A szinkretizmus (gör. szünkrétiszmosz ≈ ‘összekeveredés’ szóból) vagy pluralizmus a relativizmussal és a pragmatizmussal egyetértésben hangsúlyozza az emberi nézőpont szerepét a megismerésben, de ebből arra következtet, hogy minden ember igazsága részigazság – a teljes igazságot pedig az rejti, ami ezekben közös, vagy ezek mögött áll. A szinkretizmus elsősorban vallási fogalom, illetve jelenség, de filozófiai példái is vannak.

Nevek és változatok

Politeizmus. A többistenhívő vallások – többek között az ókori egyiptomi, görög, római, illetve a középkorba nyúló skandináv hitvilág, továbbá a hinduizmus bizonyos fajtái – istenségeiket sajátos szerepkörük vagy fennhatósági területük alapján azonosították. Az istenségek tulajdonságait és cselekedeteit illetően sokszor rugalmasabbak voltak. Ebből következően ezek a vallások hajlamosak voltak egymáshoz elfogadóan viszonyulni, a másik istenségeit vagy újként elfogadva, vagy jellemzőbben a szerepkörük alapján megfeleltetve egy már ismert istennek. Így azonosították egyesek például a római Jupitert a görög Zeusszal és az egyiptomi Ámonnal, vagy (meglepőbben) a görög Héraklészt a hindu Balarámával.

Keverékvallások. Több vallásalapító tűzte ki célul azt, hogy az általa ismert vagy becsült vallásokat egyesítse. A különböző vallások tanítóit gyakran egyformán legitim tanítóknak vagy prófétáknak ismerik el, de a teljes igazsághoz fontosnak tartják a saját vallásalapítójukat. Efféle keverékvallásra példa az ókorból a manicheizmus, amelyet Máni (216–274) perzsa filozófus-próféta alapított, ötvözni igyekezvén (többek között) a buddhizmust, a kereszténységet, a zoroasztrianizmust és a gnoszticizmust, az újkorból pedig a szintén perzsa Bahá’u’lláh (1817–1892) által alapított bahá’i hit, amely az összes világvallás közös lényegét hirdeti.

Filozofikus szinkretizmus. A legtöbb vallásnak akadtak a filozófiában is jártas követői. Mivel a filozófia elsősorban logikai levezetéseken, nem pedig kinyilatkoztatáson alapul, többször is megfogalmazódott az a nézet, amely szerint a vallások pusztán a filozófiai igazságok közérthető megfogalmazásai, ezek az igazságok – amelyek alatt legtöbbször a platonizmus valamely változatát kell értenünk – pedig több valláson keresztül is megismerhetők. A késő-ókorban ezt képviselte különböző mértékben a zsidó Philón (Kr. e. 1. sz. – Kr. u. 1. sz.), a keresztény Alexandriai Kelemen (kb. 150–215) és a görög Plótinosz (203–269); a középkorban a muszlim Avicenna (980–1037); a reneszánsztól napjainkig pedig az ún. perennialisták, köztük a magyar Hamvas Béla (1897–1968). John Hick (1922–2012) nagy hatású brit filozófus – tőlük független, kanti alapokon – hasonló módon amellett érvelt, hogy minden vallás ugyanazzal az emberi ésszel felfoghatatlan természetfeletti valósággal kerül kapcsolatba, és ezáltal legitim és üdvözítő (pluralizmus). Azonban tanításaikat szó szerint értelmezve, úgy vélte, mindegyik vallás téved.

Ezotéria. A filozofikus szinkretizmussal párhuzamosan (és azzal összefüggésben) kialakultak a szinkretizmusnak misztikus, ezoterikus változatai is. Az ókorból ide sorolható a gnoszticizmus és a hermetizmus, a középkorból pedig a zsidó Kabbala. A reneszánsz ezotéria ezek felelevenítéséből született, majd inspirációul szolgált az újabb irányzatoknak: a 19. századi teozófiának és a 20. századi New Age-nek. Az ezotériát változatos tanítások jellemzik, de rendszerint hangsúlyt helyez titkos tudás(források)ra, a tudat jelentőségére, paratudományos elméletekre (pl. asztrológia) és a halál utáni életre (ami sokszor reinkarnációt jelent). Emellett gyakran elismeri és keresi a személyes vallásos-misztikus élményeket és a természetfeletti (időnként okkult) megnyilvánulásokat. Az ezoterikus irányzatok mind forrásként, mind hivatkozási alapként számos vallásból merítenek, időnként azok kreatív értelmezésével. Gyakori állításuk, hogy tanításaik összhangban állnak a vallások központi, eredeti vagy mögöttes üzeneteivel.

Érvek

A különféle világnézetek hasonlóságai. A történelem azon időszakaiban, amelyekben az emberek jobban tudatában voltak az övéktől eltérő világnézeteknek, egyesek hasonlóságokat figyeltek meg a vallások között. Ez jelentheti egyrészt a tanításbéli párhuzamokat: gondoljunk a hasonló szerepű istenségekre, vagy az egyistenhitben osztozó világnézetekre, vagy arra, hogy milyen sok vallás hirdeti a halál utáni életet. Másrészt a hasonlóság vonatkozhat a vallások gyakorlati oldalára is (ez a korábban említett John Hick fő érve): eszerint a különböző vallásokban átélhető természetfeletti vagy istenélmények ugyanazt a jellemformáló hatást fejtik ki azzal, hogy a hívek figyelmét a transzcendens felé fordítják. Mindezekből a szinkretisták azt a következtetést vonják le, hogy a vallások végső soron ugyanarról szólnak.

A szinkretizmus gyümölcsei. A szinkretizmus melletti másik fő érvet annak (remélt vagy valós) gyümölcsei jelentik. Ez lehet akár a vallások közötti béke és harmónia, egymás létjogosultságának kölcsönös elfogadása, és a vallások ezáltali vonzóbbá tétele a vallástalanok szemében; akár – a szinkretizmus egyes változatainál – a vallásokon való túllépés és a mögöttük rejlő igaz (filozofikus vagy ezoterikus) hit megtalálása. A két cél nagyon különböző, hiszen az előbbire széles körben vágynak az emberek, az utóbbihoz viszont már eleve szinkretistának kell lennünk, hogy kívánatosnak tartsuk.

Ellenérvek

A szinkretizmussal szembeni legfőbb ellenérvek valójában azok, amelyek az exkluzivizmus melletti érvekként felmerülnek: az eltérő világnézetek közötti mély és feloldhatatlannak tűnő ellentmondások, illetve egyes világnézetek kizárólagos állításai. Ezeken túl egy további ellenvetést érdemes megfontolni: hogy maga a szinkretizmus sem tudja elkerülni azt, amit az exkluzivizmusban kritizál.

A szinkretizmus exkluzivizmusa. A szinkretista törekvések eredménye mindig egy új világnézet megfogalmazása – akár népes panteon, akár misztikus filozófia, akár dualista (manicheizmus) vagy monoteista (bahá’i) keverékvallás. Ezek legtöbbjének jellemzője, hogy valahol ellentmondanak azoknak a világnézeteknek, amelyeket egyesíteni igyekeznek. Sőt, a szinkretizmus definíció szerint ellentmond minden exkluzivista világnézetnek, hiszen éppen az exkluzivizmus tagadását jelenti. Ezért kétséges, hogy valóban tekinthető-e egyesítő, toleráns, integratív törekvésnek, illetve hogy jogosan kritizálja-e az exkluzivizmust annak kizárólagosságáért.

Keresztény értékelés

A Biblia világosan tanítja, hogy Isten az ószövetségi korban a zsidóknak különleges módon nyilatkoztatta ki magát (5Móz 4,32–25), Jézus pedig megtestesülésével egyedi módon ábrázolta ki Istent és tanította az Ő igazságait (János 1,14–18). Azok a vallások, amelyek Isten ó- és újszövetségi kinyilatkoztatását nem ismerik vagy tagadják, legfeljebb részigazságokat tartalmazhatnak. Az evangéliumtól független spirituális élményeknek és tanításoknak megtévesztő és gonosz háttere lehet (Kol 2,8; 1Tim 4,1; 1Jn 4,1–3), az okkult gyakorlatokat pedig Isten mélyen elítéli (5Móz 18,9–12). Az Ószövetség a környező népek isteneit bálványoknak nevezi (Zsolt 96,5), ahogyan Pál apostol is (1Kor 8,4–6; 10,19–20) – de úgy tűnik, ő a görög vallásosságban talált elismerésre méltó elemet (ApCsel 17,22–23). A Biblia komplex módon mutatja be a kinyilatkoztatás nélküli, önálló istenkeresést. Isten természete megismerhető a teremtett világból (Zsolt 19,1; Róm 1,19–20), az emberi szív pedig az örökkévalóság reménységét és az erkölcsöt tárja fel az ember számára (Préd 3,11; Róm 2,15). A bűntől megromlott ember azonban ezeket hajlamos elferdíteni, bálványimádáshoz és erkölcstelenséghez fordulva (Róm 1,21–32; Ef 4,17–19). Nehéz tehát általánosságban megmondani, hogy a bibliai kinyilatkoztatást nélkülöző világnézetek milyen mértékben hordoznak igazságokat, és milyen mértékben fordulnak el azoktól. Ilyesmit csak alapos összehasonlító tanulmány eredményeként lehet kijelenteni, végső ítéletet pedig egyedül maga Isten mondhat.

