Sola Scriptura: Nuda Scriptura?

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont (v.2. 2015.03.30.) PDF

Az Újszövetségben Krisztus és apostolai szavai olyan hatalommal szólalnak meg, amilyet egyetlen későbbi egyházi vezető sem mondhatott a magáénak. Ennek nem mond ellent, hogy az ókori és a kora-középkori egyház szemléletében az apostolok, egyházatyák és egyetemes zsinatok hagyományai szerves egységet alkottak, ahogy a gyökér, a törzs, az ágak és a levelek együtt alkotják „a fát”. Ezért egészen a középkorig senkiben sem merült fel az Írás és az azt magyarázó egyház szétválaszthatóságának gondolata. Az egyház nyugati felében is csak a XII-XIV. sz-ra alakult ki az a krízis, amely a kezdeti harmóniát talán végleg megbontotta.

1. A reformáció előtti folyamatok

A reformációnak bonyolult előtörténete van.[1] Míg a keleti, görög egyház a mindenkori politikai uralom alatt maradt, a nyugati, latin egyház vezetése a világi hatalmak fölé igyekezett kerekedni. A küzdelem eredményeképpen időről időre feszültséggel teljes helyzet alakult ki. Az egyház felső vezetését a XII-XIII. sz-ban időnként maga a megszerzett hatalom korrumpálta, a XIV-XV. sz-ban pedig a felülkerekedő fejedelmek, akik megszerezték az egyházi tisztségek betöltésének jogát, és meg is kérték azok árát. Ezért az egyház képviselői, az Írás felelős magyarázói közé túl gyakran kerültek alkalmatlan és erkölcstelen emberek, akiknek az egyház hitéleti megújulása csak ártott volna, pozíciójuk megtartásáért pedig bármire képesek voltak.

Az egyház botrányos életű képviselői miatt a XII-XIII. sz-i lelkiségi mozgalmak az evangéliumi szegénységben és a prédikálásban látták az igazi tanítványságot (ld. a valdenseket, majd a ferenceseket és a domonkosokat). A XV. sz-i humanisták (pl. Erasmus) a műveletlen alsó papságot, a babonás népi vallásosságot, a bonyolult „skolasztikus” teológiát és a saját reguláikat sem tartó szerzeteseket kritizálták. Számukra a megoldás az Újszövetség tudományos vizsgálata, népnyelvre fordítása, valamint az egyszerű, újszövetségi vallásosság volt, amely mentes a korrupciótól és a szerzetesek túlzásaitól.

Több XVI-XV. sz-i teológus pedig azon kezdett el gondolkodni és vitatkozni, hogy melyik van a másik fölött: az Írás vagy az egyház, a zsinat vagy a pápa? Ráadásul az erősödő államok kezdtek szembefordulni az egyház adóztatási jogával és a papság kiváltságaival. A teológiai probléma így olyan politikai és gazdasági kérdésekkel vegyült, hogy kinek az érdeke számít: a pápáé vagy a császáré, az egyházé vagy az országé?

A pápaellenes teológusoknál a lassú radikalizálódás folyamatát láthatjuk. A XIV. sz-ban az olasz Paduai Marsiglio („Marsilius”) különbséget tett a tisztán isteni és az emberi parancsok, az Újszövetség és a pápa egyházi rendelkezései között, ugyanakkor nem tett különbséget az apostolok tekintélye között Péter javára, az egyház (felelőseinek) fogalmába pedig beleértette az egyszerű papok és hívők tömegét is. A brit ferences, William of Ockham a hiteles tanítás feltételeit igyekezett megfogalmazni: biblikusság, logika, egyetemes egyházi, valamint pápai elismertség. Ugyanakkor azt vallotta, hogy a pápa is része az egyháznak, tehát nem áll fölötte, vitás kérdésekben pedig az egyház egészének kell döntenie. A szintén angol John Wycliffe vezette be a vitába az Írások verbális ihletettségének elméletét, hogy egymással szembe állíthassa Isten szóról szóra diktált könyvét a csupán emberek által alkotott egyházi törvényekkel. Erre alapozva jelentette ki, hogy nincs is szükség az Írásnál többre, és az Írást minden hívő értelmezheti. A kettős predesztináció tanából következő láthatatlan egyház tana segített neki szétválasztani a kiválasztottak közösségét, és azt szembeállítani az intézményes egyházzal (ti. az üldözőivel). A hasonló teológiát valló cseh Jan Hus a XV. század legelején szintén nyíltan vallotta, hogy csak a kiválasztottak érthetik meg az Írást, és alkotják az igazi egyházat, és csak akkor vonja vissza reform-tanait, ha ellenfelei képesek az Írásból meggyőzni azok helytelenségéről, azaz ők is kiválasztottak és az egyház valódi tagjai.

