Mt 6:13
És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól…
Probléma
A „Miatyánk” hagyományos fordításaiból úgy tűnik, a mennyei Atyát kérni kell, hogy ne vigyen minket kísértésbe. Van, aki úgy érti: „ne hagyjon” minket kísértésbe esni. Kérdés azonban, hogy miért vinne bele, vagy miért hagyná? És a „gonosz”, amitől szabadulni szeretnénk, vajon a mi gonoszságunk, vagy maga a Gonosz, netán gonosz emberek?
Fordítás
Görög eredeti: Kai mé eiszenenkész hémasz eisz peiraszmon, alla rhüszai hémasz apo tu ponéru.
Formális fordítás: És ne vigyél bele minket próbába / kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól!
Értelmező fordítás: És ne tégy minket próbára, inkább szabadíts meg a gonoszságtól / a Gonosztól!
Szótári-nyelvtani adatok: az eiszagó ige jelentése „belevinni”, alanya a mennyei Atya, aki az egész ima megszólítottja, tehát a „Ne vigyél bele…” pontos formális fordítás; a peiraszmosz főnév kísértést, vagy próbát jelent, attól függően, hogy ki és milyen szándékkal visz bele [eiszagó eisz…], vagy megy bele [eiszerkhomai eisz…] valamibe, vagy szabadít ki valamiből [rhüomai ek…]; az igei alak a peiradzó, ennek a jelentése is „próbára tenni” vagy „kísérteni”.
A második tagmondatban az apo tu ponéru kifejezés – szövegösszefüggéstől függően – vagy az emberben lévő gonoszságra, rosszaságra [to ponéron] vagy az embert kísértő személyes Gonoszra vagy gonosz emberre [ho ponérosz] vonatkozik. A nyelvtani alak és a szövegkörnyezet alapján mindegyik fordítás elfogadható, de a „gonoszság” vagy „a Gonosz” valószínűbb, mint a „gonosz ember”.
Indoklás
A Szentírás szerint csak a Vádló akarja az embert „kísérteni”, azaz bűnre csábítani (2Kor 2:10-11, Jel 3:10). Isten azonban nem kísérthető, nem is kísért senkit, azaz nem csábítható, és nem is csábít bűnre (Jak 1:13, Zsolt 95:7-10), hiszen éppen ő az, aki ki tud szabadítani a kísértésből (2Pt 2:9, Jel 3:10).
Fontos szem előtt tartani, hogy itt nem az élet „megpróbáltatásairól” van szó, és nem is arról, amikor magunktól „csábulunk el” (Jak 1:14), azaz „megyünk bele” – vagy régiesen „esünk” bele – kísértésbe (Mt 26:41, Lk 22:40). Olyan esetekről van szó, amikor maga Isten visz bele egyeseket vagy a népét olyan helyzetbe, amelyben „próbára teszi” (1Móz 22:1, 2Móz 20:20, 5Móz 8:2,16, 13:4, Bír 2:22, 2Krón 32:31, Zsolt 17:3, Jn 6:6, Zsid 11:17 stb.).
Isten csak akkor tesz ilyesmit, ha erre valóban szükség van. Akkor „teszteli” az egyént vagy a népet, ha mindenki számára ki kell derülnie, kiben mi lakik. Ez nem büntetés vagy kegyetlenkedés, hanem a még nagyobb baj megelőzésének módja. A megszentelt, azaz Isten számára elkülönített embereknek ugyanis feladatuk van, amire alkalmassá kell válniuk, hogy hitelesek lehessenek (Róm 5:3-5, 16:10, 1Kor 11:19, 2Kor 8:22, 13:5-6, Fil 2:12, 2Tim 2:15).
A próbát tehát a végeredmény szempontból lehet hasznosnak tekinteni: akármi történik ugyanis, az önértékelésünk közelebb kerül a valósághoz, és hűség vagy hitelesség csak a próbára tevő helyzetekben való kitartás révén fejlődhet ki az emberben (Jak 1:2-4, 1Pt 1:7). A próba folyamata azonban az esendő ember számára sosem kellemes dolog (1Pt 1:6). A bibliai teszt-történetek pedig rendszerint az egyes emberek vagy egy egész nép túlzott önbizalmáról és esendőségéről tanúskodnak.
Jézus szerint éppen ennek a bibliai tanulságnak a levonására van szükség: aki ugyanis tudatában van az esendőségének, az okkal-joggal kérheti Istent arra, hogy ne tegye próbára. Tudja, és ebben a közösségi imában a többi hívővel együtt rendszeresen meg is vallja, hogy mennyire Istentől függ. Várja, hogy eljöjjön az Ő uralma, megvalósuljon az Ő akarata, napról napra az Ő kezében tudja a megélhetését, Tőle várja a bűnei bocsánatát, kéri, hogy ne vigye bele próbára tevő helyzetbe, inkább szabadítsa meg a gonosztól, mert az Övé az uralom, a hatalom és a dicsőség, míg világ a világ. Ezt az embert nem kell külön próbára tenni. Amúgy is elég kísértés és támadás éri, Isten pedig éppen ezektől akarja megszabadítani.
A második tagmondat a „a gonosztól” való szabadulás vágyát fejezi ki. Az egyértelmű fordítást nehezíti, hogy nem eldönthető, a ponérosz melléknév előtt vajon hím vagy semleges nemű határozott névelő áll [ho ponérosz / to ponéron], mert birtokos esetben a névelő és a rag alakja mindekét nemben ugyanaz [tu ponéru]. Tehát vagy gonosz személyre – ilyen emberre (pl. Mt 5:39) vagy magára a Gonoszra (Mt 13:19) gondolhatunk [ho ponérosz], vagy a gonoszságra, rosszaságra [to ponéron] mint erkölcsi magatartásra (pl. Mt 22:18). A nyelvtani alak és a szövegkörnyezet alapján a kérés ugyanúgy vonatkozhat a még bennünk lévő gonoszságra (amit az isteni próba is fel akar fedni), mint a minket kívülről bűnre csábító Gonoszra (aki nem csak próbára tesz, hanem bűnre akar csábítani). A kísértést jelentő „gonosz ember” értelmezés a szövegkörnyezet és a tágabb bibliai összefüggések alapján nem tűnik valószínűnek.
A főnevesített ponérosz melléknév helyett különben egyértelműen a belső gonoszságra utalt volna a ponéria főnév (rosszaság, alkalmatlanság, gonoszság), amit Máté az evangéliumban csak egyszer használt, a Jézust gonoszságból kísértő farizeusokat illetően (Mt 22:18). Elképzelhető tehát, hogy a 6:13-ban azért fordított görögre tudatosan kétértelműen, mert úgy értelmezte Jézus szavait, hogy „minden esetre” gondolt.