Tanulmányunk Jehova Tanúi vallásának történeti hátterét, az Őrtorony Társulat legfontosabb tanításait és ezek kritikáját, a hitéleti-életviteli sajátosságainak pozitívumait és negatívumait mutatja be dióhéjban. Az itt csak érintett témákról külön tanulmányaink is készülnek, ld. Isten neve, Új Világ fordítás, Kell hinned a Háromságban? Kereszt vagy kínoszlop? stb.

1. Háttéradatok

Jehova Tanúi gyökerei a 19. sz. első feléig, a millerita mozgalomig nyúlnak vissza. William Miller és társai 1843-ra, majd 1844-re jósolták Jézus visszajövetelét, és „a nagy csalódás” után a mozgalom szétesett és több adventista irányzat jött létre. Az egyik – újabb dátumokat kiszámoló – Second Adventist csoport tagja lett Charles T. Russell (1852-1916), majd a Nemzetközi Bibliakutatók (International Bible Students) mozgalmának vezetője és a „Sioni Őrtorony, Krisztus Jelenlétének Hírnöke” (Zion’s Watch Tower & Herald of Christ’s Presence) folyóirat alapítója. A későbbi „teokratikus szervezet” teológiai alapjait Russell fektette le (a Háromság, a lélek és a pokol tagadása, a hű és értelmes rabszolga). A 2. elnök, Joseph F. Rutherford (1869-1942) idején, 1931-ben felvették a „Jehova Tanúi” (Jehovah’s Witnesses) nevet (Ézs 43:10), 1935-ben pedig bevezették a hívők két – földi és égi reménységű – osztályának a tanát. Még Russell alapította az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulatot (Watchtower Bible and Tract Society), amely a szervezet „bibliai irodalmát” sok nyelven és óriási példányszámban terjeszti (ld. „Az Őrtorony”, „Ébredjetek!”).

Jehova Tanúi központja 2016 óta Warwick (New York), hivatalos weboldala jw.org. 2025-ban a tagsága 241 országban meghaladta a 9.2 millió főt. Magyarországon 278 gyülekezetben kb. 21.000 tag van. A tagság régóta stagnál: évente megkeresztelnek kb. 1000 embert, de kb. ugyanennyi ki is lép.

2. Sajátos tanok és kritikájuk

2.1. Új világ fordítás

A „Szentírás – Új világ fordítás” (ÚVF) eredetileg angolul lett kiadva New World Translation of Holy Scriptures címen (1950/1984/2013), az első teljes magyar kiadás 2003-ban, majd 2017-ben jelent meg. Az ÚVF pontos és megbízható fordítás, fő sajátossága, hogy 237 helyen helyreállította Isten személynevének („Jehova”) újszövetségi használatát. 2026-ra 327 nyelven, több mint 256 millió példányban nyomtatták ki, és díjmentesen eljuttatják bárkinek.

• Az Őrtorony Társulat (ŐT) azért ad ki saját bibliát, mert nem talált olyat, amely híven tükrözné a saját tanait. Az ÚVF nyelvezete modern, de a sajátos Őrtorony-szókincsen túl teológiailag manipulált bibliaferdítés, amit még a hasonló teológiát valló felekezetek sem használnak, okkal.
• Ahol a bibliai szöveg ellentmond a Társulat nézeteinek, ott a nyelvtani és a szótári adatokat figyel­men kívül hagyja, érdeke szerint szó szerint vagy körülírva fordít, jelzés nélkül kivesz vagy betold szavakat szinte minden olyan szövegben, amelyek pl. Jézus Isten és a Lélek személy voltáról, a hívők közös reménységéről és a halál utáni tudatos létformáról szólnak.
• A jóhiszemű olvasó nem képes megítélni, mikor olvassa Isten szavát és mikor a Társulatét. A Társulat az 1950 óta egységesen negatív nemzetközi szakmai kritikára sosem tudott érdemben felelni, hiszen nincs szakmai hitelessége. A kiadványaiban olvasható valós adatokat a keresztény bibliai és teológiai szakirodalomból ollózzák össze.

2.2. Jehova

Istennek van személyneve (JHVH), amit a zsidók csak babonás félelemből nem ejtettek ki, így helyette Adonáj-t (az Úr) olvastak. Mivel írásuk a magánhangzókat nem rögzítette, a JHVH kiejtése feledésbe merült. A középkorban az adonáj szó magánhangzóival egé­szí­tet­ték ki, így keletkezett a „Jehovah” változat. Nem a Név pontos kiejtése, hanem a használata fontos, mert az részesül megmentésben, aki „Jehova nevét hívja segítségül” (Róm 10:13). Az Újszövetség eredeti görög szövege is tartalmazta Isten nevének héber betűit (JHVH), de ókori keresztények kiirtották a szövegből, a küriosz (az Úr) vagy theosz (Isten) szóval pótolták. Így lett Jézus összetéveszthető Jeho­vával, és ezért alakult ki a háromságtan.

• A zsidók a Nevet nem babonából, hanem a tapasztalataik miatt tisztelték, és nem akarták fölöslegesen kiejteni. A JHVH nem hétköznapi értelemben személynév, hanem a létigéből képzett leíró név, jelentése „Örökkévaló” vagy „Éltető”. A „Jehovah” középkori olvasati hibából keletkezett teológiai műszó, héber füllel ugyanolyan képtelenül hangzik, mint nekünk az iSTeN és az UrAm szavakból az „USTAN”. Yahveh/Jahve alakban minden egyház használja és tiszteli, de tekintettel vannak az apostoli gyakorlatra.
• A görög Újszövetség fennmaradt kézirataiban egyetlen héber betű sincs, nemhogy a JHVH. Nincs történelmi nyoma a Név kicserélésének sem: csak a Társulat állít be bizonyítatlan feltételezéseket tényként, azaz rágalmaz.
• A „Jehova” a „Keresztény Görög Iratok”-ban 237-szer szerepel, de csak 82 olyan Ósz-i szöveg idézete, amelyben van JHVH, az összes többi önkényes változtatás. A bibliai kéziratok tanúsága szerint az Újszövetség Úrnak és Istennek nevezi az Atyát és a Fiút is. A Társulat cseréli ki az Isten és Úr szavakat Jehovára ott, ahol ezzel szétválaszthatja Isten és Jézus lényét, máshol nem (vö. 1Kor 12:3). Ez nem „helyreállítás”, hanem hamisítás.

2.3. Isten

Csak az Atya Isten, a neve Jehova. A Fiú tkp. Mihály arkangyal. A „szent szellem” nem személy, csak Isten „tevékeny ereje” (1Móz 1:1 ÚVF) vagy „ihletett kijelentés” (1Tim 4:1 ÚVF), vagy Isten „megszemélyesítése”, nem külön személy. A Háromság bibliahamisí­tás révén, pogány vallások hatására és pogány római uralkodók zsinati döntései (325 Nicaea) révén alakult ki. Nincs benne a Bibliában sem a „Háromság” szó, sem a róla szóló tanítás, amely eleve értelmetlen, pedig Isten nem a zűrzavar Istene (1Kor 14:33).

• A háromságtannak két lényegi és bibliai eleme van: a Messiásban Isten lett emberré, és a Szentlélek személy. Ha később nem lépnek fel olyan tanítók, akik ezeket tagadják, nem lett volna szükség a kidolgozott háromságtanra. A Nicaeai zsinaton 317 püspök vett részt, a zsinat végére Áriusznak 17-ből csak 2 támogatója maradt, hiszen ő lépett fel új tanítással, nem az egyház (ld. az „Apostoli és egyházatyák Jézusról” tanulmányt).
• A háromságtan nem megmagyarázni akarja Isten lényét, hanem a bibliai adatokat összegzi. Csak egy Isten van, ugyanakkor a Bibliában három személy van, aki olyan, amilyen csak Isten lehet, és aki olyasmit tesz, amit csak Isten tehet. Egyetlen Isten van, aki három személyben létezik, mint Atya, Fiú és Szentlélek (Mt 28:19, ld. a „Háromságtan” tanulmányt).
• A tan értelmes, de egy értelem feletti valóságról szól, amire a terem­tett világban nincs példa. Teremtmény a Teremtő lényét, örökkévalóságát, mindenütt jelenvalóságát nem tudja elképzelni (ApCsel 17:29).
• Nincs benne a Bibliában a „Jehova”, a „teokratikus szervezet” kifejezés, ahogy a „biblia” (könyvek) szó sem. Egy tanítás akkor is lehet téves, ha csak bibliai szavakkal van megfogalmazva.
• 1Kor 14:33 nem Isten lényét illető állításról szól (hogy meg kellene felelnie emberi tapasztalatunknak), hanem a gyülekezeti rend szükségességéről – ti. ő a békesség

2.4. Mihály arkangyal

Isten Fia, a Fiú nem más, mint Mihály arkangyal, Isten első teremtménye (Kol 1:15, Jel 3:14) akin keresztül „minden mást teremtett” (Kol 1:16 ÚVF), az „erős isten” (Ézs 9:5), de nem a mindenható Isten. A Fiút lehet istennek nevezni, mert „isten volt a Szó” (Jn 1:1 ÚVF), de csak kis i-vel, a nagy I-s Isten maga Jehova.

• A Bibliában Mihály arkangyal (főangyal) is csak angyal [angelosz = hírnök], azaz „szolgáló lélek”, de a Fiú nem az(Zsid 1:5, 2:5). Mihály csak a vezérek vagy hercegek [szarím] egyike (Dán 10:13), Jézus azonban az egyetlenhatalmasság (1Tim 6:13-16 vö. Jel 17:14). Ézs 9:5 az „erős Isten” [él gibbór] is JHVH címe (Ézs 10:21, Neh 9:32, Jer 32:18, 5Móz 10:17).
• A bibliai héber és görög nyelvben nem létezett kisbetű-nagybetű, a görög kisbetűs írás csak az i.sz 8. sz-ban alakult ki, így a Jn 1:1 olvasata: „ISTEN VOLT AZ IGE.” Kol 1:15-16 a „más” szó nincs ott az eredetiben, a Társulat azért szúrja be négyszer is, hogy a Tanú ne gondolja: minden általa és érte lett teremtve, előbb volt mindennél, és minden benne áll fenn.

Krisztus nem kereszten halt meg, hanem „kínoszlopon”, nem támadt fel testben, hanem Jehova támasztotta fel (emlékezetből újrateremtette), majd megjelent a tanítvá­nya­i­nak (materializálta magát). Mihály az égbemenetele óta is­mét arkangyal, ezért „a történelmi Jézussal nincs dolgunk” (C. T. Russell).

• A római kivégzési módról ld. a „Kereszt vagy kínoszlop?” tanulmányt.
• Jézus a saját teste felépítéséről, a feltámadásáról beszélt (Jn 2:19-22), hiszen hatalmában állt az életét letenni és felvenni (Jn 10:17-18).
• Mivel a Fiú az Istenség egyik személye, ami a Fiúval történt, Istennel történt, de nem az Atyával vagy a Lélekkel. Amikor a Fiú emberré lett, Isten lett emberré (Jn 1:14, Fil 2:7), amikor a Fiú vérét ontották, Isten a tulajdon vérén váltotta meg egyházát (Zsid 9:12, ApCsel 20:28) stb.
• Jézusban az Első és Utolsó, egyetlen Isten (Ézs 44:6, Jel 1:8, 22:13) halt meg és támadt fel (Jel 1:17-18, 2:8). Ezért előtte hajol meg minden térd (Ézs 45:23 vö. Fil 2:10), ezért nincs más „név”, azaz más, aki megmentene (Ézs 43:11 vö. ApCsel 4:12), mint Jézus, a Krisztus.

2.5. Megváltás

Krisztus „önmagát megfelelő váltságul adta min­den­kiért” (1Tim 2:6 ÚVF), értsd: amit Ádám a bukáskor elvesztett (a tökéletes örök életet a földi paradicsomban), azt szerezte vissza Krisztus, mint tökéletes „utolsó Ádám” (1Kor 15:45). Az „részesül meg­men­tés­ben”, aki Krisztus váltságában „hitet gyakorol”, illetve a szervezet lojális és aktív tagja marad. Mindenki csak „egyelőre” van megmentve.

• 1Tim 2:6 az eredetiben nincs „meg­fe­lelő”, az ÚVF beszúrásának célja, hogy a Tanú azt gondolja: a paradicsomival azonos értékű. Jézus az édeni állapot visszaszerzésénél többet ad a benne hívőnek (Róm 5:15-16).
• Aki hisz, azt Isten igaznak nyilvánítja (Róm 3:22-26), gyermekévé fogadja (Jn 1:12-13, Gal 3:26, 4:6, Róm 8:15-16), Istentől született (1Jn 5:1 vö. Jn 3:1-8), meg­kapta a Lelket (Jn 7:37-39, 1Kor 12:13-14), általa el lett pecsételve, fel lett kenve (Ef 1:13, 2Kor 1:21-22), Isten benne lakik (Jn 14:17, Ef 3:17, 2Jn 9). Mindez Isten munkája (Fil 1:6), ezért aki ben­ne bízik, nem vész el (Jn 3:16,10:28-30, 1Pt 1:3-9, Júd 24).
• A Tanúk jól tudják, hogy a bűneik bocsánatát Jézus Krisztus engesztelő áldozata révén kapják, de Jehovának köszönik meg, hogy „rendezte a bűn problémáját”, nem Jézusnak, hiszen csak arkangyalnak vélik. Ha felfogják, kihalt meg és támadt fel értük, Krisztus Lelke által ők is újjászülethetnek.

2.6. Teokratikus szervezet

Jehova Tanúi vallásszervezete „Isten látható szervezete”, „Jehova kollektív prófétája” és „gondolatközlő csatornája”. A szervezet működését felügyelő, a bizottságokat koordináló tizenegy fős (2026) vezetőtestület a Jézus által jövendölt „hű és értelmes rabszolga osztály” (Mt 24:45-47), amelynek tagjai a 144.000 fős „égi reménységű” (Jel 7:4-8) „kicsiny nyájból” kerülnek ki (Lk 12:32), bár újabban a „más juhok” közül is kerülnek a testületbe. A szervezet tagságának ugyanis 1935 óta két „osztálya” van.

A Jel 7-ben és 14-ben szereplő 144.000 fő az 1. század óta folyamatosan elhívott, égi elhívású vagy mennyei reménységű „felkentek”, csak ők Isten újjászületett gyermekei, igazak és szentek, ők Krisztus Teste, menyasszonya és társuralkodói. Csak ők tartoznak az új szövetségbe, Jézus csak az ő közbenjárójuk. Az évente csak egyszer tartott (úrvacsorai) „emlékünnepen” csak ők vehetik magukhoz az „emlékjegyeket”. A felkentek száma az 1. század óta folyamatosan telik be, a számuk ma tízezer körüli, állandóan ingadozik, mert Jehovának pótolnia kell a hitehagyottakat. Nélkülük nem lehet helyesen érteni a Bibliát, mindenki rá van utalva az általuk „kellő időben megadott eledelre”: a Társulat kiadványaira. A 9.2 millió többi Tanú a „más juhok” (Jn 10:16) „nagy sokasága” (Jel 7:9-10), Isten „barátai”, akiknek földi reménységük vagy elhívásuk van: az armageddoni csata után az örök földi paradicsomot élvezhetik.

• Az Újszövetség szerint a hívőknek egy, közös reménységük van (Ef 4:3-6), az apos­to­lok és a hívők hite azonos értékű (2Pt 1:1). Krisztusban, azaz a „Felkent”-ben mindenki „felkent”. Az Újszövetséget tehát „felkentek” írták „felkenteknek” (2Kor 1:21-22, 1Jn 2:20-21.26-27).
• Az elmúlt kétezer évben az Újszövetség minden hívő olvasója újjászületett, mert a Társulat „bibliai irodalma” nélkül értelmezte a szöveget. Bibliai szempontból nem léteznek olyan emberek, mint a 9.2 millió „nem felkent” Tanú, aki Jézusban hisz, mégsem születik újjá (ui. más Jézusban hisz). A „felkent” Tanúk viszont, bár „úgy érzik” az Újszövetséget olvasva, hogy az róluk és nekik szól, nem születhettek újjá (mert más Jézusban hisznek).
• Mt 24:45-51 nem prófécia egy 1919 utáni amerikai testületről, hanem egy a 24-25. fejezet példázatai közül, amelyek minden hívőt vigyázásra intenek, sáfárkodásra buzdítanak.
• Jel 7 és 14 a 144.000 nem az elmúlt 2000 év folyamatosan elhívott összes felkentje, ui. a szövegkörnyezet szerint egy időben, egységes csoportként élik meg a kataklizmákat. A Jel 7. „nagy sokasága” is a jövőben jön ki „a nagy nyomorúságból”, ők sem lehetnek Tanúk (7:13-14).
• Lk 12:32 a 12 apostol kicsinysége nem a létszá­mukra, hanem a helyzetükre utal („Ne félj…!” Lk 12:22.25.29). Az „ország” itt nem helyre (mennyek országa) utal, hanem szív­beli állapotra (Róm 14:17-18, Lk 12:31).
• Jn 10:16 Jézusnak már az 1. sz-ban vannak más juhai, ti. a nem zsidó népek, és nem egy 1935-ös amerikai kongresszus után lesznek (Mt 10:5-6, 15:24 vö. Mt 28:19, Ef 2:14). A szent élethez és az üdvösséghez elég az Írás (2Tim 3:13-17), ami a Lélek segítségével értelmezhető (ApCsel 17:11, 1Kor 10:15, 1Jn 2:27).

2.7. Királyság

I.e. 607-től, Jeruzsálem elfoglalásától i.sz. 1914-ig tartott a „pogányok ideje” (Dán 9:22-27 ~ Lk 21:24), és 1914-ben elkezdődött Krisztus „láthatatlan jelenléte”, azaz királyi uralma (nem jött vissza láthatóan). Az a nemzedék (Mt 24:34), amely megérte „az 1914-es eseményeket” (világháborúk, katasztrófák) megéri az új világot.* E világ istene a Sátán, kezében vannak a világ államai, amelyek az armageddoni csatában mind megsemmisülnek. Jehova Tanúinak is voltak téves várakozásaik, akárcsak az apostoloknak (Lk 19:11, ApCsel 1:6) * Ez a tan 1995-ben megváltozott, mert az idős Tanúk kezdtek kihalni.