A politikai harcok tehát lassú hasadáshoz vezettek egyház és állam, zsinat és pápa, egyház és Írás, majd egyháztag és egyháztag között. A kor nagy kérdése a hitelességre, majd a bizonyosságra irányult, tudniillik hogy kiben lehet bízni hit és hitélet kérdésében?

Az a gondolat, hogy az Írás értelmét képzett és lelkiismeretes bibliatudósok döntsék el, a humanista műveltségű teológusoknak természetes volt (pl. Lorenzo Valla, John Colet, Jacques Lefévre D’Etaples). Számukra az Írás és az egyházi dokumentumok nyelvészeti, retorikai, történeti kutatása, tehát a tudományos szaktudás fölötte állt az egyházi intézmények és képviselők pusztán tekintélyi közléseinek. Ugyanakkor az erkölcsi nevelés nemes célja érdekében Erasmus, a holland humanista azt kívánta, bár az egyszerű emberek is anyanyelvükön olvas-hatnák az Újszövetséget, hogy „Krisztus filozófiáját” a tiszta forrásból ismerhessék meg.

Velük szemben más teológusok amellett érveltek, hogy az Írás és az egyház egyenrangúak, vagy, hogy az egyház tekintélye nagyobb, mert az egyház kanonizálta az Írást. Bár a teológusok munkáját meg kell becsülni, az egyház, a pápa tekintélye fölöttük áll (Aquinoi Szent Tamás, Heinrich von Oyta, Johannes Gerson, Gabriel Biel, Wendelin Steinbach, John Major stb.).

Összefoglalva, már jóval Luther előtt mindenki az egyház reformját várta, de a XV. század reformzsinatai (Konstanz, Bázel) és az 1512-17-es V. Lateráni Zsinat sem tudtak valódi változást hozni. Az egyház lelki tekintélyének hiteltelensége miatt pedig mindaz megkérdőjeleződött, amire hivatkozott. Az egyik a jogi hagyomány volt, amelyet az egyház egyes korrupt vezetői hatalmuk biztosítása és világi ügyeik igazolására felhasználtak (kánonjog). A másik pedig az a teológiai hagyomány, amely nem csak mélyítette a tudós és a laikus közötti szakadékot, hanem a kor tanítóit is megosztotta (skolasztika). Ezzel pedig el is érkeztünk Martin Lutherhez, aki pontosan a kánonjogi visszaélések és a skolasztikus teológia ellen lépett fel.

2. A reformáció alatti álláspontok

Luther fellépése után a hagyományt illetően négy fő álláspont alakult ki:

• Róma álláspontja az volt, hogy Szentírás és hagyomány egy és egyenér­té­kű, a hit és a hitélet tehát két forrásból fakad. Írás és hagyomány eszerint egymás mellett áll.
• A biblicista radikálisok (anabaptisták, antitrinitáriusok) Rómával és Lutherrel szemben állították, hogy csak a Szentírás a hit és hitélet forrása, minden hagyomány (gyermekkeresztség, háromságtan stb.) elvetendő. Írás és hagyomány eszerint egymással szemben áll.
• A spiritualista rajongók mindenkivel szemben azt állították, hogy csak a Lélek közvetlen kijelentésére van szükség, ezért minden hagyomány, akár az Írás is elvetendő. A Lélek eszerint mindennel szemben áll, Írással és hagyománnyal egyaránt.
• Luther Rómával szemben azt állította, hogy a Szentírás régebbi lévén a ha­gyomány fölött áll, azaz nem egyenértékűek. A radikálisokkal és a rajongókkal szemben azt, hogy Lélek és Írás nem állítható egymással szem­be, illetve a hagyománynak az Írással összhangban levő része szükséges a hitélethez.

