Szinkretizmus

© Békefi Bálint, Apológia Kutatóközpont (v.1. 2023. augusztus 16.) PDF

A szinkretizmus (gör. szünkrétiszmosz ≈ ‘összekeveredés’ szóból) vagy pluralizmus a relativizmussal és a pragmatizmussal egyetértésben hangsúlyozza az emberi nézőpont szerepét a megismerésben, de ebből arra következtet, hogy minden ember igazsága részigazság – a teljes igazságot pedig az rejti, ami ezekben közös, vagy ezek mögött áll. A szinkretizmus elsősorban vallási fogalom, illetve jelenség, de filozófiai példái is vannak.

Nevek és változatok

Politeizmus. A többistenhívő vallások – többek között az ókori egyiptomi, görög, római, illetve a középkorba nyúló skandináv hitvilág, továbbá a hinduizmus bizonyos fajtái – istenségeiket sajátos szerepkörük vagy fennhatósági területük alapján azonosították. Az istenségek tulajdonságait és cselekedeteit illetően sokszor rugalmasabbak voltak. Ebből következően ezek a vallások hajlamosak voltak egymáshoz elfogadóan viszonyulni, a másik istenségeit vagy újként elfogadva, vagy jellemzőbben a szerepkörük alapján megfeleltetve egy már ismert istennek. Így azonosították egyesek például a római Jupitert a görög Zeusszal és az egyiptomi Ámonnal, vagy (meglepőbben) a görög Héraklészt a hindu Balarámával.

Keverékvallások. Több vallásalapító tűzte ki célul azt, hogy az általa ismert vagy becsült vallásokat egyesítse. A különböző vallások tanítóit gyakran egyformán legitim tanítóknak vagy prófétáknak ismerik el, de a teljes igazsághoz fontosnak tartják a saját vallásalapítójukat. Efféle keverékvallásra példa az ókorból a manicheizmus, amelyet Máni (216–274) perzsa filozófus-próféta alapított, ötvözni igyekezvén (többek között) a buddhizmust, a kereszténységet, a zoroasztrianizmust és a gnoszticizmust, az újkorból pedig a szintén perzsa Bahá’u’lláh (1817–1892) által alapított bahá’i hit, amely az összes világvallás közös lényegét hirdeti.

Filozofikus szinkretizmus. A legtöbb vallásnak akadtak a filozófiában is jártas követői. Mivel a filozófia elsősorban logikai levezetéseken, nem pedig kinyilatkoztatáson alapul, többször is megfogalmazódott az a nézet, amely szerint a vallások pusztán a filozófiai igazságok közérthető megfogalmazásai, ezek az igazságok – amelyek alatt legtöbbször a platonizmus valamely változatát kell értenünk – pedig több valláson keresztül is megismerhetők. A késő-ókorban ezt képviselte különböző mértékben a zsidó Philón (Kr. e. 1. sz. – Kr. u. 1. sz.), a keresztény Alexandriai Kelemen (kb. 150–215) és a görög Plótinosz (203–269); a középkorban a muszlim Avicenna (980–1037); a reneszánsztól napjainkig pedig az ún. perennialisták, köztük a magyar Hamvas Béla (1897–1968). John Hick (1922–2012) nagy hatású brit filozófus – tőlük független, kanti alapokon – hasonló módon amellett érvelt, hogy minden vallás ugyanazzal az emberi ésszel felfoghatatlan természetfeletti valósággal kerül kapcsolatba, és ezáltal legitim és üdvözítő (pluralizmus). Azonban tanításaikat szó szerint értelmezve, úgy vélte, mindegyik vallás téved.

Ezotéria. A filozofikus szinkretizmussal párhuzamosan (és azzal összefüggésben) kialakultak a szinkretizmusnak misztikus, ezoterikus változatai is. Az ókorból ide sorolható a gnoszticizmus és a hermetizmus, a középkorból pedig a zsidó Kabbala. A reneszánsz ezotéria ezek felelevenítéséből született, majd inspirációul szolgált az újabb irányzatoknak: a 19. századi teozófiának és a 20. századi New Age-nek. Az ezotériát változatos tanítások jellemzik, de rendszerint hangsúlyt helyez titkos tudás(források)ra, a tudat jelentőségére, paratudományos elméletekre (pl. asztrológia) és a halál utáni életre (ami sokszor reinkarnációt jelent). Emellett gyakran elismeri és keresi a személyes vallásos-misztikus élményeket és a természetfeletti (időnként okkult) megnyilvánulásokat. Az ezoterikus irányzatok mind forrásként, mind hivatkozási alapként számos vallásból merítenek, időnként azok kreatív értelmezésével. Gyakori állításuk, hogy tanításaik összhangban állnak a vallások központi, eredeti vagy mögöttes üzeneteivel.