• A szervezet vagy letagadja, hogy jövendölt volna, vagy csupán „téves várakozásnak” minősíti, pedig az apostolok csak kérdeztek, a nemleges választ megkapták, és mindenki számára tanulságul leírták. Az Őrtorony azonban prófétai tekintéllyel nyíltan hirdetett újra meg újra világvége dátumokat, mindenkitől engedelmességet és csatlakozást várt el (ld. 1874, 1914, 1915, 1918, 1919, 1925, 1975, „még a 20. században” és „nemsokára”). Egyetlen hamis prófécia is elég ahhoz, hogy valaki bibliai szempontból hamis próféta legyen (5Móz 18:21-22).
• Jézus visszatérése eleve nem kiszámítható (Lk 17:20, Mt 24:44). Ha csak ki kellett volna számolni, Jézusnak sikerült volna, de az időpontot az Atya a saját hatalmába helyezte, azaz ő dönti el (ApCsel 1:7).
• Az i.e. 607-es dátumot a történettudo­mány cáfolja (i.e. 587). Jézus első „jelenléte” látható volt, a második is az lesz (Mt 24:15.27.30, ApCsel 1:9-10, Jel 1:7). A katasztrófák a vég előjelei, nem egy elnyúló vég utójelei (Mt 24:3,14), türelemre is csak az Úr visszatéréséig van szük­ség (Jak 5:7).
• Nem 1914, hanem az 1. század óta igaz, hogy „az utolsó napokban” élünk (ApCsel 2:16-17, Jak 5:3, 2Tim 3:1, 2Pt 3:3, 1Jn 2:18), Krisztus uralma is „bár még nem látható” (Zsid 2:8), attól még az övé (Mt 28:18), és azóta is láthatatlanul velünk van (Mt 18:20).

2.8. Halálalvás

A lélek halandó (Ez 18:4), az ember testi halálakor öntudatlan állapotba, „halálalvásba merül” (Préd 9:5, 10), „egyszer s mindenkorra meghal” (Zsid 9:27 ÚVF). A Tanúkat és azokat, akiknek nem volt lehetőségük megismer­ni az igazságot, Jehova emlékezetből örök földi paradicsomra támasztja föl. Nincs túlvilági „pokol” vagy „alvilág”, ahol a bűnösök szenvednének, a héber seól szó jelentése „sírgödör”. A Biblia feltámadást hirdet, a lélek halhatatlanságának eszméje pogány platóni filozófia, spiritiszta elképzelés. Jézus példázata Lázárról és a gazdagról (Lk 16:19-31) csak példázat, nem a túlvilág leírása. Valójában a jó lator­nak is ezt mondta: „Bizony mondom neked ma: velem leszel a paradicsomban” (Lk 23:43 ÚVF).

• Az „elaludni” szó szépítő kifejezésként azt jelenti: elhunyni, meghalni (1Thessz 4:13-17). A hívő „örök” és „elmúlha­tatlan” életet kap (Jn 3:16, 2Tim 1:10, Lk 20:36 vö. Kol 3:3). Ez 18:4 „amely lélek” héberes kifejezés jelentése „aki”. Préd 9:5 a halott nem tud a földi dolgokról, de nem öntudatlan. Zsid 9:27 az ember „egyszer[hapax] hal meg”, az ÚVF betoldása („…s mindenkorra”) nincs ott az ere­detiben.
• Valóban csak Isten természeténél fogva halhatatlan (1Tim 6:15-16), ő az élők Istene, számára mindenki él (Mt 22:32). Jézus maga az élet és a feltámadás, ezért aki benne bízik, nem hal meg örökre, ha meghal is, él (Jn 11:25-26, 14:19, vö. Róm 1:4, 6:5, ApCsel 4:2, 1Pt 1:3 stb.).
• Az ember nem csak pszichoszomatikus lény, van teste [szarx] és lelke [pszükhé vagy pneuma], ha teste meghal, lelke tovább él, ld. a megölt Jézust (1Pt 3:18) a Noé idejében meghaltakat (1Pt 3:19-20, 4:6), Mózest és az élve felemelt Illést (Lk 9:30-31), a vértanúkat (Jel 6:9-11, 7:9-17).
• Pál reménysége sem az öntudatlan alvás volt: „Krisztussal lenni sokkal jobb” (Fil 1:23), ezért akart „kiköltözni a testből, haza az Úrhoz” (2Kor 5:8). Az ember testben él, de több a testénél: ha a halandó „földi sátort” leteszi, felveszi az örök „mennyei házat” (2Kor 5:1-6, 2Pt 1:13-14). Az Ige is közöttünk lakott „verte fel sátrát”, amikor „testté lett” (Jn 1:14).
• Lk 16:19-31 Lázár és a gazdag története valóban pél­dázat, nem túlvilági helyszíni riport, nem is minden nem hívő sorsáról szól. Jézus azonban sohasem illusztrált téves dolgokkal, pénzsóvár hallgatóit pedig komolyan figyelmeztette: itt a földön kell embernek lenni, odaát csak számonkérés lesz, és az embertelenekre igazságos büntetés vár (Vö. Jel
• Lk 23:43 bár a bibliai görögben még nem voltak mondatjelek, minden bevezető szövegnél értelemszerűen a „Bizony mondom neked / nektek” után van a vessző vagy kettőspont – az ÚVF-ban is 74 szövegből 73-szor (csak itt nem). Jézus részéről fölösleges lett volna hang­sú­lyozni, hogy aznap mondja, amit mond, és nem máskor.

3. Pozitívumok

Jehova Tanúi vallásszervezetének keresztény hátterére utal az Isten egyetlen voltába, a Bibliába és a Krisztus engesztelő áldozatába vetett hit. A tagok istenkereső és hívő emberek, akiknek az átlaghoz képest becsületes élete a Biblia pozitív erkölcsi hatását bizonyítja. Újabban a fiatalok főiskolára és egyetemre is jelentkezhetnek, ha akarnak, bár aki ezt teszi, az még mindig „nem példamutató”.

A szervezet az idegen vér átömlesztésének az elfogadását a bibliai állati vér evésének tilalmára (1Móz 9:3-4, ApCsel 15:19-21) hivatkozva tiltja, de a saját vér műtét közbeni ki- és visszavezetését már engedi, és anyagilag is támogatja az ún. „vértelen” sebészeti módszerek fejlesztését. A tagok 1980 óta elfogadhatják a szervátültetést, 1996 óta alternatív katonai szolgálatot is vállalhatnak, és nem kell börtönbe kerülniük a fegyveres szolgálat elutasításáért.

4. Negatívumok

Jehova Tanúi vallásszervezete nem tartozik a keresztény egyházak, felekezetek közé, mert a szervezet tanítása – a fenti néhány ponton túl – a történelmi és biblikus kereszténység minden lényeges és közös tanítását tagadja.

A WBTS nem csupán könyvkiadó, hanem a világ legnagyobb non-profit nyomdaipari vállalata: egyetlen szervezet sem publikál rendszeresen egyszerre ennyi nyelven, ilyen mennyiségben. Működésében a kiadóvállalati funkciók és az egyházi hierarchia keveredik (országos „fiókhivatalok”, zóna-, kerületi és körzeti kongresszusok, főhivatali szolgák, Királyság-termek és vének), az egyes Tanúkra pedig a publisher,  azaz könyv- vagy lapkiadó szót használják, hiszen elsősorban a hű és értelmes rabszolga osztály idejében kiadott lelki eledelének (Az Őrtorony, Ébredjetek stb.) terjesztői.

A vezetőtestület a tagok életének minden területét ellenőrzi, de az évtizedeken át névtelenül publikáló Tanítói Bizottság soha semmiért sem vállalt személyes felelősséget. Sem a hamis próféciákért, sem a tanítások változásaiért („új világosságok”, Péld 4:18), sem azokért a Tanúkért, akiknek nagyon sokba, akár az életébe került az, hogy éppen két „világosság” között kellett a szervezetnek engedelmeskedniük. Ezt példázza a mindig bibliai szövegekre hivatkozó, de hol tiltó, hol megengedő tanítások sora: az oltás elutasítása 1931-től 1952-ig, a szervátültetés elutasítása 1967-től 1980-ig, a vérátömlesztésért járó kiközösítés 1961-től napjainkig, a dohányzásért járó kiközösítés 1973-tól, a teljes és az alternatív katonai szolgálat vállalásáért való kiközösítés egészen 1996-ig. Ezekért az életekért, sorsokért soha senki sem vállalt személyes felelősséget.

A mai tagok a szervezet múltját nem ismerik: nemigen tudnak Russell piramis-misztikájáról, Rutherford tanáról, miszerint Jehova a Plejádok csillagképben lakik, vagy a 90-es évek szervezeti és teológiai változá­sai­nak hátteréről. A tagok azonban a szervezet jelenét is csak a szervezet szűrőjén keresztül ismerik, nemigen értesülnek a szervezet tisztességét alapvetően megkérdőjelező dolgokról (a bibliahamisítás, a szakirodalom manipulatív idé­zése, a vértilalom halálos áldozatai, a gyermekmolesztálási perek (ld. Silent Lambs) stb.

A Társulat által kiadott folyóiratok és könyvecskék folyamatos és kötelező feldolgozása elvonja a tagokat magának a Bibliának az olvasásától és belső összefüggéseinek megismerésétől. Arra fel vannak készítve, hogy bizonyos bibliai mondatokat „bizonyítékként” idézzenek, de számukra kerülendő a szervezettől független gondolkodás, bibliaértelmezés.

Sok tagnak alacsony a képzettsége, mert évtizedeken át helytelenítették a továbbtanulást, és sokan élnek félállásból a másfél évszázada tartó paranoiás végvárás (Armageddon), a „teokratikus” programok és a prédikáló szolgálat elsődleges fontossága miatt (ui. felelősek mások véréért, Ez 33:6).

A Tanúk társadalmi elszigetelődését fokozza, hogy „pogány” ünnepnek számít a karácsony és a húsvét, a névnap és születésnap, és pogány szimbólumként tekintenek a keresztre. Mivel a Jehovának nem engedelmeskedő államok és állampolgáraik úgyis mind meg fognak semmisülni, „bálványimádás” a himnuszéneklés, a zászló előtti tisztelgés, a párttagság, az érvényes szavazat leadása, közszolgálati hivatal betöltése és a fegyveres honvédelmi szolgálat.

A saját elhatározásból elkülönülőkkel és a kiközösítettekkel szembeni teljes „közösségmegvonás” (nem szabad nekik köszönni, családtagokkal vallási témákat kerülni kell) rendszerint mély lelki sérüléseket okoz, és ez – a Társulat saját statisztikái alapján – világszerte, évente több tízezer embert érint.

A Tanúk természetesen jó dolgokat is tanulnak, sokuk életére pozitív hatást gyakorol a tagság, de nem tudják, mi mindenről maradnak le az Újszövetség szerint, hogy ami a szervezetben jó, az máshol is megvan, és hogy a szervezet olyasmiért követel tőlük hálát és engedelmességet, amit valójában Istennek és Szavának köszönhetnek. Akik mégis utánajárnak a problémáknak, azok közül pedig sokan vesztik el teljesen a hitüket, mert olyan mértékű csalódást élnek át, és mert számukra a szervezet és Isten olyan mélyen összefonódik. Akik azonban – bármely más Bibliából – felismerik, kicsoda Jézus valójában, újratanulhatják a keresztény hitet és hitéletet.

Felhasznált szakirodalom

• Jehova Tanúi – Isten Királyságának hirdetői (WBTS, 1997)
• Szervezetten Jehova akaratának cselekvésére (WBTS, 2005, 2015)
• Jelentés Jehova Tanúi világszerte folyó tevékenységéről – 2025 (WBTS, 2025)
• ’Alaposan tanúskodj’ Isten királyságáról! (WBTS, 2009)
• Érveljünk az Írásokból! (WBTS, 1989)
• Tanulmányozd a Szentírást éleslátással! I-II. (WBTS, 2015)
• A Szentírás új világ fordítása (WBTS, 2003)
• Szentírás – Új világ fordítás (WBTS, 2017)
• Mit tudhatunk meg a Bibliából (WBTS, 2018)
• A legnagyobb ember, aki valaha élt (WBTS, 1996)
• Közeledj Jehovához! (WBTS 2002, 2014)
• Internet: jw.org

Istennek a héber Bibliában sok elnevezése született, de csak egy olyan volt, amelyet idővel kimondani sem mertek. Isten „szent nevét” (Zsolt 103:1) négy betűvel írták le [יהוה JHVH], de a magánhangzókat akkor még nem jelölték, így pusztán a bibliai szövegből eleve nem lehet a kiejtést rekonstruálni. A Név „hiábavaló” kimondásának tilalma (harmadik parancsolat), papságra korlátozott használata (engesztelésnap, ároni áldás), a jeruzsálemi Szentély 1. századi lerombolása és a kultusz megszűnése miatt a Név kiejtése végleg feledésbe merült. A fogság után a Nevet az Adónáj („Úr”) címmel helyettesítették. Az Ószövetség görög fordításában is ennek megfelelője [küriosz] jelent meg, akárcsak a görög Újszövetségben, mert Jézus és tanítványai követték a kortárs gyakorlatot. Philón 1. századi zsidó filozófus úgy utalt a Névre: a „Négy Betű” [tetragrammaton]. Azóta a keresztény bibliafordításokban általános maradt az „Úr” szóval való helyettesítés – a 16. században megjelenő „Iehouvah” műszó változataitól eltekintve.

Miért szükséges ezzel a témával foglalkozni? Egyrészt, a sok angol bibliafordítás között több keresztény kiadvány is megjelent, amelyek Ószövetségében a Lord helyett a „Yahweh” alak áll, vagy minden héber istennév fonetikusan át lett írva. A Biblia sémi háttere nyilvánvaló, de kérdés, hogy mi volt az újítások oka és célja, és végül miért visszakozott több kiadó is? Másrészt, magyarul is megjelentek olyan szélsőséges, szektás mozgalmakhoz köthető bibliakiadások, amelyek Isten nevét és más héber neveket, szavakat az Újszövetségben akarnak „helyreállítani”, illetve a Név „eredeti” és „helyes” kiejtését rekonstruálni (ld. „Szent Név, Héber Gyökerek” című tanulmányunkat). Tanulmányunk a név funkcióját, a sémi istenfogalmakat, a JHVH jelentőségét, a helyettesítő szavakat és mai rekonstrukciók problémáit tekinti át.

1. Nyelvtörténeti tudnivalók dióhéjban

A paleo-héber írást az i.e. 6. századtól váltotta fel az arámi eredetű, ma is használt kvadrát írás. Ez is főleg mássalhangzókat rögzített, a magánhangzók jelölésének rendszerét csak az i.sz. 5-10. sz-ban dolgozták ki. A héber írás jobbról balra tart, Isten Neve (יהוה) latin betűvel és balról jobbra írva, a betűk héber nevével jod-hé-vav-hé, azaz JHVH.Nem létezett kis- és nagybetű, köznév („isten”) és tulajdonnév („Isten”) között a magyar helyesírás szabályai, illetve értelem szerint teszünk különbséget. Az Ószövetségnek ókori fordításai is voltak: az ógörög Septuaginta (i.e. 3. sz.) és az arámi Targum (i.sz. 1. sz). A héber és az arámi rokon nyelv, a zsidók az i.e. 5. sz-tól kezdtek áttérni az arámira. Jézus korában főleg arámiul és görögül beszéltek. A héber az 3. sz-ra lett holt nyelv.

2. A „név” fogalma és jelentősége

Istennek a teremtés előtt nyilván nem volt neve, hiszen nem létezett senki más, aki valahogyan hívta volna. A személynevek eredetileg sosem jelentés nélküli, elvont hangsorok, hanem leíró jellegű elnevezések, amely a személy valamely tulajdonságára, képességére vagy tevékenységére utalnak – akár mások adják neki a nevet, akár önmagát nevezi így. Ha egy név jelentése feledésbe merül, akkor ha el is veszti leíró funkcióját, a megkülönböztetést továbbra is szolgálja.

• Például, ma már nem tudjuk a JHVH pontos kiejtését és jelentését, de így is kizárólag egy személyre utal.
• Amint látni fogjuk, a JHVH név jelzői funkciót tölt be: JHVH Elohím olyan elóhím, akihez fogható elóhím nem létezik. Az „istenek, túlvilági hatalmak” kategórián belül Ő – a tulajdonságai alapján – önálló, külön kategória.

Ha egy köznév egy konkrét meghatározása összekapcsolódik egy konkrét személlyel, akkor a köznévi jelentése mellett tulajdonnévként is használják.

• Például, Jézus – a sok (hamis) „messiás”-hoz vagy „krisztus”-hoz képest – „a Messiás” [ha-masíach], azaz „a Krisztus [ho khrisztosz] a hívei számára. Így lett a „Jézus, a krisztus” és „a krisztus Jézus” kifejezésből a „Jézus Krisztus” vagy „Krisztus Jézus” név.
• Bár léteznek „istenfiak” [bné elóhím / hüioi theu] „a Fiú” [ho Hüiosz] „egyedülálló a maga nemében” [monogenészJn 1:18].

A témát kissé bonyolítja, hogy a bibliai héber a „személy” fogalmát a „név” [sém] szóval fejezte ki vagy pótolta.

• Például, „Dicsérjük nevét!” = Dicsérjük őt!; „Aki segítségül hívja a nevét…” = Aki őt magát hívja segítségül…; „Helyes úton vezet nevéért…” = Helyes úton vezet, mert ő az, aki…; „Nincs más név, amely által üdvözülhetnénk…” = Nincs senki más, aki megmentene…; „Szent az ő neve…” = Ő egészen más, számunkra különleges; „Az ő neve által áll itt egészségesen…” = „Maga Jézus tette egészségessé… stb.

A név azonban csak hangsor, nem „azonos” azzal, akire utal. Egy név azonosíthat valakit, kifejezheti vagy tagadhatja a meglevő vagy leendő tulajdonságait (ld. bibliai névadások, címkézés, becsmérlés). Ettől azonban még az illető neve nem „maga” az illető. Vagy hallgat a rá, vagy nem – attól függően, hogy számára milyen jelentősége van annak, aki szólítja.

