Vallások

VALLÁSKUTATÁS

JEHOVA TANÚI

UTOLSÓ NAPI SZENTEK

ISZLÁM

HINDUIZMUS

BUDDHIZMUS

EZOTERIKA

EGYÉB VALLÁSOK

GY.I.K.

Mi a vallás?

A vallásnak nincs mindenki számára elfogadható, végleges meghatározása. Először is, kérdés, hogy létezik-e „a vallás”, mint olyan, vagy csupán egyes, konkrét vallások léteznek? Másodszor, a vallások világa összetett jelenség, amit sokfelől lehet vizsgálni és meghatározni, például az egyéni és társadalmi szerepe, vagy a különféle megjelenési formái alapján. Idővel a történeti, filozófiai, szociológiai, pszichológiai és más megközelítések önálló vallástudományi ágazatok létrejöttéhez vezettek, ezért létezik vallástörténet, vallásfilozófia, vallásszociológia, valláspszichológia – mind saját kutatási területtel, módszertannal és meghatározással. Persze nem csak tudományos, hanem magánvélemények is léteznek a vallásról és mibenlétéről. Ennek a szubjektív spektrumnak az egyik vége szerint a vallás veszélyes ostobaság, a másik vége szerint a vallás az emberi természet része.

Gyakori kérdések

Hány vallás létezik?

Az emberiség ismert történelme során rengeteg vallási irányzat jött létre. Konkrét számot több okból is nehéz lenne megadni. Először is, kérdés, hogyan definiáljuk a vallást, és hogy a vallásokon belüli irányzatokat külön számoljuk-e (pl. kereszténység = katolikus, ortodox, protestáns stb.). Másodszor, vallások folyamatosan jönnek létre és szűnnek meg. A legtöbb ókori és középkori vallási irányzat napjainkra kihalt, ugyanakkor emberek ma is alapítanak vallásokat. Az egyik típus a nagy vallásokból válik ki, a másik több vallást próbál ötvözni, a harmadik pedig ún. privát vallásosság, számtalan megjelenési formával. Egyesek eszméi megmaradnak magánhasználatban, tehát nem is tudunk róluk. Mások eszméi hosszabb-rövidebb időre több-kevesebb követőre találnak, majd eltűnnek. A vallások világa tehát az emberi kultúrával együtt folyamatosan változik, mire összeállítunk egy listát, kezdhetjük újra.

A vallás idejétmúlt?

A vallás elhalását vagy felszámolódását jövendölő elméleteket maga a történelem cáfolja. Vallási irányzatok halnak ki és jönnek létre ma is, illetve vallási formák válnak idejét múlttá vagy öltenek korszerű alakot – akár nemzedékről nemzedékre. A vallásosság tehát átalakul, de a vallás megmarad. Amíg az ember felteszi az alapvető világnézeti kérdéseket, hogy honnan és miért van a világ, létezik-e Isten, mi az élet értelme, mi helyes és helytelen végső forrása, van-e az embernek lelke, mi történik vele a halál után, addig – a válaszoktól függetlenül – lesz vallás is. Ezekre a kérdésekre ugyanis a tudomány a saját módszertana miatt eleve nem tud válaszolni, a művészet pedig pusztán a válaszok kifejezésmódja. És amíg a társadalomban lesznek ilyen emberek, és egymásra találnak, lesznek vallási közösségek is.

A vallás veszélyes?

A vallások sokszínű világában kevés olyan közösség vagy mozgalom létezik, amelynek a hiedelemvilága és hitgyakorlata az egyénre vagy a társadalomra „veszélyesnek” ítélhető. Tipikusan ilyenek a tagjaikat öngyilkosságba hajszoló, fizikailag vagy mentálisan megbetegítő, anyagilag vagy szexuálisan kihasználó, illetve kívülállókra támadó szekták. Nagyobb, kultúrateremtő vallások esetében a történelem során leginkább az okozott akár fegyveres konfliktusokat, ha a politikai-gazdasági érdekek vallási alapú feljogosítást kapnak. Ez vagy politika és vallás szerves egysége miatt fordul elő (ld. iszlám), vagy a vallási parancsok, elvek ellenére (ld. kereszténység, buddhizmus).

