Isten nem személyválogató, tehát…?

Róm 2:11
Mert Isten nem személyválogató.

Probléma

A Szentírásban visszatérő téma az igazságos ítélkezés, és ennek részeként az óvás az ún. „személyválogatástól”. Egyes szövegek pedig Istenről állítják, hogy ő „nem személyválogató”. Ezt sokan úgy értik, hogy Isten mindig mindenkivel ugyanúgy bánik, tehát ha XY meggyógyult, sikerrel járt stb. akkor VW is meg fog gyógyulni, sikerrel fog járni – mert Isten nem személyválogató. – Kérdés, hogy ezek a szövegek tényleg megengednek ilyen messzemenő következtetést, vagy másról szólnak?

Értelmezés

A Róm 2:11 egy gondolatmenet része, amely onnan indul ki, hogy Istennek oka van haragudni az emberek bűnei és torz vallásossága miatt (1:18-32), és hogy e téren nincs különbség zsidó és nem zsidó között: egyrészt nincs joguk egymás felett ítélkezni, másrészt Isten mindegyiküknek megfizet a tettei szerint, és vagy büntetni, vagy jutalmazni fogja őket (2:1-10).

Ekkor írja Pál, hogy „Mert Isten nem személyválogató”, és az előző gondolatmenetet részletezi: az ember tettei az alapján lesznek megítélve, hogy mit ismert: a mózesi törvényt (mint a zsidók), vagy csak a lelkiismeret hangját (mint a nem zsidó népek), és hogy engedelmeskedett-e a külső, illetve a belső parancsnak. Nem számít, hogy az illető zsidó vagy nem zsidó, mert Isten nem a származás alapján ítél, hanem a személyes döntések alapján.

Alkalmazás

A Róm 2:11 tehát a szövegkörnyezete alapján nem arról szól, hogy Isten mindenkinek pontosan ugyanúgy viseli a gondját, és ugyanúgy megsegíti az életben. Inkább arról szól, hogy Isten – a származásától függetlenül – mindenkit ugyanúgy meg fog ítélni, az alapján, hogy Isten parancsaiból mennyit tudott, és mennyire engedelmeskedett.

Ugyanez a helyzet az összes olyan szöveggel, amelyben előkerül a személyválogatás témája: egyik sem arról szól, hogy Istennek ugyanúgy kellene bánnia mindenkivel, és nem személyre szabottan viseli a gondjukat.

Minden ilyen szövegben embercsoportok állnak egymással szemben: zsidók és rómaiak (Rom 2:11, ApCsel 10:34), rabszolgák és uraik (Ef 6:9), szegények és jómódúak (Jak 2:1,9). Nem egyének, ezért e szövegek nem egyéni élethelyzetek azonos isteni megoldásáról szólnak.

A téma pedig sosem a gondviselés, hanem mindig az üdvösség lehetősége, az egyetemes isteni ítélet, illetve emberek eltérő kezelése a vagyok helyzetük alapján.

  • Az ApCsel 10:34-ben a kóser zsidó Péter a saját drasztikus látomása után a római Kornéliusz történetét is meghallgatva érti meg, hogy Isten nem személyválogató: „minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszi”.
  • Az Ef 6:9-ben Pál azért utasítja a rabszolgák urait, hogy tegyenek jót, és ne fenyegetőzzenek, mert felettük is van egy Úr, aki nem a társadalmi státusz, hanem a tettek alapján fog ítélni.
  • A Jak 2:1 és 2:9 gondolatmenetében pedig Jakab azt a gyakorlatot nevezi bűnnek, amikor a közösségben megjelenő szegényeket és jómódúakat eltérő módon kezelik, amikor a gyülekezetben ember és ember között az anyagi helyzete alapján tesznek különbséget.

Eleve nem könnyű megérteni és elviselni az eltérő sorsok jelenségét, és hogy Isten személyre szabottan neveli a gyermekeit. De csak mert Isten mással megtett valamit, nem lehet tőle azt követelni, hogy velünk is ugyanazt tegye. És egymástól sem várhatjuk el, hogy amit mi átéltünk, azt másnak is át kell élni, és ha vele nem történik, ami velünk, akkor „biztos” nem olyan jó hívő, mint mi, hiszen elég tudni és elhinni a formulát („Isten nem személyválogató”).