A név tehát mint hangsor a megszólítás eszköze. Legalább két személy közötti kapcsolatot feltételez, a közöttük levő viszony alapján pedig ki lehet mondani szeretettel, közömbösen vagy gyűlölettel. Ezért egyes nevek puszta kimondása is pozitív vagy negatív hatást gyakorolhat ránk. De nem a hangsor, hanem a név által felidézett személyes élmények és jelentőségük, azaz a személy miatt.

Ezt nem csak emberek (szeretteink, ellenségeink) nevével kapcsolatban éljük meg, hanem Isten, illetve Jézus nevével is. Nem Jézus nevének „van hatalma”, hanem maga Jézus gyakorol hatást arra, aki már ismeri, vagy még nem ismeri, de róla beszélnek neki. Mivel szellemi lény, ez az ő személyes hatása. Nem a puszta hangsor hatalma, amit kimondtak, sem annak az embernek a hatalma, aki a nevén szólította – az ilyen mágikus felfogás a Bibliától idegen.

Istent nem lehet a nevénél „fogva” megidézni, mint a népek isteneit. Ő az, aki, és pontosan tudja, ki gondol Rá, ki szólítja meg Őt, akármennyit is tud (vagy sem) róla, és akárhogy képes kiejteni (vagy sem) a nevét. Az Isten megszólításához nem kell tudni valamelyik nevét és annak pontos kiejtését.

3. Az „isten” bibliai fogalma

A héber אֵל él szó jelentése „isten”, a közel-keleti sémi népek, így a zsidóság alapvető, általános istenfogalma is. A kánaáni vallásokban a legfőbb isten (Él) „neve”, akit a Biblia JHVH-val azonosít (1Móz 33:20, Ézs 43:11-12 stb.). Többes számú alakja אֵלִם‎ élím, ami a népek isteneire vonatkozik (2Móz 15:11 stb.).

• Köznévi alapjelentése miatt a Biblia ritkán használja önmagában, inkább a „valamilyen I/isten” vagy „valaminek az I/istene” kifejezésekben jelenik meg, pl. Él Ólám (az Örök Isten), Él Saddaj (a Mindenható Isten) Él Déót (a Tudó Isten), Él Gibbór (az Erős Isten).
• Személynevekben is gyakori: Mihály ~ Míkáél („Ki olyan, mint Isten?”), Izrael ~ Jiszráél („Istennel megküzdő”), Immánuél („velünk az Isten”) stb.

A héber אֱלֹהַּ‎ elóah [arámi eláh] jelentése is „isten”, és ez is többször fordul elő a „valamilyen I/isten” és „valakinek az I/istene” szerkezetekben, mint önállóan. Többes számú alakja אֱלֹהִים elóhím [arámi eláhín], ami vagy az „istenek”-re vonatkozik (ilyenkor az ige is többes számban áll), vagy – a többes szám elvont fogalmat képző funkciója révén, fejedelmi többesként – az „Isten(ség)”-re (ilyenkor az ige egyes számban áll).

• Az elóhím is köznév, nem tulajdonnév, mint a JHVH. A szót a Biblia alapvetően nem evilági lényekre, hatalmakra használja: az Istenre, angyalokra, pogány istenekre, de elhunytak szellemére is (1Sám 28:13); ugyanakkor a fokozás eszköze is lehet (pl. 1Móz 1:2 „Isten szele” = hatalmas szél; Jón 3:3 „Isten nagy városa” = hatalmas nagy város).

A fenti sémi szavak görög megfelelője a theosz / theoi (Isten = istenek). Az Izrael Istenére vonatkozó elóhím szót a Septuaginta és az Újszövetség is értelem szerint, egyes számban fordítja: (ho) theosz = (az) „Isten”.

4. A JHVH és jelentősége

A JHVH istennév az Ószövetségben több mint 6000-szer olvasható, szinte minden könyvben előfordul, kivéve Préd, Eszt, Énekek. A Bibliában az 1Móz 2:4-ben fordul elő először, és a lázadás után, az állapotok romlásával már hozzá imádkoznak (4:26). A Biblián kívül négybetűs vagy rövidebb alakja a zsidók Istenének neveként szerepel kb. két tucatnyi közel-keleti feliraton (pl. Mesa sztélé, i.e. 840) és hivatalos levelezésben (pl. Lákisi levelek, i.e. 587).

Az izraelita hitvallás így hangzik: „Halld Izrael, az Úr az istenünk, az Úr az egyetlen!” [JHVH elohénú JHVH echád] (5Móz 6:4 stb.). Izrael teológiája tehát monoteista abban az értelemben, hogy csak egy Istent vall és tisztel, mert csak egy olyan (!) elóhím létezik, mint JHVH elóhím. Ha létezne egy Isten-lista, azon ő lenne „az első és az utolsó” [risón … acharón] (Ézs 44:6-8, 45:1,14,18,21-22 stb.), az egyetlen [echád], mert egyedül ő örökkévaló, teremtő, mindenható, szabadító. Az ő tulajdonságai, képességei a mérce bármely teremtett túlvilági hatalommal, így a népek által tisztelt istenekkel [élím, elóhím], urakkal [baalím], szellemekkel [sedím] szemben (Ézs 46:5, Zsolt 82, 115, 1Kor 8:4-5 stb.).

Ő a világ és minden élőlény teremtője, így az „istenfiaké” is [bné elóhím ~ hüioi theu], akik közül egyesek a „küldöttei” lettek [malákim ~ angeloi], illetve a népek istenei [élím / elóhím ~ theoi]. Mindez alapján JHVH „az istenek Istene és az urak Ura” [elóhé ha-elóhím veadóné ha-adóním], ami azt jelenti: „a legnagyobb Isten, a legnagyobb Úr” (5Móz 10:17). A JHVH azért „szent név” [sém qádós] (Zsolt 103:1), mert a név tulajdonosa háromszorosan szent (Ézs 1:4, 6:3 vö. Jel 4:8), azaz egészen más, különleges, egyedülálló – a létezők külön kategóriája.

A JHVH több mint 280-szor fordul elő a „Seregek Ura” összetett név részeként, mint „Seregek JHVH-ja” [JHVH Cváót] vagy „Seregek Istene” [Elóhé Cváót]. Maga a „sereg” [cává] szó szövegkörnyezettől függően utalhat Izrael hadseregére (pl. 1Sám 17:45), az ég csillagaira (pl. 1Móz 2:1, 5Móz 4:19), az Isten körüli túlvilági lények sokaságára (pl. 1Kir 22:19, Zsolt 103:21), illetve általában az égi és földi lények összességére is, akiknek Isten parancsol – ezért fordította a kifejezést a görög Septuaginta „mindenható Úr”-ként [küriosz pantokratór], és ez az ősi zsidó értelmezés jelenik meg a „Seregek Ura” (Lord of Hosts stb.) fordításban.

A közhiedelemmel ellentétben Ábrahám nem az első monoteista volt, és nem is Mózes volt az első, aki tudomást szerzett a JHVH névről.

Ábrahám kortársa volt a sálémi király, Melkisédek [Malkí-Cedeq], a „Legfelsőbb Isten” [Él Eljón] papja. Az eljón szó jelentése „felső”, Istenre vonatkoztatva minden(ki) felett álló, azaz „Legfelsőbb” (hagyományos fordítása „Magasságos”). Ő „az ég és a föld teremtője”, ami azért különösen is fontos, mert a legtöbb politeizmus nem ismer világteremtőt: az istenek a világ részei, az ég, a föld, a nap, a hold mind maguk az istenek. Ábrahám számára Él Eljón és JHVH ugyanaz (1Móz 14:18-20,22), ezért támogatta helyi tiszteletét: tizedet adott a papkirálynak. Ábrahám már ismerte Isten nevét, hiszen így imádkozott hozzá: „Uram, JHVH…” [Adónáj, JHVH] (1Móz 15:2). Isten azonban Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal még nem ismertette meg magát, mint JHVH. Mit jelent ez?

Isten évszázadokkal később megjelent Mózesnek (2Móz 3:14-15 vö. ApCsel 7:30-34). Kérdésére, hogy mit mondjon a népnek, ki küldi őt, Isten kitérően, de sokat sejtetően válaszolt: „Vagyok, aki vagyok” vagy „Leszek, ami leszek” [ehje, aser ehje] (vö. 1Móz 32:30), és ezt üzente Mózessel a népnek: a „Vagyok” [אֶהְיֶה‎ ehje] küldött, „JHVH, atyáitok istene” [JHVH, elóhé avótéchem], „ez [ti. a JHVH] a nevem örökre [ze smí le’ólám], és „így emlékezzetek rám” [ze zikrí] nemzedékről nemzedékre. A „vagyok” vagy „leszek” nem név, de ugyanarra utal, amire „az atyáitok istene” kifejezés: a folytonosságra (vö. ApCsel 22:14, 24:14), mert aki Ábrahámot kihívta Mezopotámiából, az hívja ki a népét Egyiptomból.

Egy változás azért lesz. Isten Mózesnek konkrétan kijelentette (2Móz 6:2-3), hogy „JHVH vagyok [aní JHVH]. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint ’Mindenható Isten’ [Él Saddaj], de JHVH nevemmel [smí JHVH] nem ismertettem meg magam velük.” Mózesnek és a népnek tehát nem a JHVH hangsor lesz új, hiszen a nevet Ábrahám előtt is ismerték, hanem Isten személyes megjelenésének és megismerésének szintje, módja, formája lesz más a jövőben, a zsidóság további történelmében (2Móz 6:4-9 stb.). Isten Neve, azaz ő maga, egyszerre lesz „dicsőséges és félelmetes” (Ézs 28:58), „szent és félelmetes” (Zsolt 111:9), ezért nem lehet „csak úgy” kimondani, emlegetni, szólítani.

5. A JHVH jelentése, kiejtése, kimondási tilalma

Mivel a Név kimondását bibliai parancs és szokás korlátozta, eredeti kiejtésével együtt a jelentése is elhomályosult. A Név etimológiája máig vitatott, nem tudni, melyik főnévből vagy igéből származik. Bár a legvalószínűbbnek a „létige” tűnik – haja(h) vagy hava(h) = valamivé lenni, történni, keletkezni, beállni, jelenvalóvá válni, hatást kifejteni, vö. ehje(h)= „Vagyok” –, kérdés, hogy mi a nyelvtani alakja és a jelentésköre (pl. életre hívó, éltető, létező, örökkévaló?).

A Név tiszteletének egyik kézenfekvő módja volt a szövegen belüli grafikai kiemelés. A Septuaginta egy-egy időszámításunk kezdete körüli kéziratában látható a Négy Betű grafikai utánzása [ יהוה ~ P I P I ], más töredékekben pedig paleo-héber betűkkel emelték ki a Nevet. A qumráni kéziratokban pedig vagy az egész szövegben használt kvadrát írás betűivel írták le, vagy a régies paleo-héber betűkkel, illetve négy függőleges vonással emelték ki.

Ami a kiejtést illeti, mivel a héber szövegben Isten neve magánhangzók nélkül szerepel, pusztán a szövegből az eredeti kiejtés eleve nem olvasható ki. Az elephantinei levelek (kb. i.e. 500) arámi szövegeiben Jáhú vagy Jáhó áll, és a Septuaginta egy-egy töredéke szerint próbálkoztak fonetikus átírással: a ΙΑΩ nem „iaó”, hanem Jáhú; az AIA sem „aia”, hanem az ehje(h) görögösítése.

A mai – kora középkori eredetű – magánhangzó jelek (vonalkák, pontok) nem a Név magánhangzóit jelölik, azaz nem a Név kiejtését segítik, hanem a Nevet helyettesítő héber Adónáj [יְהֹוָה‎] vagy Elóhím [יֱהֹוִה‎], illetve az arámi Smá [יְהוָה‎] magánhangzó jelei, ugyanis kimondani ezek valamelyikét kellett.

Ami a kimondás tilalmát illeti, a Tízparancsolatból a harmadik (2Móz 20:7) szerint Isten nevét tilos volt „hiába” emlegetni: „Nem fogod kimondani az Úr, a te Istened nevét hiába!” [Ló tiszá et sém Adónáj elohechá lasáv], azaz tilos Istent könnyelműen emlegetni, rá hamisan esküdni, káromolni. A Név káromlását halállal büntették (Misna, Szanhedrin 7:5; Philón: Mózes élete 2:206). Istent csak a főpap szólíthatta meg közvetlenül – „amint az írva van”, azaz Nevét kiejtve –, hosszas tisztulási előkészületek után, évente egyszer, az engesztelésnapi [jóm kippur] szertartáson, illetve Jeruzsálemben az ároni áldás [birkat kohaním] kimondásakor, mert vidéken helyettesítő szót kellett használni (Misna, Szótá 7:6, Joma 6:2; Philón: Mózes élete 2:114). Az i.e. 3. század elején élt híres főpap, Simón Ha-Caddíq („Igaz Simon”) olyan kivételesen szent életet élt, hogy halála után a papságból senki sem merte kimondani a Nevet az áldások során (Toszefta, Szótá 18:8).

A Szentély lerombolása (i.sz. 70) után azonban a jeruzsálemi kultusz megszűnt, és a Bar Kochba felkelés (i.sz. 132-135) után a zsidókat Jeruzsálem környékéről is kitiltották. A középkori kabbalista misztika pedig már úgy tekintett a titokzatos Névre, hogy az eleve kimondhatatlannak lett szánva, mert nem más, mint a létige három alakjának, a „volt” [hajá(h) היה], a „van” [hove(h) הוה] és a „lesz” [ji(h)je(h) יהיה] szavak kombinációja (vö. Jel 1:4 „…aki volt, aki van, és aki eljövendő”).

Az „Örökkévaló” új cím: a JHVH egyik lehetséges jelentése és a bibliai Él Ólám („Örök Isten”) parafrázisaként a 18. században, a nagy filozófus és Tóra-fordító, Moses Mendelssohn révén terjedt el az európai, így a magyar zsidóságban is.

6. Babona? Butaság?

A bibliai tilalomban és hagyományos gyakorlatban egyesek csupán babonás félelmet látnak, mások az Istennel való személyes kapcsolatra hivatkozva értetlenkednek, ismét mások pedig arra mutatnak rá, hogy a Név benne volt tulajdonnevekben és liturgikus kifejezésekben, amiket kimondtak.

Ami a félős tisztelet okát illeti, az ókori ember eleve nem mondta ki könnyedén az istenek neveit, csak az erre megfelelőnek tartott (szent) helyen, időben, ember által és közösségben, amikor szándékosan akarták az istenség figyelmét felkelteni, őt odahívni, megidézni. Ha a politeista isteni hatalomnak tekintette és mélyen tisztelte azokat a természeti, társadalmi, lélektani erőket, amelyektől függött, akkor a monoteista, aki mindezen erők Teremtőjében hisz, a zsidóság istenélményeinek ismeretében csak még nagyobb tisztelettel szólíthatja meg őt. A tisztelet és a személyesség tehát nem zárja ki egymást. Ha Isten ritkán is jelenik meg az ember száján, attól még gyakran megjelenhet a gondolataiban.

Ami az istennevet hordozó, ún. teoforikus tulajdonneveket illeti, a JHVH első két vagy három betűje valóban sok bibliai név része volt, amelyeket kimondtak.
A nevek elején, mint jeho- (pl. Jehósúa) vagy rövidült jó-/jé- (pl. Jósua, Jésua ~ görög Iészusz) alakban szerepel, a nevek végén pedig, mint -jáhu (pl. Jésajáhu, Jirmijáhu) vagy rövidült -já(h) (pl. Cidkijjá, Adónijjá). A teljes Név, a Négy Betű azonban nem lehetett emberi név „része”, ahogy – más népekkel szemben – az Isten vagy JHVH „fia” vagy „lánya” nevet sem adták halandónak (vö. Jn 10:36).

Ami a teoforikus liturgiai kifejezéseket illeti, mint amilyen például a „hallelúja”, vagy istentiszteleten vagy egyéni fohászként hangzottak el. A hívők egymást és önmagukat buzdították („Dicsérjétek …-t ti…!” „Áldjad, én lelkem…”), vagy magát Istent szólították meg („Dicsérünk téged…!” „Magasztallak téged…!”).

A JHVH rövidített, kétbetűs alakját [יָהּ Jáh] minden bizonnyal kimondták, például a hallelújában: „Dicsérjétek Já(h)-t, dicsérjétek JHVH-t!” [Hallelú Jáh, hallelú et JHVH!] (Zsolt 148:1). A Jáh önállóan 26-szor fordul elő (2Móz 15:2 stb.), a hallelúja részeként 24-szer, A Septuagintában és az Újszövetségben (Jel 19:1-6) görögös átírásban olvasható [alléluia]. Furcsa módon egyszer duplázva (Jáh Jáh Ézs 38:11) és kétszer a JHVH-val együtt (Jáh JHVH Ézs 12:2, 26:4) találjuk.

7. Adónáj, Már és HaSém

Isten közvetlen megszólításának a teljes Név kimondásával más súlya volt, ezért terjedt el a helyettesítő fogalmak használata. Sok zsidó a kidobható papírra és törölhető fájlba írt „Isten” szót ma is így írja: „I-ten” („G-d” stb.).

A bibliai időkben a leggyakoribb helyettesítő cím az „Úr” volt [אָדוֹן Ádón vagy אֲדֹנָי‎ Adónáj alakban]. A héberben emberekre és Istenre egyaránt használt kifejezés az úr, feljebbvaló, tulajdonos jelentésű „úr/Úr” [ádón] és az „Uram!” [adóní]. Csak emberek megszólítására szolgált a többes számú „Uraim!” [adónaj; posztbiblikus változata rabotaj], aminek írásban is megkülönböztetett, nem -aj, hanem -áj végű alakját [אֲדֹנָי‎ Adónáj] kizárólag Isten megszólításakor mondták ki.

Ahogyan a többes szám elvont fogalmat képző funkciója révén az Elóhím többes számú alakja nem többes jelentésű lett („Istenség”), valószínűleg ugyanígy módosult az ádón többes szám birtokos esetű alakjának [adonai = „uraim”] jelentése és helyesírása: Adónáj ~ „uraság” = „az Úr”.