Róma és Luther konfliktusának megértéséhez fontos tisztázni, ki mit értett „az egyházi hagyomány” fogalmán. Róma számára az alábbiak mind beletartoztak:

• 1. Az apostolok írott hagyománya (az Újszövetség).
• 2. Az apostolok íratlan hagyománya (ld. titokfegyelem).
• 3. Az egyház írott hagyománya:
• 3.a. az egyházatyák művei,
• 3.b. az Egyetemes Zsinatok hitvallásai és kánonjai,
• 3.c. az egyházszakadás utáni nyugati kánonjog
• 3.d. és a skolasztikus teológia.
• 4. A nyugati egyház íratlan és megtűrt szokásai, népi vallásossága.

Luther vallotta a keresztény hagyomány alaprétegeit (1. 2. 3.a 3.b), de elvetette a kánonjogot a visszaélések, a skolasztikus teológiát filozófiai módszertana (3.c. 3.d), illetve a népi vallásosságot a babonák miatt (4).

Róma a nyugati egyház egész hagyományának nevében, annak intézményes őrzőjeként lépett fel. A gyakorlatban azonban akkor és ott az intézmény nevében és hatalmával olyan emberek hoztak végső döntéseket, akiket inkább anyagi és politikai, mint vallási célok motiváltak. Luther tehát végül azért került szembe azzal az intézménnyel, amelyet kezdetben naiv módon tisztelt (nem a pápa a hibás, hanem a környezete), mert annak méltatlan képviselői az intézményt önmagukkal és saját céljaikkal azonosították, világi hatalmukkal pedig a kezükben tartották. Végül, mivel világi fejedelmek is Luther mellé álltak, és kiközösítése után ő is bennük reménykedett, szükségszerűvé vált a politikai konfrontáció Rómával.

2.1. Luther céljai – eredetileg

Luther a mai napig úgy él a köztudatban, mint „hitújító”, pedig ágostonrendi szerzetesként és a bibliai teológia professzoraként eredetileg csak teológiai vitát nyitott egy sokakat zavaró kérdésben (a búcsúcédulák körüli botrányok). Célja először az volt, hogy védje mindazt, ami a Szentírásban, az egyházatyák írásaiban, a zsinati kánonokban és a pápai rendeletekben van, méghozzá az értelem és a tapasztalat ítélete alapján. Az utolsó háromszáz év skolasztikus teológiájával azon­ban vitatkozni akart.

„A 95 tétel magyarázata” – 1518. eleje (WA 1,529,30–530,8 / LW31:83)[2]:

• „Mivel ez teológiai vita, meg kell itt ismételnem azt a nyilatkozatot, amelyet rendszerint az iskolákban tesznek, hogy lecsendesítsem azokat az egyéneket, akiket talán sért a vita egyszerű szövege. Először bizonyságot teszek arról, hogy egyáltalán semmit nem kívánok mondani vagy védelmezni, kivéve mindenekelőtt azt, ami a szent iratokban van, amit azok megerősítenek; és ami az egyházatyák írásaiból megismerhető, amit a római egyház is elfogadott és megőrzött az egyházi törvényekben és a pápai határozatokban. Azonban ha egy felvetést nem lehet bizonyítani vagy megcáfolni azokból, egyszerűen védelmezni fogom azt a vita kedvéért az értelem és a tapasztalat ítélete alapján, anélkül azonban, hogy elöljáróim ítéletét ezekben a dolgokban megsérteném. Egy szempontot adok hozzá, és ragaszkodom ahhoz a keresztyén szabadság joga szerint, hogy saját ítéletem szerint akarom elutasítani vagy elfogadni Szent Tamás, Bonaventura vagy más skolasztikusok vagy kánon-szakértők egyszerű véleményét, amelyeket szöveg és bizonyíték nélkül védelmeznek. Ezt Pál tanácsa szerint kell tennem: »Mindent vizsgáljatok meg, a jót tartsátok meg!« (1Thessz 5,21)” [Kiemelések: Sz. A.]

