbbnek tűnik, mint személyéé, bár az előbbi mindenképpen hiányos, féloldalas, valójában lehetetlen az utóbbi nélkül. Mindenesetre döntően meghatározta nem csupán a biológia, hanem általában a tudományos kutatás további irányát. Hiába mutatták ki kritikusai, hogy tanainak túlnyomó része már megfogalmazásakor is kétséges volt, mégis mindmáig viszo­nyítási pont maradt. Elméletét, pontosabban alapgondolatát: az élővilág változá­sát, egyre bonyolultabb életformák, a végén az ember megjelenésével, igaznak tekintik, „csak” eddig még nem sikerült – egészében és meggyőzően – alátámasz­tani. Ezzel szemben kérdései, kétségei, belső küzdelmei az emberi lét értelméről és a Szentírás, különösen is az Újszövetség szerint szerető Isten általa vélelme­zett teremtési módszerének kegyetlenségéről semmit sem veszítettek aktualitá­sukból. A cambridge-i teológia volt a legmagasabb végzettsége, és a maga módján élete végéig teológus maradt.

A természetes kiválasztódás szerinte az emberiséget tekintve is jótékony hatású. Erről így ír William Grahamnek, a filozófusnak és közgazdásznak (1839-1911) 1881 július 3-án:

• „… meg tudtam mutatni, hogy természetes kiválasztódással járó harc többet tett és tesz a civilizáció előrehaladásáért, mint amit Ön hajlamos bevallani. Ne felejtse el, hogy mit kockáz­tattak Európa nemzetei, nem sok évszázaddal ezelőtt, amikor elárasztották őket a törökök, és hogy ma milyen nevetséges ez az ötlet! A civilizáltabb úgynevezett kaukázusi fajták tönkreverték a törököket a létért való küzdelemben. Ha a nem túl távoli jövőben tekintjük a világot, az alacsonyabb fajták micsoda végtelen számát fogják kiiktatni a magasabban civilizált fajták szerte a világon.” (i.m.7)

Innen már csak egy lépés a háború, fajtisztítás, permanens forradalom hasznos­sá­gá­nak „tudományos” igazolása!

• „Ami a halhatatlanságot illeti, semmi sem mutatja [ilyen világosan] hogy mennyire erős és majdhogynem ösztönös hit, mint a legtöbb fizikus ama nézetének megfontolása, hogy a nap és az összes bolygó idővel túl hideg lesz az élethez, hacsak valamilyen nagy test nem csapódik be a napba, és így új életre leheli. Ha hisszük azt, amit én is, hogy az ember a távoli jövőben sokkal tökéletesebb teremtmény lesz, mint ma, elviselhetetlen gondolat hogy ő és minden más érző lény teljes pusztulásra van szánva ilyen hosszú, folyamatos lassú haladás után. Azoknak, akik teljességgel vallják az emberi lélek halhatatlanságát, világunk teljes pusztulása nem tűnik olyan rettenetesnek.” (i.m.5, részlet az Önéletrajzból)

Az ember azóta sem lett, és a távoli jövőben sem lesz „sokkal tökéletesebb teremtmény” (creature, figyeljük meg az önkéntelen szóhasználatot), de ígéretet kapott arra, hogy nincs teljes pusztulásra szánva.

• „Az Isten léte felől való meggyőződés másik formájának, amely az ésszel és nem az érzelmekkel kapcsolatos, sokkal nagyobb súlyát érzem. Ez abból a rendkívüli nehézség­ből vagy inkább lehetetlenségből következik, hogy ezt az óriási és csodálatos mindensé­get, benne az emberrel, aki képes messze visszafelé és a messzi jövőbe nézni, vak vélet­len vagy szükségszerűség eredményének fogjuk-e fel. Amikor ezen elmélkedem, kényszerítve érzem magam, hogy egy Első Okra tekintsek, akinek intelligens értelme van, bizonyos fokig az emberéhez hasonlóan, és akkor azt érdemlem, hogy teistának tartsanak. Ez a következtetés erős volt a fejemben, abban az időben, amennyire vissza tudok emlékezni, amikor ’A fajok eredetét’ írtam; és azóta fokozatosan, sok hullámzással, gyengébb lett. Utána azonban felmerül a kétség; – lehet-e az ember értelmében bízni -, amely, mint teljességgel hiszem, olyan értelemből fejlődött, mint amilyennel a legalacso­nyabb rendű állatok bírnak -, amikor ilyen nagy következtetéseket von le? Nem lehet ez is ok és okozat kapcsolatának következménye, amely szükségesként hat ránk, de valószí­nűleg pusztán örökölt tapasztalattól függ? Nem szabad figyelmen kívül hagynunk az istenhit állandó belenevelését a gyerekek értelmébe, ami olyan erős és talán örökölt hatással van nem teljesen fejlett agyukra, hogy éppoly nehéz lenne eldobniuk istenhitü­ket, mint egy majomnak eldobnia a kígyó iránti ösztönös félelmet és gyűlöletet.”