A vallás és a vallási különbségek tehát – a nyelvi, etnikai stb. különbségekhez hasonlóan – jól felhasználhatók nem vallási célokra. Mindig is voltak és lesznek olyan emberek, akik tetteikben a vallásukra hivatkoznak, de vallásuk parancsait nem ismerik vagy kiforgatják, ezért gyakorlatilag ön- és közveszélyesek. A lelkileg nem egészséges ember ugyanis a vallását sem tudja egészséges módon megélni, és ha hatalomhoz jut, rengeteg kárt tud okozni – a saját vallásának is. Ez azonban nem Istenről, a vallásról vagy a vallásosságról szól, hanem egyesekről, akik a legszentebbet is fel tudják használni a mocskos, őrült vagy naiv céljaik érdekében.

Mindez alapján a vallás-ellenes emberek hozzáállása is érthető. Személyes negatív élményeik vagy a vallásokétól eltérő etikai álláspontjuk miatt egyoldalú a vallástörténet-értelmezésük. Úgy vélik, hogy „a vallás” nem pusztán értelmetlen, hanem káros. Korlátozza az egyéni szabadságot, hátráltatja a tudomány fejlődését, veszélyezteti a békét stb. Ugyanilyen alapon azonban a vallásos emberek is „veszélyesnek” ítélhetik a vallás-ellenességet. Ugyanannyi, ha nem még több bűnt követtek már el arra hivatkozva, hogy nincs Isten, és nem lesz számonkérés, mint Istenre hivatkozva.

A vallás tudománytalan?

Először is, konkrétan melyik vallást illetően merül fel ez a kérdés? Az egyes vallásoknak ugyanis igen eltérő világképük van, az embert körülvevő világot igen eltérően szemlélik és értelmezik, pl. Isten teremtett mindent, vagy a világ maga az istenség, vagy minden csupán illúzió, az egész egy büntetőtelep stb. A világkép pedig meghatározza, hogy híveik a környező világot mennyire akarják egyáltalán, és milyen szinten képesek kutatni.

A mai értelemben vett tudományos módszertan például a bibliai világkép alapján, keresztény hatásra alakult ki, a módszertant kidolgozó európai tudósok többsége gyakorló hívő, sokuk szerzetes volt. Mivel módszertanuk a fizikai világ működésének leírására lett kidolgozva, a tudomány a teremtés vagy a csodák igazolására vagy cáfolatára nem is alkalmas – éppen a saját módszertana miatt. A tudományt és a kereszténységet szembeállítani tehát eleve értelmetlen dolog.

Manapság más vallások hívei is igyekeznek ősi szentírásaikban kimutatni a mai nyugati ember számára oly fontos tudományos ismereteket, de ez anakronizmus. A Védáktól a Biblián át a Koránig minden szentírás a mai értelemben vett tudomány előtti korból származik. Egyik sem „tudományos” mű, még ha tesz is olyan kijelentéseket, amelyek mai tudományos szempontból elfogadhatók. Tudomány és vallás viszonyában egy konkrét vallás általános világképe a döntő, hogy minek tekinti a világot (pl. szabad-e, lehetséges-e, érdemes-e kutatni, valóságos vagy csak illúzió), illetve hogyan írja le az ember és a fizikai világ viszonyát (pl. az ember felelős-e érte, tovább alakíthatja-e, vagy meg kell tőle szabadulnia, túl kell rajta lépnie)?

Istenben hinni nem irracionális dolog?

Az „irracionális” jelentése értelemnek ellentmondó, vagy értelemmel fel nem fogható, értelemmel nem igazolható. Egyfelől Istenben hinni nem mond ellent az értelemnek, mert értelmes érvek szólnak Isten létezése mellett. Másfelől Isten lénye és bizonyos tulajdonságai (örökkévalósága, mindenütt jelenléte) teremtmények számára ugyan értelemmel fel nem fogható (nem tudunk belegondolni), de ez a természetes, hiszen a teista definíció szerinti Teremtő a lét más, önálló kategóriájába tartozik. Harmadszor, nem csupán Isten létezése, hanem a nem létezése is ugyanolyan igazolhatatlan mindenki számára kényszerítő erővel. Isten létezését és működését ugyanis a hívők nem csupán elvi alapon vallják, hanem tapasztalják is.

Istenben hinni nem szubjektív dolog?

A „szubjektív” jelentése a pszichológiában „a személy által átélhető, hozzá tartozó”, a filozófiában „az egyénből eredő, az egyéni megismerésre jellemző”, általános értelme szerint „egyéni véleményen, érzésen alapuló”, rosszalló értelemben „elfogult, nem tárgyilagos, egyoldalú”. A szó lélektani és bölcseleti és általános értelmében tehát az istenhit nem is lehet más, mint szubjektív, hiszen Istennel személyesen kell találkozni, ez a találkozás általában egyedi élmény, amelyről csak egyéniségünknek megfelelően tudunk beszámolni. A szubjektív szót akkor van jogunk rosszalló értelemben használni (szubjektivizmus), ha okunk is van rá, pl. ha az egyoldalúságnak, az elfogultságnak, a tárgyilagosság hiányának a jeleit is látjuk. Más kérdés, hogy az istenélményről hogyan lehet mindenki számára tárgyilagosan, elfogulatlanul és többoldalúan beszélni?