Érvek

A különféle világnézetek hasonlóságai. A történelem azon időszakaiban, amelyekben az emberek jobban tudatában voltak az övéktől eltérő világnézeteknek, egyesek hasonlóságokat figyeltek meg a vallások között. Ez jelentheti egyrészt a tanításbéli párhuzamokat: gondoljunk a hasonló szerepű istenségekre, vagy az egyistenhitben osztozó világnézetekre, vagy arra, hogy milyen sok vallás hirdeti a halál utáni életet. Másrészt a hasonlóság vonatkozhat a vallások gyakorlati oldalára is (ez a korábban említett John Hick fő érve): eszerint a különböző vallásokban átélhető természetfeletti vagy istenélmények ugyanazt a jellemformáló hatást fejtik ki azzal, hogy a hívek figyelmét a transzcendens felé fordítják. Mindezekből a szinkretisták azt a következtetést vonják le, hogy a vallások végső soron ugyanarról szólnak.

A szinkretizmus gyümölcsei. A szinkretizmus melletti másik fő érvet annak (remélt vagy valós) gyümölcsei jelentik. Ez lehet akár a vallások közötti béke és harmónia, egymás létjogosultságának kölcsönös elfogadása, és a vallások ezáltali vonzóbbá tétele a vallástalanok szemében; akár – a szinkretizmus egyes változatainál – a vallásokon való túllépés és a mögöttük rejlő igaz (filozofikus vagy ezoterikus) hit megtalálása. A két cél nagyon különböző, hiszen az előbbire széles körben vágynak az emberek, az utóbbihoz viszont már eleve szinkretistának kell lennünk, hogy kívánatosnak tartsuk.

Ellenérvek

A szinkretizmussal szembeni legfőbb ellenérvek valójában azok, amelyek az exkluzivizmus melletti érvekként felmerülnek: az eltérő világnézetek közötti mély és feloldhatatlannak tűnő ellentmondások, illetve egyes világnézetek kizárólagos állításai. Ezeken túl egy további ellenvetést érdemes megfontolni: hogy maga a szinkretizmus sem tudja elkerülni azt, amit az exkluzivizmusban kritizál.

A szinkretizmus exkluzivizmusa. A szinkretista törekvések eredménye mindig egy új világnézet megfogalmazása – akár népes panteon, akár misztikus filozófia, akár dualista (manicheizmus) vagy monoteista (bahá’i) keverékvallás. Ezek legtöbbjének jellemzője, hogy valahol ellentmondanak azoknak a világnézeteknek, amelyeket egyesíteni igyekeznek. Sőt, a szinkretizmus definíció szerint ellentmond minden exkluzivista világnézetnek, hiszen éppen az exkluzivizmus tagadását jelenti. Ezért kétséges, hogy valóban tekinthető-e egyesítő, toleráns, integratív törekvésnek, illetve hogy jogosan kritizálja-e az exkluzivizmust annak kizárólagosságáért.

Keresztény értékelés

A Biblia világosan tanítja, hogy Isten az ószövetségi korban a zsidóknak különleges módon nyilatkoztatta ki magát (5Móz 4,32–25), Jézus pedig megtestesülésével egyedi módon ábrázolta ki Istent és tanította az Ő igazságait (János 1,14–18). Azok a vallások, amelyek Isten ó- és újszövetségi kinyilatkoztatását nem ismerik vagy tagadják, legfeljebb részigazságokat tartalmazhatnak. Az evangéliumtól független spirituális élményeknek és tanításoknak megtévesztő és gonosz háttere lehet (Kol 2,8; 1Tim 4,1; 1Jn 4,1–3), az okkult gyakorlatokat pedig Isten mélyen elítéli (5Móz 18,9–12). Az Ószövetség a környező népek isteneit bálványoknak nevezi (Zsolt 96,5), ahogyan Pál apostol is (1Kor 8,4–6; 10,19–20) – de úgy tűnik, ő a görög vallásosságban talált elismerésre méltó elemet (ApCsel 17,22–23). A Biblia komplex módon mutatja be a kinyilatkoztatás nélküli, önálló istenkeresést. Isten természete megismerhető a teremtett világból (Zsolt 19,1; Róm 1,19–20), az emberi szív pedig az örökkévalóság reménységét és az erkölcsöt tárja fel az ember számára (Préd 3,11; Róm 2,15). A bűntől megromlott ember azonban ezeket hajlamos elferdíteni, bálványimádáshoz és erkölcstelenséghez fordulva (Róm 1,21–32; Ef 4,17–19). Nehéz tehát általánosságban megmondani, hogy a bibliai kinyilatkoztatást nélkülöző világnézetek milyen mértékben hordoznak igazságokat, és milyen mértékben fordulnak el azoktól. Ilyesmit csak alapos összehasonlító tanulmány eredményeként lehet kijelenteni, végső ítéletet pedig egyedül maga Isten mondhat.