Emma asszony a fenti kiemelt résszel kapcsolatban ezt írta fiának 1885-ben:

• „Kedves Frankom!Van egy mondat az Önéletrajzban, amelyet nagyon szeretnék kihagyni, részben kétség­tele­nül azért, mert apád véleménye, hogy minden moralitás evolúcióval alakult ki, fájdal­mas számomra; de azért is, mert a mondat a helyén valamiféle sokkot okoz – és utat nyitna annak, ha mégoly igazságtalanul is, hogy semmilyen spirituális hitet nem tartott többre az olyan örökölt iszonyatnál és kedvelésnél, mint amilyen a majmok félelme a kígyóktól.Úgy gondolom, hogy ez a tiszteletlen nézet eltűnne, ha a következtetés első része a majmok és kígyók példájának illusztrációja nélkül maradna. Úgy gondolom, nem szüksé­ges konzultálnod William-mel erről a kihagyásról, mivel nem változtatná meg az Önélet­rajz egész lényegét. Az kívánnám, ha lehetséges, kerüljük el, hogy fájdalmat okozzunk apád vallásos barátainak, akik nagyon a szívükbe zárták, és magam előtt látom, mennyire megdöbbennének ezen a mondaton, még liberálisok is de sokkal inkább Sullivan admirá­lis, Caroline néni [Darwin nővére] stb., sőt még az idős szolgák is.

  Szeretettel, kedves Frank, E. D.” (i.m.8)

Azoknak, akik még az eddig mondottak után is keresztény istenhívőnek szeret­nék látni, íme a házasságkötésre vonatkozó józan megfontolása:

• „Semmi sem figyelemreméltóbb, mint a szkepticizmus és racionalizmus növekedése életem második felében. Eljegyzésünk előtt apám azt tanácsolta, hogy alaposan fontoljam meg kétségeimet, mert, mint mondotta, tapasztalta, hogy milyen rettenetes nyomorúsá­got okoznak a házasfeleknél. Addig jól mennek a dolgok, amíg a férj vagy a feleség el nem veszíti az egészségét, utána egyes asszonyok rettenetesen szenvednek amiatt, hogy kételkednek férjük üdvösségében, magukat is szenvedésbe taszítván. Apám még hozzá­tette, hogy egész hosszú életében csak három asszonyt ismert, akik szkeptikusok voltak, és ne feledjük, hogy rengeteg embert jól ismert, és rendkívül bizalomgerjesztő volt. Amikor megkérdeztem, hogy ki volt ez a három asszony, az egyikükkel, sógornőjével, Kitty Wedgwooddal kapcsolatban be kellett vallania, hogy nem volt igazi bizonyítéka, csak a leghomályosabb sejtései, amelyet az a meggyőződés támogatott, hogy egy ilyen józanul gondolkodó nő nem lehet hívő. Jelenlegi kevés ismeretségemmel több asszonyról tudom (vagy tudtam), hogy csak nagyon kevéssé hisznek jobban a férjüknél. Apám idézni szokott egy megválaszolhatatlan érvet, amelytől egy idős hölgy, Mrs. Barlow, aki az igaz hit hiányával gyanúsította, azt remélte, hogy megtéríti: ,Doktor, [ahogyan] tudom, hogy a cukor édes a számban, [úgy] tudom, hogy az én megváltóm él.’” (i.m.5, Önéletrajz)