Érdekesen alakult a kifejezés arámi és a görög fordítása:

• A Jézus korában írásba foglalt arámi Targumban nem csupán a JHVH, hanem az elóhím helyett is az „Úr” [מָר már] fordítás állt. Ebből úgy tűnik, Istent elsősorban uruknak tekintették, még az Isten szót sem mondták ki könnyen, még istentiszteleten sem.
• Az arámi kifejezés az Újszövetségben is megjelenik (1Kor 16:22) görögös átírásban, egybe írva [maranatha], ami eredetileg vagy az „Urunk, jöjj!” [maraná tha!] fohász volt, vagy az „Urunk eljött” [márán atha] hitvallás.
• Mivel a bibliai és a rabbinikus héber a 3. századra holt nyelvvé vált, a Talmud is tele van az arámi „Urunk” [מָרָןmárán] kifejezéssel.
• A Septuaginta következetes, a JHVH mint küriosz („ÚR”) az Adón / Adónáj mint ho küriosz („az Úr”) jelenik meg. Az Újszövetség nem tesz ilyen különbséget: az idézetekben a JHVH és Jézus is hol küriosz, hol ho küriosz.

Az i.sz. 2. századtól terjedt el „a Név” [הַשֵּׁם‎ haSém, arámi שְׁמָא‎ Smá] utaló kifejezés. Amint arról már volt szó, a bibliai hébernek nem volt külön szava a „személy” elvont fogalmára, ezt pótolta a „név” kiterjedt használata.

A zsidók tehát az Írások felolvasásakor a JHVH-hoz érve Adónáj-t vagy Elóhím-ot, illetve haSém-et vagy Smá-t mondtak. A középkor elején, amikor véglegesítették a héber magánhangzók jelölését is, például az Adónáj [אֲדֹנָי‎] magánhangzó jeleit írták a JHVH betűk alá-fölé [יְהוָֹה‎], jelezve, hogy Adónáj-t kell mondani.

• Egyes 16. sz-i keresztény teológusok azonban a JHVH-t és a magánhangzó jeleket összeolvasták, így keletkezett a „Iehouah” hibrid és változatai.
• Ez természetesen sosem volt „Isten neve”, csak hibás olvasat, mégis bekerült az európai teológiába, a Biblia kiadásaiba, a költészetbe, Jehova Tanúi révén pedig ki sem tud kopni a köztudatból. Héber fül számára azonban ugyanolyan bizarrul hangzik, mint nekünk, ha az „iSTeN” mássalhangzóit és az „UrAm” magánhangzóit olvasnánk össze: „USTAN”

A jelenlegi tudományos konszenzus szerint a Név kb. így hangzott: Jahveh – néma h-val végén – a teológiai szakirodalomban Yahweh. Ez azonban csak a 19. századi szótáríró, Wilhelm Gesenius egyik hipotetikus rekonstrukciója. A „Yahweh” alak azért vitatott a mai napig, mert etimológiáját, nyelvtani alakját és jelentését illetően sincs konszenzus, tehát erről sem lehet kijelenteni, hogy „ez Isten neve”.

Izraeliták a mai napig nem ejtik ki a nevet, sem tudatlan, sem tudományos alakjában, egyes keresztények és a szentneves csoportok érzéketlen jahvézása, jehovázása, jahuahozása pedig számukra (is) elidegenítő hatású.

8. A jézusi gyakorlat

Vajon Jézus és az első tanítványok hogyan viszonyultak az Isten nevét címmel helyettesítő kortárs hagyományhoz? Aki ugyanis kereszténynek vallja magát, az nyilvánvalóan ebben is követi Urát és közvetlen tanítványait. Keresztények számára ugyanis evidens, hogy a zsidó tanítványok által görög nyelven írt Újszövetség szövege fennmaradt, és hogy íróit Isten ihlette, azaz mindig okkal fogalmaztak úgy, ahogy. A Név kimondását vagy inkább helyettesítését illetően is létezik tehát Jézus-korabeli forrás, ami megbízható és ma is mértékadó. (A „Szent Név” és a „Héber Gyökerek” mozgalom gyakorlatilag éppen ezt tagadja).

Jézus nyilvános imái

Az evangéliumokban megfigyelhetjük Jézust nyilvános helyzetben,

• amikor a zsinagógában Tórát olvas fel (Lk 4:18-19): „az Úr” [küriosz]
• csoda előtt imádkozva (Jn 11:41), a benne bízókért hálát adva (Mt 11:26, Lk 10:21), kínzóinak megbocsátva (Lk 23:34) és lelkét kilehelve (Lk 23:46): „Apa!” [pater]
• a kereszten haldokolva, zsoltárt idézve (Mt 27:47, Mk 15:34): „Istenem, Istenem” [Élí, élí… / Eláhí, Eláhí…].

Jézus az evangéliumok szerint – és a szentneves hiedelmekkel ellentétben – nem mondta ki a Nevet, ilyesmivel sohasem vádolták, és nem emiatt végezték ki.

Lk 4:14 Jézus a Lélek erejével tért vissza Galileába, és elterjedt a híre az egész környéken. 15 Tanított a zsinagógákban, és mindenki dicsérte. 16 Amikor Názáretbe ment, ahol felnőtt, szokása szerint, szombat napján bement a zsinagógába, és felállt felolvasni. 17 Odanyújtották neki Ézsaiás könyvét, ő pedig kinyitotta a könyvet, megkeresve a helyet, ahol ez van írva: 18 „Az Úr [küriu] Lelke van rajtam… 19 …és hirdessem az Úr [küriu] kedves esztendejét”

• Jézus korában is a Név-helyettesítés gyakorlata volt a természetes. Több zsinagógában is felolvasott és tanított, mégpedig mindenki tetszésére. A názáreti zsinagógában az Ézs 61-et olvasta fel, és amikor kijelentette, hogy „Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára”, még akkor is „mellette tanúskodtak” [emartürun autó]. Ha csak egyszer is kimondta volna a Nevet az „Úr” [küriosz ~ Adónáj] helyett, azonnal neki támadtak volna.

Mt 11:26, Lk 10:21 „Magasztallak, Apa [pater], menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Apa [pater], így láttad jónak…”

• Jézus, miután ítéletet mondott a városok felett, ahol a legtöbb csodát tette, de nem tértek vissza (11:20-24), hitet tesz az égi Apa mellett azok miatt, akik a „bölcsek” szerint „gyerekek”, mégis előttük lepleződik le, ami Jézusban történik, illetve maga Isten (11:25-27). Ezek után hívja magához a hallgatóságból azokat, akik ráébredtek vallási terheikre (11:28-30).

Jn 11:41 Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: „Apa [pater], hálát adok neked, hogy meghallgattál. 42 Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.”

• Jézus sok ember előtt, nyilvánosan imádkozik, Istent apjaként megszólítva – mielőtt életre hívja a halott Lázárt. Ekkor sokan kezdtek hinni benne (11:45), mások viszont ekkor döntötték el, hogy megölik (11:53).

Jn 12:27-28 „Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Apa [pater], ments meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! 28 Apa [pater], dicsőítsd meg nevedet!” Erre hang hallatszott az égből… 29 A sokaság pedig, amely ott állt, és hallotta…

• Jézus a halálára készülve az áldozat szükségességéről beszél (12:23-26), ami számára is megrendítő. Ott, mindenki előtt betekintést enged belső küzdelmébe: nem fohászkodik azért, hogy megússza, de kéri az Atyát, hogy dicsőítse meg nevét – a mennydörgésszerű hangot mindenki hallotta, ha nem is mindenki fogta fel, hogy ki válaszolt.

Mt 27:47 Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: „Éli, éli, lamá sabaktáni!” azaz: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”, illetve a márki változatban: Elói, elói… (Mk 15:34)

• Jézus a kereszten haldokolva a Zsolt 22-t idézte, talán végig is imádkozta. A héber szöveg: Éli, éli, lámá azaftání…? – de Jézus az arámi anyanyelvén imádkozott: Eláhí, eláhí, lemá sebaqtání…?
• Máté és Márk is az arámi felkiáltást igyekszik fonetikusan átírni, a görögből hiányzó hangok ellenére [„elói, elói,lema szabakhthani”].
• Mt egyes kézirataiban éli helyet elói áll, a Mk egyes kézirataiban pedig elói helyett éli – a másolók talán nem tudták eldönteni, hogy a mondat elején a héber [Élí] vagy az arámi felkiáltás [Eláhí] a „hitelesebb”. Az biztos azonban, hogy a drámai jelenet szem- és fültanúi visszaemlékezve úgy érezték, meg kell őrizniük, újra ki kell mondaniuk az elhangzott szavakat.

Lk 23:34 „Apa [pater], bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek.” … 46 „Apa [pater], a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”

• Jézus utolsó imái a kereszten pecsételték meg azt a közvetlen Atya-Fiú kapcsolatot, ami miatt istenkáromlónak tartották (Jn 10:33).

Jézus nem nyilvános imái

Az evangéliumokban megfigyelhetjük Jézust, amikor nem nyilvános helyzetben imádkozik, de közeli tanítványai jelen vannak:

• Istent mindig „apa”-ként szólítja meg (Jn 17:1,5,24): „Apa!” [pater], aminek természetes része a tisztelet: „Szent Apa!” [pater hagie], „Igaz Apa!” [pater dikaie] (Jn 17:11,25)
• Istent csak a Gecsemáné kertben, kivételesen nem az égre nézve, hanem arcra borulva szólítja meg (2x) birtokos névmással: „Apám!” [pater mu]

Jn 17:1 … Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: „Apa [pater], eljött az óra… 5 …és most te dicsőíts meg, Apa [pater]… 6 Kijelentettem a te nevedet az embereknek… 11 Szent Apa [pater hagie], tartsd meg őket…  21 hogy mind egyek legyenek úgy, ahogyan te, Apa [pater], énbennem, és én tebenned… 24 Apa [pater], azt akarom, hogy akiket nekem adtál… 25 Igaz Apa [pater dikaie], a világ nem ismert meg téged… 26 És megismertettem velük a te nevedet…

• Amikor Jézus nem nyilvánosan imádkozott, Istent az apjának szólította, nem atyának, nem is apucinak. A görög patér („apa”) megszólító módja („apa!”) pater, arámiul abbá.
• Jézus – kívülállók számára botrányosan – közvetlen viszonyulása is tiszteletteljes volt, erről tanúskodik a „szent apám” és „igaz apám” megfogalmazás is (vö. 8:49).
• Jézus személyes Apa-Fiú viszonya, hogy csak azt teszi és mondja, amit az Apától lát és hall, hogy vele „egy” (10:30), és hogy aki őt látja, látta az égi Apát (12:45, 14:9), túllépett a kortárs zsidóság kollektív értelmezésén („egy apánk van, az Isten”, ld. Jn 8:41). Amikor Jézus Istent a saját apjának nevezte, számukra „ember létére Istenné tette magát” (10:33,36), hiszen Istentől csak Isten születhet – ezért akarták azonnal megkövezni.
• Jézus nem a JHVH hangsort jelentette ki (17:6) és ismertette meg (17:26) a kortárs zsidókkal. Egyrészt azt eleve ismerték, másrészt nem egyszeri közlésről beszélt, hanem folyamatról („…és ezután is megismertetem”). Az égi Apa „neve” alatt ugyanis a személyét, a lényét értette, hiszen a 17:6 szerint ő, Jézus az, aki az égi Apát „megjelenítette” vagy „láthatóvá tette” [efanerósza], a 17:26 szerint pedig „megismertette” [egnórisza], és a jövőben is „meg fogja ismertetni” [gnóriszó] velük. A „név” nem egy hangsor, amit ki kell mondani, hanem Valaki, akit Jézusban felismerni, elismerni és megismerni kellene.

Mt 26:39 Kissé távolabb ment, arcra borult, és így imádkozott: „Apám [pater mu], ha lehetséges, távozzon el tőlem ez a pohár…” 42 „Apám [pater mu], ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod…”

• Jézus a Gecsemáné kertben, szomorúan és gyötrődve imádkozik, tanítványai azonban virrasztás és támogatás helyett elalszanak.
• Ez az a drámai pillanat, amikor Jézus (1) nem szokása szerint „tekintetét az égre emelve” imádkozik, hanem arcra borulva, és (2) a szokásos „Apa!” [pater] helyett – és az egész történetben csak ekkor – a még közelibb „Apám!” [pater mu] megszólítást használja.

Végül, Jézus névtisztelő gyakorlatát mutatja az is, hogy beszédeiben milyen sokszor használja az Istenre csak utalószenvedő szerkezetet (ún. passivum divinum), amit éppen azért találtak ki, hogy ne kelljen az „Isten” szót kimondani.

• a boldogmondásokban „…megvigasztaltatnak” = Isten megvigasztalja őket; „…megelégíttetnek” = Isten teljesíti vágyukat; „…irgalmasságot nyernek” = Isten irgalmaz nekik; „…Isten fiainak neveztetnek” = Isten a fiainak hívja őket; ez nem „csak a görög”, hanem Jézus szavainak a zsidó tanítványai által készített fordítása.

9. Az apostoli gyakorlat

A korai egyház ebben is követte Jézus példáját. Az Isten Fiába vetett hit révén Isten Lelke által Isten gyermekeivé (Gal 1:3, 4:6, Róm 8:15) lettek, akiket a Fiú nem szégyell a testvéreinek nevezni (Zsid 2:11, 11:6), ezért

• Istent egyéni és közös imájukban apjukként [abbá = pater] szólították, ld. „Miatyánk” (Mt 6:9 pater hémón = „(Égi) Apánk!”; Lk 11:2 pater = „Apa!”)
• az üldözés idején, közös imájukban Istent a tulajdonosukként szólították meg: „Gazda!” [deszpota] (ApCsel 4:24), vagy „Úr!” (4:29), akárcsak az Ósz. összes idézésekor, amikor az eredetiben JHVH áll („az Úr” 4:26 stb.).

A korai időkben rendszeresen összejöttek a Szentély területén, tanítottak, csodák történtek, a nép egyszerre félt tőlük, és magasztalta őket, a papság viszont próbálta leállítani a mozgalmat (ApCsel 2:46, 5:12-13, 5:40-42). Amikor azonban Pétert és Jánost elengedték, a gyülekezet így kiáltott Istenhez:

ApCsel 4:24 „Gazda [deszpota], te teremtetted az eget és a földet … 26 Felkeltek a föld királyai és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen [kata tu küriu] ellen és az ő Felkentje ellen. … 29 Most pedig, Úr [kürie], tekints az ő fenyegetéseikre…”

• Az ima legelején az eredetiben nem a szokásos „Úr” [küriosz] kifejezés áll, hanem a deszpotész, ami tulajdonost, gazdát jelent (vö. 2Pt 2:1). Rabszolga szólította így az urát, aki mások előtt felelős volt érte.
• A 4:26-ban a Zsolt 2:2-t idézik, ahol a héberben JHVH áll, amit „Úr”-nak fordítanak, ami pedig Jézusnak, a Felkentnek is állandó címe (4:33 stb.)

Összefoglalva

Az egész Újszövetségben azt látjuk, hogy Jézus és tanítványai követték a kortárs gyakorlatot. Nincs jele annak, hogy megkérdőjelezték vagy elvetették volna a régi hagyományt. A tanítványok a bibliai szöveg felolvasásakor és idézésekor a Név helyett mindig az „Úr [küriosz]” szót használták, magán imában pedig közös (égi) Apjukként [abbá / pater (hémón)], Gazdaként [deszpotész], Úrként [küriosz] szólították. Nincs nyoma annak, hogy nem-zsidókat héber nevek, szavak helyes kiejtésére tanítottak volna, vagy ezek használatát elvárták volna tőlük.

10. Keresztény bibliakiadások és a Név

Azóta is világszerte a keresztény egyházak és bibliaszövetségek által kiadott Szentírások a négybetűs istennevet „az Úr” / „the Lord” stb. kifejezéssel fordítják, általában kiskapitális betűformával emelve ki. A kiadók tisztelik az ősi hagyományt, ugyanakkor egyértelműen jelzik, hol fordul elő a Név, általában lábjegyzetben közlik az egyes istennevek jelentését, és ha állást is foglalnak valószínű kiejtését illetően, egyik sem állítja, hogy ettől bármi függene.

A JHVH és az Adónáj hibrid olvasataként keletkezett vokalizációk a 16. században jelentek meg az európai teológiai irodalomban és bibliákban, legelőször William Tyndale Tóra-fordításában (1530, 2Móz 6:3 „Iehouah”), legismertebb változata („Jehovah”) pedig a King James Version (1611) révén terjedt el.

Fontos azonban tudni, hogy a mai „szentneves” kiadványoktól eltérően

• ilyesmi csak az Ószövetség szövegében fordult elő,
• csak a JHVH, azaz Isten tulajdonneve esetében,
  • vagy a hagyományos „Jehovah” alakban (ld. KJV, Károli),
  • vagy a modern, tudományos konszenzus „Yahweh” alakjában,
• csak azon a viszonylag kevés helyen, ahol konkrétan Isten nevéről van szó vagy más nevéről is (pl. 2Móz 3:15 és 6:3, Zsolt 83:18 stb.).

Kevés angol fordítás lépett ezen túl, és azok is csak a 20. századtól. Elöljáróban az alábbiakat érdemes tudni róluk:

• vegyesen egyházi és magánkiadások, csak egyes felekezetekben, lelkiségi körökben használják (vagy használták) őket
• vagy csak néhány száz, válogatott esetben olvasható „Yahweh” (HCSB), vagy mind a 6800+ esetben olvasható „Jehovah” (YLT, ASV) vagy „Yahweh” (EBR, WEB; JB/NJB; LEB, LSB)
• ezt azonban a kiadók igen eltérő okból tették, és több visszakozott is.

Az első bibliakiadás, amely az Ószövetségben mindenhol a „Jehovah” változatot hozza, a skót protestáns autodidakta orientalista, Robert Young (1822-1888) nevéhez kötődik. Young főleg a KJV-hez készített analitikus konkordanciája (1879) révén lett ismert, illetve extrém formahű – a héber, görög nyelvtani alakokat, eseteket, szórendet angolul mechanikusan reprodukálni akaró – és konkordáns jellegű „fordítása”, a Literal Translation (YLT, 1862) miatt. A Young életében megjelent kiadásokban még mindenhol Lord állt, de a jóval halála után, mások által szerkesztett, 1898-as revízióban mindenhol „Jehovah” jelent meg.

• A YLT felújított változata a Literal Standard Version (LSV, 2020), amely a Nevet „Yhwh” alakban nem fordítja, pótlását, kiejtését az olvasóra bízza.