Nevek és változatok

Ógörög szofizmus. Prótagorasz (Kr. e. 490–420) ókori görög filozófustól, a szofista iskola megalapítójától származik a híres mondás, miszerint „Minden dolognak mértéke az ember; a létezőknek, hogy léteznek, a nem-létezőknek, hogy nem léteznek.”¹ Ezt a későbbi görög filozófusok, például Platón (Kr. e. 428–348), az extrém relativizmus megfogalmazásaként értették – ti. hogy amit az ember gondol a világról, az számára igaz – és hevesen kritizálták. Máig vitatott, hogy Prótagorasz valóban ezt képviselte-e. Buddhista relativizmus. A mádhjamaka buddhizmus szerint, amelynek alapítója Nágárdzsuna (Kr. u. 2–3. sz.), az általunk tapasztalható dolgoknak nincs független, önmagukban való természetük vagy valóságuk; ezt nevezik az üresség (súnjatá) tanának. A tanból következően ez az irányzat a tapasztalat természetét a függő keletkezés (pratítja-szamutpáda) fogalmával ragadja meg, amely szerint a tapasztalt jelenségek a tapasztalással kölcsönös függésben léteznek: saját lényeg híján maga a függő viszony jelenti létüket. Ebben az értelemben tehát a hétköznapi, tapasztalati valóságról való tudásunk (szamvriti-szatja) relatív. Konstrukcionizmus. A 19. században jelent meg, a 20. század folyamán pedig egyre népszerűbbé vált filozófiai és társadalomtudományi körökben az a gondolat, amely szerint az a világ, amelyben az emberek mozognak, jelentős részben nem eleve adott a természetben, hanem az egyén és a társadalom gondolkodása és viselkedése által konstruált, vagyis létrehozott. A gondolat a 18. századi Immanuel Kant (1724–1804) filozófiájában gyökerezik, aki amellett érvelt, hogy a világot a maga tőlünk függetlenül létező valóságában nem ismerhetjük meg, mert a megismerésben a világra rávetítjük emberi fogalmainkat és gondolkodási kereteinket. Ezt a konstruktivista társadalomkritika annyival egészíti ki, hogy szerinte a világra nem csak elkerülhetetlen, velünk született fogalmakat és kereteket vetítünk rá, hanem olyan meggyőződésekkel és társadalmi berendezkedésekkel is alakítjuk, amelyeket képesek lennénk megváltoztatni, de sokszor érdekünkben áll alkalmazni. A sokrétű irányzat képviselői közé sorolhatók Friedrich Nietzsche (1844–1900), Simone de Beauvoir (1908–1986) és Michel Foucault (1926–1984) filozófusok, illetve Peter Berger (1929–2017) szociológus.

Érvek

A véleménykülönbségek sokasága. A történelmet tanulmányozva és a világot járva arra juthatunk: világnézeti témákban nagyon ritka a széles körű egyetértés. Majdnem minden kérdéssel kapcsolatban álláspontok sokaságát fogadják el különböző közösségek. Ha nem akarjuk azt mondani, hogy rajtunk kívül mindenki téved (exkluzivizmus), adódik az alternatív megoldás: valamilyen értelemben mindenkinek igaza van. Ehhez a világnézeti állításokat úgy kell értelmezzük, hogy azok ne legyenek abszolút vagy egyetemes érvényűek. A megismerés korlátai. Bármit is hiszünk a világról, azért fogadjuk el igaznak, mert valamilyen módon meggyőződtünk az igazságáról. Azonban filozófusok újra és újra rámutattak, hogy ebből a megismerési folyamatból nem tudjuk kivonni önmagunkat: a saját érzékszerveinket, fogalmainkat, gondolkodásunkat. Ebből viszont az következik – a relativista érv szerint –, hogy a világról kialakult elképzeléseink tőlünk függnek, és nem megalapozott azt gondolnunk, hogy tőlünk függetlenül is igazak. A nyelv szerepe. A nyelv szerepéből többféleképpen is következtetnek a relativizmusra:

1. Edward Sapir (1884–1939) és Benjamin Lee Whorf (1897–1941) nevéhez kötődik a nyelvi relativizmus egyik változata. Eszerint a különböző nyelvek befolyásolják a beszélőik gondolkodását azzal, hogy milyen kategóriákat tesznek elérhetővé (pl. milyen igeidőket ismernek vagy hány színárnyalatot különböztetnek meg), és ezáltal mit hangsúlyoznak ki, illetve hallgatnak el. Ezt mutatja az is, hogy ritkán létezik tökéletes fordítás – különböző nyelvek beszélőinek gondolatait nem mindig lehet maradéktalanul kifejezni más nyelveken. Mindez azt sugallja, hogy gondolataink, és így meggyőződéseink, a nyelvünktől függnek.²
2. A nyelvi relativizmus másik (szemantikai vagy kontextuális) formája arra mutat rá, hogy egyes fogalmaink rejtett viszonylagosságot tartalmaznak: például ha egy ételről azt mondjuk, hogy finom, akkor elsősorban arra gondolunk, hogy nekünk ízlik – pedig a „finom” szó alakjából nem látszik, hogy jelentése tőlünk függne. Ez a rejtett viszonylagosság időnként nehezen felismerhető: vajon a szép sem jelent többet, mint hogy nekünk tetsző? Az efféle nyelvi relativizmus képviselő szerint lehet, hogy az igaz szó is rejtetten viszonylagos, és valójában nagyjából annyit tesz, hogy számunkra elfogadható vagy valóságos.

Ellenérvek

Az öncáfolat problémája. Tegyük fel a kérdést: a relativizmus igazsága relatív-e? Ha nemmel válaszolunk, akkor úgy tűnik, önellentmondásba ütköztünk, hiszen – tekintve, hogy a relativizmus is világnézeti álláspont – ezzel azt mondjuk, hogy mégsem minden világnézeti állítás relatív. Ha igennel válaszolunk, akkor viszont magát a relativizmust is csupán relatív igazságnak kell tartanunk, és nem tudjuk kizárni az abszolút világnézeti igazságok létezését. A korlátlan relativizmus tehát tarthatatlannak tűnik. Az egyet nem értés ellehetetlenítése. Bár a relativizmus egyik fő motivációja a látszólagos ellentétek sokasága, ez jelenti az egyik fő kihívását is. Ugyanis ha a világnézeti állítások csupán egyes emberek, közösségek, vagy korok számára igazak, akkor az eltérő emberek, közösségek és korok világnézetei között a valódi ellentmondás lehetetlen. Gondoljunk bele: az efféle relativizmus szerint nincs önmagában olyan, hogy „X igaz”, csak olyan, hogy „X igaz Peti számára” vagy „X hamis Kati számára” – ez az utóbbi két állítás viszont nem zárja ki egymást! Ez szinte lehetetlenné teszi, hogy világnézeti kérdésekről vitát folytassunk. Az abszurditás gyanúja. Attól függően, hogy mennyire tekintjük tágnak a „világnézeti kérdések” kategóriát, beleeshetnek olyan témák, amelyekről sokunknak nehéz lenne elfogadni, hogy csak relatív igazságokat állíthatunk róluk. Ilyen lehet például a természettudomány: valóban viszonylagos a gravitáció törvénye? Vagy az erkölcs: tényleg egyenrangú a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”-parancsolat és az a nézet, amely szerint helyes ártatlan gyermekeket szórakozásból bántani? Vagy a politika: valóban pusztán viszonyítás kérdése, hogy az elnyomás vagy a szabadság a jobb? Ha ezeket nem tudjuk elfogadni, akkor a relativizmust is tagadnunk kell.

Keresztény értékelés

Keresztény szempontból a relativizmus helyesen ismeri fel, hogy az igazság és a megismerés végső soron személyes természetű. Viszont a bibliai világkép szerint a valóság és a tudás végső alapja nem emberi személy, hanem Isten (1Móz 1,1). Isten bölcsességgel teremtette meg a világot (Péld 3,19), minket pedig önmagához hasonlóvá teremtett (1Móz 1,27), sőt az ő bölcsességét is elérhetővé teszi számunkra azáltal, hogy figyelünk az ő kinyilatkoztatására, beszédére (Zsolt 19,7; 119,98; Péld 9,10). Tehát a Biblia szerint az ember nincs sem nyelvében, sem megismerőképességében a saját korlátai közé zárva, mert bár a megismerés valóban személyes, Isten, aki mindenható és mindentudó személy, minket a teremtett világgal és önmagával összhangban élőnek alkotott meg. Ez az összhang azonban rajtunk is múlik, aki pedig ezt elveti – a Biblia az ilyen embert „bolondnak”, „ostobának” nevezi (Péld 1,7.22.29) – annak tényleg nehézséget fog jelenteni a teremtett világban való eligazodás (Péld 14). 1 http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index39ae.html 2 A Sapir–Whorf-hipotézis a mai napig vitatott a nyelvészetben és a kognitív tudományban, de újabban a nyelvi relativizmusnak csak mérsékeltebb változatait tartják megalapozottnak. Ld. Pléh Csaba: Beszéd és gondolkodás. In Kenesei István (szerk.): A nyelv és a nyelvek. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2011, 231–246.

A pragmatizmus (gör. pragma = ‘tett’ szóból) 19–20. századi filozófiai irányzat, amelynek lényege, hogy a gyakorlati hasznosságot teszi a megismerés sikerének mércéjévé. Elveti azt a célt, hogy a tőlünk független, objektív valóságot törekedjünk minél pontosabban leképezni, ehelyett pedig ahhoz köti az igazságot, illetve az értelmességet, hogy egy állítás milyen hatással van vagy lehet ránk. Ha valaminek nem várható gyakorlati haszna, az a pragmatistát nem érdekli – ha viszont valami beválik, afelől a pragmatista nem kérdezősködik tovább, hanem szívesen elfogadja.

Nevek és változatok

Jelentés-pragmatizmus. Charles S. Peirce (1839–1914) amerikai filozófus azzal definiálta egy mondat jelentését, ahogyan annak igazsága a jövőbeli tapasztalatainkat befolyásolhatja. Ezzel igyekezett elismerni a tudomány jelentőségét a tapasztalataink tanulmányozásában és előrejelzésében, illetve kizárni azokat a filozófiai problémákat, amik a tapasztalataink mögött rejlő valóságot firtatják. A jelentés ezen felfogását vitték tovább az 1920-as és ’30-as években a logikai pozitivisták (pl. Ludwig Wittgenstein, Rudolf Carnap és A. J. Ayer), akik úgy vélték, hogy ez az elv leleplezi a legtöbb filozófiai állítás értelmetlenségét.

Igazság-pragmatizmus. Peirce néhány tisztelője – elsősorban William James (1842–1910) és John Dewey (1859–1952), illetve mintegy három nemzedékkel később Richard Rorty (1931–2007) – a gyakorlati következményeket a jelentés helyett az igazság újradefiniálásához használta fel: igaz az, ami (hosszú távon) hasznosnak bizonyul céljaink szempontjából. Így a megismerés tárgya nem az, ami a megismerés folyamata előtt, a tapasztalataink mögött van (a külső valóság), hanem a megismerés folyamatának kimenetele: amire eljutunk, ami beválik.