Idős korára is elutasítja, hogy kifejezetten ateistának tartsák, és egyre inkább agnosztikusnak nevezi magát. Legismertebb ilyen vallomása Edward Aveling, Marx kvázi-veje és Ludwig Büchner látogatásával kapcsolatos (1881. szeptember 28). Aveling szerint (aki egy lelkész fia és orvos volt) az agnosztikus és az ateista gyakorlatilag ugyanaz – ateista az, aki, anélkül hogy tagadná Isten létét, nélküle él, amennyiben nincs meggyőződve az istenség létéről. Darwin azonban jobban szerette az „agnosztikus” megjelölést, mivel ez „nem fejez ki agresszivitást”. Azt is elmondta Avelingnek, hogy negyven éves korában szakított a keresztyén­séggel. Ami pedig a teremtés kifejezését illeti:

• „Még eltart egy ideig, hogy lássuk az iszapot, protoplazmát stb., amint új állatot hoz létre. Már rég megbántam, hogy megalázkodtam a közvélemény előtt, és a Pentateuchusból származó ‘teremtés’ kifejezést használtam, amellyel valójában azt gondoltam, hogy egy teljességgel ismeretlen folyamat által ,megjelent’. Tiszta ostobaság (mere rubbish) jelenleg az élet eredetéről gondolkodni, az anyagéról is ugyanúgy lehetne.” (Levél D. J. Hookernek, 1863. március 29-én in: Life and Letters of Charles Darwin, Vol III, 17. Darwin, C. R. to Hooker, J. D. [29 March 1863])

A Teremtőre való utalás az első kiadás végén hiányzott, csak a másodikba került bele, nagy valószínűséggel nem csak az egyház megnyugtatásának szándékával.

4. Darwin és a hit – teista?

Ezek után, a fentiek ismeretében tegyük fel a kérdést: nevezhetjük-e Darwint teistának? Gillespie alapvető művében amellett érvel, hogy az iménti nyilatkoza­tot csak Darwin egész életének összefüggéséből kiragadva lehet az istenhittel való teljes szakításként értelmezni. (Gillespie, Neil C.: Darwin and the Problem of Creation; The University of Chicago Press, 1979. 134.) Az Origin éppúgy a teista mint a pozitivista Darwin műve volt. Ember volt, egy ember, nem pedig egy rendszer ellentmondásaival. A pozitivizmus és a teológia keveredése a mű egyik leginkább lenyűgöző vonása. Lehet pusztán pozitivista műként olvasni, ez azon­ban posztdarwiniánus perspektívából való interpretálását jelentené. Darwin számára nem volt valós válasz a természet kegyetlenségére, fájdalmaira, az élet pazarlására az, hogy Istennek általunk nem ismert céljai lehetnek vele. Darwin gondolkodásában semmilyen cél nem adott felmentést az ilyen eszközök haszná­latának szándéka alól. A „Természetes Kiválasztódás” szempontjából azonban a természet számunkra elrettentő megoldásai nem is annyira olyanok. Az erkölcsi probléma sokkal kisebb, ha vak erők felelősek érte (i.m.124):

• „Ha (…) a szúrás képessége egészében véve hasznos a méhek társadalma számára, akkor megfelel a természetes kiválasztás követelményének, még ha egyes egyedek halálát okozza is. Ha bámulatba ejt annak az illatnak az ereje, amelynek révén számos rovar hímje megtalálja a nőstényt, csodálkozhatunk-e azon, hogy csupán erre az egy célra a herék ezrei jönnek létre, amelyek kifejezetten haszontalanok minden másra, és amelyeket szorgos ivartalan nővéreik végül is lemészárolnak? Ha nehezünkre esik is, de csodálnunk kell a méhkirálynő kegyetlen, ösztönös gyűlöletét, amellyel születésükkor elpusztítja a kis méhkirálynőket, a tulajdon lányait, vagy pedig a küzdelemben ő maga pusztul el. Nem vitás, hogy ez előnyös a közösség számára. Anyai szeretet vagy anyai gyűlölet, noha szerencsére az utóbbi a ritkább – a természetes kiválasztás kérlelhetetlen elve szempontjából egyre megy. Ha megcsodáljuk azt a sok leleményes szerkezetet, amelyek közreműködésével a rovarok az orchideákat és más növényeket megterméke­nyí­tik, akkor mondhatjuk-e ugyanolyan tökéletesnek a fenyők sűrű virágporfelhőit, ame­lyekből csak véletlenül sodródik egy-egy szem a bibére?” (Darwin: A fajok eredte, 173k.)