Az első protestáns Biblia, amely az Ószövetségben mindenhol a „Jehovah” változatot közölte, a KJV amerikanizált változata, a rendkívül formahű American Standard Version (ASV, 1901) volt. Fordítói a „Jehovah” konzekvens használatát azzal indokolták, hogy elutasítják a Név kimondását tiltó „zsidó babonát”.

• Az ASV felújított változata, a World English Bible (WEB, 2020) hasonló okból, de mindenhol a „Yahweh” változatot hozza, a szintén ASV alapú, de messiási New Jerusalem Version (NJV, 2019) viszont csak a héber betűket.

Az angol campbellita lelkész Joseph Bryant Rotherham (1828-1910) által kiadott Emphasized Bible (EBR, 1902) nem annyira fordításként, mint formailag volt innovatív. A szöveget bekezdésekkel újratördelte, hogy a gondolatmenet elemei és összefüggései könnyebben átláthatók legyenek, dőlt betűvel emelte ki a szerinte hangsúlyos szavakat, nyelvészeti jegyzetekkel segítette az értelmezést, az Ószövetségben pedig a JHVH-t mindenhol „Yahweh” átírásban hozta, igyekezve megfelelni a kortárs bibliatudomány elvárásainak.

• Az EBR is hivatkozási alap lett a „szentneves” mozgalomban.

A katolikus, eredetileg francia kiadású Biblia (La Bible de Jérusalem, 1956) angol fordítása a Jerusalem Bible (JB, 1966), és revíziója a New Jerusalem Bible (NJB, 1985) volt. A qumráni felfedezésekre reagálva, a tudományos teológiai munkát támogatandó vezette be a „Yahweh” használatát, ugyanakkor liturgikus, sőt, mindenkinek szánt fordítás is akart lenni.

• Ez nem sikerült, így a felújított, Revised New Jerusalem Bible (RNJB, 2019) visszatért a Lord fordításhoz.

A baptista és más szabadegyházakban népszerű, egyszerű nyelvezetű Holman Christian Standard Bible (HCSB) első kiadásában (2004) a „Yahweh” még csak 78-szor fordult elő, a másodikban (2010) már 656-szor, de csak ahol konkrétan Isten nevéről van szó, vagy másik nevéről is, vagy más istenek nevével szemben áll. A fordítók az olvasókat nem akarták a „Yahweh” kiolvasásával terhelni.

• A következetlenségeket elismerve a felújított, Christian Standard Bible (CSB, 2017/2020) kiadásban visszatértek a Lord fordításhoz.

A fundamentalista felekezetekben és tanítók között (mint pl. John F. McArthur) népszerű, rendkívül formahű (ASV alapú) New American Standard Bible (NASB, 1971/1995) eredetileg a Lord fordítást követte. 2020-as felújítása után azonban új változatban is kiadták, új néven: a Legacy Standard Bible (LSB, 2021). A JHVH helyén mindenhol „Yahweh” áll, ami tkp. elvi visszatérés az 1901-es ASV-hez.

A Logos professzionális bibliaszoftverhez készült Lexham English Bible (LEB, 2012) eleve tudományos fordításnak készült, amelyet olvasói mindig az eredeti szövegekkel együtt olvasnak; a „Yahweh” változattal a jelenlegi tudományos konszenzust támogatták, és a Név könnyű kereshetőségét tartották szem előtt.

Végül, az ún. „lelkiségi” jellegű bibliakiadások közé tartozik a Names of God Bible (NOG, 2015), amely a KJV szövegében a fordítás mellett („…the Lord [Yahweh]…”), a GW (God’s Word) parafrázis szövegében pedig az angol szavak helyén közli fonetikus átírással a több mint 70 istennevet és Istenre használt szót (pl. „I am Yahweh your Elohim…”). A NOG az Újszövetségben csak Jézus nevét héberesíti vissza (Yeshua). A szerkesztő, Ann Spangler meggyőződése szerint e héber „neveket imádkozva” közelebb lehet kerülni Istenhez. Ezért a kiadvány az angol olvasószámára segítséget nyújt a helyes kiejtéshez, a nevek jelentőségét és a hozzájuk kapcsolt „ígéreteket” illetően pedig rövid ismertetőket is közöl.

• A számunkra jelentős nyelven kimondott szavak által nyújtott érzés vagy élmény valóban felemelő lehet, akár angolul énekelni menő együttesek számait, akár a „Miatyánk” zenés arámi (valójában szír) rekonstrukcióit hallgatni elalvás előtt.
• A sémi szavak, nevek azonban nem mindenkiben keltenek ilyen érzést (pl. nyelvérzék híján), másokban más nyelvszavai váltanak ki ilyen érzést (pl. a görögé), világszerte rengeteg hívő ki sem tudja ejteni a sémi vagy görög szavakat. Az állítólagos lelki áldásokról így a nemzetközi hívő közösség nagyobb része egyszerűen lemaradna. Egy szubjektív érzést tehát nem szabadna a Szentlélek hatásával azonosítani.

Összefoglalás

Ami tehát a „Jehovah”/„Yahweh” konzekvens használatának indokait illeti, megállapíthatjuk, hogy a „zsidó babona” elmélet (ASV/WEB) még létezik, de már szinte csak fundamentalista és szentneves bibliakiadók ápolják. A mai keresztény felekezetek kiadványaiban ismeretterjesztő szempontok érvényesülnek (JB/NJB; HCSB; LEB), vagy lelkiségi meggyőződések (LSB, NOG).

Ami a Lord fordításhoz való visszatérés indokait illeti (ld. CSB, RNJB),

• a „Jehovah” középkori hibrid változaton mindenki túllépett (vö. LSV, WEB) csak egy szentneves irányzat nem (ld. Jehova Tanúi: New World Translation / Új világ fordítás)
• a „Yahweh” változat mellett szól ugyan a tudományos konszenzus, de a elvi és gyakorlati alapon bibliai és liturgiai használata ellen szól, hogy
  • eleve viszonylag új változat (Wilhelm Gesenius, 1786-1842), és mindmáig vitatott hipotetikus rekonstrukció
  • az átlag olvasó számára elbizonytalanító a közismert és ismeretlen bibliai nevek, szavak helyes „héberes” kiejtésének kényszere (főleg ha ez a lelki fejlődés eszközeként vagy az üdvösség feltételeként van beállítva, ld. szentneves kiadványok)
  • figyelmen kívül hagyja az okkal kialakult, 2500+ éves zsidó és keresztény fordítói és liturgikus hagyományt [Adónáj/Küriosz]
  • figyelmen kívül hagyja, hogy a Név bármely – hibrid és hipotetikus, egyházi és szektás – változatának írott és szóbeli használata izraelita testvéreink számára elidegenítő hatású.

Ami a JHVH előfordulásainak jelzését illeti, a más betűtípussal való kiemelés az Ószövetségben jogos („Úr”), a ószövetségi idézetekben pedig hasznos lehet. A küriosz eltérő fordítása azonban Jézus hétköznapi megszólításakor (adón(í) ~ Sir, Master), illetve messiási címeként (Adón / Adónáj ~ Lord, LORD) egyes nyelveken szükséges lehet, de nem szabad elfelejteni, hogy az ihletett szerzők hite szerint a Messiásban maga JHVH lett emberré. Akár ezt akarja cáfolni a küriosz Jehovára cserélése válogatott (!) szövegekben (ld. Új világ fordítás), akár ezt akarja sulykolni a kürioszJahvéra cserélése a szó minden (!) előfordulásakor (ld. Könyvről Könyvre Biblia), ellentmond az ihletett szentírók szándékának.

11. A magyar bibliakiadások

Az elterjedt teljes bibliakiadások – egy kivétellel – a keresztény egyházak kiadói hagyományát tükrözik. A JHVHfordítása „Úr” vagy „Úr”, a JHVH Elóhím fordítása „Úr Isten” (KB 1908, KNV 1997), „Úristen” (SZIT 2005) vagy „Úristen” (ÚF 1990, RÚF 2014), vagy „Úr Isten” (ÚRK 2019). Az Egyszerű Fordítás (EFO 2012) átvette a modern izraelita szóhasználatot, így mindenhol ­„Örökkévaló” olvasható, az Újszövetség ószövetségből vett idézeteiben is, ahol eredetileg a JHVH áll.

Utóhang

Istennek van különleges neve, de ma már nem tudjuk, hogyan mondjuk ki, és mit jelent. Istennek azonban sok ismerttulajdonsága révén sok neve van, és bár lénye nem hasonlítható emberi elképzeléshez (ApCsel 17:29), az evangélium szerint a Fiú Isten emberré lett (Jn 1:1-2,14, Fil 2:5-11) és egyedül az ő neve, azaz Jézus személye, lénye adatott nekünk, hogy általa megmeneküljünk (Jn 3:16-17, ApCsel 4:12). Nem a név, mint hangsor, hanem a mögötte álló láthatatlan, de valóságos személy jelenti számunkra a megmenekülést. Akik színről színre látják Istent, azok is csak azt tudják ismételni, hogy szent, hogy különleges, hogy egészen más (Jel 4:8). Mi pedig, akik nem látjuk, bármely nyelven egyszerűen az Urunknak szólíthatjuk. Már ez is az ő műve (1Kor 12:3).

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

• Dobos Károly Dániel: Sém fiai – A sémi nyelvek és a sémi írásrendszerek története (Pázmány Egyetem – Szent István Társulat, 2013)
• Egeresi László Sándor: A bibliai héber nyelv tankönyve (KRE-HTK, 2015)
• Egeresi László Sándor: Bibliai héber-magyar szótár (m.k. 2022)
• Encyclopedia of Hebrew Language and Linguistics, Vol. 1-4 (Brill, 2013)
• Karasszon István: Az óizraeli vallás (BRTA, 1994)
• New International Dictionary of Old Testament Theology and Exegesis, Vol. 1-5 (Zondervan, 1997)
• Raj Tamás: A héber betűk misztikája (Makkabi, 2006)
• Szabó Mária: Bevezetés a Bibliai héber nyelvbe (Szent István Társulat, 2023)

Az Őrtorony Társulat (ŐT), illetve Jehova Tanúi (JT) vallásszervezetének hivatalos weboldalán (jw.org) több szinkronizált kisfilm is megtekinthető, amelyek célja bizalmat ébreszteni az olvasókban a Szentírás Új Világ fordítása (ÚVF) iránt. Ez különösen igaz a Rájuk bízták „Isten szent kijelentésének” a fordítását (Róma 3:2) című, 12 perces kisfilmre.[1] Az alábbiakban a filmben elhangzott néhány fontos kijelentésre szeretnék reagálni. A magyar szinkronhoz képest [ kapcsos zárójelben ] közlöm az / angol szöveg / kimaradt fordítását.

1. A kisfilm üzenete

0.23 „Többéves kutatás eredményeként született évtizedekkel ezelőtt. Ez nem más, mint a Szentírás Új világ fordítása. Ez a könyv Isten szent gondolatait tartalmazza, és sokak szerint ez az egyik legjobb bibliafordítás [amely valaha készült /ever produced/].” 0.52 A 19. század derekán már számos angol bibliafordítás forgott közkézen. Charles Taze Russell több fordítást is felhasznált a kutatásai során. Az észrevételeit közzétette a Sioni Őr Torony című folyóiratban. 1880-ban ezeket a fordításokat ajánlotta a bibliakutatóknak: a The Emphatic Diaglott-ot, valamint a Tischen-dorf és az American Bible Union fordításait. 2.38 „A Zion’s Watch Tower Society megjelentette Joseph Rotherham Újszövetségét. Ez volt az első Biblia, amelyben fel lett tüntetve a Társaság neve.” 3.15 „Idővel a szervezet a Bibliák nyomtatását is a kezébe vette. 1926 decemberében … kinyomtatták a The Emphatic Diaglott-ot.” 3.40 „Noha ezek a fordítások mind nagyon hasznosak voltak, a szervezet szerette volna Isten szavát a lehető leghívebben közvetíteni. 1950 augusztus 2-án szerdán a Yankee Stadionban a szervezet elnöke, Nathan Knorr, a 82.075 jelenlévőnek bejelentette, hogy elkészült egy különleges mű. A Biblia évekig tartó, mélyreható kutatásának beérett a gyümölcse: „Jehova szerető-kedvessége folytán óriási kiváltságom, hogy ezen a nemzetközi ’Teokrácia növekedése’ kongresszuson közreadhatom A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását!” 5.14 „Ez végre egy olyan fordítás volt, amelyben megbízhattak a Biblia őszinte tanulmányozói.” 5.43 „…egy olyan Bibliát tartanak a kezükben, … melyet Jehova szervezete adott ki, olyanok, akik valóban értik a Szentírást. „Ez bizalommal tölti el az olvasókat. Mivel nem kell a szöveg hitelességén gondolkodniuk, most már arra figyelhetnek, hogy mit tanulhatnak belőle.” 7.30 „…végig igyekeztek úgy fordítani Isten szavát, hogy érthető legyen, ugyanakkor hű az eredeti szöveghez.” Egyszerűen megdöbbentő, hogy voltak erre képesek. Másrészről mégsem meglepő, hiszen tudjuk, hogy ezeket a testvéreket Jehova támogatta a szellemével. 7.52 „Ezt a nagy munkát olyan bibliatudósok végezték el, akik nem akarták, hogy a nevük nyilvánosságra kerüljön. Ezzel a Bibliával Istenre kívánták irányítania a figyelmet, és nem magukra.” 8.03 „…ennek a fordításnak az a legnagyobb erénye, hogy minden olyan helyen, ahol az eredeti szövegben előfordult, igyekeztek következetesen használni Isten nevét, a Jehova nevet. Nem az Új Világ fordítás használta először Isten nevét, de talán ez az első, amely következetesen feltüntette mind a Héber, mind a Görög Iratokban.” 8.27 „Némelyek kifogásolták, hogy a Jehova név a Görög Iratokban is szerepel, mert szerintük Jézus követői bizonyára tartották magukat ahhoz a zsidó babonához, hogy tilos kimondani Isten nevét. Érdemes megjegyezni, hogy más fordítások is használják a Jehova nevet a Görög Iratokban. Hogy miért, annak nyomós oka van.” 8.51 „Egyértelmű, hogy a héber szövegben benne van a Jehova név, és ha a Görög Iratokban idéznek a Héber Iratokból, logikus, hogy ott is szerepelnie kell. 9.03 „Az, hogy Jehova népe becsületesen azt teszi, amit tennie kell, bármit mondanak is mások, bizalmat ébreszt a fordítás iránt. Jó érzés látni, hogy az Új Világ fordítás hogyan szenteli meg Jehova nevét. Így megismerhetjük Jehova személyiségét, s barátként gondolhatunk rá. 9.26 „Az Új Világ fordítás nem kerülte el azoknak a figyelmét, akik behatóan foglalkoznak a Bibliával: Ez a munka azt az őszinte törekvést tükrözi, hogy a szövegből a lehető legpontosabb megértést nyerjük. Az Új Világ fordításban soha nem fedeztem fel semmilyen elfogult szándékot arra, hogy a szövegbe olyasmit olvassanak bele, amit az nem tartalmaz. Benjamin Kedar, történész, Héber Egyetem, Jeruzsálem 9.48 „A legkiterjedtebb kutatási segédlettel ellátott bibliafordítás [a valaha készült legtudományosabb Biblia /The most scholarly Bible ever produced/] A Szentírás Új világ fordítása jegyzetekkel, mely 1984-ben jelent meg.” 11.30 „Amellett, hogy az Új világ fordítás alapos kutatás eredménye, ahhoz is hozzájárult, hogy több millió őszinte szívű ember pontos ismeretet szerezzen az igazságról.”

2. A legfontosabb állítások elemzése

2.1. Rájuk bízták?

Címe ellenére a kisfilmben sehol sem kapunk választ arra az alapvető kérdésre, hogy vajon kik bízták kikre a Szentírás fordítását? Az ÚVF megjelenése előtti elterjedt bibliafordítások megbízhatóságát éppen az garantálta, hogy tudni lehetett:

• erre alkalmas és szakmailag megfelelően képzett,
• egy felekezeti vagy felekezetközi bibliatársulat által erre felhatalmazott
• emberek készítették, akiknek lehetett tudni a nevét, mert eleve közismert tudósok voltak, vagy a kiadótól meg lehetett kérni a nevüket,és akiknek a munkáját egyházi és a szakmai fórum felügyelte.

E fontos szempontok a tucatjával született modern angol magánfordítások esetében nem érvényesültek. Az ÚVF esetében sem.

2.2. Nem akarták, hogy a nevük nyilvánosságra kerüljön?

Az ÚVF megjelenése előtt és után született magánkiadványok szerzői azonban vállalták művükért a felelősséget. Ez az ŐT által kiadott fordításokra is igaz, Wilson és Rotherham fordítását a film meg is említi. Az ŐT azonban kezdettől fogva azt állítja, hogy saját „bibliatudósai” csak azért kívántak névtelenek maradni, hogy ne önmagukra irányítsák a figyelmet, hanem Jehovát illesse minden dicsőség; a fordítást tehát minősége alapján kell megítélni (ld. ÚVF Előszó).

Ez szépen hangzik, de az a helyzet, hogy éppen a fordítás minősége miatt a kívülállók érdeklődése kezdettől fogva rájuk irányul. Igen kevesen akarták őket dicsőíteni, és annál többen szerették volna tudni, hogy ki a felelős ezért? A bibliafordítás ugyanis óriási felelősség. Egy több szempontból is példátlan fordítás tömeges, világméretű terjesztői részéről pedig az elemi tisztesség jele lenne, ha vállalnák a felelősséget a művükért. Az ÚVF ugyanis – a kiadott példányszám alapján – nyilvánvalóan nem csak a Tanúknak készült, hanem az egész világnak. Szerkesztő bizottsága és kiadója azonban a mai napig nem merte a fordítást a nemzetközi szakmai közönség elé tárni, hogy a fordítás sajátságait tudományos szaklapokban és fórumokon megvédje. Vajon miért? Mi annak az oka, hogy az ŐT 65 év alatt csak néhány pozitív véleményt tudott felmutatni, de annál több kritikáról kell hallgatnia?