Érvek

Filozófiai álproblémák és gyakorlati relevancia. A filozófia bosszantó jelenség: évezredek óta ugyanazokon a problémákon lovagol. Felmerül két gyanú: az egyik, hogy ezek a viták pusztán szavak jelentéséről szólnak, nem pedig a valódi világról; a másik pedig, hogy bárkinek is van igaza, nem múlik rajta semmi – a kérdések teljesen elvontak. A legkönnyebben úgy lehet az efféle értelmetlen vitáktól megszabadulni, ha a gyakorlati jelentőséget tesszük meg vagy a viták céljának, vagy legalább az értelmességük mércéjének. Azokat a filozófiai vitákat, amiket nem lehet az új mérce mellett folytatni, nyugodtan elfelejthetjük.

A megismerés szerepe. Tegyük fel, hogy van igazság, ami túlmutat a megismerési képességeinken (érzékszerveinken, logikus gondolkodásunkon, tudományos módszertanunkon). Mit tehetünk azért, hogy hogy minél jobban felfedezzük ezt az igazságot? Nincs jobb lehetőségünk, mint hogy még szorgosabban alkalmazzuk megismerési képességeinket: kutatunk, gondolkodunk, keresünk. Lehetetlen tehát hozzáférnünk az igazsághoz azon túl, amire a módszereink eljuttatnak minket. Ez az képességeinken túlmutató igazságfogalom tehát haszontalannak, érdektelennek bizonyul: az igazság a gyakorlatban nem más, mint az a vélemény, amire a megismerési próbálkozásaink során eljutunk.

Ellenérvek

Sikertelen témaváltás. Kétséges, hogy a filozófia fogós problémái megoldhatók azzal, hogy megváltoztatjuk egy-egy fogalom jelentését: ez ugyanis nem jelent többet, mint témaváltást. A pragmatista tehát annyit tesz, hogy megváltoztatja a beszédtémát: nem kíván a hagyományos problémákkal vesződni, ehelyett inkább a gyakorlati kérdésekkel foglalkozna. A hagyományos igazságfogalomtól azonban nem könnyű megszabadulni. Amikor ugyanis a pragmatista próbálja eldönteni, hogy egy állítás a gyakorlatban hasznos-e, előfeltételezi ezt a fogalmat: hiszen azon gondolkozik, hogy a hagyományos értelemben igaz-e, hogy az adott állítás hasznos a gyakorlatban. Amikor a pragmatista azt mondja, hogy valami hasznos a gyakorlatban, akkor a valóságról állít valamit.

A megismerési módszerek választása. A pragmatizmus a megismerési módszereinkre hivatkozik, viszont ezeket a módszereket – logikus gondolkodás, tudományos kutatás – az évszázadok során a tudósok és gondolkodók arra tekintettel dolgozták ki, hogy minél pontosabban megismerjék velük a valóságot. Ha a pragmatizmus ezt a célt elveti, akkor nem marad oka ezeket a módszereket alkalmazni olyan abszurdnak tűnő alternatívák helyett, mint a kockadobás, a tippelés, a horoszkóp vagy az álomfejtés. Ha a pragmatista azzal indokolná módszerválasztását, hogy a tudományos módszerek sikeresebb vagy megbízhatóbb eredményt hoznak, akkor adódik a kérdés: vajon miért – mi ennek a magyarázata? Nehéz mást mondani, mint hogy egyes módszerek attól sikeresebbek és megbízhatóbbak, hogy jobban segítenek minket a valóság megismerésében.

Az öncáfolat vádja. A pragmatizmus szerint az az igaz, ami a gyakorlatban beválik – de vajon a gyakorlatban beválik-e a pragmatizmus? Ha nem, akkor saját mércéje szerint hamisnak kell tartanunk. Ha a gyakorlati hasznosságról nem csak a jelen pillanatban, hanem hosszabb távon szeretnénk gondolkodni, akkor a felméréséhez szükségünk van előrelátásra. Ám ha csak az eddigi tapasztalatainkból indulhatunk ki, és nem feltételezhetjük, hogy a valóság stabil és valamennyire kiszámítható, akkor a múlt- és jelenbéli eredményességből nem következtethetünk a hosszútávú jövőbeli sikerességre. Amennyiben tehát a pragmatizmus képtelen a jövőbeli tapasztalataink előrejelzésére – ami lehetetlennek tűnik anélkül, hogy a világ természetéről állítana valamit –, a gyakorlati hasznossághoz, és ezzel a saját maga által definiált igazsághoz sem tud komoly támpontot nyújtani.

Keresztény értékelés

A pragmatizmus jogosan tapint rá arra, hogy az igazság, a megismerés és a személyes relevancia szorosan összefonódik. Azonban azzal, hogy mindezeket igyekszik leválasztani az emberen kívüli valóságról, elzárja magát a problémáinak bibliai megoldásától. Isten ugyanis, aki minden igazság forrása, személy, és minket a vele való személyes kapcsolatra teremtett; a minket körülvevő világot pedig arra, hogy gondozzuk és örömünket leljük benne (1Móz 2,15; 1Tim 4,4–5). A valóság megismerése tehát a Teremtőnek és az Ő szándékainak a megismerése – ez pedig talán a „gyakorlati hasznosság” mércéjének is megfelel.

Az exkluzivizmus az a vallási-világnézeti felfogás, amely szerint (legfeljebb) csak egy világnézet lehet igaz, mivel sok világnézet lényegéhez tartozik, hogy a többivel összeegyeztethetetlen, kizárólagos állításokat tesz. Az exkluzivizmus így tekinthető a szinkretizmus ellenpárjának. A világnézetek igazságával kapcsolatos exkluzivizmus nem vonja magával szükségszerűen az üdvösséggel kapcsolatos exkluzivizmust – ti. hogy csak az igaz (vagy a legigazabb) világnézet követői üdvözülnek –, de a másik irányban nehezebb tagadni az összefüggést.

Nevek és változatok

Gyakorlatilag minden vallásnak és egyéb világnézetnek van exkluzivista változata – itt csak a legfontosabbak közül említünk néhányat.

Ábrahámi vallások. A nagy monoteista vallások – judaizmus, kereszténység, iszlám – hagyományosan exkluzivista álláspontot foglalnak el a világnézeti igazsággal kapcsolatban: csak az ÚR, Izrael Istene igaz és imádatra méltó Isten; Jézus Krisztus az egyetlen út az Atyához; egyedül Mohamed tanítása közvetíti megbízhatóan Allah akaratát.

Buddhista exkluzivizmus. Bár a buddhizmust gyakran a vallási toleranciával és elfogadással hozzák kapcsolatba – nem is alaptalanul –, főbb irányzataiban mégis felfedezhető a kitüntetettség gondolata. A théraváda buddhizmus szerint például azok az irányzatok, amelyek nélkülözik a „nemes nyolcrétű ösvényt”, nem nyújtanak lehetőséget a megvilágosodásra. A buddhizmus másik fő irányzatához, a mahájánához tartozó „tiszta föld-buddhizmus” szerint pedig Amitábha Buddha segítségül hívása páratlan segítséget jelent a túlvilági újraszületéshez.

Modernizmus. Bár a felvilágosodás sok kételkedést és megkérdőjelezést szült, egyik gyümölcse mégis egy olyan vallástalan világnézet, amely roppant optimista az ember arra irányuló képességével kapcsolatban, hogy megismerje a tőle független, objektív igazságot. Ez a világnézet – nevezzük modernizmusnak – határozottan hirdeti saját (tudományos, filozófiai, erkölcsi) felfedezéseinek helyességét, és amikor olyan közösségekkel, társadalmakkal találkozik, amelyek ezeket nem látják be, úgy véli: meggyőzésre, felvilágosításra szorulnak.

Érvek

Összeegyeztethetetlen világnézetek. A legalapvetőbb érv az exkluzivizmus mellett az, hogy központi kérdésekben sok világnézet ellentmond egymásnak. Az iszlám szerint Istennek fiút tulajdonítani megbocsáthatatlan bűn; a kereszténység szerint ugyanez az üdvösséghez vezető út. A zsidóság szerint Isten egy személy; a kereszténység szerint Isten Szentháromság. A materialisták szerint a valóság alapja értéksemleges; az egyistenhívők szerint jó; a dualista (pl. zoroasztriánus és manicheus) világnézetek szerint pedig a jó és a rossz egyformán alapvetők. A buddhisták és az ateisták szerint a végső valóság személytelen; a teisták és egyes posztmodern gondolkodók szerint személyes. Nem úgy tűnik, mintha a különbségek csak felszínesek volnának, és mély egyetértést rejtenének.

Kizárólagos állítások. Ha egy világnézet azt állítja egy tanításáról, hogy az nélkülözhetetlen az igazság megismeréséhez, azzal még akkor is kizárja a rivális világnézeteket, ha nem áll kimondott ellentmondásban velük (tehát szigorúan véve nem összeegyeztethetetlenek). Például, ha Jézus azt állítja, hogy ő az egyetlen út az Atyához (János 14,6), az kizárja a hinduizmus legitimitását, noha az nem tagadja Jézus állítását – hiszen (többségében) nem is tud róla.

Ellenérvek

A helyes világnézet megtalálásának nehézsége. Ha az exkluzivizmus igaz, akkor az emberek nagy többsége téves világnézetet fogad el, hiszen egyik sem élvez többséget. Ennek fényében viszont bizonyos szempontból kicsiny esélyünk van arra, hogy a helyes világnézet mellett kössünk ki. Ez a felismerés arra késztethet, hogy kételkedjünk saját világnézetünkben – tehát az exkluzivizmus szkepticizmushoz vezethet. Ez azonban csak valamiféle „világnézetek feletti”, semleges perspektívából szükségszerű. Több világnézet – köztük a kereszténység – tanításának ugyanis része az, hogy igazságát csak bizonyos utakon lehet belátni, és nem mindenki ismeri fel. Ha valaki egy ilyen világnézet igazságáról meggyőződik, pusztán az, hogy kisebbségben találja magát, nem kell, hogy elbizonytalanítsa.

Erőszakos és intoleráns következmények. A világnézetekkel kapcsolatos exkluzivizmus a történelem során sok erőszakot és elnyomást szült. Példaként említhetők mind a legtöbb világvallás történetében előforduló vallásháborúk, mind a – vallásos és szekuláris világnézetekre egyaránt jellemző – lelkiismereti szabadságot korlátozó vagy sértő politikai berendezkedések. A kritikusok szerint ez érv az exkluzivizmus feladására. Azonban belátható, hogy e káros következményekből (amelyek kétségkívül rossz fényt vetnek az adott világnézetre) nem következik, hogy az exkluzivizmus hamis lenne.