Istenhit azonban nem csupán egyénekben ébredhet, pl. a Biblia többször is beszámol sokak közös természetfeletti élményéről. A közös élménybeszámoló sem zárja ki azonban, hogy „csak” szubjektívnak tűnjön. A régészeti emlékektől a modern videófelvételig semmi sem képes mindenki számára minden kétséget kizáróan „igazolni” a történtek valóságát. Még ha ez lehetséges lenne, akkor is más elfogadni egy dolog lehetőségét vagy valószínűségét, mint fel- és elismerni a személyes jelentőségét, és ennek megfelelő döntéseket hozni. Hinni és nem hinni, tehát mások istenhitére, istenélményére reagálni ugyanúgy „szubjektív” dolog. Személyes, egyedi és egyéni. Mi más?

Istenben hinni nem menekülés a valóság elől?

A valóság mindenkinek probléma: értelmezésre, kezelésre szorul. Az emberiségnek pedig ősi és egyetemes tapasztalata, hogy a valóság több, mint amit az érzékeinkkel fel tudnánk fogni, hogy a látható világ mögött egy láthatatlan világ is van. Ennek a transzcendens világnak a mibenlétéről, hollétéről, tulajdonságairól és lényeiről természetesen sok és sokféle elképzelés született. Nyilvánvaló azonban, hogy a valósággal való megküzdésben egészen más szerepe lehet egy világteremtő és gondviselő Örökkévalóba vetett hitnek, mint a tündérekbe vagy a bolygókba mint sorshatalmakba vetett hitnek. Igaz, hogy az egyes ember számára bármelyik szolgálhat a valóság elől való menekülésként, ugyanúgy, mint a láthatatlan világ létezésének tagadása.

Az Istenben való nem hit alapja rendszerint a megtapasztalás hiánya (pl. imameghallgatás híján leszűri a következtetést, hogy „Isten nem is létezik”), vagy egy számára negatív istenkép miatt Isten elutasítása (pl. „Ha Isten ilyen, nem kérek belőle”). Az Isten létezésébe vetett hit alapja sokféle lehet. Van, aki mindig is érezte, tudta, hogy létezik; van, aki szükségszerűnek tartja a létezését, és van, akinek pozitív – drámai vagy hétköznapi – tapasztalata is van arról, hogy Isten hatást gyakorol a lelkére, az életére.

Istenben hinni nem a gyengék mankója?

A vallás – egészségesen megélve – választ ad az ember alapvető világnézeti kérdéseire, okot ad a reménységre, energiát a mindennapokhoz, akaratot a döntésekhez, mintát a kapcsolatokhoz, erőt önmagával szemben. Ilyesmire pedig nem csak „a gyengéknek” van szükségük. A hívő ember számára a hite nem mankó, hanem a gerince.

Az istenélmény nem csupán pszichés élmény?

Ha „Isten” fogalma alatt a teista értelemben vett természetfeletti, örökkévaló Lényt értjük, akkor a vele való találkozás, az imádkozás szükségszerűen személyes, lelki élmény, amely pszichológiai, neurológiai eszközökkel leírható, vizsgálható. Az Istennel vagy más emberrel való beszélgetés ugyanazokat az agyi területeket aktiválja, ugyanazokat a kognitív és emotív funkciókat igényli. Léteznek olyan pszichés betegségek, amelyek miatt az elme nem létező dolgokat és személyeket lát, de az elme működési zavara nem korlátozódik a láthatatlan lényekkel való kommunikációra. Különben teljesen egészséges emberek is beszámolnak istenélményről, és bár a reakciójuk mentális, idegrendszeri vagy fizikai szinten is leírható, ez nem bizonyítja, hogy maga az élmény „csak” pszichés, neurológiai vagy szomatikus eredetű lenne. Magát az élményt nincs módunk vizsgálni, csak az emberi reakciót, és az utóhatást, az élménynek az ember viselkedésére, sorsára gyakorolt hatását.

Az istenélmény minden vallásban ugyanaz?