2.2. Luther elvei – eredetileg

Ami a tanításbeli tekintély kérdését illeti, Luther számára egyedül az Írásnak volt önmagában is tekintélye, míg az atyák, zsinatok, pápák, teológusok tekintélye származtatott: attól függ, mennyire hűek az Íráshoz.

Luther válasza V. Károlynak a Worms-i birodalmi gyűlés előtt – 1521. április 18. (WA 7,838,4-9 / LW 32:112-113)[3]:

• „Hacsak meg nem győznek engem a Szentírás bizonyságával vagy világos okokkal – mert sem a pápának, sem a zsinatoknak egymagukban nem hiszek, mert bizonyos, hogy többször tévedtek és egymásnak ellentmondtak – kötve vagyok a Szentírás általam idézett igéihez és az Isten igéjébe vetett bizalmamhoz – semmit vissza nem vonhatok, de nem is akarok, mert nem tanácsos, és nem helyes a lelkiismeret ellen cselekedni. Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen. Ámen.” [Kiemelések: Sz. A.]

Ami a teológiai képzést illeti, Luther a reformot az Írás és az egyházatyák tiszta tanításától várta. Mivel az ő korában az Írás tanulmányozása háttérbe szorult az atyák írásai és a skolasztikus bölcselet javára, a teológusoknak először az Írások olvasását ajánlotta, hogy megismerjék az Írás Lelkét, és később minden mást ahhoz tudjanak mérni. Ebben a humanisták „Vissza a forráshoz!” elvét követte. Két saját alapelve, a sola scriptura („egyedül az Írás”) és a scriptura sui ipsius inter­pres („az önmagát magyarázó Írás”) a mai napig félreértésekre ad okot. Luther rengeteget írt, de a két elvet csak néhányszor írta le, munkássága elején, és másra gondolt, mint nemzedékekkel később a „protestáns jelszavak” (az öt sola) megalkotói.

Az „egyedül az Írás” elve az Írásnak, pontosabban az Írás Lelkének kizárólagos uralmára vonatkozott az Írás értelmezésének folyamatán belül. Rájött ugyanis, hogy a saját „lelke” (elképzelései, elvárásai) akadály lehet abban, hogy az Írás mondanivalójára oda tudjon figyelni. Ebben az értelemben hiba bármely nagy tanító, például Augustinus „lelke” által olvasni az Írást. Luther számára a megértés az Írás Lelkének kegyelmes ajándéka, csak utána szabad „nyugodtan teolo­gizálni”.

A sola scriptura tehát nem dogmatikai, hanem hermeneutikai program volt, amely nem a keresztény egyház hagyományaival, a közösségi tekintéllyel és a számon kérhetőséggel vagy a sokoldalú teológiai képzettség szükségességével szemben lett megfogalmazva, mint ma oly sokszor. Arról szólt, hogy tudatában kell lennünk: az Írás értelmezése során rászorulunk annak Lelkére, mert saját „meglátásaink” Isten szavát is túlharsoghatják.

Az „önmagát magyarázó Írás” elve sem azt állítja, hogy az egész Írás mindenki számára teljesen magától értetődő, és nincs szükség tanítókra és hitvallásokra, hanem az Írás saját, belső összefüggéseinek feltárására buzdít. Luther ezt az elvet a számára homályos skolasztikus teológiával, illetve az Írást általában homályosnak vélő humanistákkal szemben fogalmazta meg.