Keresztény értékelés

A Biblia világosan tanítja, hogy Isten az ószövetségi korban a zsidóknak különleges módon nyilatkoztatta ki magát (5Móz 4,32–25), Jézus pedig megtestesülésével egyedi módon ábrázolta ki Istent és tanította az Ő igazságait (János 1,14–18). Azok a vallások, amelyek Isten ó- és újszövetségi kinyilatkoztatását nem ismerik vagy tagadják, legfeljebb részigazságokat tartalmazhatnak. Az evangéliumtól független spirituális élményeknek és tanításoknak megtévesztő és gonosz háttere lehet (Kol 2,8; 1Tim 4,1; 1Jn 4,1–3), az okkult gyakorlatokat pedig Isten mélyen elítéli (5Móz 18,9–12). Az Ószövetség a környező népek isteneit bálványoknak nevezi (Zsolt 96,5), ahogyan Pál apostol is (1Kor 8,4–6; 10,19–20) – de úgy tűnik, ő a görög vallásosságban talált elismerésre méltó elemet (ApCsel 17,22–23). A Biblia komplex módon mutatja be a kinyilatkoztatás nélküli, önálló istenkeresést. Isten természete megismerhető a teremtett világból (Zsolt 19,1; Róm 1,19–20), az emberi szív pedig az örökkévalóság reménységét és az erkölcsöt tárja fel az ember számára (Préd 3,11; Róm 2,15). A bűntől megromlott ember azonban ezeket hajlamos elferdíteni, bálványimádáshoz és erkölcstelenséghez fordulva (Róm 1,21–32; Ef 4,17–19). Nehéz tehát általánosságban megmondani, hogy a bibliai kinyilatkoztatást nélkülöző világnézetek milyen mértékben hordoznak igazságokat, és milyen mértékben fordulnak el azoktól. Ilyesmit csak alapos összehasonlító tanulmány eredményeként lehet kijelenteni, végső ítéletet pedig egyedül maga Isten mondhat.

A szubjektivizmus szerint az életnek van (vagy legalábbis lehet) értelme, de ez nem egy tőlünk független, rajtunk kívül álló dolog. Mi magunk adunk az életnek értelmet azzal, hogy bizonyos dolgokra vágyunk, és vágyaink beteljesedésében örömünket leljük; illetve azzal, hogy terveket készítünk és célokat tűzünk ki magunk elé, majd ezek megvalósítására törekszünk.

Nevek és változatok

Egzisztencializmus. Egyes egzisztencialista filozófusok, különösen Jean-Paul Sartre (1905–1980), nagy hangsúlyt helyeztek az ember felelősségére és szabadságára abban, hogy saját életének értelmet adjon. Sartre számára nincs semmi rajtunk, embereken kívül, ami meghatározná természetünket vagy feladatainkat, így – ha őszinték vagyunk magunkkal – be kell látnunk, minden nap lehetőségek sokaságából választva hozunk döntéseket és jelölünk ki célokat önmagunk számára. Ha e szabadsággal tudatosan élünk, akkor meghatározhatjuk, hogy számunkra mit jelent értelmesen élni.

Logikai pozitivizmus. A logikai pozitivizmus a 20. század első felében volt népszerű filozófiai irányzat német és angol nyelvterületen. Legjelentősebb képviselői közé tartozik Ludwig Wittgenstein (1889–1951), Rudolf Carnap (1891–1970) és A. J. Ayer (1910–1989). A logikai pozitivizmus célja, hogy a filozófiát megtisztítsa az értelmetlen vitáktól, és a természettudományok szolgálatába állítsa. Ennek részeként csak olyan állításokat fogad el tényszerűnek, amelyek tudományos módszerekkel vizsgálhatók. Mivel az erkölccsel és az értékekkel, illetve az élet értelmével kapcsolatos állítások nem tűnnek ilyennek, a pozitivisták úgy vélték, ezekkel az emberek valójában saját viselkedésükről állítanak valamit, vagy csupán érzéseiknek, vágyaiknak adnak hangot.

Érvek

Az értelmesség szigetei. Majdnem mindenkinek vannak az életében olyan események, eredmények vagy élmények, amelyek egyértelműen értékesnek és értelmesnek tűnnek: családi és baráti kapcsolatok, egy gyermek felnevelése, egy önfeláldozó tett, ami sokak sorsán javít, egy csodálatos művészi alkotás elkészítése, vagy egy megvilágosító erejű tudományos felfedezés. A szubjektivisták szerint sokkal világosabb, hogy ezek (vagy legalább egy részük) valóban értelmes, mint az, hogy az értelmességhez szükség volna valamilyen alapvető, átfogó, transzcendens végcélra vagy értékre.

A nagy kép nem számít. Ehhez kapcsolódóan, a szubjektivisták elutasítják azt a gondolatot, az élet azért volna értelmetlen, mert kozmikus vagy örökkévaló nézőpontból jelentéktelennek tűnik. A szubjektivisták érvelése szerint ugyanis a kozmikus vagy örökkévaló perspektíva nem érdekesebb vagy fontosabb, mint az „itt és most” nézőpontja. Thomas Nagel kortárs amerikai filozófus megfogalmazásában: „Gyakran hallani, hogy semmi, amit most teszünk, nem fog számítani egymillió év múlva. De ha ez igaz, akkor ugyanezen az alapon most meg az nem számít, hogy egymillió év múlva mi lesz. Különösen az nem számít most, hogy egymillió év múlva nem fog számítani semmi, amit most teszünk.”¹

Ellenérvek

Ld. még a nihilizmus melletti érveket.

Értelmetlen célok. A szubjektivizmussal szembeni fő ellenérvet bizonyos ellenpéldák alkotják. Ezek olyan (valós vagy elképzelt) esetek, ahol valakinek az élete tele van számára örömet okozó és céljai beteljesülését jelentő dolgokkal, és másnak sem okoz kárt – mégis nagyon nehéz lenne ezt az életet értelmesnek neveznünk. Képzeljünk el például egy embert, akinek élete középpontjában az áll, hogy fűszálakat számláljon (vagy valamilyen értéktelen dolgot, pl. kenyérmorzsát gyűjtsön), és ő ezt szenvedélyesen űzi is. Ha az élet értelme kizárólag egyéni mércétől függ, akkor ez az élet lehet éppen annyira értelmes, mint egy olyan emberé, aki a gyógyítás, a tudomány, vagy a szegénység felszámolása mellett kötelezi el magát, és ezekben eredményes is. Ha ezt a következményt elfogadhatatlannak tartjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy az élet értelmességének mércéje nem pusztán szubjektív.

Keresztény értékelés

Isten eredeti célja az emberrel az volt, hogy Vele és más emberekkel közösségben élve dolgozzon és élvezze a teremtett világ javait (1Móz 1,26–30; 2,15–25; 3,8). Azonban a bűnbeesés következményei: a halandóság, az igazságtalanság, a kiszámíthatatlanság és az Istentől való eltávolodás fényében a földi örömök és tevékenységek céltalanná, értelmetlenné, „hiábavalóvá” váltak (1Móz 3,17–19; Préd 1,2–3; Róma 8,20–21). A szubjektivizmus ebből a szempontból egy végső soron sikertelen megoldási kísérlet a bűntől megrontott világban való élet értelmessé tételére – az Istennel megélt szeretetkapcsolat nélkül a nihilizmus logikusabb álláspont (Préd 2,1–15).

A valódi megoldás a földi élet látszólagos értelmetlenségére Jézus Krisztus megváltó munkája, aki kereszthalála és feltámadása által feloldotta a bűnbeesés következményeit, és visszatérésekor végleg helyreállítja, sőt megdicsőíti a teremtést (Róma 5,12–21; 8,18–25; 1Kor 15,20–26.50–57). A megtért ember földi élete nem értelmetlen, mert az evangéliumért végzett munka hasznos (1Kor 15,58), Istentől rendelt örökkévaló célja pedig az Ő csodálása és dicsőítése (Ef 1,5–14).

1 Nagel, Thomas (1971): The absurd. The Journal of Philosophy 68/20: 716.

A nihilizmus (lat. nihilum = ‘semmi’ szóból) az a filozófiai álláspont, amely szerint az életnek nincsen értelme. Ezt gyakran az élet végességével, a szenvedés nagy mértékével vagy a természetfeletti nemlétével indokolják. Abban megoszlik a nihilisták véleménye, hogy az élet értelmetlensége mennyire ad okot az elkeseredésre.

Nevek és változatok

Pesszimizmus. A pesszimizmus mint filozófiai irányzat lényege, hogy az élet alapvetően rossz, elsősorban szenvedésből áll, és ez a szenvedés nem szolgál semmilyen nagyobb célt. Ráadásul az értelmes életre való – szükségszerűen sikertelen – törekvés csak további szenvedést eredményez. A javasolt megoldás a szenvedést okozó élethelyzetektől, illetve az azokhoz fűzött viszonyulásainktól való minél nagyobb mértékű függetlenedés – de nem az értelmes élet reményében, hanem a szenvedésünk csökkentésének érdekében. Ez a pesszimista felfogás jellemzi keleten a buddhizmust, nyugaton pedig egyes ókori szkeptikusokat, illetve a modern korban Arthur Schopenhauer (1788–1860) filozófiáját. A pesszimizmus egy ismert mai képviselője David Benatar (szül. 1966), aki bár nem tagadja, hogy vannak az életet értelemmel gazdagító dolgok, mégis amellett érvel, hogy összességében minden ember élete több rosszat tartalmaz, mint jót, így jobb lett volna nem megszületnünk (antinatalizmus).