Természetesen nem. Az Isten, istenség vagy istenek létezését állító vallások mind másképp írják le magát Istent, és hogy milyen kapcsolatban lehet vele lenni. Csak egy Isten létezik, vagy sok? Személyes (valaki) vagy személytelen (valami)? Közeli vagy távoli, illetve megközelíthető vagy távol tartja magát? – Ahány vallás, annyi válasz, és egy-egy állítás (pl. hogy Isten gyermekei lehetünk) az egyik vallásban világra szóló jó hír (kereszténység), a másikban megbocsáthatatlan istenkáromlás (iszlám), a harmadikban érdektelen, értelmezhetetlen (buddhizmus). Bárkire, így Istenre is igaz, hogy a róla alkotott képünk és a hozzá való viszonyulás lehetőségei meghatározzák a vele kapcsolatos élményeinket, tapasztalatainkat.

A sok vallás nem mind az egyetlen Istenről szól?

Manapság népszerű az elképzelés, hogy Isten csak egy van, de sok néven ismerik, és végül is mindegy, hogyan szólítjuk. A kérdéssel és ezzel az elképzeléssel az a probléma, hogy (1) sok vallás van, de (2) csak egy részük vallja, hogy „egyetlen Isten” létezik, ráadásul (3) mindegyiknek más képe van arról, hogy „I/isten/ek/ség” alatt mit ért. Konkrét „személy” vagy vagy „a végső valóság”, vagy maga „a lét”, vagy „a sors”, vagy szellemi „erők”…?

A vallások lényege ugyanaz?

Nem, ha figyelembe vesszük, maguk a vallások hogyan határozzák meg a saját lényegüket. A vallások „lényege” ugyanis igen eltérő, hasonlóságot csak a rokon vallások között találunk. Az izraelita vallás lényege az Örökkévaló, a választott nép, az Írások parancsai és az eljövendő kor reménysége. A keresztény hit lényege – mindezen felül – Jézus messiás volta, halála és feltámadása révén az örök élet ajándéka. Az iszlám lényege az Allahnak és Küldöttének való feltétlen engedelmesség. A buddhizmus lényege az illúziókból való felébredés Buddha, a Tan és a Közösség révén. Stb.

Ha tehát az egyes vallásokat nézzük, Krisztus evangéliuma, Mohamed és az iszlám, a Buddha és a felébredés – és a többi „lényeg” – egymással nem azonosítható, egyszerűen külön világok. Ha pedig „a vallás” lényegét akarjuk megfogalmazni, a probléma ugyanaz: csak egyes vallások léteznek, és nincs „közös lényegük”, csak hasonló funkcióik és jelenségeik.

A vallások végcélja ugyanaz?

Nem, mert minden vallás abból indul ki, hogy az ember bajban, van, de eltérően határozza meg a problémát, ezért a megoldást és az odavezető utat is másban látja. Ha az önálló vallásokat nézzük, mind külön hegycsúcsokra felvivő utak: pl. örök élet Istennel Krisztus evangéliumában, feloldódás a személytelen istenségben egyes hindu irányzatokban, lélekvándorlás helyett egyszer s mindenkorra meghalás a buddhizmusban stb.). Csak az egyes vallásokon belüli irányzatokat lehetne egyazon csúcsra vivő különböző utakként felfogni (pl. a különböző buddhista iskolák mint a nirvánába vezető utak).

Vallási tolerancia – mi is a valódi tárgya?

Korunkban a sok szélsőséges jelenség miatt érthető módon vallási téren is fontossá vált az „élni és élni hagyni” elve. A tolerancia szó jelentése azonban „türelem”, és nem elvtelen vitakerülés vagy eszmék felületes összemosása, amivé manapság a fogalom vált. Toleranciára, azaz türelemre eleve akkor van szükség, ha létezik konfliktus, ha nem értünk egyet. A tolerancia tárgya ugyanis a másik ember, feltétel nélkül – de nem feltétlenül a másik eszméi. Ez utóbbiakon lehet vitatkozni a másik ember iránti türelemmel, tisztelettel is – bár erre valóban nem mindenki alkalmas.

Az intolerancia tárgya is a másik ember, de éppen az eszméi miatt. Furcsa módon „a tolerancia hívei” sokszor válnak intoleránssá emberekkel szemben, akik nem tudnak egy-egy eszmét elfogadni, vagy hogy minden eszmét egyformán el kellene fogadni. Ez is arra mutat, hogy a tolerancia önmagában kevés. Az „eszmei ellenség” iránt szeretetre van szükség: ember és eszméi szétválasztásának képességére.