„Minden cikkely védelme és magyarázata” (Assertio…) – 1520 (WA 7,97,20-26)[4]:

• „Mert kívánatos, hogy az Írás mondjon ki döntő ítéletet, ám ez nem lehetséges, csak ha átengedjük az Írásnak a legelső helyet mindazokban, amik az atyáknak adattak, azaz hogy maga legyen a legbizonyosabb, legkönnyebb, legvilágosabb, önmagát értelmező [sui ipsius interpres], mindent és mindenkit megvizsgáló [omnium omnia probans], megítélő és megvilágosító [iudicans et illuminans], amint írva van a Zsolt 118-ban: »A te kijelenté-sed megvilágosítja és értelmessé teszi a kicsinyeket.«”

Továbbá (WA 7,98,40–99,2):

• „Nem akarok mindentudóként kérkedni, hanem azt akarom, hogy egyedül az Írás uralkodjék [solam scripturam regnare], és azt sem az én lelkemből [meo spiritu], sem más emberekéből értelmezni nem akarom, hanem annak saját és önnön lelke által [per seipsam et suo spiritu] akarok értelmet nyerni.”

A két lutheri elv által a Biblia sok, első pillantásra nehéz kijelentése válhat világossá – de nem mindegyik és nem akárkinek. Ne feledjük, hogy Luther – a hívők többségével szemben – teológiai professzor volt, és ő sem értett mindent jól. Ráadásul nem egy olyan bibliai „rágós falat” létezik, amely eltérő fordítást, értelmezést és alkalmazást tesz lehetővé, illetve vitát okoz a mai napig.

Nem csoda, hogy Luther hamar feladta kezdeti optimista elképzelését, miszerint bárki („Herr Omnes”) nekiállhat a Bibliát magyarázni. A parasztlázadás borzalmai, a reformáció radikális irányzataival való vitái és az ókori eretnekségek feltámadása mind arról győzte meg, hogy „magiszteriális” reformációra van szükség. A Biblia tanítását csak erre alkalmas, megfelelően képzett, az egyház által felhatalmazott és számon kérhető tanítókra szabad bízni. Ezt a biblicizmusra hajló svájci reformátorok is felismerték, ezért nem csak az Írás „egyszerűségét” és „világosságát” hangsúlyozták Luthernél jobban, hanem az írásmagyarázat „egyháziasságát” is.

3. A reformáció óta

A reformáció természetesen nem csak megoldott problémákat, hanem teremtett is, és mint minden eszme az egyháztörténelemben, ez is önálló életre kelt.[5]

A XVII-XVIII. század az úgynevezett protestáns ortodoxia kora volt, amelyet száraz hitvallásosság, katolikus- és hagyományellenesség, illetve Luther elveinek átértelmezése jellemezte (biblicizmus). A Biblia lett az egyetlen létező tekintély a hit és hitélet dolgában, amit szó szerint kell érteni. Mintha Isten is bele lett volna zárva a könyvbe.

Ezzel szemben lépett fel a XVIII. századi pietizmus, ami az észhit ellenében a gyakorlati, lelki vallásosságot, a hit érzelmi átélését hangsúlyozta. A mozgalom német ága a belső tapasztalat fókusza miatt nem foglalkozott a hagyománnyal. John Wesley anglikán lelkész azonban teológiai professzor volt, és az óegyházi írókat a reformátoroknál jobban ismerte. Ezért ő, illetve a halála után egyházzá szerveződő metodista lelkiségi mozgalom a tradícióban a helyes írásértelmezés négy kulcsának egyikét látta – az Írás belső összefüggései, a józan ész fénye és a közös keresztény tapasztalat mellett.

A XIX. századra a felvilágosodás a hagyományellenes liberális teológia, illetve a modernizmus a tudományos haladáshit révén állította kihívás elé az egyházat. A katolikus válasz az antimodernizmus volt, amely az egyház, illetve a pápai tekintély megerősítését célozta, a protestáns egyházak pedig vagy beadták a derekukat a teológiai liberalizmusnak, vagy a fundamentalizmus mellett döntöttek. Ez utóbbi, konzervatív teológiai és lelkiségi irányzat a verbális inspirációt, a protestáns ortodoxia biblicizmusát és katolicizmus-ellenességét ötvözi, így negatívan áll a hagyomány fogalmához is. Mivel ebben a lelkiségben a sola scriptura jelen-tése inkább „nuda scriptura”, sok hamis és szélsőséges tanítás talajává is vált.

