Róm 7:7-25
…a törvény lelki, én pedig testi vagyok … azt teszem, amit gyűlölök … már nem is én teszem, hanem a bennem lakó bűn … énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, hiszen az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghez vinni azt … nem azt teszem, amit akarok, hanem … amit nem akarok: a rosszat … csak a rosszra van lehetőségem … tagjaimban mások törvényt látok, amely … foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével… Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélet testből?!
Probléma
Ha Pál egyes szám első személyben írt szavait úgy értjük, hogy saját, jelenlegi állapotáról beszél, akkor úgy tűnik, az általános keresztény tapasztalatot fogalmazza meg: a bűn rabságában vergődő, jótettre képtelen, nyomorult emberek vagyunk. Ha igazzá is lettünk nyilvánítva, a természetünk maradt bűnös.
Emiatt azonban sok hívő él tudathasadásos állapotban (egyszerre vagyok igaz és bűnös?), vagy érzi képmutatásnak a hitéletét (Isten igaznak és szentnek lát, pedig nem lettem azzá), így idővel még a bűnbocsánat, a gyónás és az úrvacsora is a bűnnel szembeni tehetetlenség bizonyítékává válhat.
A Róm 7 ágostoni-lutheri-kálvini értelmezésére és a kapcsolódó szövegek hagyományos fordításaira egész teológia épül. – Kérdés, hogy mennyire egyeztethető össze a szövegkörnyezettel, az eredeti szöveggel?
Értelmezés
Először is, ha Pál valóban a saját jelenlegi tapasztalatáról írna, akkor önmagának mondana ellent: mindennek, amit az 5-6. és a 8. fejezetben, és a 7. fejezet első hat versében is tanít.
Szerinte ugyanis a hívő igazzá lett, békessége van Istennel (5:1-2,9,11,19), meghalt a bűn számára, feltámadt Isten számára, új életet élhet (6:2,4), többé nem a bűn szolgája, ezt tarthatja magáról, és eszerint is élhet, mert már nem a bűn uralma, hanem a kegyelem uralma alatt él (6:6,10-11). Végre valóban dönthet a bűn helyett Isten szolgálata mellett, megszentelődhet és végül örök életet nyerhet (6:12-22). A bűntől az ember csak zsoldot kap: a halált, de Isten kegyes ajándéka az örök élet (6:23). A mózesi törvény is csak addig uralkodik az emberen, amíg él, de a Krisztusban hívők, úgymond, meghaltak a törvény számára, megszabadultak tőle (7:1-6).
Az ex-farizeus Pál a „mi”-ről itt vált át egyes szám első személybe, és szólal meg a törvény alatt felnövekvő emberként, aki egykor a törvény nélkül élt, de a törvény által felismerte a bűnt (7:7-9). A továbbiakban a fejezet végéig erről a folyamatról ír. A törvény tehát szent, igaz és jó, parancsai és tilalmai azonban idővel nyilvánvalóvá tették számára a bűn erejét, és önmagával szembeni erőtlenségét (7:9-13). Rájött, hogy „testi” ember, a bűn „rabszolgája”, és szinte törvényszerű, hogy azt teszi, amit nem akar, és nem tudja tenni a jót, amit akar, ezért úgy érzi, nyomorult ember, aki halálra ítélt testben élve kiált szabadító után (7:14-25).
A továbbiakban visszatér hallgatóságának megszólításához („te” és „ti”), és a Krisztusban a Szentlélek által megélhető szabadságot ecseteli (8:1-2), hiszen a hívő már nem „test szerint” él, hanem a Lélek által és szerint (8:4,9,12,14-16). (Megjegyzendő: hogy a „test” itt nem a fizikai test, hanem az ember önmagában, Isten Lelke nélkül; ue. Gal 5:19).
Azért fontos látni, Pál hol vált személyt a levél során, mert a gyülekezeteknek írt leveleit nagy hallgatóság előtti nyilvános felolvasásra szánta, és mert itt is a görög szónoklattan számunkra idegen eszközeivel él. A Róm 7-beli „én” esetében is retorikai eszközről van szó: ilyenkor az előadó egyes szám első személyben beszél, de éppen ezáltal bújik valaki másnak – esetünkben régi, farizeusi önmagának – a bőrébe; a módszer neve görögül proszópopoia („arc-csinálás”), latinul impersonificatio (megszemélyesítés). Ahogy mi magyarok általában „az ember”-ről beszélünk, az angol pedig you-val (te, ön) fogalmaz, úgy Pál kortársai is automatikusan érthették, amikor Pál „én”-re váltva valaki mást jelenített meg hatásos módon: egykori, farizeusi önmagát, amivel zsidó származású hallgatói azonosulni tudtak.
Alkalmazás
A keresztény emberben valóban van feszültség, de erről nem a Róm 7:7-24 ír, illetve a Róm 7:7-24 nem ezt írja le.
- Egyrészt a Szentlélek küzd bennünk a „testtel”, az Isten nélküli életben megszokott, zsigerből jövő motivációkkal és reakciókkal (Gal 5:16-25).
- Másrészt, mivel belekóstoltunk az eljövendő világ erőibe (Zsid 6:5), sőt, isteni természet részeseivé lettünk (2Pt 1:4), „belső emberünk”, „lelki téren” egyre jobban megújul, bár „külső emberünk”, azaz fizikai testünk az öregedéssel folyamatosan romlik (2Kor 4:16 5:2-4).
A Róm 7:7-24 szakasza azonban a mózesi törvény alatt felnövő emberről szól, aki nem képes nem vétkezni, míg a Róm 5-6. és 8. fejezet, illetve a többi szöveg a Krisztusban élő hívőről, aki még képes vétkezni, de már képes nem vétkezni. Ami régen megszokott, törvényszerű volt, az már baleset, és egyre ritkább, mert valóban szabad lett (Jn 8:36). Korábbi identitása ez volt: „bűnös, aki időnként jót is tesz” volt, a mostani viszont ez: „igaz, aki időnként még vétkezik”.
Ha azonban egy újjászületett hívő azonosítja önmagát a Róm 7-ben leírtakkal, mert úgy értelmezi, vagy arra tanítják, hogy ez a normális keresztény tapasztalat, akkor úgy is lesz. Az egész hitéletben, így a megszentelődésben is döntő fontosságú az, amit önmagunkról tartunk, hogy mik voltunk, és mik lettünk (vö. Róm 6:11 Ef 4:20-21 stb.). A Róm 7:14-25 visszaemlékezésként való értelmezése ezért segíthet kiszabadulni egy önmagát igazoló körből, és elindulni a lelki növekedésben, jellemünk igazi átformálódásában (ld. Jn 1:16 2Kor 3:18 4:16 Gal 5:22 stb.)
Más, kapcsolódó szövegek: Róm 5:8 Ef 4:22-24 1Jn 1:10 3:6 5:18 Jak 4:8