Lk 18:5-7
…mégis mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül. Azután így szólt az Úr: Halljátok, mit mond a hamis bíró! Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket?
Probléma
Jézus az igazságtalan bíró és az özvegyasszony példázatával a kitartó imádságra akart buzdítani. A történetből azonban úgy tűnhet, hogy amiképpen az özvegyasszony nem hagyott békét a bírónak, úgy a hívőnek is kitartóan zaklatnia kell Istent, hogy megkapja, amit akar, bármiről van is szó. Sok hívő úgy is éli meg, hogy Isten – legalábbis bizonyos dolgokban – megvárakoztatja. Ha így értelmezzük a példázatot, akkor Isten és a hívők is okkal lennének frusztráltak. – Kérdés, hogy vajon mit akart Jézus illusztrálni a példázattal, és mit nem?
Értelmezés
A szöveg nem általában az imádságról, nem az egyes hívők hétköznapi imatémáiról, nem is az imameghallgatás kicsikarásának módjáról szól, hanem az isteni igazságszolgáltatás kivárásáról. Ez az előzményből lesz világos.
A farizeusok arról kérdezték Jézust, hogy mikor jön el Isten királysága, Jézus szerint nem úgy jön el, ahogy ők gondolják (titokban: itt vagy ott), mert Krisztusban már köztük van, azaz már most elérhető (17:20), tanítványainak pedig ezt mondta: jönnek idők, amikor szeretnétek legalább egyet látni az Emberfia (eljövendő) napjai közül, de nem fognak, csak az ellenkezőjét: üldözést és szenvedést (17:22). Ebben a helyzetben lesznek kísértéssé a hamis krisztusokról érkező hírek, pedig Jézus előre megmondta, hogy az Emberfia napja úgy jön el, ahogy a villám is az egész égbolton látszódik: nem titokban, hanem látványosan, és csak a nem hívők számára váratlanul, de hívei számára előre várható, előre látható módon (17:23-24). Az ő eljövetele ítéletet hoz, akárcsak Noé világára vagy Szodoma és Gomorra idején, és az embereknek kétféle sorsuk lesz (17:24-36).
Ezt a beszélgetést és gondolatmenetet követi és illusztrálja a példázat. A 18:1 szerint Jézus még a tanítványainak beszél, „nekik” mondja a példázatot. A hívők számára jönnek olyan „napok”, azaz olyan helyzetek, amikor éjjel-nappal sírva kiáltanak (18:7), mert szenvednek és tehetetlenek, és isteni igazságszolgáltatásra várnak (18:8).
Ebben a helyzetben könnyen félrevezethetők: itt meg ott hamis krisztusok jelenhetnek, és álmegoldásokat kínálnak (vö. 7:23), ezért szól előre Jézus, hogy kitartásra lesz szükségük. Imáikra nem fog azonnal reagálni, de látványosan és hatásosan.
Ugyanazt imádkozni újra meg újra nem hiábavaló, akkor sem, ha közben múlik az idő, és a dolgok nem változnak. Ilyenkor kell ragaszkodni ahhoz, amit Istenről, az ő jelleméről egyébként tudunk, és hogy a jövőt is végső soron ő hozza.
Egy napon igazságot szolgáltat az övéinek: nem „hamarosan”, hanem „gyorsan” [en takhei], tehát a 18:8 nem arra válaszol, hogy mikor, hanem hogy hogyan fog igazságot szolgáltatni: gyorsan fog történni. Isten ui. „nem várakoztatja” népét (fölöslegesen), vagy más fordításban: „türelmes” hozzájuk, szemben a példázatbeli rátarti, ingerlékeny bíróval. Isten nem azért fog cselekedni, mert már eleget zaklatták, hanem mert előre megmondta, hogy egy napon igazságot fog szolgáltatni, és mert az igazságosság és az igazságszolgáltatás a jelleméhez tartozik (szemben az igazságtalan bíróval).
Alkalmazás
Kérdés, hogy addig kitart-e hitben a földön küszködő egyház, vagy igazolódik az Emberfia félelme, hogy amikor visszatér, nem talál hitet a földön…?
Jézus egy szegény özvegyasszonnyal példálózik, aki az Ószövetségben a kiszolgáltatott, másokra utalt ember szimbóluma. Bármiről van szó, nehezen viseljük a várakozást, különösen ha az egzisztenciálisan is érint minket. És ha nem csak a velünk szembeni igazságtalanságot kell eltűrnünk, hanem még Istenről is azt hisszük, hogy nem érdekli a sorsunk, akkor nem csoda, ha a hitünk erodálódik…
Jézus ezért figyelmeztet előre: Isten nem várakoztat minket fölöslegesen, nem késlekedik. A világ az, ami vajúdik, és bár Krisztus uralma még nem látható, egy napon visszatér, és aki ennek nincs a tudatában („a nappal fia”), annak ez olyan váratlan lesz, mint alvónak éjjel a tolvaj.
Nem csak a farizeusok és az első tanítványok, hanem számunkra is kérdés: hiszünk-e a végső isteni igazságszolgáltatásban? Ha nem, akkor a saját kezünkbe fogjuk venni a dolgot, és abból ritkán sül ki jó dolog… Ha igen, akkor az Úrra tudjuk hagyni az ügyünket, aki igazságosan fog ítélni élőket és holtakat. Meggyőződésünktől függően másképpen fogunk tűrni, és másképpen fogunk viselkedni azzal, aki velünk szemben igazságtalan. Ha igen, akkor a hitünk – amelyet a szenvedés „tüze” újra meg újra próbára tesz –, mindig tovább tisztul.
A krízishelyzetek ugyanis mindig kihozzák belőlünk „a rosszat”, valamit, aminek Urunk szerint nincs helye bennünk. Ezért jó is, hogy napvilágra kerül, ami bennünk lakik, illetve újratermelődik: felismerhetővé, megítélhetővé, kezelhetővé válik; bocsánatot lehet kérni a másiktól, Istentől, és Isten megtisztíthat minket.
Mi segít a kitartásban? Amit már tudunk Istenről, amit már megtapasztaltunk Istennel. Mivel eltérő az életkorunk, az ismeretünk és a tapasztalatunk, a hívő közösség tagjai sokat segíthetnek egymásnak tapasztalataik megosztásával (Zsid 10:36 – 11:1-2,13-16,32-40).
Miről tanúskodik a tanúk „felhője”? Az egyik a lehető legjobbat, a másik a lehető legrosszabbat tapasztalta meg a hitéért. Tanúságtételük nem arról szólt, hogy tessék, így lehet boldogulni, vagy így lehet megbolondulni, hanem hogy Isten boldogít minket, akkor is, ha ezért bolondnak néznek minket. Hitünk végül elnyeri jutalmát (1Pt 1:3-9).