Paradox és ellentmondásos vonása, hogy megpróbál valamennyit megőrizni Paley mosolygó arcából a természet kutatása közben, minden erkölcsi ellenérzés és a természet céltól, értéktől való pozitivista megfosztásának szándéka ellenére. Megpróbált a természetes kiválasztás kegyetlen világa mögé is nézni, valamilyen egyetemes jó keresve:

• „Ha belegondolunk ebbe a küzdelembe, azzal a hittel vigasztalhatjuk magunkat, hogy a természetben folyó háború nem folyamatos, nem kíséri félelem, a halál rendszerint azonnali, és hogy az életerősek, az egészségesek és az ügyesek maradnak életben és szaporodnak tovább.” (i.m.72)
• „Végül, még ha ez nem is valamiféle szigorú logikai következmény: könnyebben el tudom képzelni, hogy az olyan ösztönöket, mint amelynek engedelmeskedvén a fiatal kakukk kilöki a mostohatestvéreit, a hangyák rabszolgákat tartanak, vagy a fürkészdarazsak (Ichneumonidea) lárvája a hernyók élő testéből táplálkozik, ne külön adott, vagy terem­tett dolgoknak tekintsem, hanem az élőlények fejlődéséhez vezető valamilyen általános törvény apró következményeinek. Ez a törvény pedig így hangzik: sokasodj, változz, az erős éljen, a gyenge pusztuljon.” (i.m.239,417)

Nyilvánvaló, hogy az 1Móz 1-et próbálja tudománya szempontjából elfogadható­an interpretálni, 1:26-27-et is beleértve, bár az ember származásáról még nincs szó. Ezt az egyetemes jót azonban nem sikerült megtalálnia. Azt sem akarta el­hin­­ni, hogy a közös származásra utaló jelek ellenére lehetséges, hogy a közös szár­­mazás nem igaz – ilyet egy jó Isten nem tehetett. Isten jóságának, becsületes­ségének kérdését nem lehet elválasztani a fajok eredetének kérdésétől (Gillespie i.m.127):

• „Aki minden lóféle külön teremtésében hisz, az nem tudja megmagyarázni, hogy két különböző szülő utódja miért éppen úgy csíkozódik, mint a nemzetség többi faja, vagy hogy távoli fajok hibridjei miért nem a saját szüleikre, hanem a nemzetség más fajaira hasonlító utódokat hoznak létre. Ezért: „E nézet elfogadása, nekem úgy tűnik, a valóság elvetését jelentené egy irreális, vagy legalábbis ismeretlen dolog kedvéért. Isten művét ez utánzássá és csalássá alacsonyítaná; majdnem ennyire hinném a régi és tudatlan kozmológusokkal együtt azt, hogy a fosszilis kagylók sohasem éltek, csak a kőbe terem­tették őket, hogy a tengerparton élő kagylókat utánozzák.” (A fajok eredete 141)

Valóban, a XXI. század elején még kevésbé van okunk hinni a különféle lovak, zebrák és szamarak idők kezdetén külön-külön teremtésében, a határok azonban egyre világosabban láthatók. Az élőlények közötti hasonlóságok mindmáig csak igen korlátozottan adnak választ a különbségekre. Isten hűségét azonban a hason­­lóságok korlátozott evilági magyarázata egyáltalán nem vonja kétségbe. Csupán arról van szó, hogy egyre inkább képesek legyünk mind a hasonlóságok­nak, mind a különbségeknek a valóságnak megfelelő értékelésére. Darwin tehát nem zárt ki tehát kifejezetten valamiféle teremtést, csak a(z addig) többé-kevésbé szokásos nézetét, vagyis a fajok közvetlen isteni teremtését, különösen is rövid idő előtt (Gillespie i.m. 130kk):

• „Az a feltételezés, hogy a fajok változatlanok, csaknem elkerülhetetlen volt, amíg azt hitték, hogy a Föld története csak igen rövid ideig tartott.” (A fajok eredete 424)

Ugyanakkor, mint láthattuk, a spontán abiogenezist sem tudta elfogadni. Kings­ley megjegyzését az iménti bekezdésben szereplő mondatok előtt sem csupán azért írta bele a második kiadástól kezdve, hogy megnyugtassa az ellenzőket, hanem maga is többé-kevésbé úgy gondolta, és ennek megerősítését látta benne.