Abszurdizmus. Az abszurdizmus legszorosabban Albert Camus (1913–1960) francia íróhoz kötődik, és tekinthető – a pesszimizmus ellenpárjaként – a nihilizmus optimista változatának. Camus az értelmet kereső ember és az értelmet nélkülöző univerzum kapcsolatát nevezi abszurdnak. Javasolt megoldása: fogadjuk el, hogy az élet értelmetlen, és tanuljuk meg mégis örömünket lelni benne. Az abszurdizmus leghíresebb megfogalmazása Sziszüphosz ókori mítoszához kapcsolódik, akinek büntetésképpen örökkön-örökké egy sziklát kell felgörgetnie egy hegyre, ami a csúcshoz érve mindig visszagurul. Camus számára mindnyájunk élete sziszüphoszi, ám ez nem muszáj, hogy elkeserítsen bennünket: „Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.”¹

Érvek

Mechanikus világkép. A nihilizmus egyik fő motivációja az a tudományból levezetett mechanikus világfelfogás, amely szerint a világegyetem, benne velünk, emberekkel, és mindennel, ami számunkra fontos, tökéletesen leírható úgy, mint egy meghatározott szabályszerűségek mentén zakatoló gépezet. Ez a világkép többféleképpen vezethet nihilizmushoz:

1. Determinizmus. Ha a világegyetem minden eseménye kérlelhetetlenül következik a korábbi eseményekből és a természeti törvényekből, a cselekedeteink és döntéseink végső soron nem a „sajátjaink”, hanem már az univerzum kezdetekor eldőltek. Így nem vagyunk többek, és életünk nem jelentősebb, mint bármilyen egyéb fizikai reakció vagy természeti jelenség.
2. Személytelenség. Az értelmes élet összetevői – az öröm és a szenvedés, a jó és a rossz, a kapcsolatok és a célkitűzések – tudathoz és személyességhez kötődő fogalmak. A mechanikus világkép szerint viszont a világunk alapvetően gépies, ezért a tudatosság és a személyesség pusztán apró, ideiglenes anomáliák. Az ember könnyen bele is ütközhet ezek korlátaiba, amikor azt tapasztalja, hogy életének eseményei nem illeszkednek értelmes és igazságos rendszerbe: az, hogy mennyi sikert és kudarcot, boldogságot és szenvedést él át, nem függ szorosan az érdemeitől vagy erkölcsösségétől.

Az emberélet jelentéktelensége. A világegyetem (térben és időben vett) méretének léptékével nézve egy ember földi élete szinte láthatatlanul kicsi mind időtartamában, mind hatásának kiterjedésében. A „nagy kép” szempontjából az emberélet végső soron jelentéktelen: szinte semmit nem befolyásol az, hogy hogyan élünk és mit érünk el. A nihilisták számára ez a „nagy kép” tükrözi azt, ahogyan végső soron az élet értelméről gondolkodunk kell – ebből pedig az következik, hogy az életnek nincsen sok értelme.

Ellenérvek

Lásd még a szubjektivizmus melletti érveket.

Véletlen és emergencia. Vannak, akik tagadják, hogy a tudományos, materialista világképnek olyan következményei lennének, mint ahogy a nihilisták gondolják. Egyrészt sokak szerint a modern tudomány nem determinista, mert a kvantumjelenségek terén elfogadja a véletlenszerűséget. Másrészt vitatják, hogy a világ alapszintű személytelensége és értéksemlegessége miatt el kéne vetni az emberi síkon tapasztalható személyességet és értékeket. Hiszen számos tulajdonságról tudjuk, hogy annak ellenére valóságosak, hogy a világ legalapvetőbb szintjén nem léteznek: például egy sziklafal kemény, egy festmény pedig színes, pedig az atomok sem nem kemények, sem nem színesek. (Azt a jelenséget, amikor egy rendszer olyan tulajdonságokkal bír, amivel az alkotóelemei nem, emergenciának hívják.) Kétséges azonban, hogy a véletlenszerűség alkalmas-e az erkölcsi döntések megalapozására, illetve hogy az alapszintű értelmesség hiánya nem szorítja-e szűk korlátok közé az élet emergens értelmét.

A természetfeletti lehetősége. Sok nihilista kiindulópontként kezeli, hogy sem Isten, sem halál utáni élet nem létezik, ezek a meggyőződések pedig fontos szerepet játszanak az élet értelmének tagadásában. Azonban bár a filozófia történetének bizonyos korszakaiban valóban bevett volt ez a kiindulópont, Isten és a túlvilág létezése távolról sem lezárt kérdés, és számos érv hozható fel mellettük.² Elhamarkodott tehát a nihilizmust ilyen alapokon elfogadni.

Keresztény értékelés

A nihilizmus felismeri azt a bibliai igazságot, hogy a bűnbeesés következményei – a halandóság, az igazságtalanság, a kiszámíthatatlanság és az Istentől való eltávolodás – fényében a földi örömök és tevékenységek céltalanná, értelmetlenné, „hiábavalóvá” váltak (1Móz 3,17–19; Préd 1,2–3; Róma 8,20–21). Az ószövetségi Prédikátor könyve érzékletesen fejti ki a nihilista felismerést (2,1–3.9–15):

Ezt gondoltam magamban: Megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót. De kitűnt, hogy ez is hiábavalóság. A nevetésre azt kellett mondanom, hogy esztelenség, az örömre pedig azt, hogy mit sem ér. Majd azt gondoltam ki, hogy borral vidítom magam, de csak úgy, hogy eszemet a bölcsesség vezesse. Oktalan dolgokhoz fogok, hogy meglássam: jó-e az az embereknek, amit véghezvisznek az ég alatt egész életük során. …

Naggyá lettem, és felülmúltam mindazokat, akik elődeim voltak Jeruzsálemben. De megmaradt a bölcsességem is. Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem. Nem vontam meg szívemtől semmi örömöt, hanem szívből örültem mindannak, amit fáradsággal szereztem, hiszen ez volt a hasznom minden fáradozásomból. De amikor szemügyre vettem minden művemet, amelyet kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt.

Azután arra törekedtem, hogy meglássam: mit ér a bölcsesség meg az esztelenség és az oktalanság, és hogy mit tesz az az ember, aki a király után következik. Csak azt, amit azelőtt is tett. Úgy láttam, hogy hasznosabb a bölcsesség az oktalanságnál, ahogyan hasznosabb a világosság a sötétségnél. A bölcs ember nyitott szemmel jár, a bolond pedig sötétben botorkál. De arra is rájöttem, hogy ugyanaz lesz a sorsa mindegyiküknek. Azért ezt gondoltam magamban: Ha az én sorsom is az lesz, ami a bolondé, akkor mit ér az, hogy én bölcsebb vagyok? És ezt mondtam magamban: Ez is hiábavalóság!

A nihilizmus azonban csak részigazság, a földi élet látszólagos értelmetlenségére ugyanis van megoldás: Jézus Krisztus megváltó munkája, aki kereszthalála és feltámadása által feloldotta a bűnbeesés következményeit, és visszatérésekor végleg helyreállítja, sőt megdicsőíti a teremtést (Róma 5,12–21; 8,18–25; 1Kor 15,20–26.50–57). A megtért ember földi élete nem értelmetlen, mert az evangéliumért végzett munka hasznos (1Kor 15,58), Istentől rendelt örökkévaló célja pedig az Ő csodálása és dicsőítése (Ef 1,5–14).

1 https://www.nkp.hu/tankonyv/irodalom_12_szoveggyujtemeny/lecke_01_010

2 Timothy Keller (2012): Hit és kételkedés: Meggyőző érvek Isten mellett. Budapest: Harmat – Kolozsvár: Koinónia; Peter J. Williams (2020): Biztosak lehetünk az evangéliumokban? Budapest: Evangéliumi Kiadó; William L. Craig (2021): Értelmes hit. Budapest: Pünkösdi Teológiai Főiskola.

Az idealizmus (gör. idea = ‘alak’, ‘látszat’ szóból) azt az álláspontot jelenti, amely szerint a lélek, az elme vagy a tudat az egyetlen alapvető valóság, és az anyagi világ végső soron nem több, mint tudatos tapasztalatok összessége. – A lélek alapozza meg testet.

Nevek és változatok

Teista idealizmus. A teista idealizmus szerint az általunk észlelt világot Isten teremtette – de a teremtés során nem hozott létre észleléstől független anyagot. A teremtett világ tehát nem áll többől, mint elmékből és az ő tapasztalataikból, amelyeket Isten „táplál beléjük”. A teista idealizmus egyszerre állítja, hogy az észleléseink valóságosak, és azt, hogy nem áll „mögöttük”, azokon „túl” valamilyen észlelhetetlen anyagi alap. A leghíresebb teista idealista George Berkeley (1685–1753) volt, de hasonló nézeteket képviselt Nüsszai Szent Gergely (335–?) kappadókiai egyházatya, illetve Jonathan Edwards (1703–1758) református teológus, Berkeley amerikai kortársa is.

Buddhista idealizmus. A buddhizmus jógácsára (kb. „csak tudat”) irányzata, amelyet Vaszubandhu (4. sz.) alapított, tagadja az anyagi dolgok létezését. Azt vallja, hogy nem létezik más, mint tudat(folyam)ok, amelyek nem tartoznak hosszú távon fennálló személyekhez. Ezek tartalma a stabil külvilág benyomását biztosító, továbbá az emlékeket és egyéb behatásokat őrző „tár-tudatból” (álaja-vidzsnyána) bomlik ki. Az érzékszervek révén észlelt anyagi valóság tulajdonképpen illúzió, amelyet a tudatok, illetve azok egymásra hatása hoz létre.

Transzcendentális idealizmus. Transzcendentális vagy kritikai idealizmusnak nevezik Immanuel Kant (1724–1804) elméletét, amely a világot két részre osztja: az önmagukban, tapasztalatunktól függetlenül lévő dolgok világára és a „jelenségek világára”. Ez utóbbi az, amit megtapasztalunk: ebben a világban vannak például színek, formák, tér és idő, valamint ok-okozati viszonyok. A jelenségek világa úgy jön létre, hogy az ember rávetíti az önmagukban létező dolgok világára saját gondolkodásának alapvető sémáit, kategóriáit. Ezt a szemüveget lehetetlen levenni, ezért egyedül a jelenségek világát vagyunk képesek megismerni.

Érvek

Ld. még a materializmus és a dualizmus elleni érveket.