• Az első lehetőség, hogy a bibliafordítással és ókori nyelvekkel foglalkozó szakma az egész világon, minden egyházi és civil tudományos intézetével, tanszékével és szakmai fórumával együtt annyira tudatlan vagy elvtelen vagy elfogult, hogy nem látják, vagy nem akarják látni azt, ami még az egyszerű Tanú számára is világos, ha elolvassa az ÚVF Függelékében azt a pár oldalas magyarázatot.
• A másik lehetőség, hogy a szervezetnek sosem volt valódi tudós gárdája, ezért kényszerül állandóan mindenben mások tekintélyére hivatkozni, és az ÚVF sajátságai nem csupán keresztény teológiai, hanem tudományos (nyelvészeti, fordítástechnikai) szempontból is ennyire igazolhatatlanok.

Volt vezetők révén[2] mindenesetre tudható, hogy az ÚVF szerkesztője a szervezet 3. elnöke, Nathan Knorr, a későbbi 4. elnök, Fred Franz, illetve Albert Schroeder és George Gangas, a Vezető Testület két másik tagja volt. A film állításával szemben egyikük sem volt „bibliatudós” (Bible scholar), hiszen egyiküknek sem volt a felsőoktatásban szerzett nyelvészeti vagy bibliatudományi fokozata. Franz fiatalon még presbiteriánus lelkésznek készült, és a Cincinnati Egyetemen két évig tanult görögöt, de nem vizsgázott le, hébert pedig egyedül tanult. Húsz évesen már Russell követője volt, 1926-tól a kiadó szerkesztőségének tagja, 1942 után a vezetője, 1945-től pedig az egész szervezet alelnöke volt. A világ legnagyobb non-profit nyomdaipari konszernének vezetői egyszerűen önmagukat hatalmazták fel arra, hogy kiadjanak egy saját Bibliát, amiben a saját olvasói körük végre szentírásként olvashatta az ő bibliaértelmezésüket.

2.3. A fordítás támogatója?

Saját szakmai tekintély híján az ŐT stratégiája mindig is az volt, hogy igyekezett felkutatni és felmutatni olyanokat, akik – mindegy, hogy miért, de – hasonlóan értelmeznek bizonyos bibliai fogalmakat és kijelentéseket, mint az ŐT. Így az ÚVF-ról is igyekszik pozitív véleményeket felmutatni, laikus civilektől a bibliatudósokig bárkit. Mindegy, milyen hitet vallanak, és a szervezetről mi a véleményük, ha van egy megfelelően idézhető mondat, azt a szervezet felhasználja. A kisfilm csupán egyet idéz azok közül, „akik behatóan foglalkoznak a Bibliával” és „felfigyeltek” az ÚVF-ra: Benjamin Kedar történészt a jeruzsálemi Héber Egyetemen (Benjamin Kedar, Historian, Hebrew University, Jerusalem).

A probléma az, hogy valóban létezik a jeruzsálemi Héber Egyetemen[3] egy Benjamin (Zeev) Kedar nevű nyugdíjas történész professzor. E-mailben érdeklődtem nála, hogy tud-e a filmről és a nyilatkozatáról. A film másfél éve lett feltöltve a jw.org-ra, de sajnos úgy tűnik, én voltam az első, aki utánanézett az idézet forrásának. Kedar professzor úr azonnal válaszolt (2015.12.17.), és ugyanazt tudhattam meg tőle, amit a Wikipédián[4] is bárki olvashat róla: ő csak középkortörténész, a keresztes hadjáratokkal foglalkozik. Nem bibliatudós vagy nyelvész, még csak nem is ókortörténész. Ugyanakkor azt írta, hogy tud egy másik Benjamin Kedar-ról, aki a Haifai Egyetemen tanított bibliatudományt, de sosem tanított a Héber Egyetemen, és már rég elhunyt. Ekkor írtam a Haifai Egyetem bibliatudományi tanszékén[5] Zohar Segev tanszékvezető professzor úrnak, hogy tudna-e segíteni a néhai Benjamin Kedar ügyében, de semmilyen információval nem tudott szolgálni (2015.12.23). Az Őrtorony 1991 március 1-i számának egyik cikke viszont (Az „Új Világ fordítás” – Tudományos vagy hamisítatlan?) a 30. oldalon közli „az izraeli Benjamin Kedar” véleményét az ÚVF-ról:

• Le kell szögezni, hogy az Új Világ fordítás tudományos munka. Az izraeli Benjamin Kedar professzor 1989-ben ezt mondta: „A héber Bibliával és annak fordításaival kapcsolatban végzett filológiai kutatásaim során gyakran hivatkozom arra az angol kiadásra, amely New World Translation-ként ismert. Minden alkalommal megerősödik bennem az az érzés, hogy ez a munka azt az őszinte törekvést tükrözi, hogy a szövegből a lehető legpontosabb megértést nyerjük. Az eredeti nyelv széles körű ismeretének bizonyítékát nyújtva, ez a fordítás érthetően adja vissza egy másik nyelven az eredeti szavakat anélkül, hogy szükségtelenül eltérne a héber nyelv sajátos szerkezetétől… Minden nyelvi kifejezés lehetőséget ad egy bizonyos fokú szabadságra az értelmezésben vagy a fordításban. A nyelvészeti megoldás bármely esetben magában rejti a vita lehetőségét. A New World Translation-ben azonban soha nem fedeztem fel semmilyen elfogult szándékot arra, hogy a szövegbe olyasmit olvassanak bele, amit az nem tartalmaz.

Az idézetből nem tudjuk meg, kicsoda Benjamin Kedar, miért őt idézik, milyen alkalomból „mondta”, amit mondott, miféle filológiai (azaz nyelvészeti) kutatást végzett, és vajon az egész Bibliáról nyilatkozott, vagy csak az ószövetségi részről? Kedar mindenesetre Az Őrtorony 1991-es cikke miatt sok tisztázásra váró levelet kaphatott, mert 1995 novemberében egy névtelen JT-i által szerkesztett, az ŐT-tól független weboldal szerint írt egy állásfoglalást.[6] Ebből kiderül, hogy

• ő csak a Héber Iratok (az Ószövetség) egy-egy részletével foglalkozott
• kizárólag nyelvészeti témájú cikksorozatában bizonyos héber igealakok angol fordításait hasonlította össze, közöttük említette pozitívan az ÚVF-t
• nem hiszi, hogy az igazság „nyelvészeti csűrés-csavarás” révén megismerhető lenne
• hangsúlyozza, hogy egy szekta iránt sem érez szimpátiát, így Jehova Tanúi iránt sem, akiket a szervezetük manipulál, ahogy saját tanait a végső igazságként mutathassa be; szerinte az ŐT kritikusai sem viselkednek jobban, illetve általában a zsidó, muszlim és keresztény vallási közösségek is mind hajlanak a dogmatikus arroganciára
• kikötötte, hogy csak a teljes állásfoglalás publikálásához járul hozzá.

Az 1991-es Őrtorony cikk nem említi Kedar egyetemét, csak hogy izraeli; a jw-org mostani szerkesztői pedig az interneten csak Benjamin Z. Kedar történészt találták meg a Jeruzsálemi Egyetemről. (A másik Kedar-ról ui. legalább olyan nehéz bármit találni a NWT-ről tett nyilatkozatán kívül, mint hasonló nyilatkozatot.) Az eredeti Kedar eredeti véleményét mindenesetre a filmben úgy idézik, mintha az egész Bibliáról szólna. Az ÚVF minden kritikusa tudja azonban, hogy az ún. Héber Iratokban kevés „sajátos” nyelvészeti megoldás van. A valódi problémát az ún. Keresztény Görög Iratok jelenti, a nyelvészetileg igazolhatatlan, egyértelműen teológiai célzatú szóbetoldások, szókihagyások, körülírások és átértelmezések. Erről azonban más, részletes tanulmányok szólnak (ld. „Az ÚVF elemzése”, „Az ÚVF Függeléke”).

2.4. Jehova támogatta őket szellemével?

A film azzal magyarázza az ÚVF összeállítóinak „megdöbbentő” teljesítményét, hogy őket „Jehova szelleme támogatta”. Esetükben azonban nem csupán arról van szó, hogy mint minden bibliafordító, ők is alázatosan kérték Isten segítségét. Meggyőződésük, hogy Jehova szelleme csak őket támogatja, és ez a kizárólagosság nem csak kifelé, más vallási közösségekkel és bibliafordítóikkal szemben érvényesül, hanem befelé, a Tanúk többségével szemben is. JT vallásszervezete ugyanis 1935 óta azt tanítja, hogy a hívőknek kétféle, eltérő reménysége van: földi vagy mennyei. Ez utóbbi, kisebb csoport 144.000 „felkent”, az 1. század óta folyamatosan elhívott hívők, akikből ma kb. 14.000 él. Az övéké az összes olyan áldás és kiváltság, amelyben a keresztény felekezetek szerint minden Krisztusban hívő ember részesül (pl. újjászületés a Szentlélek által, istengyermekség, isteni természetben részesülés, uralkodás Krisztussal stb.). Közülük kerülnek ki a szervezet felelős vezetői, így az ÚVF alkotói is „felkentek” voltak. A többi, 9.2 millió Tanúnak csak földi reménysége van: örök élet az új világban, a megújult földi paradicsomban. Teljes mértékben függenek „Jehova gondolatközlő csatornájától” (értsd: az ŐT kiadóvállalatának vezetőitől), így amit Bibliaként  a kezükbe tesznek, azt Szentírásként kell olvasniuk. Nincs más választásuk, mint bízni a szervezetben, mert a „szent szellem” nem lakik bennük, nem „felkentek”.

Félreértés ne essék: a keresztény felekezetek laikus – nyelvészetben és a teológiában járatlan – tagjai is rábízzák magukat a felekezetközi bibliatársulatok munkájára, amikor kezükbe veszik a Bibliát. Mindenki rászorul arra, hogy bízzon másokban, hiszen bonyolult világunkban különösen szükség van a specialistákra. Éppen ezért nem pótolhatja a „szent szellem” a nyelvészeti, ókortörténeti és teológiai képzettséget, illetve a szakmai vitákat és felügyeletet, a nyilvánosság előtt személyesen vállalt felelősséget. Az Istenre való hivatkozás önmagában azért nem ok a bizalomra, sőt, azért ok a bizalmatlanságra, mert bármely bibliafordítás teljesen emberi, szakmai szempontok alapján is megítélhető. Hogy az ÚVF valóban a valaha készült „legjobb” fordítás vagy a „legtudományosabb” Biblia, ahogy az ŐT kisfilmje állítja, csak a szakember tudja alapos indokkal megítélni. A szakember tudása azonban – alkalmasságtól, képzési formától és a befektetett időtől, energiától függően – bárki által megszerezhető (nem úgy, mint a „kenet”), bárki által ellenőrizhető és számon kérhető (nem úgy, mint az ÚVF névtelen szerkesztői). Ezért van az, hogy az ŐT az elmúlt 75 évben alig néhány tudóst tudott maga mellé állítani, de annál több tudós kritikáját vonta magára. Erről azonban már egy másik tanulmány szól (ld. „ÚVF – pro és kontra”).

2.5. A legnagyobb erénye?

A kisfilm már az elején azt állítja: „sokak szerint ez a legjobb bibliafordítás”, az ÚVF „legnagyobb erénye”, bizalomébresztő sajátsága pedig az, hogy „következetesen használja”, az Ó- és az Újszövetségben is „következetesen feltüntette”„Isten nevét, a Jehova nevet”. Vitathatatlan tényként hangzik el, hogy Istennek személy-neve van, a Jehova, illetve hogy így lehet „megismerni Jehova személyiségét” és „barátként” gondolni rá. Logikusnak és szükségszerűnek van beállítva az a gondolat, hogy ha egy (ószövetségi) héber mondatban ott volt a Név, akkor az azt idéző (újszövetségi) görög szövegben is szerepelnie kellett. Az alábbiakból azonban kiderül, mi az, amiről az ŐT valószínűleg nem tud, vagy nem akar tudni.

Először is, Isten „neve” nem olyan értelemben vett személynév, mint az embereké (Béla, Zsuzsi stb.). A héberben a „név” (sém) fogalma ugyanis nem csak a megszólításra, megjelölésre utalt (mint pl. a 2Móz 3:16-ban), hanem a személy elvont fogalmát is pótolta, ami a héberben nem létezett. Ezért utalnak a zsidók a mai napig úgy Istenre, hogy ha-Sém, „A Név”, azaz „Ő”. Ha ezt tudjuk, egy sor bibliai mondat értelmet nyer. Például „naggyá teszem nevedet”: azaz jelentős emberré teszlek (1Móz 12:2). Isten népet szerez „a nevének”, azaz önmagának (ApCsel 15:14). Helyes ösvényen vezet „az ő nevéért”: mert ő az, aki (Zsolt 23:3). Az ő „neve” erősítette meg: ő maga adott neki erőt (ApCsel 3:16). Szent „az ő neve”, azaz ő egészen más, különleges (Lk 1:49). Hirdessék „nevemet” az egész földön: ti. hogy én milyen vagyok (2Móz 9:16). A „te nevedet” viseli ez a ház: te magad laksz e házban (1Kir 8:43). Szenteltessék meg „a te neved”: legyen szent a személyed (Mt 6:9). Nyilvánvalóvá tettem nekik „nevedet”: megjelenítettem előttük aki vagy, a lényedet (Jn 17:6). A „minden név felett való név” a Legnagyobb Személy (Fil 2:9). Az ég alatt „nincs más név”, amely megmentene: azaz nincs senki más, aki megmentene (ApCsel 4:12). Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy tudni kell a JHVH vagy a Jehova névről, nem is csupán „ismeretszerzésről” (Jn 17:3 ÚVF) beszélünk, hanem Isten megismeréséről.

A második probléma, hogy bibliai istennevek mind Isten tulajdonságainak vagy tevékenységeinek leírásai: Isten népe Istent ilyennek vagy olyannak tapasztalta meg (szent, teremtő, bölcs, hatalmas, örök, uralkodó stb.). A négy héber betűvel leírt JHVH is leíró jellegű név, a létige jövő idejű műveltető alakja; jelentése „Aki Éltetni Fog”, kiejtése pedig a modern bibliatudomány szerint Jahveh lehetett. A zsidók nem babonaságból, hanem istenfélelemből nem ejtették ki a szót szükségtelenül, ezért az Írások olvasásakor a JHVH-hoz érve Adonáj-t (Uram) mondtak. A „Jehova” név pedig úgy keletkezett, hogy középkori (!) keresztény teológusok a JHVH-t az Adonáj magánhangzóival olvasták össze. Tehát ha valamit biztosan tudunk Isten nevéről, az az, hogy nem Jehova volt. A „Jehova” szó különben zsidó fülnek ugyanolyan furcsán hangzik, mint magyarnak az „USTAN” az iSTeN és az UrAm hibridjeként. Ezért szoktak le a modern bibliafordítások a „Jehova” változatairól, ezért utalnak a JHVH előfordulásaira kis kapitálissal („Úr”, „Lord”).

A harmadik, és legnagyobb probléma az, hogy az ŐT az ún. „Keresztény Görög Iratok”-ban (az Újszövetségben) 237-szer cserélte ki a küriosz (Úr) vagy theosz (Isten) szót Jehovára. A kisfilmben kétszer is elhangzik, hogy az ŐT igyekszik „következetesen” használni vagy feltüntetni a Jehova nevet. Ráadásul úgy véli, hogy ha a héber szövegben ott állt a Név, akkor az ezt idéző görög szövegben is ott kellett lennie, ez a „logikus”. Ezekkel az állításokkal több probléma is van.

Először is, az ÚVF-ban található 237 esetből csak 82 a héber szövegből vett idézet, amelyben eredetileg szerepelt a JHVH. A többi 155 esetben teljesen önkényesen cserélte az ŐT az Úr és az Isten szavakat Jehovára. Ott igen, ahol ez a saját tanítását támogatja, de ott nem, ahol ez a saját tanításának ellentmondana (pl. az 1Kor 12:3 így hangzana: „…senki sem mondhatja, hogy ‘Jézus Jehova’, csakis szent szellem által”). Az ÚVF szerkesztői csak ebben az értelemben voltak következetesek.

Másodszor, nincs jelentősége annak, hogy az ŐT számára mi „logikus”, ha tény, hogy az Újszövetség több ezer fennmaradt ókori görög kéziratában vagy töredékében egyetlen héber betű sincs – nemhogy a JHVH. Az apostolok ötször annyit idézték a héber Ószövetséget, mint annak ógörög fordítását (ún. Septuagintát). A héber szöveget idézve mégis többnyire az „Úr” (küriosz) vagy az „Isten” (theosz) szóval pótolták a JHVH-t. Biztosan tudták, mit jelent Jézust „Úr”-nak (Adonájnak) vagy „Isten”-nek nevezni, tehát ha így tettek, és ez tény, akkor az a logikus következtetés, hogy azért tettek így, mert ez volt a hitük, ez volt a tanításuk.  Az ŐT máshol ugyan megfogalmazza azt a vádat, hogy a 4. sz-i egyház hamisította meg a Bibliát, „Úr”-ra és „Isten”-re cserélve a JHVH-t, és ezért lett „összetéveszthető” Isten és Jézus, illetve ezért kellett „helyreállítani” Jehova nevét az Újszövetségben, de ennek nincs történelmi alapja, azaz marad rágalom. Összefoglalva, az ÚVF olvasójának nem csak joga, hanem minden oka megvan arra, hogy „a szöveg hitelességén gondolkodjon”.