Ugyanez a szemlélet köszön vissza legkevésbé teológus és leginkább agnosztikus korszakában (a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig) a The Variation of Animals and Plants under Domestication ismert záró mondataiban. A minden­tudó Teremtő bizonyára előre látta az általa megszabott törvények minden követ­kezményét:

• „Ha feltételezzük, hogy minden egyes változat minden idő kezdetétől előre el volt rendelve, akkor a szervezet plaszticitásának -, amely a struktúra sok ártalmas eltéréséhez vezet, éppúgy mint a szaporodás bőséges ereje, amely elkerülhetetlenül a létért való küzdelemhez és annak következményeképpen a legalkalmasabbak természetes kiválasztódásához vagy túléléséhez vezet -, a természet felesleges törvényeinek kell számunkra tűnnie. Másrészt, egy mindenható és mindentudó Teremtő mindent elrendel, és mindent előre lát. Így tehát szembekerülünk azzal a nehézséggel, amely éppoly megoldhatatlan, mint a szabad akaraté és az eleve elrendelésé.” (The Variation… Vol. II, 432)

Egyszerűbb volt feladnia a természetben aktív Isten eszméjét, mint olyanban hinnie, aki a természetben előforduló sok rémséget akarhatja. Isten és a világ viszonya megmagyarázhatatlan, ezért egyedül az istent/Istent teljesen kizáró pozitív tudomány az, amely intellektuálisan koherens és erkölcsileg elfogadható. Ebbe azonban nem tudott igazán belenyugodni (Gillespie i.m.133).

Sedgwick – aki Darwinban korábban Európa egyik jövendő legkiválóbb termé­szettudósát sejtette –, bármennyire is materialistának tartotta Darwin főművét, a mű materializmusa nem igazán (volt) több pozitivizmusnál. Darwin agnosztikus­ként is teizmusba hajló agnosztikus maradt. Nem tudatosan vállalta, „csak” nem tudott szabadulni tőle (Gillespie i.m. 144).

A pozitivizmus képessé tette Isten „megvédésére” annyiban, hogy elvette az Ő irányító, gondviselő kezét a természetről, de ezt csak szuverenitásának feláldo­zásával tehette (Gillespie i.m.128):

• „Sokan a legkiválóbb szerzők közül is, úgy tűnik, teljesen meg vannak elégedve azzal a felfogással, hogy minden egyes fajt külön teremtettek. Az én véleményem szerint mindazzal, amit a Teremtő által az anyagra kényszerített törvényekről tudunk, jobban összhangban áll, ha a Föld múlt és jelen lakóinak létrejöttét és elpusztulását másodlagos törvények vezérlik, akárcsak az egyén születését és halálát. Amióta én az élőlényeket nem külön teremtetteknek látom, hanem olyan lények egyenes leszármazottainak, melyek az első kambriumi rétegek lerakódása előtt éltek, szinte megnemesülnek a szememben.” (A fajok eredete 430)

Cornelius G. Hunter is hasonló következtetésekre jut Gillespie után. Darwin teodicea-problémáját egyik kedvenc művéig, John Milton: Elveszett paradicso­máig vezeti vissza. Milton nem tekinti annyira változatlanoknak a teremtménye­ket, de van egy még fontosabb kapcsolat az evolúcióval: Isten sohasem oka a gonosznak. Isten tökéletesnek teremtette az anyagot, és az akkor lett tökéletlen, amikor Isten lazított a kapcsolaton. Milton e nézetével persze eltér a Szentírástól (Ézs 45,7). Isten azért ismeri a jövőt, mert mindentudó, és nem azért, mert befo­lyásolja. „Istennek ez a kegyes szemlélete megvédi a gonosztól, de valamelyest függetlenné teszi a világot a Teremtőtől.” Milton számára az erkölcsi rossz volt a fő probléma. A gonosznak valahogyan önállóan kellett létrejönnie. (Hunter, Cornelius G.: Darwin’s God – Evolution and the Problem of Evil. Brazos Press, Grand Rapids, Michigan, 2001. 121k)