A tudatfüggetlen anyag elképzelhetetlensége. Az idealizmus tagadásához szükséges azt állítanunk, hogy létezik egy tudatos tapasztalattól független anyagi világ. Ahhoz, hogy ezt az állítást megtöltsük tartalommal, az anyagi világot fel kell ruháznunk különböző tulajdonságokkal. Legalapvetőbb szinten ez a térbeli kiterjedés és helyzet, a más dolgoktól való távolság, vagy az azokhoz képest való mozgás. Azonban a térbeliségről alkotott fogalmunk is az érzékelésünkből származik – így viszont ha minden tapasztalathoz kapcsolódó tulajdonságot elvonatkoztatunk az anyagról alkotott fogalmunktól, akkor nem marad más, mint puszta matematikai összefüggések.

Azonban az anyagi világ pusztán matematikai leírása, amit a fizika nyújt, nem lehet az anyagi világ kielégítő leírása – érvelnek az idealisták. Ugyanis a matematikai összefüggések csak a részecskék (testek, hullámok, terek stb.) egymáshoz viszonyított tényleges (pl. gyorsulás) vagy potenciális (pl. tömeg¹) változásait, kölcsönhatásait határozzák meg, nem pedig önmagukban tekintett, „belső” természetüket. Tehát az állítás, hogy létezik tudatfüggetlen anyag, szinte értelmezhetetlen, hiszen nem kifejezhető, vagy legalábbis nem ismert, hogy valójában minek a létezését állítjuk.

A tudatfüggetlen anyag megismerhetetlensége. Tegyük fel, hogy a tudatfüggetlen anyag létezése felfogható. Elképzelhető ekkor, hogy a tapasztalatainkat egy anyagi külvilág okozza – de mégsem zárhatjuk ki, hogy valami más. Mivel nincs semmilyen módunk eldönteni, hogy mi áll a tapasztalataink mögött, ezért sohasem lehet tudomásunk a tudatfüggetlen anyag létezéséről, sem arról, hogy (feltéve, hogy van) olyan-e, amilyennek tapasztalataink alapján gondoljuk, vagy egészen más.

Ellenérvek

Ld. még a materializmus melletti érveket.

Anyagi okozás. A hétköznapi tapasztalataink szerint az anyagi világ hat ránk. Ha bekalapálunk egy szöget, azt látjuk és halljuk – ha pedig az ujjunkat találjuk el vele, érezzük is. Úgy tűnik, az anyagi világ ránk kifejtett hatása nem mindig rajtunk múlik: ha nyitott ablaknál alszunk és vihar támad, felébredhetünk a zajra vagy a hidegre; ha belázasodunk vagy napszúrást kapunk, az tompítja és torzítja a tudatunkat; ha családtagunk rosszul tesz fel valamit a polcra, az néhány órával később a fejünkre eshet. Mivel az idealizmus szerint a tudat alapvetőbb, mint az anyag, minden ilyen észleletünket mentális okra kell visszavezetnie. Ha feltesszük a kérdést, hogy kinek az elméje áll a tudatunk látszólag anyagi eredetű módosulásai mögött, három választ kaphatunk, és egyik sem mentes a problémáktól:

• Önmagunk. Az ún. szolipszizmus szerint önmagunk vagyunk az oka minden tapasztalatunknak. Ez a nézet elfogadhatatlannak tűnik, mivel nagyon nehezen tudja megmagyarázni a váratlan eseményeket, azt, amikor új tudást szerzünk, és a saját eredetünket is – emellett pedig életünk nagyját illúzióvá teszi.

• Önmagunk és mások. A buddhista idealizmus annyit változtat a szolipszista megoldáson, hogy a külvilág tapasztalatát nem csak önmagunknak, hanem más elmék hatásának is tulajdonítja. Tehát a tudatfolyamok egymással kölcsönhatásban állnak, és ennek kivetülése az anyagi világ látszata. Ez csak kevéssel magyarázza jobban a váratlan, látszólag természetes eseményeket, mint a szolipszizmus: tényleg mindig egy tudat felelős azért, ha fáj, hogy valami a fejemre esik?

• Isten. A teista idealizmus szerint valahányszor azt tapasztaljuk, mintha anyagi dolgok hatnának ránk, valójában Isten helyezi belénk azokat a tapasztalatokat. Azt a nézetet, amely szerint Isten helyettesíti az anyagi okozást, okkazionalizmusnak nevezik. Ez az előbbi alternatíváknál jobban megengedi, hogy az anyaginak vélt dolgok az egyes emberektől függetlenül fennálljanak és hassanak, illetve hogy többek által is észlelhetők legyenek – azonban továbbra is megtévesztés áldozatainak fest le bennünket, amikor a tapasztalatainkra válaszul elfogadjuk az anyagi világ létezését.

Keresztény értékelés

A teista idealizmus képviselőinek fentebbi listájából is látszik, hogy egyes keresztények összeegyeztethetőnek tartják a hitüket és a Szentírást az idealizmussal. Bár egyértelmű ellentmondást kétségkívül nehéz találni, a keresztény idealizmus több bibliai tan átértelmezését vagy átértékelését vonhatja magával – igaz, az álláspont képviselői szerint ezek nem súlyos problémák:

• Teremtés. A Bibliában azt olvassuk, hogy Isten megteremtette az élettelen anyagi világot, majd belehelyezte a növényeket, az állatokat, végül pedig az embert (1Móz 1–2). Az idealizmus fényében az anyagi világ teremtése csak úgy értelmezhető, hogy Isten elkezdte az addigra már létező, érzékelésre képes lények – talán az angyalok (vö. Jób 38,4–7) – tapasztalatait megtölteni a teremtett világ benyomásaival. Hozzájuk csatlakoztak később a tudatos állatok² és az emberek.

• Halál és feltámadás. A Bibliában a halál a bűnbeesés legfőbb következménye (1Móz 2,17), az „utolsó ellenség” (1Kor 15,26), amelynek legyőzése Jézus Krisztus váltsághalálának egyik fő célja és eredménye volt (2Tim 1,10). Úgy tűnhet, hogy az idealista nézőpont csökkenti a halál súlyát, hiszen a testünk sem több, mint érzékszervi tapasztalatok összessége. Halálunkkor mindössze annyi történik, hogy mások a testünket élettelennek látják, mi pedig elveszítjük felette a befolyást. Hasonlóképpen a feltámadás, ami Pál apostol számára központi jelentőségű volt a keresztény reménység és misszió szempontjából (1Kor 15,29–32), alig több mint az észlelésekben (sajátunkéban és másokéban) beállt változás.

1 A tömeg ebben az értelmezésben azt fejezi ki, hogy mennyire nehéz egy testet gyorsítani (ti. mekkora erőre van szükség hozzá).

2 Az idealista logika szerint a tudattalan állatok pusztán a tapasztalatunkban léteznek, de az önálló tudattal bíró állatok az emberekhez és az angyalokhoz hasonlóan önálló észlelők. Nem magától értetődő, hogy melyik állat melyik csoportba tartozik.

A materializmus (lat. materia = ‘anyag’ szóból) azt az álláspontot jelenti, amely szerint az anyag, a test az egyetlen alapvető valóság, és a lélek, az elme vagy a tudat¹ – amennyire ezek léteznek – teljességgel visszavezethetők a testre. A materializmus értelmezhető pusztán a test és a lélek viszonyában, vagy tágabban az egész világra (ezzel kizárva pl. a kísértetek létezését), legáltalánosabban pedig Istenre, vagyis az Ő létének tagadására is. – A test alapozza meg a lelket.

Nevek és változatok

Ókori görög atomizmus. Az ókori görög atomisták a világ alkotóelemeit különböző alakú és méretű, szabad szemmel láthatatlanul apró, oszthatatlan (gör. atomosz) részecskékkel azonosították. A nagyobb dolgok tulajdonságait az atomok és kombinációik sajátosságai magyarázzák. Az emberi lélek szintén atomokból áll, így halandó. Az istenek, ha léteznek is, az emberek életével nem foglalkoznak, ezért a vallásosságnak nincs sok értelme. Az egyik első atomista Démokritosz (Kr. e. 460–370) volt, az atomista világkép gyakorlati vetületét pedig később Epikurosz (Kr. e. 341–270) dolgozta ki, aki a visszafogott örömök élvezetét határozta meg végső célul.

Hindu materializmus. Az ó- és középkori indiai filozófia egy vallásellenes irányzata, a lókájata vagy csárváka iskola elutasította minden természetfeletti létezését. Amellett érveltek, hogy az egyedüli megbízható megismerési mód az érzékelés, emiatt pedig csak az anyagi világ létezését fogadták el. Úgy vélték: minden, ami létezik, a négy őselem – tűz, víz, föld, levegő – kombinációjából áll össze. Anyagtalan lélek tehát nincs, a tudat pedig szintén nem több, mint az őselemek elegye. Materialista világfelfogásukhoz tudományos érdeklődés és szabados erkölcsiség társult.

Újkori európai materializmus. Az újkor tudományos eredményeinek hatására népszerűvé vált René Descartes (1596–1650) mechanikus természetfelfogása, amely az anyagi világot az emberalkotta gépezetek mintájára képzelte el: kiterjedt, szilárd dolgok rendszere, amelynek működését természeti törvények irányítják. Míg Descartes az anyagi világ mellett Istenben és halhatatlan emberi lélekben is hitt, mások, például Thomas Hobbes (1588–1679), a lélek létezését elutasították. A teljes körű, Isten létét is elvető materializmust a francia felvilágosodás egyes filozófusai – többek között Denis Diderot (1713–1784) és d’Holbach báró (1723–1789) – képviselték.

Kortárs fizikalizmus. A 20. századi fizika eltávolodott az anyag korábbi meghatározásaitól, amelyek például a kiterjedést (alak és méret) tartották alapvető jellemzőjének. Ez az eltávolodás a szóhasználatban is lecsapódott: a kortárs filozófiában azt az álláspontot, amely szerint csak a fizika által ismert dolgok léteznek, materializmus helyett inkább fizikalizmusnak szokás hívni. A fizikalizmus a lélek helyett főleg az elmével vagy a tudattal foglalkozik. Több változatát különböztethetjük meg annak alapján, hogy pontosan mit állít az elme és a fizikai világ (elsősorban az idegrendszer) kapcsolatáról.

