Világnézetek

Egy világnézet akkor ér valamit, ha az elmélet és a tapasztalat összhangban van, ha érthető és élhető, ha az élet legfontosabb kérdéseire választ tud adni, és erőt is ad az etikai döntésekhez, illetve ha képes elviselni a felfoghatatlan létezését.

Világképünk az életünk része, ezért változásokon megy át, de idővel ki kell alakulnia, akárcsak nekünk. Tudnunk kell, hogyan működik a világ, és benne mi magunk, és képesnek kell lennünk tanulni mindabból, amit az élet hoz – akár változnunk kell, akár hűnek kell lenni önmagunkhoz. 

Természetesen nem. A világnézetünket nekünk kell kialakítanunk, és mi vagyunk érte a felelősek, mert az, ahogyan a valósról, az értékesről és a helyesről, másokról és önmagunkról gondolkodunk, döntően kihat a kapcsolatainkra. Megjelenik a magatartásunkban, a tetteinkben és a szavainkban, azaz a jellemünkben. Ezért jelentünk mások számára pozitív, semleges vagy negatív élményt. És nekünk sem mindegy, más hogyan látja a világot, és benne minket.

A fogalom alatt ma általában vagy semleges világnézetet értenek, amely nem ütközik más világnézetekkel, vagy a saját világnézet tudatos, szándékos figyelmen kívül hagyását, ami tudományos módszertani elvárás.

A világnézet azonban természeténél fogva állásfoglalás bizonyos nézetek mellett, ezért egyúttal állásfoglalás más nézetekkel szemben. Például vagy hiszünk Isten létezésében, vagy nem, vagy támogatjuk a halálos ítéletet, vagy nem. Ebben az értelemben nem létezik „semleges” világnézet, csak bizonytalan, vagy fel nem vállalt, vagy felfüggesztett álláspont. Nem  világnézeti „semlegesség” tehát, ha még nem igazán tudjuk, mit gondoljunk, vagy hogy nem merjük elmondani, amit valójában gondolunk, vagy hogy úgy teszünk, mintha nem lenne saját véleményünk, vagy annak nem lenne jelentősége.

Mivel a világnézetünk kihat arra, ahogyan a dolgokat látjuk, vizsgáljuk, értékeljük, a természet- és a társadalomtudományokban kialakult az ún. módszertani ateizmus vagy agnoszticizmus. Nem ateistává vagy agnosztikussá kell lenni, hanem a kutatás módszertanának megválasztása és az eredmények helyes értékelése érdekében egy időre tudatosan figyelmen kívül kell hagynunk a saját világnézetünket. Erre azonban éppen azért van szükség, mert az nem semleges. Valójában a világnézetünket éppúgy nem tudjuk eldobni, mint a kezünket, hiszen előítéleteink – korábbi tapasztalataink és megfontolásaink – nem csak vannak, hanem a kutatás szerves részét képezik.

Saját világnézetünk önkéntes figyelmen kívül hagyása tehát vagy szakmai elvárás vagy társadalmi nyomás hatására történik. Éppen azért, mert a szakma, illetve a társadalom – bizonyos világnézeti kérdésekben – egyáltalán nem „semleges”, hanem egy bizonyos világnézetet preferál a többivel szemben.

A világnézet, és egyáltalán az életről való gondolkodásmódunk három szintből áll, amelyek között szerves kapcsolat van. A legfelső szint az, amit a valóságról gondolunk, ebből következik a második szint, hogy mi értékes vagy értéktelen, és ebből következik a harmadik szint, hogy mi helyes és helytelen. A valóságról és annak természetéről szóló tudásunk, vélekedésünk és tapasztalatunk határozza meg tehát az erkölcsi viselkedésünket, így az egész életünket.

Az egyik felfogás szerint csak relatív etika létezik. Helyes és helytelen meghatározója az egyén, a társadalom vagy az evolúció. Ezért részben eltérő és folyton változó a társadalmak etikája. Vagy az aktuális hatalom, vagy a tömeg, vagy az egyéni tetszés, érdek vagy ösztön dönt. – A másik felfogás szerint létezik objektív, egyetemes értékeket képviselő, mindenkire kötelező érvényű etika, amelynek a forrása Teremtő. Ezért léteznek minden kultúrában érvényes, közös értékek is. Ezeknek pedig – ellentét esetén – felül kell(ene) írniuk az aktuális hatalom döntéseit, a tömeg akaratát vagy az egyéni tetszést, érdeket és ösztönt. – A két felfogás közötti különbség alapja végső soron a valóságról, Istenről alkotott eltérő kép.

Ha a „minden relatív” állítás valóban mindenre érvényes lenne, így az igazságra is, akkor abszolút kijelentés lenne, egyúttal önellentmondásos, értelmetlen kijelentés. – Az életben valóban rengeteg dologra igaz, hogy viszonyítás kérdése, hogy attól függ, honnan nézzük. Mégis létezik helyes és hibás számítás, igazmondás és hazugság, közös értékek és társadalmi számonkérés. Ez persze mind viszonyítás kérdése, hiszen minden egy viszonyrendszeren belül létezik, de nem is ez a probléma. Csak az lehet ugyanis „abszolút”, aki a világunkon kívül és nélküle is létezik – ő Isten, aki maga az igazság.

Az egyik tipikus, ateista felfogás szerint az életnek önmagában nincs értelme, értéke, sem jelentősége. Csak az anyag létezik, véletlenül létrejöttünk, és így vagy úgy, de el is tűnünk, tehát nekünk kell kihozni valamit az életből, nekünk kell kitalálni a saját életünk értelmét, értékét és jelentőségét.

A másik tipikus, teista felfogás szerint az életnek eleve van értelme, értéke és jelentősége, mert maga az élet ajándék, aki adta, értelmes lény, és mivel önmagához hasonlóvá teremtett minket, ezért keressük az élet értelmét, értékét és jelentőségét, még akkor is, ha nem hiszünk őbenne.

Az Isten létezését állító és tagadó embereknek mind vannak érveik és élményeik, amelyek sokak számára meggyőzően igazolják, hogy a világképük miért helyes. Olyan érvet vagy élményt azonban még senki sem tudott felmutatni, amely mindenki más számára is kényszerítő erővel és minden más lehetőséget kizárva bizonyítani vagy cáfolni tudná Isten létezését.

Nem azért, mert a teista vagy az ateista mind bolond (nem képes összerakni a képet) vagy logikátlan (nem tudja megfelelően összerakni a képet) vagy gyáva (nem mer szembesülni a képpel). Sokkal inkább azért, mert Isten – a teista definíció szerint – nem tartozik a mi világunk létezői közé, a bárki számára valahol, valamikor valamiképpen érzékelhető és a szokott módon értelmezhető, vizsgálható dolgok, lények és jelenségek közé. Csak személyes út vezethet egyik világnézetből a másikba, de éppen ettől hiteles. Isten is egyénekkel találkozik, és egyéneknek kell találkozniuk Istennel.