Róm 3:28
…hit által igazul meg az ember, a hit cselekvésétől függetlenül.
Jak 2:24
Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hit által.
Probléma
Pál szerint hit által igazulunk meg, a cselekedetektől függetlenül. Jakab szerint cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hit által. – Melyiküknek van igaza? Ellentmondanak egymásnak egyáltalán?
Válasz röviden
Pál és Jakab nem egymásnak mondanak ellent, hanem másról beszélnek, mert másokkal vitatkoznak.
- Pál arról tanít, hogy a mózesi törvény cselekvésétől függetlenül, a Krisztusba vetett hit alapján nyilvánítja Isten az embert igazzá, ami nem a fáradozásért kapott jogos juss, hanem Isten kegyelméből kapott ajándék.
- Jakab viszont tétlen hívőkkel szemben érvel a jótettek mellett, mert nem elég csupán állítani azt, hogy hiszünk: az igazi hit cselekvő hit, hit és tett együttműködik, a hit tettekben ér célba, az ember hitét a tettei igazolják, így végső soron nem egyedül a hit által, hanem (hitből fakadó) tettei alapján lesz igazzá az ember.
Válasz kifejtve
Pál apostol a Róm 2. fejezetében először azt fejti ki, hogy a nem zsidók a lelkiismeretük, a zsidók a mózesi törvény alapján ítéltetnek meg (2:1-16), majd azt, hogy a körülmetéltség (Isten szövetségének jele) hasznos, de önmagában, a mózesi törvény parancsainak való engedelmesség nélkül semmit sem ér; a származás önmagában nem elég, Isten előtt a belső, szívbeli, lelki körülmetéltség számít (2:17-29). A 3. fejezetben először a zsidóság áldottságáról, Istennek a hűtlen zsidók elleni jogos haragjáról és minden ellenére való hűségéről szól (3.1-8). Ezután kiemeli, hogy nincs különbség, zsidók és nem zsidók mind bűnösök (3:9-19). A mózesi törvény által a bűn felismerhető ugyan, de „a törvény cselekedeteiből” (ex ergón nomú), azaz pusztán a törvénynek való engedelmesség révén senki sem „lesz igazzá” (ú dikaióthészetai, 3:20).
Most azonban „Isten igazsága” [dikaioszüné theú], tehát az, hogy Isten igaznak tart valakit, a „törvény nélkül” [khórisz nomú] „jelent meg”, úgy, hogy emellett a törvény és a próféták is tanúskodnak: a Krisztusba vetett hit által, méghozzá minden benne hívő ember számára, mert „nincs különbségtétel” (3:20-21). Mindenki vétkezett, akár a mózesi törvényt, akár a lelkiismerete szavát szegte meg, ezért mindenki nélkülözi „Isten dicséretét” [tész doxész tú theú, 3:23], azaz Isten senkit sem tud megdicsérni.
Isten mégis mindenkit „ingyen” vagy „ajándékként” [dórean] tesz igazzá „az ő kegyéből” [té autú khariti] azon „váltság révén” [dia tész apolütrószeósz…], amely Krisztus Jézusban, az Istentől rendelt „engesztelő áldozatban” adatott [hilasztérion, 3:24-25 vö. 1Jn 4:10]. Isten tehát igaz, és azt is igazzá nyilvánítja, aki az Igaz Jézusban bízik (3:26), nem a saját vallási teljesítményében.
Ezek után „kizárt” a „büszkélkedés” [kaükhészisz]. Mindegy, hogy valaki zsidó vagy sem, hogy ismeri a mózesi törvényt vagy a lelkiismerete szavát, és hogy részben követi azt – Isten előtt nincs mivel felvágni. Milyen „törvény” által vált lehetetlenné a dicsekvés? Nem „a tettek (törvénye) által” [tón ergón], hanem „a hit törvénye által” [dia nomú piszteósz, 3:27]. Az ember ugyanis hit által igazul meg, a mózesi törvény betartásától függetlenül [khórisz ergón nomú]. A hit tárgya pedig az az Isten, aki igazzá tudja tenni az istentelent is.
Pál a továbbiakban – Jakabhoz hasonlóan – Ábrahámmal példálózik: ha Ábrahámot a tettei tették volna igazzá, lenne mivel dicsekednie – de nem Isten előtt (4:1-2). Jakabhoz hasonlóan ő is az 1Móz 15:6-ot idézi: „Hitt Ábrahám Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.” Pál szerint az, hogy Isten valakit igazzá tesz, nem olyasmi, amiért megdolgozhat, és ami így a jogos jussa lehetne (4:4), hanem Isten kegyéből kapott (4:16) ingyenes ajándék (3:24 vö. Ef 2:8).
Nem az igaz ember Isten előtt, aki mindent megtesz, hanem az, aki tudja, hogy nem tud eleget tenni, de Isten megbocsát neki (4:5-8). Erre pedig – a Krisztus egyszer s mindenkorra hozott engesztelő váltságáldozata révén – zsidónak és nem zsidónak egyaránt lehetősége van.