• Eliminativizmus. Az eliminativizmus szerint van egy hétköznapi, részben tanult fogalmi keretrendszerünk a tudatos életünkről – ez az úgynevezett „népi pszichológia” –, amelynek fényében tapasztalatainkat értelmezzük. Ezen keretrendszer szerint tudatos életünk többek között sajátos tapasztalati jelleggel bíró gondolatokból, vágyakból és érzelmekből épül fel, amelyekhez más emberekhez képest különleges hozzáférésünk van. Az eliminativisták szerint ez a „népi pszichológia” nagyrészt téves, az pedig, hogy tapasztalataink által igazoltnak látjuk, félreértelmezés vagy illúzió eredménye. Tudat tehát a szó hétköznapi értelmében nem létezik.

• Azonosságelmélet. Az azonosságelmélet (más néven reduktív fizikalizmus) szerint a lelki és tudati állapotok azonosak bizonyos fizikai állapotokkal. Hasonlóan ahhoz, hogy a vízről idővel megtudtuk: nem más, mint H₂O-molekulák csoportja, mostanra azt is kimondhatjuk, hogy a fájdalom nem más, mint – némi leegyszerűsítéssel – Aδ- és C-idegrostok tüzelése. Az azonosságelmélet egyes képviselői szerint a tudomány előrehaladtával hasonló pontossággal fogjuk tudni leírni az érzelmek és a gondolatok fizikai felépítését is. Mások szerint ilyen általános megfeleltetések nem tehetők, de egyenként minden tudatállapot azonosítható egy testi állapottal.

• Nemreduktív fizikalizmus. A nemreduktív fizikalizmus szerint bár a valóságot kizárólag fizikai dolgok alkotják, mégsem „fordítható le” minden valóságos jelenség pusztán fizikai fogalmakból álló kifejezésekre. Lehetséges például, hogy a pénz tárolásának és mozgatásának minden módja végső soron pusztán részecskék mozgatása és tulajdonságaik változtatása, mégsem feleltehető meg a „jövedelem” semmilyen konkrét fizikai rendszernek. Hasonlóan – érvelnek –, hiába nem több az elme részecskék sajátos halmazánál, mégsem biztos, hogy a tudatos tapasztalatok leírhatók fizikai fogalmakkal.

Érvek

Ld. még a dualizmus és az idealizmus elleni érveket.

A fizikai világ oksági zártsága és az energiamegmaradás törvénye. A fizika megdöbbentő pontossággal képes megjósolni fizikai események kimeneteleit, illetve fizikai rendszerek jövőbeli állapotait. Sokak szerint ennek az a magyarázata, hogy a fizikai eseményeknek, illetve állapotváltozásoknak kizárólag fizikai – a fizikai elméletekben szereplő – okai vannak. Ebből viszont az következik, hogy az agyi eseményeknek is kizárólag fizikai okai vannak, tehát nem befolyásolhatja azokat anyagtalan lélek vagy elme. Egy hasonló érv az energiamegmaradás törvényéből indul ki, amely szerint fizikai rendszerekben az összenergia (pontosabban az energia és a tömeg bizonyos módon értelmezett összege) állandó. Ha a tudat vagy a lélek oksági befolyásához szükséges, hogy energiát közöljön az aggyal – és többek szerint nehéz elképzelni más módot –, akkor az energiamegmaradás törvénye az efféle oksági befolyást kizárja. Egyes dualisták és idealisták szerint viszont nincs sok bizonyíték arra, hogy az agy okságilag zárt volna, illetve hogy az energiamegmaradás érvényesülne benne. Mások a kvantumfizika pusztán valószínűségi törvényei által nyitva hagyott résekbe igyekeznek beilleszteni a lélekkel való kölcsönhatást.

Az idegrendszer és a tudat szoros összefüggése. A biológia, az agykutatás és társterületeik mára részletesen feltárták, hogy a testben lévő állapotok és események hogyan függnek össze tudatos állapotokkal és eseményekkel: például a fájdalomérzet az Aδ- és C-idegrostok tüzelésével, az öröm pedig pár hormon – dopamin, szerotonin, endorfin, oxitocin – jelenlétével.² Még szuggesztívebbek azok a felfedezések, amelyek az agy károsodása és a lelki-mentális élet sérülései között tárnak fel kapcsolatot: az agykéreg idegsejtjeinek sorvadása például a rövidtávú emlékezet leépülését okozza (az Alzheimer-kórban), a frontális lebeny sérülése pedig a személyiség – érzelemszabályozás, társas viselkedés, motiváció – jelentős megváltozását. Ezeknek az összefüggéseknek a legjobb magyarázata a materialisták szerint az, hogy a tudat az idegrendszer „terméke”. A dualisták szerint viszont az agy és a lélek működése közötti összefüggések akkor sem meglepők, ha a kettő egymástól külön, de szoros kölcsönhatásban létezik.

Ellenérvek

Ld. még az idealizmus melletti érveket.

A tudat nem-anyagi jellemzői. A tudatos tapasztalataink világa egészen más jellegűnek tűnik, mint amit a természettudományok az anyagi világról elénk tárnak. A mai fizika a világot mennyiségi és harmadik személyű kategóriákban írja le: objektív számértékeket rendel részecskék vagy terek tulajdonságaihoz, és matematikai összefüggésekkel írja le azok kölcsönhatásait. Ezzel szemben a tudatos tapasztalat minőségi és első személyű: a színek, az ízek vagy az érzelmek sajátos „milyen ezt átélni” jelleggel rendelkeznek, ami nem írható le pusztán mennyiségi és harmadik személyű fogalmakkal. Ha például még sohasem kóstoltunk édeset, hiába tanulnánk meg mindent az ízlelés fizikájáról és biológiájáról, mégsem tudnánk elképzelni, hogy milyen az édes íz. Ez azt sugallja, hogy a tudatos tapasztalat nem „fér bele” az anyagi világ fizikai leírásába, tehát kívül kell álljon azon.

A test és az elme különválásának lehetősége. Ha az elmét teljességgel a test alkotja, hozza létre, vagy alapozza meg, akkor lehetetlen, hogy az elme test nélkül létezzen, valamint hogy két tudatállapot testi eltérés nélkül különbözzön. Ezzel szemben több érv azt állítja, hogy a test és az elme efféle szétválása elképzelhető – ha pedig valami elképzelhető, arról van okunk azt gondolni, hogy lehetséges is. Ez az érvcsoport sokat vitatott, ugyanis kérdéses, hogy a materializmus milyen értelemben vett lehetőséget tagad, és hogy arra nézve mennyire megbízható forrás az elképzelhetőség. A legnépszerűbb elképzelhetőségből vett érvek a következők:

• Felcserélt érzetminőségek. A piros színt kétféleképpen is megközelíthetjük. Egyrészt gondolhatunk arra a sajátos élményre vagy minőségre, amit pirost látva átélünk. Ez nem biztos, hogy szavakba önthető, de ismerjük, hogy miről van szó: valamilyen pirosat látni, és másmilyen zöldet. Másrészt gondolhatunk olyan dolgokra, amiket látva ezt a színélményt megtapasztaljuk: például egy érett paradicsomot természetes megvilágításban. Egyesek szerint elképzelhető, hogy valaki más ugyanazt a paradicsomot nézve eltérő érzetminőséget tapasztal meg – például azt, amit mi zöldnek hívunk –, anélkül, hogy az agya vagy a szeme különbözne a miénktől. Ez kétségbe vonhatja azt, hogy a fizikai tulajdonságok minden tudatos tulajdonságot meghatároznak.

• Filozófiai zombik. Nevezzünk filozófiai zombinak azt embert, aki „kívülről nézve” teljesen olyan, mint mi – ugyanolyan teste van és ugyanúgy viselkedik –, viszont nem rendelkezik az imént tárgyalt érzetminőségekkel. Nincs első személyű perspektívája, vagy ha van is, az teljesen „semmilyen.” Ha elképzelhető, hogy ilyen filozófiai zombik létezzenek, az ugyanazt támasztja alá, mint az előző érv: a materialisták állításával ellentétben a fizikai tulajdonságok nem határozzák meg a tudatos tulajdonságokat.

• Test nélküli létezés. A filozófiai szkeptikusok szerint lehetséges, hogy minden, amit a külvilágról tudni vélünk, téves. Lehet, hogy agyak vagyunk egy tartályban, akiket tudósok stimulálnak félrevezető ingerekkel, vagy egy gonosz démon téveszt meg bennünket. Széles körben elismert, hogy az efféle filozófiai szkepticizmus nem cáfolható teljes bizonyossággal. Viszont ha nem tudjuk kizárni, hogy mindenben tévedünk a külvilággal kapcsolatban, akkor azt sem tudjuk kizárni, hogy tévedünk a testünk létezésével kapcsolatban. Ilyen értelemben tehát elképzelhető, hogy bár létezünk, mégsincs testünk.

Az időn átívelő személyes azonosság. Emberi kapcsolatainknak és elköteleződéseinknek, tervezgetéseinknek és nosztalgiázásunknak, a szerződési és büntetőjognak mind előfeltételezése az, hogy az élete során az ember végig ugyanaz a személy marad. Azok, akik az embernek egy állandó anyagtalan részt is tulajdonítanak (a dualisták és az idealisták) erre az anyagtalan részre hivatkoznak mint az időn átívelő személyes azonosság alapjára. Materialista keretek között viszont nehezen találni ilyen alapot. A két fő javaslat és problémáik a következők:

• Biológiai folytonosság. Egy ember azért ugyanaz a személy gyermek- és időskorában, mert a teste ugyanaz. Ennek a megoldásnak gyengéje, hogy az emberi test alkotórészei folyamatosan cserélődnek (sejtszinten is, de atomi szinten még inkább), néhány év alatt pedig jelentős részük lecserélődik.

• Pszichológiai folytonosság. Egy személy azonosságát személyiségének, gondolkodásának és kiemelten emlékeinek folytonossága adja. Ebből kiindulva nehéz számot adni olyan esetekről, amikor súlyos sérülés vagy betegség miatt a személyiség megváltozik, vagy az emlékek jelentős része elveszik. Kevesen mondanák, hogy onnantól egy másik emberről van szó: házastársa özvegy, életbiztosítását fizessék ki, ha pedig addig börtönben ült, engedjék szabadon, hiszen másvalaki bűneiért ne bűnhődjön.