Leibniz szerint is létezhetne kevesebb gonosszal is a világ, de akkor a jó is kevesebb lenne. Vagyis Isten a maximumra emeli a jó és a rossz arányát. Hume szerint is, ha a természet alapján következtethetünk az istenire, ugyanúgy tagadhatjuk is. Darwin evolúciója és a korábbi teodiceák közös nevezője, hogy Isten másodlagos okok – rögzített természeti törvények – útján kormányoz. Isten azáltal igazolódik az emberek előtt, hogy a természetben lévő rosszat valamiféle, Istenen kívüli kozmikus kényszer eredményének tekintjük. Isten persze egyre távo­labb kerül, és már elsődleges okként is feleslegessé válik (i.m.124kk). Bár az evolúció – a newtoni törvényekkel ellentétben – nem szolgál specifikus és egyér­tel­mű tudományos előrejelzésekkel, specifikus és egyértelmű tudományos para­digmával igen. Az evolucionisták Darwin óta egyre inkább azzal az előfeltevéssel vizsgálhatják a természetet, hogy isteni vezérlés nélkül keletkezett. Nem kell töb­bé azzal bíbelődni, hogy egy jó Isten miért alkotott ilyen rossz világot (i.m.141).

Ezek után nem meglepő, hogy Darwin második legismertebb, szintén leginkább agnosztikus korszakában írott művének végén arról ír, hogy az ember felemelke­dése, vagyis az, hogy emelkedett, nem pedig kezdettől fogva volt ilyen magasan, büszkeséggel tölti el. A legutolsó bekezdésből itt sem tudta kihagyni az Istent, bár itt ezzel nyilvánvalóan senkit (senki mást) sem akar megnyugtatni:

• „Véleményem szerint (…) el kell ismernünk, hogy az ember – minden nemes tulajdon­ságával, együttérzésével a legalacsonyabbak iránt is, jóindulatával, amely nemcsak a többi emberre, de a legszerényebb élőlényre is kiterjed, isteni értelmével, amely behatol a naprendszer mozgásának és szerkezetének mélyébe – testalkatában még mindig magán viseli alacsony származása kitörölhetetlen bélyegét.” (Darwin: Az ember szárma­zása 680)

Gillespie végkövetkeztetése, bármennyire is provokatívnak tűnik, teljesen logi­kus: Bár Darwin teizmusa az Origin megjelenése után elhalványult, sohasem tűnt el teljesen, és volt bizonyos egzisztenciális funkciója. Az isteni dimenzióra vonat­kozó intuíciójával kapcsolatban bizonytalan volt, és határozottan elutasította szere­pét a tudományban. Mégis csodálkozunk azon, hogy milyen mértékben tette lehetővé a tudományt.

• „Az Origin teológiája azt sugallja, hogy számára egykor Isten racionalitása és becsületessége alapozta meg a tudomány racionalitását és jelentőségét: metafizikai alap volt, a természeti teológia maradványa, a régi episztéma túlélése, amelyet Darwin igényelt [ugyan], de csak közvetve ismert el. Ez biztosította őt arról, hogy a természet törvényei és az általuk leírható mindenség valódi világ, olyan világ, amelynek valósága és becsületessége csupán a pozitivizmus által nem demonstrálható.” (Gillespie i.m.144)

Éppen ezért azok, akik Darwin értelmi és érzelmi traumáját, betegségét az evolú­ció és az ember természetben való helyének felfedezéséből származtatják, fontol­ják meg, hogy maradék teizmusa és annak érzelmi hatásai milyen mértékben óvták a következményektől. Itt jegyezzük meg, hogy Frederic William Farrar westminsteri kanonok (Canon Farrar) Darwin temetésekor többek között ezeket mondotta:

• „Ezt az embert, akire a bigottság és tudatlanság évei öntötték ki haragjukat, materialis­tának nevezték. Én összes írásában nyomát sem találom materializmusnak. Minden sorá­ban egy mélységesen tiszteletteljes lélek nemes, egészséges, kiegyensúlyozott csodál­kozását (well-balanced wonder) olvasom, amelyet a legnagyobb csodálat gyújtott lángra (kindled into the deepest admiration) Isten művei iránt.” (Young, Robert M.: „Desmond and Moore’s Darwin: A Critique.” Science as Culture, no. 20,  1994. 393-424)

A prédikátor az egyik túlzást a másikkal próbálta feledtetni. (…)