[1] JW.ORG (2014-05-29) „Entrusted With Translating ’the Sacred Pronouncements of God’ (Romans 3:2)”, magyarul: www.jw.org/hu/jehova-tanui/tevekenysegek/kiadoi-tevekenyseg/video-isten-szent-kijelenteseinek-forditasa/

[2] Pl. Raymond Franz (Fred Franz unokaöccse, a Vezető Testület tagja 1971-1979 között), In: Crisis of Conscience, p. 50  (Commentary Press, 2002)

[3] http://www.hum.huji.ac.il/english/units.php?cat=5222&incat=707 [4] https://en.wikipedia.org/wiki/Benjamin_Z._Kedar

[5] http://bible.haifa.ac.il/index.php/en/

[6] Az ÚVF-t védő névtelen JT oldal (onlytruegod.org) közlésében: „Since several individuals and institutions have addressed me concerning the following matter, I make this statement; henceforth it will be sent instead of a personal letter to anyone appealing to me to clarify my position. 1) Several years ago I quoted the so-called New World Translation among several Bible versions in articles that dealt with purely philological [pertaining to the study/science of languages] questions (such as the rendition of the causative hiphil, of the particple qotel). In the course of my comparative studies I found the NWT rather illuminating: it gives evidence of an acute awareness of the structural characteristics of hebrew as well as an honest effort to faithfully render these in the target [English] language. A translation is bound to be a compromise, and as such it’s details are open to criticism; this applies to the NWT too. In the portion corresponding to the hebrew Bible, however, I have never come upon an obviously erroneous rendition which would find it’s explanation in a dogmatic bias. Repeatedly I have asked the antagonists of the Watchtower-Bible who turned to me for a clarification of my views, to name specific verses for a renewed scrutiny. This was either not done or else the verse submitted (e.g. Genesis 4:13, 6:3, 10:9, 15:5, 18:20 etc.) did not prove the point, namely a tendentious [with a purposed aim/biased] translation. 2) I beg to make clear that I do not feel any sympathy for any sect and this includes Jehovah’s Witnesses. Of course, my mistrust is not directed against the individual member of such sect but rather against the organisation that manipulates him and puts forward its dogmas and rules as the ultimate truth. It should be conceded, however, that the groups and organisations that fiercely oppose the witnesses do not behave any better. On the whole, synagogue, church and mosque also tend to exhibit dogmatic arrogance coupled with intolerance of and enmity with other confessions. 3) I cannot help expressing my deep conviction that the search for truth will never benefit by linguistic quibble. Whether the author using the word naephaesh denoted ‘soul’ as opposed to body (Lev 17:11) or meant something else, whether ‘almah’ means ‘virgin’ or ‘young woman'(Is 7:14) is of great interest to philologists and historians of religion; an argument for or against blood transfusion or the virgin-birth of Jesus respectively, cannot be derived from it. 4) Obviously, it is man’s destiny to make the choice of his way a matter of conscience and to the best of his knowledge. There exists no simple set of rules such as could be learned from the mouth of a guru or the pages of an ancient venerable book. Those who pretend to act according to an infallible guide, more often than not interpret the texts in accordance with their precon-ceived wishes and notions. Benjamin Kedar Haifa 27.11.95

2000-ben jelent meg magyarul az Őrtorony Társulat (a továbbiakban ŐT) saját Újszövetsége, a „Keresztény Görög Iratok új világ fordítása” (KGI), 2003-ban pedig „A Szentírás új világ fordítása”, azaz a teljes Biblia (ÚVF).

A magyar ÚVF egyik sajátsága, hogy a görög sztaurosz szót a hagyo­mányos „kereszt” helyett következetesen a „kínoszlop” vagy „oszlop” szóval pótolja (bár az angol torture stake jelentése „kínzó cölöp”), az indoklást pedig a 7. számú Függelékben olvashatjuk (KGI 417-419. oldal, ÚVF 1824-26. oldal). Pál apostol szavai így például a Gal 6:14-ben így hangzanak: „Sohase történjen meg, hogy dicsekszem, hacsak nem Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak a kín­oszlopával, aki által a világ oszlopra feszíttetett nekem.”

Keresztények számára kérdés, hogy (1) miért olyan fontos ez az ŐT-nak, (2) érvei valóban szükségessé teszik-e a keresztény biblia­fordítási és képzőművészeti hagyomány felülvizsgálatát, (3) melyik fordítás mellett szól­nak a bibliai és törté­nelmi bizonyítékok?

1. A fordítás jelentősége

Az ŐT nem Krisztus halálát tagadja, hanem kivégzésének eszközéről véli úgy, hogy az a hagyományos elképzeléstől eltérő alakú volt: nem kereszt, hanem oszlop. A 6. Függelék konklúziója szerint az ügynek komoly jelentősége van:

• Egyáltalán nincs tehát bizonyíték arra, hogy Jézus Krisztust két, derékszögben egymásra helyezett gerendára feszítették volna. Nem akarunk semmit hozzátenni Isten írott Szavához, ezért a keresztről alkotott pogány elképzelést nem visszük bele az ihletett Szentírásba. Ehelyett inkább az eredeti jelen­tésüknek megfelelően adjuk vissza a sztaurosz és xülon szavakat.

Az ŐT érvei a nyelvészet és a vallástörténet területét érintik. Azt állítja, hogy a kereszt pogány szimbólum, és a görög szavak eredeti jelentése nem „kereszt” volt, illetve nem akar pogány elképzelést belevinni az ihletett Szentírásba, ezért kerüli a „kereszt” fordítást. Ebből azonban nyilvánvaló, hogy a „kereszt” szót használni annyi, mint hozzátenni Isten szavához, sőt, pogány elképzelést vinni bele az ihletett szövegbe. Ez a vád pedig csak része az ŐT átfogó programjának, amely a keresztény egyházak tanításában pogány hatásokat igyek­szik kimutatni, hogy saját létjogosultságát igazolja.

2. A szervezet célja
és módszere

A Társulatnak az a célja, hogy szervezetének tagjait nem csupán tanításával, hanem kulturáli­san is elkülönítése minden más feleke­zettől. A „kínoszlop” fordítás jelentősége sem teológiai, hanem kulturális: általa a Tanúkat a szimbólu­mok szint­jén, tehát érzelmileg erőteljesen elidegenítheti az – állítása szerint –  pogány hatásokat átvevő keresztény egyházaktól.

Fordítását igazolandó bizonyítékokat keres, nyelvészeti és vallástörténeti adatokat, érveket, de mivel a modern szakmai irodalomban nem tud kire hivatkozni, aki egyetértene vele,

• először a görög szavakról (sztaurosz, xülon) közöl szótári adatokat, de a forrás megadása nélkül, a szótári „alap­jelentésre” koncentrálva, a szótár adatait megszűrve, az ókori szóhasználatot figyelmen kívül hagyva,
• utána 19. századi forrásokat idéz (Vine, Lewis-Short, Fulda, Schmidt), mintha azóta nem történt volna jelentős fejlődés az ókortudományban, és az akkori szerzők nézetei még ma is ismertek vagy elfogadottak lennének,
• saját elképzelését egy 16. századi szerző könyvéből vett képpel illusztrálja (Lipsius: crux simplex), hallgatva arról, hogy a szerző Jézus keresztre feszíté­séről mit írt, és azt hogyan ábrázolta ugyanabban a könyvben.

3. Előzetes
összefoglaló

Az ŐT nyelvészeti és vallástörténeti állításait – keresztények, keresők és már Tanúk érdeké­ben egyaránt – komolyan kell venni. Értékelésükhöz azonban minden­nek utána kell járni, ami sok adat feldolgozását jelenti, ezért már itt az elején leírom, mire jutottam a kutatás során, a továbbiakban pedig csupán a bizonyítékokat, és a felhasznált szakirodalmat ajánlanám az olvasó figyelmébe.

• Az ŐT által idézett 19. századi szerzők kijelentései (pl. a görög Tau mint Tam­múz babiloni isten jelképe) mind áltudományosak, nincs régészeti alapjuk. A keresztény „kereszt” sosem volt pogány jelkép, a pogány jelké­pek alakja és jelentése pedig más volt.
• Az egyház csak akkor vett és értelmezett át helyi szimbólumokat, ha azok a Meg­feszítettel kapcsolatos valamilyen bibliai tanításra utaltak (pl. örök élet ld. egyiptomi ankh). Addigra azonban a helyi pogány vallások már vagy kihaltak, vagy kisebbségbe kerültek, és eleve nem tudtak hatást gyako­rolni az egyházra (ti. a 4-5. század után).
• A fára akasztás ókori közel-keleti gyakorlata és a későbbi római módszer nem azonosít­ható: az asszírok és perzsák a kivégzett, halott ellensé­get és bűnözőt akasztották fel élő fára vagy póznára, hogy a teste ott rohadjon el.
• A zsidók esetenként ugyanígy csak kivégzetteket lógattak fel, de ők a holttestet törvényük értelmében még aznap eltemették. A fára akasztás egyet­len funkciója az elrettentés volt.
• A rómaiak azonban mindig előre megkínzott, és még élő embereket feszítettek fel, napo­kig szenvedni hagyták őket, esetleg lábuk eltörésével vagy lándzsaszúrással végez­tek velük, és testüket ott hagyták lógni. A római crux-nak tehát hármas funkciója volt: kínzás, kivégzés és elrettentés.
• A latin crux szó ugyan bármiféle alakú kínzó- és bitófát jelentett, de a cruci­fixio mint a rabszolgák büntetésének, majd kivégzésének sajátosan római módszere az ókori forrásokból doku­men­tálhatóan függőleges (stipes) és vízszintes gerenda (furca vagy patibu­lum) együttes használatával alakult ki.
• A latin crux (kínzó- és bitófa), a görög sztaurosz (karó, cölöp, oszlop) és xülon (élő fa, faanyag, bármilyen összetett fatárgy) szavak „alapjelentése” valóban nem „kereszt” volt, de ennek nincs, illetve nem ennek van döntő jelentősége. E szavakat már az 1. század előtt is több jelentéssel használták, alapjelentésükön (sztauroó = cölöppel keríteni, anasztauroó = karóba húzni) kívül a sajátos római kivégzési módszerre is, ami gerendákra szöge­zés volt. Nem igaz, hogy e szavaknak csak egy jelen­té­sük volt, és hogy a szó hallatán csak egy alakra (függő­leges oszlop) lehetett asszociál­ni. (Ma már a „tollal írni” kifejezésről sem gondolunk madártollra.)
• Régészetileg dokumentálható, hogy Krisztus kivégzésének összes keresztény ábrázo­lása és pogány gúnyrajza, amely az első öt évszázadból – Con­stanti­nus előttről vagy utánról – fennmaradt, Krisztust kitárt karokkal ábrázolja, a hagyományos T-alakú vagy latin kereszten.
• Az Lipsius könyvéből vett illusztráció, a crux simplex egy középkori (!) bűnöző kivégzését mutatja. Lipsius Krisztus keresztjét is ábrázolta, de a Társulat elképzelé­sétől eltérően, a hagyományos módon, ókori és kortárs szerzőket idézve a kereszt jelentőségéről.
• Végül, a fennmaradt leírások, ábrázolások mellett szól az evangéliumok két részlete is. (1) A büntetést indokoló háromnyelvű táblát (titulus), ami biztos nem egy kis cetli volt, Jézus feje fölé szögezték (Mt 27:37), és nem a keze fölé, ahogy az ŐT elképzeli. (2) Jézus szerint a kezeit szegekkel (többes szám) verték át (Jn 20:25), és nem csak eggyel, ahogy az ŐT elképzeli.
• Fizikai képtelenség is lett volna, hogy Jézus kezei elbírták volna az egész testsúlyát, vagy hogy felfelé kinyújtott karokkal és ugyancsak leszögezett lábakkal képes lett volna föl-le mozogni, hogy levegőt tudjon venni (ezt szokták ugyanis megakadályozni a térd vagy a sípcsontok eltörésével).

4. Szótári, nyelvészeti kijelentések elemzése

Az ŐT már a cikk elején kijelenti:

• Nincs bizonyíték arra, hogy a görög sztaurosz szó itt (Mt 27:40) keresztet jelentett, melyet a pogányok már évszázadokkal Krisztus születése előtt vallási jelképéként használtak.

Először a sztaurosz szótári jelentését közli:

• A klasszikus görög nyelvben a sztaurosz szó csupán egyenes oszlopot, karót, vagyis cölöpöt jelentett, mint amilyet például az alapozásnál használnak. A sztauroó ige azt jelentette, karókkal körbevesz, karósáncot vagy cölöpkerítést készít.

A szó 1. századi apostoli használatáról biztosan tudni véli a következőt:

• A Keresztény Görög Iratok ihletés alatt álló írói a görög köznyelven (koiné) írtak, s ugyanabban az értelemben használták a sztaurosz szót, mint a klasszikus görögben, vagyis úgy, hogy egyszerű oszlopot, illetve karót jelentett, melyen nincs semmiféle keresztgerenda, semmiféle szögben. Nincs bizonyíték ennek az ellenkezőjére.

Ezután a xülon szó jelentését közli, illetve apostoli használatáról von le következ­tetést:

• Péter és Pál apostol a xülon szót használta, amikor arra a kínzóeszközre utalt, melyre Jézust szegez­ték, ez pedig azt mutatja, hogy az egy keresztgerenda nélküli egyenes oszlop volt, mivel ezt jelenti a xülon ebben a sajátos értelemben.

Az ŐT erre egyrészt újszövetségi példákat hoz (ApCsel 5:30, 10:39, 13:29, Gal 3:13, 1Pt 2:24), másrészt az Ószövetség ógörög fordítására, a Septuagintára hivatkozik (Ezsdrás 6:11), ahol

• …a xülon szót találjuk, s ott olyan gerendakánt említik, melyre a törvényszegőket akasztották; ugyanerről van szó a Cs 5:30-ban és a 10:39-ben is.

Kritika

Először is, az ŐT a forrás megjelölése nélkül közöl szótári adatokat, és nem közöl minden adatot, hanem válogat. Ez magyar olvasók számára is ellenőrizhető Györkösy-Kapitánffy-Tegyey ógörög-magyar szótár megfe­lelő oldalain:

• 974. oldal, a sztaurosz jelentésköre: (1) cölöp, karó, gerenda, (2) kínzó­eszköz (a) (kereszt­rúddal erősített cölöp) kereszt, átvitt értelemben szenve­dés (ÚSz.) (b) karó. A sztauroó ige jelentése: (1) cölöpökkel bekerít, cölöp­kerítést épít (2) keresztre feszít, átvitt értelemben testet megfékez (NT). A szótár szerint tehát a sztaurosz szót nem csupán alapjelen­tésé­ben használták, és éppen az Újszövetség (NT) írói jelentik a kivé­telt. Ők pedig nem azt hitték, hogy Jézust cölöpökkel kerítették be, vagy cölöp­kerítést építettek köré…
• 710. oldal, a xülon jelentésköre: (1) fa (a) száraz/levágott fa, fatönk, hasábfa, szálfa, (b) élőfa, fatörzs, (2) fából készült tárgy, pl. bot, bunkó, buzogány, tyúkól, kaloda, akasztó­fa, keresztfa (NT), pad, bankár asztala, bírói pad. A xülon tehát a klasszikus irodalomban utalt az élőlényre, az anya­gára és a belőle készített változatos alakú és több faelemből összetett tárgyakra. Nem igaz, hogy Jézus esetében mindenképpen egyenes osz­lopra kellene gondol­nunk, sőt, a szótár ilyen jelentésről nem is tud!

Ami a xülon újszövetségi használatát illeti, az ApCsel 5:30, 10:39, 13:29 az 5Móz 21:23-ra utal vissza, amit a Gal 3:13 idéz is: „Átkozott (mind), aki a fán függ”. Ez a mondat a mózesi törvényben egy fára (al-éc) felakasztott (táláh) bűnös testéről ren­del­kezett: még aznap el kellett temetni. Mi ennek a jelentősége?

• Pál és Péter számára az volt fontos, hogy a Megváltó – mások bűneit magá­ra véve – átokká lett értünk (Gal 3:13), amikor bűneinket testében vitte fel a fára (1Pt 2:24), ezért használták a héber éc („fa”) egyszerű görög fordítását, a xülon-t.
• Számunkra pedig éppen arra a különbségre mutat rá, amely az asszír és perzsa eredetű oszlopra akasztás, ennek zsidó változata és Jézus korának római gyakorlata között fennállt.

Az ószövetségi gyakorlat az asszír-perzsa szokásból indult ki: a már kivégzett testé­t egy helyben található élő fára akasztották, de a mózesi törvény szerint a holttestet még aznap eltemették. Később a rómaiak azonban

• még élő embereket szögeztek fára,
• akár napokon át szenvedni hagyták őket,
• majd eltörték a lábszárcsontjukat, vagy lándzsa­szúrással végeztek velük,
• a holttestü­ket pedig sokáig otthagyták közszemlére, elrettentésül.

Végül, ami az Ezsdrás 6:11-et illeti, nem árt figyelembe venni a szövegkörnyeze­tet. Ebből ugyanis kiderül, hogy a perzsa Dárius rendeletéről van szó, amelyben a saját tisztviselőit fenyegeti meg, hogy ha nem adnak meg minden segítséget a hazatérő zsidóknak felépíteni Isten Házát, akkor a saját házuk egy gerendájára lesznek „akasztva és szegezve”, házuk pedig lerom­boltatik. Itt nem „ugyanarról van szó”, mint a római korban és az ApCsel-ben.

A görög sztaurosz (oszlop, gerenda, karó) és a xülon (fa, fatárgy) vagy a latin crux (bármilyen kínzó- vagy bitófa) önmagában valóban nem jelent „keresztet”, de mint minden szó jelentését, ezekét is a használatuk határozza meg. Az egyik mindenféle hosszúkás fadarabot, a másik élőfát vagy bármilyen alakú fatár­gyat jelent, ezért a helyes fordítás eldöntésében a szövegkörnyezet, a kultu­rális és törté­nelmi háttér dönt (ld. 6-9. pontok).

5. Az idézett 19. századi szaktekintélyek

Visszatérve az ŐT érveire, a továbbiakban is csupán a következő „szaktekintélyek­re” tud hivatkozni: egy 16. századi képeskönyv (mást ábrázoló) illusztráci­ó­jára, egy 19. századi latin-szótár (válogatott) adataira (Lewis-Short), egy 20. század eleji bibliai szótár (Vine) szócikkére, ami átvétel egy 19. századi álrégé­sze­ti műből, és két másik 19. századi szerző művére.

William E. Vine (1873-1949)

Vine Expository Dictionary-je különösen laikus körökben volt sokáig nép­szerű. 1940 óta azonban többször is korrigálni kellett, hiszen a bibliatudományok óriási fejlődésen mentek át. Vine egykor jelentős művének szerepét azóta William D. Mounce modern Complete Expository Dictionary-je vette át. Magáról Vine-ról tudni kell, hogy darbista volt, egy sajátos, zárt közösség tagja (Plymouth Breth­ren), amely igen negatívan állt a katolikus (és minden nagy keresztény) egy­ház­hoz. Az ŐT-hoz hasonlóan ez is igyekezett minden valós vagy annak vélt történel­mi, régészeti érvet felvonultatni saját identitása érdekében.