Az emberi racionalitás. A gondolkodást akkor nevezhetjük racionálisnak, ha valamely következtetésre azért jutunk el, mert logikai kapcsolatot fedeztünk fel bizonyos gondolataink között. Ha az elménk nem más, mint idegrendszerünk valamely állapota vagy működése, akkor a gondolkodás is végső soron fizikai folyamat: részecskék kölcsönhatása a természeti törvényeknek megfelelően. Egy következtetés belátása tehát megmagyarázható kizárólag fizikai tényezőkre való hivatkozással – így viszont logikai tényezőknek már nincs terük szerephez jutni a magyarázatban, ezért a gondolkodásunk nem racionális – szól az érv. Azonban vitatott, hogy nem lehetnek-e egyes fizikai magyarázatok egyszersmind logikai magyarázatok is.

A Hempel-dilemma. A 20. századi német filozófusról elnevezett dilemma a materializmus meghatározását vonja kétségbe. Ha feltesszük a materialistának a kérdést, hogy szerinte mi is az a „matéria”, ami létezik, kétféleképpen válaszolhat.

1. Adhat egy felsorolást, amely szerint léteznek – mondjuk – elemi részecskék (vagy húrok vagy terek), téridő és természeti törvények. De miért lenne ebben igaza? A materializmus vonzerejét természettudományos megalapozottsága hivatott adni – azonban jó okunk van azt gondolni, hogy a fizika még nem jutott el a világ alkotóelemeinek végleges listájához. (A részecskefizika standard modellje ugyanis hiányos, a „mindenség elméletének” pedig még nincsen általánosan elfogadott változata.)

2. A materialista másik opciója, hogy a válaszadást a jövő fizikusaira hárítja: az létezik, amiről a végleges, tökéletes fizika majd azt mondja. Ekkor viszont a materializmus megszűnik tartalmas álláspontnak lenni a világ természetével kapcsolatban. A hétköznapi értelemben vett materializmus egyik sajátossága, hogy bizonyos dolgok létezését kizárja: nincsenek szellemek, nincsen halált túlélő lélek, és nincsen Isten sem. Azonban nincs mi garantálja, hogy a jövőbeli tökéletes fizikában ilyen dolgok nem fognak szerepelni. Hasonlókra akad példa a fizika történetében: Newton például Isten folyamatos beavatkozásával magyarázta, hogy a csillagok nem zuhannak egymásba a gravitáció ellenére; a kvantumfizika egyes korai értelmezői pedig a tudatot számították a világ alapvető alkotóelemei közé.

A Hempel-dilemma szerint tehát a materializmus fő vonzereje a tudományos alátámasztottsága, azonban mivel nem lehet megmondani, hogy a jövőben a tudomány milyen dolgok létezését fogja elfogadni, ezért nem létezhet tartalmas és jól alátámasztott materializmus.

Keresztény értékelés

A keresztény hittel természetesen ellentétes a materializmusnak azon formája, amely kizárja Isten létezését vagy csodás beavatkozásainak lehetőségét. Egyes keresztény teológusok és filozófusok szerint az viszont elfogadható álláspont, hogy a teremtett világ – az embert is beleértve – pusztán anyagi alkotórészekből épül fel. Ez a felfogás azonban nehezen tud számot vetni azokkal az újszövetségi igékkel, amelyek szerint az embernek lelke is van, ami el tud válni a testétől (ezekről bővebben ld. dualizmus, bibliai embertan).

1 Ezt a három fogalmat a továbbiakban nagyjából szinonimaként kezeljük. Az egyes nézetek részleteitől függ, hogy mennyire különböztetik meg őket.

2 Ezek a példák pontosabban szólva az érzetek kiváltó okait nevezik meg, a tudatállapotok ezen bemenetek agyi feldolgozása függvényében még eltérhetnek.

A dualizmus (lat. duo = ‘kettő’ szóból) azt az álláspontot jelenti, amely szerint a test és a lélek kétféle alapvető valóság: sem a lélek nem vezethető vissza a testre, sem a test a lélekre. A legtöbb dualista felfogás szerint a test és a lélek a földi életben egymással valamilyen módon egyesül és kölcsönhat.

Nevek és változatok

Platonista-karteziánus dualizmus. Platón (Kr. e. 428–348) és René Descartes (1596–1650) szerint a test a lélek ideiglenes lakhelye, az az eszköz, amelynek segítségével a lélek az anyagi világgal kapcsolatba kerülhet. A test és a lélek tehát kölcsönhatásban állnak egymással, a test halálakor viszont a lélek a testtől különválva továbbél. Platón számára a lélek elsődleges szerepe a gondolkodáshoz szükséges időtlen és anyagtalan ideák ismerete, míg Descartes a tudatos tapasztalatok alanyának tekintette.

Arisztoteliánus-tomista dualizmus. Arisztotelész (Kr. e. 384–322) számára a lélek tartalmazza és ruházza fel a testet az emberi életre jellemző képességekkel, mint például az anyagcsere, a mozgás és a gondolkodás. Kétséges, hogy Arisztotelész dualistának nevezhető-e, hiszen számára a test és a lélek, ha különválnak, megszűnnek teljes értékű önmaguknak lenni. Aquinói Szent Tamás (1225–1274) a keresztény teológia szükségleteinek megfelelően árnyalta Arisztotelész filozófiáját. A lélekkel kapcsolatban azt állította, hogy bár valóban szorosan összefügg a testtel, mégis képes attól függetlenül továbbélni, még ha ez számára természetellenes és korlátozott állapot is.

Hindu dualizmus. A hinduizmus njája-vaisésika iskolája szerint a lélek örökkévaló, ám a születéstől a halálig egyesül egy anyagi testtel. Ebben a felfogásban a lélek szerepébe beletartoznak mind a karteziánus, mind az arisztotelészi tulajdonságok: a lélek éli át a tudatos tapasztalatokat – ehhez azonban szüksége van az érzékszervek benyomásaira, tehát test nélküli állapotában öntudatlan –, és a lélek ruházza fel a testet az életfunkciókkal, megkülönböztetve azt az élettelen dolgoktól.

Érvek és ellenérvek

A mai nyugati filozófiában kevés olyan érvet találni, ami valóban a dualizmus mellett vagy ellen szól. A legtöbb ilyennek nevezett érv valójában a materializmust kritizálja, vagy éppen amellett érvel – azzal az előfeltevéssel, hogy vagy a materializmusnak, vagy a dualizmusnak igaznak kell lennie. Ezek a materializmus mellett és ellen szóló érvek megtalálhatók a materializmusról szóló cikkben. A dualista a materializmus mellett az idealizmust is kritizálja – hogy hogyan, az olvasható az idealizmusról szóló cikkben. Valójában egy fő ellenérv van, ami kifejezetten a dualizmust érinti: az ún. interakció-probléma, és annak egy alesete, a párosítás-probléma.

Interakció és párosítás. A dualizmus legtöbb változata azt állítja, hogy a test és a lélek egymással kölcsönhatásban áll: a lelkünk hat a testünkre – például akaratunkon, döntéseinken keresztül –, a testünk pedig hat a lelkünkre – például érzékszerveink vagy tudatmódosító szerek révén. A dualizmus szerint viszont a test és a lélek két egészen különböző fajta dolog, és nehéz elképzelni, hogy hogyan tudnának egymásra hatni. És vajon, ha elfogadjuk, hogy a testek és a lelkek kölcsönhatnak, hogyan dől el, hogy melyik lélek melyik testtel van kapcsolatban? Miért nem érzi egyik ember lelke a másik ember gyomorfájását, vagy miért nem a másik ember emeli föl a karját, amikor az egyik ember lelke úgy dönt? A dualisták kétféleképpen válaszolnak:

1. Egyesek szerint bár a léleknek nincsenek anyagi tulajdonságai, mint például mérete vagy tömege, ettől még lehet helye vagy pozíciója a térben. Ha ugyanott van, mint egy bizonyos agy (és együtt mozog vele), az megmagyarázza, hogy miért ahhoz a testhez kapcsolódik, és a kölcsönhatás rejtélyességét is csökkenti.

2. Mások amellett érvelnek, hogy az oksági kölcsönhatás „józan paraszti észből” származó felfogása – kb. szilárd tárgyak egymáshoz nyomódása – a modern fizika fényében tarthatatlan, viszont nehéz olyan nem önkényes alternatív feltételrendszert találni, ami a szubatomi részecskék kölcsönhatásait elismeri, de a test–lélek interakciót kizárja.

Keresztény értékelés

A Biblia és annak alapján a keresztény teológusok többsége a dualizmussal egyetértve tanítja, hogy az embernek van testtől különálló lelke (vö. bibliai embertan). Ezt a következő újszövetségi szakaszok támasztják alá (bár értelmezésük nem áll vitán felül):

Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában. (Máté 10,28 RÚF)

Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól… [d]e bizakodunk, és inkább szeretnénk elköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. (2 Korinthus 5,6.8 RÚF)

Mert szorongattatom e kettő között, kívánván elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb. De [a] testben megmaradnom szükségesebb tiérettetek. (Filippi 1,23–24 KÁR)

És amikor feltörte az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. (Jelenések 6,9 RÚF)

Egyes dualista filozófusok azonban további állításokat tesznek, amelyek ellentétesek a bibliai keresztény tanítással:

• Testellenesség. Egyes dualista felfogásokban a test a lélek börtöne: a test korlátozza a lélek megismerőképességét (platonizmus) vagy magával rántja saját bűnösségébe (gnoszticizmus), ezért a lélek az anyagtalan világba vágyakozik szabadulni. A biblikus szemlélet ezzel szemben az, hogy a testi létezés Isten jó tervének része, és a halált követő test nélküliség pusztán a feltámadásig tartó ideiglenes állapot (1Kor 15,35–53).

• A lélek preegzisztenciája. A platonista és a hindu felfogásban a lélek már a testhez kapcsolódását megelőzően is, sőt öröktől fogva létezik. Ez a gondolat keresztény körökben sosem terjedt el, bár a sokat vitatott 3. századi egyházatya, Órigenész (kb. 185–254) módosított formában elfogadta. A Biblia ilyen tanításról nem tud: az emberélet az anyaméhben kezdődik (Zsolt 139,16; Jer 1,5).

• Lélekvándorlás. Mind Platón, mind a hindu iskolák tanításának része a reinkarnáció tana, vagyis az, hogy a halál után a lélek újraszületik egy másik testbe – hogy milyenbe, azt az igazságszolgáltatás valamilyen formája vezérli. Ez a tan idegen mind a Bibliától, mind az óegyházi teológiától.