A XX. század közepén jelent meg az evangelikalizmus, amely ugyancsak konzervatív mozgalom, de a fundamentalizmustól több ponton is eltér, és igen sokszínű. Egyrészt bizonyos – a teremtéssel, a végső időkkel és az egyházrenddel kapcsolatos – tanokat nem tekint az igaz hit jelének. Másrészt ebben a mozgalomban indult el a szabadegyházi lelkiség mai belső problémáinak felismerése, és az ókeresztény egyház iránti intenzív tudományos és hitéleti érdeklődés (ld. Evangeli­cal Ressourcement).

Napjaink protestáns lelkiségét általában – bár nem kizárólag – a sola scriptura szlogen-szintű emlegetése jellemzi. Luther alázatra intő hermeneutikai program-ja büszkén hangoztatott dogmatikai hivatkozásalappá vált. A hit szabályának és az egyetemes keresztény zsinatok hitvallásainak jelentősége az elmúlt két évszázad angolszász vulgár-protestantizmusában szinte teljesen erodálódott, ami új felekezetek és szekták elburjánzásához vezetett. Bárki megteheti, hogy – alkalmasság, képzettség és számon kérhetőség nélkül is – „egyedül” a Biblia szövegére hivatkozva kiálljon tanítani, az Egyháztól függetlenül, a „maga módján” – mint az ókori eretnekek (ld. Tertullianus: „Pergátló kifogás az eretnekekkel szemben”). Ez azonban nem csak az Egyház első évezredének, hanem Luther eszméinek is a félreértése.

Felhasznált irodalom

• Allert, Craig D.: A High View of Scripture? – The Authority of the Bible and the Formation of the New Testament Canon, Baker Academic, Grand Rapids, Michigan, 2007
• Fabiny Tibor: A keresztény hermeneutika kérdései és története – I. prekritikai korszak: az első századtól a reformáció koráig, Budapest: Hermeneutikai Kutatóközpont, 1998
• Gánóczy Sándor – Scheld, Stefan: Kálvin hermeneutikája – Szellemtörténeti feltételek és alapvonalak, Budapest: Kálvin Kiadó, 1997
• Gritsch, Eric W. Isten udvari bolondja – Luther Márton korunk perspektívájából. Budapest: Luther, 2006.
• Ittzés Gábor: Christum treyben – Luther bibliaértelmezése a Szentírás könyveihez írt előszói alapján, Budapest: Luther Kiadó, 2009
• Jedin, Hubert: A zsinatok története, Budapest: Ecclesia, 1998
• Mostert, Walter. Az „önmagát értelmező Szentírás” – Luther hermeneutikájáról. Budapest: Hermeneutikai Kutatóközpont, 1996.
• Szántó Konrád, A katolikus egyház története I-III. Budapest: Ecclesia, 1987
• Tertullianus, „Pergátló kifogás az eretnekkel szemben”, ford. Erdő Péter, in Tertullianus művei, szerk. Vanyó László, Budapest: Szent István Társulat, 1986
• Williams, D. H. (ed): Evangelicals and Tradition – The Formative Influence of the Early Church, Baker Academic, Grand Rapids, Michigan, 2005
• Williams, D. H. (ed): Tradition, Scripture, and Interpretation – A Sourcebook of the Ancient Church, Baker Academic, Grand Rapids, Michigan, 2006

[1] Ld. Jedin, Hubert: A zsinatok története (Budapest: Ecclesia, 1998) 69-91. oldal; Szántó Konrád: A katolikus egyház története I-III. (Budapest: Ecclesia, 1987) I. 550-577. oldal; Gánóczy Sándor, Stefan Scheld: Kálvin hermeneutikája – szellemtörténeti feltételek és alapvonalak (Budapest: Kálvin, 1997) 16-31. oldal.

[2] Eric W. Gritsch, Isten udvari bolondja – Luther Márton korunk perspektívájából (Budapest: Luther, 2006), 44.

[3] Gritsch, Isten udvari bolondja, 71. oldal

[4] Walter Mostert, Az „önmagát értelmező Szentírás” – Luther hermeneutikájáról (Budapest: Hermeneutikai Kutatóközpont, 1996) 8-10. oldal

[5] Williams, Evangelicals and Tradition, 96-98. oldal; Allert, A High View of Scripture? 9-34. oldal