Vine szócikke (Cross) ezért sajnos nem csupán korrekt nyelvészeti adatokat tartalmaz, hanem tipikus 19. sz-i katolikus-ellenes álrégészeti hivatkozásokat is (a Tau mint Tammúz isten jele stb.) és súlyos egyháztörténelmi vádakat (az egyház a 3. sz. közepére hitehagyott lett). Vine nem volt régész, de teológiai elfogultsága miatt szinte szó szerint idézett a skót szabadegyházi lelkész, Alexander Hislop: Two Babylons (1853-1858, 1919) című könyvéből (V. fejezet, VI. szakasz: „A kereszt jele”), aki szerint a katolikus szertartásokban és dogmákban a pogány babiloni miszté­rium­vallás él tovább. A kötet olyan sok tárgyi tévedést, kitalációt tartalmaz, hogy történeti, régészeti szempont­ból nem szabad komolyan venni.

Lewis és Short latin szótára

Az ŐT a latin crux szótári „alapjelentését” egy másik 19. sz-i szótárból veszi, és nem mai standard szótárakból (pl. Oxford Latin Dictionary), és ismét csak a szótári adatok egy részét közli:

• A Lewis és Short-féle latin szótár a crux alapjelentéseként a következőket adja meg: „gerenda, állvány, vagy más, fából készült kivégzőeszköz, melyre a bűnözőket feszítették vagy felfüggesztették”.

Amit az ŐT nem árul el: a szótár eleve megkülönbözet szó szerinti (lit.) és átvitt értel­met (transf.), a szó szerinti értelmen belül is az általános (In gen.) és a speciális (In partic.) szóhasználatot. Ez utóbbi (szó szerinti és speciális) jelentést tömören így hozza: a cross („egy kereszt”) – és nem keresztény ókori szerzők műveire hivatkozik (Kr.e. 3-2. sz. Plautus, 1. sz. Cicero, Horatius, Kr.u. 1. sz. Tacitus, Quintilianus). A latin szótár tehát különbséget tesz az általános (tree, frame, other wooden instruments) és a különleges használat (cross) között. A lényeg: a crux-nak nem csak egy jelentése volt, nem kizárólag függőleges oszlopra utalt.

Az ŐT azonban, mintha a szótári adatra építene, így folytatja: „A bűnözők meg­feszítésére használt egyszerű oszlopot latinul crux simplex-nek hívták.” Hogy kik, az nem derül ki. A Lewis-Short szótár ilyesmiről nem ír. A crucifixio különféle formáit sorra bemutató késő középkori (!) képeskönyvek azonban annál inkább. Az ŐT ezért egy ilyen műre hivatkoz­va így folytatja: „Egy ilyen kínzóeszközt ábrázolt Justus Lipsius (1547-1606) a De cruce libri tres című könyvében, ahogy az előző oldalon középen látható (Antwerpen, 1629. 19.o.)”

Justus Lipsius (1547-1606)

Az ŐT nem állítja konkrétan, hogy Lipsius ezzel a képpel Jézus megfeszítését ábrázolta volna, hiszen nem is azt ábrázolta. Mégis ezt sugallja, mert a képet a saját gondo­lat­­menetébe illeszti be, és Lipsius képét a „kínosz­lop” illusztrálására használja. A kép az oldal nagy részét kitölti, így az olvasó fejében a téma és a kép garantáltan összekapcso­lódik. A flamand humanista filológus könyve „A keresztről” (De Cruce) a leg­különfélébb kivégző eszkö­zöket mutat­ja be, illetve a róluk szóló ókori és középkori szö­ve­gekből idézi. Könyve igazi ritkaság, de több, eltérő méretű és oldalszá­mozású kiadásban fenn­maradt. Az ÚVF Függeléké­ben bemu­tatott kép a 3. „kötetben” (libri tres) vagy inkább fejezet­ben található, és egy középkori bűnöző sorsát ábrázolja.

Krisztus keresztjét a második kötet­ben (liber secun­dus) ábrázolja (47. oldal, ld. jobbra), hagyo­má­nyos latin keresz­tként, egyházi író­kat idézve a 2. századi Irenaeus­tól kezdve a 12. századi III. Innocent pápáig:

„Magának a keresztnek a szerkezete ötvégű: a két víz­szintes, a két függőleges, és egy középen, amelyen a szögekkel rögzített személy nyugodott.” (Iraeneus)

„Az Úr keresztjének négy fada­rabja volt, a függőleges oszlop, a keresztgerenda, egy lent elhe­lye­zett fadarab [ti. amin ülni lehetett], és a fent elhelyezett feliratos tábla.” (III. Innocent)

Fulda és Schmidt

Az ŐT még két 19. századi szerzőre hivatkozik: Hermann Fulda: Das Kreuz und die Kreuzigung (1878. Breslau) és Paul Wilhelm Schmidt: Die Geschichte Jesu (1904. Lipcse).

Az interneten szinte semmit sem találni róluk, így elég kérdéses a témával kapcsolatos szakmai jelentőségük. Annak viszont van jelentősége, hogy az ŐT csak rájuk tud hivat­kozni.

6. Kortárs nem keresztény szerzők leírásai

Ami a keresztre feszített testtartásának konkrét leírását illeti, kevés nem keresztény forrás áll a rendel­kezésünkre.

A Krisztus előtti századból forrás Halikar­nasszoszi Dionüsziosz, görög törté­nész és retorika tanár (Kr.e. 60-7), aki Rómá­ban élt, és latinul is megtanult. A rómaiak története című görög nyelvű művében (VII. 69:1-2) egy rabszolga kivégzését is leírja, akit a keresztre feszítés előtt a következő módon korbácsol­ták végig a váro­son:

• A férfiak, akiknek megparancsolták, hogy vezessék a rabszolgált a büntetőhelyre, két karját széttárva egy darab fára (xülon) kötözték, ami a mellkasán és a vállain át egészen a csuklóiig ért, követték őt, és meztelen testét ostorral szaggatták.

Az első században Josephus Flavius zsidó történész A zsidó háború című könyvé­ben (V.11) így ír azoknak a zsidóknak a sorsáról, akik a Titus serege által ostro­molt Jeruzsálemből kiszöktek:

• Tehát mindenek előtt végig kellett szenvedniük a megkorbácsoltatást és minden elképzelhető kínzást, aztán pedig a falakkal szemben keresztre feszítették őket. (…) A katonák dühükben és gyűlöletükben a foglyokat változatos helyzetben szögezték keresztre, és mivel rengeteg volt, hamarosan nem volt már hely a kereszteknek és a kereszteken a megfeszítendőknek.

A 2. századi források is mind kitárt karokról írnak. A hivatásos jós, Epheszoszi Artemidó­rosz így ír: „Mivel bűnöző, keresztre lesz feszítve (sztauroó) saját magassá­gában és kezei széles­ségében” (Oneirokritiké I. 76).

Szamoszatai Lukianosz rétor és szatí­rista pedig a mitikus Prométheuszról is azt írja, hogy kitárt karral szögezték a Kaukázus egy szakadéka fölé. Az ősi görög mítosz e jelenetét talán saját kora gyakorlatának megfelelően képzelte el.

7. Egy 1. századi régészeti felfedezés

Az 1. században keresztre feszített ember maradványa­it először 1968-ban, Jeruzsá­lem észak-keleti részén, a Scopus-hegy kö­zelében, a ciszjordániai Nablusba veze­tő út mentén találtak, Giv’at Ha-Mivtarban (Sáry 2004:103-107).

Négy 1. századi sírbarlangot találtak, teljes csontvázak­kal és ún. osszáriumokkal (csont­tar­tó ládákkal). Az egyik láda egy Jehohanan nevű fiatal­emberé és gyerme­kéé volt. A férfi csontjai között egy 11 cm-es vasszöggel átvert sarokcsontot talál­tak. A vizsgálatok szerint lábait kétol­dalt a sarok­csontjain át szögezték a függőleges gerendához, lábszár­csontjait pedig eltörték (crurifragium), hogy meggyorsítsák kínhalálát, és ne tudja magát kihúzni.

Témánk szempontjából ez azért fontos, mert már pusztán a láb el­törésének szokása is mutatja, hogy Jézus sem lehetett alul a lábánál, és fölül a felfelé teljesen kinyújtott kezeinél rögzítve, hiszen így képtelen lett volna föl-le mozogni, hogy felsőtestét kihúzva ismét levegőt tudjon venni. Csak az oldal­ra széttárt, kötéllel és/vagy szöggel rögzített karok engedtek elég föl-le mozgást ahhoz, hogy egy elítélt akár napokig szen­ved­jen.

8. Az Újszövetség adatai

A szentírók a sztaurosz (oszlop, gerenda) és a xülon (fa) szóval írták le a kivégzési eszköz egészét, illetve a kereszt-gerendát is, amit Jézus a Golgotára cipelhetett.

Nehéz elképzelni, amint a szűk jeruzsálemi utcákon egy telefonpóznával a hátán elindul a Golgo­tára. Az pedig fizikai képtelenség, hogy a kezei egyetlen szögön sokáig képesek lettek volna fenntartani az egész testét, és ne szakadt volna le hamar a cölöpről. Nem kell azonban feltevésekre alapoznunk.

Van két új­szö­vetségi szövegrészlet, amely arra utal, hogy Jézust T-alakú vagy latin keresz­ten végez­ték ki.

• Egyrészt, a büntetést indokoló háromnyelvű táblát (titulus), amely biztos nem egy kis cetli volt, Jézus feje fölé szögezték (Mt 27:37), és nem a keze fölé, ahogy a Társulat szokta ábrázolni.
• Másrészt, Jézus kezeit szegekkel (többes szám) verték át (Jn 20:25), és nem csupán eggyel, ahogy a Társulat szokta ábrázolni.

Ami az oszlopra húzás ókori közel-keleti szokását illeti, a már kivégzett, azaz halott bűnö­zőket mutogatták így elrettentő példaként. A római crux azonban egyszerre volt kínzó, kivégző és elrettentő eszköz, amelyen az odakötözött vagy odaszögezett ember akár napokig is kínlódhatott. A lábszárat vagy térdet is azért szokták eltörni egy idő után (vö. Jn 19:31-33), hogy az elítélt ne tudjon újra meg újra felegyenesedve mélyeket lélegezni. Az elítélt ugyanis – ha nem vérzett el – rendszerint légszomjban halt meg. Ezért érthető Pilátus csodálkozása is, hogy Jézus alig hat óra leforgása alatt meghalt (Mk 15:45 vö. Jn 10:17-18).

A görög Újszövetségben a sztaurosz 27x fordul elő, a belőle származó sztauroó igei alak 46x. A xülon szó 20x, a kremannümi (akasztani, függeni) 7x. Van még három görög ige, amelyek csak egyszer fordulnak elő az egész Újszövetség­ben, és ugyanarra utalnak, ami Jézussal történt, tehát a sztauroó szinonimái.

Zsid 6:6 „…hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát..”

• Az anasztauroó ige jelentése az ógörög nagyszótár (80. oldal) szerint: (1) karóba húz (2) keresztre feszít (3) újra megfeszít (NT). Az újszövetségi görög szótár (55. oldal) szerint: megfeszít, keresztre feszít.
• A Zsid írója és olvasói is tudhatták, hogy a sztauroó-hoz hasonlóan ennek a szónak is több jelentése van. Jelentését pedig nem a szófejtés vagy a szótári alapjelentés, hanem a szóhasználat határozza meg, akár a kivégzés valamelyik konkrét formájára utalnak vele, akár átvitt érte­lem­ben használják, mint ebben a mondatban is.
• A NWT (1984) mégis az impale (afresh) = (ismét) karóba húz, felnyársal igével fordított, amit a magyar ÚVF (2003) készítői sem mertek bevállalni: „újra oszlopra feszítik”. Végül a NWT 2013-as revíziójában ezt találjuk: nail … to the stake again = „újra cölöphöz / oszlophoz szegezik”.

Kol 2:14 „… a … minket terhelő adóslevelet … odaszegezve a kereszt­fára.”

• A proszéloó ige jelentése az ógörög nagyszótár (910. oldal) szerint: (1) odaszögez, hozzáerősít valami­hez, keresztre feszít (2) beszögez. Az újszövetségi görög szótár (828. oldal) szerint: odaszegez, felszögez; a szótő a hélosz = szeg.
• A szóhasználat egyértelműen Krisztus kivégzési módjára utal: nem csupán odakö­töz­ték, hanem oda is szegezték.

ApCsel 2:23 „…a törvénytelenek keze által feltűzve megöltétek.” (ford. Sz.A.)

• A proszpégnümi ige jelentése az ógörög nagyszótár (916. oldal) szerint: (1) hozzá­erősít (2) keresztre feszít (az Újszövetségben). Az újszövetségi görög szótár (832. oldal) szerint: odaszegez, odaerő­sít, felszegez, kereszt­re feszít; a szótő a pégnümi = beleszúr, beledöf, feltűz, kitűz, felszúr stb. Ez is Jézus felszögezé­sére utal.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy e szavak vagy nem utalnak a kivégzési eszköz alak­jára, mert bármilyen alakúra utalhatnak (xülon), vagy nincs jelentősége a szófejtésnek (sztaurosz), mert a tárgy és a kifejezés ismert kortárs használati módja számít.

Az ŐT nyelvészeti érvelése ott bukik meg, hogy nincs tekintettel az Újszövetség konkrét kijelentéseire (szögek), a szótár adatok között válogat, ráadásul naiv módon etimologizálva a szó alapjelentésére hivatkozva nem akarja tudomásul venni a gazdag korabeli szóhasz­nálatot. (Mintha az „Add ide a tollat!” kérés mai hallgatósága kizárólag a madár­tollra gondolhatna, csak mert kultúránkban eredetileg madártollal írtak.)

A továbbiakban lássuk a konkrét ókori leírá­sok és ábrázolások tanulságait.

9. Ókeresztény művészet, gúnyrajzok és sztaurogram

Krisztus keresztjének hagyományos ábrázolását a régészet is bizonyítja. Amíg ezt a kivég­zési módot Constantinus be nem tiltotta (kb. 334-337), a kereszt ábrázo­lá­sa érthető módon igen ritka volt. Így az első öt évszázadból csak kevés tárgyi emlék maradt fenn, amely Krisztus kivégzését ábrázolja, vagy arra utal. Egyetlen sincs azonban köztük, amely a Társulat elkép­zelését tükrözné. Mindegyik T vagy latin kereszt alakú, illetve vízszintesen kitárt karú Krisztust ábrázol (ld. külön cikkemben: „A keresztre feszítés ábrázolása”).

10. Pogány és keresztény keresztek

Végül megjegyzendő, hogy az ŐT állításaival szemben a kereszt nem kerülhetett be a kereszténységbe a pogány vallások szimbólumrendszereiből.

A T(au) a görög ábécében a „t” hangot jelöli, a görög vallás­ban pedig az élet jele volt. Betűtörténeti elődje a héber Tav-val együtt a főniciai „T” (ami a latin X-re hasonlít). A Tauhoz hasonló keresztet a 12. század óta főleg a feren­ce­sek használnak (ld. balra).

A babiloni Tammúz (ld. jobbra) eredetileg Dumuzi sumér vegetációs istenség volt, ezért ábrázolásain min­dig növé­nyekkel a kezében láthatjuk. Ezeket csak az ókori művészetben járatlan szem vélheti latin keresztnek. A sokkal később megjele­nő görög Tau betű sem volt az ő szimbóluma.

A pogány népek egyenlő szárú keresztjei az indiai szvasz­ti­kához hason­lóan mind Nap-szimbólumok voltak. Az egy­ház­ban a kora-középkortól terjedő egyenlő szárú keresztek kialakulásának művészettörténeti oka a stilizálás. Addigra ugyanis a kereszt olyan mértékben közismert és elfogadott szimbólummá vált, hogy ábrázolá­sánál az arányokat torzítani is lehetett, mégis felismerhető maradt.

Az egyiptomi vallásban az ankh „az élet kulcsa”, az örök élet szimbóluma volt, a T tetején fogantyúval, amelynél fogva hordozták az istenek és uralkodók.

A kopt keresztények többféle keresztet hasz­náltak. A legrégebbi ankh áb­rázo­lás egy 4-5. sz-i kopt nyelvű Újszövet­ség­ben (Codex Grazier) maradt fenn, de ezen is jól látható, hogy keresztény motí­vu­mok­kal erőteljesen át lett dol­gozva.

A kopt egyház keresztjei különben a mai napig tipiku­san egyenlő szárú keresztek. Korai példa az a kopt kereszt (ld. jobbra), amelyet a Nasszer-tó egyik szigetén, a Philae-i Ízisz-templom egyik oszlopába képrombolók véstek (7-9. sz.).

Az ír vagy kelta kőkereszteket (cros cheilteach) a sajátos metszéspont körüli gyűrűvel mind a 7-11. sz. között élt keresztények készítették, a gazdag kelta motí­vu­mok átvételével. Egyik legkorábbi példája a skóciai Angus-ban, Aberlemno falu templomkertjében álló kőkereszt (ld. balra). A régi kő­ke­resztek utánzatai és hasonló művészeti tárgyak csak a 19. századi Celtic Revival idején és óta készültek. (Megjegyzendő, hogy a kelta keresztet manapság a kelta neopogányok tekintik saját, ősi szimbólumuknak – történeti szempontból alaptalanul.)

Összefoglalás

Míg a kereszt alakú pogány vallási szimbólumok egyike sem volt kivégző- vagy kínzóeszköz, és még csak nem is utalt ilyesmire, a keresztény kereszt ezzel szem­ben Jézus halálára utalt. Krisztus keresztjének ábrá­zolása is csak azután terjedt el, hogy ezt a kínzási és kivégzési módszert már nem alkalmazták (5. sz.). Az egyház a helyi kultúrák vallási szimbó­lumaiból csak azokat a formai elemeket vette át, amelyek a Krisztusról szóló tanítás képzet-köréhez tartoztak (élet, világosság, örökkévalóság stb.), tehát gyakorlatilag mindegyiket új tartalom­mal töl­tötte meg. Addigra azonban maguk a helyi pogány vallások már vagy teljesen eltűntek, vagy rég nem voltak abban a helyzetben, hogy az uralkodóvá váló keresztény vallásra bármiféle hatást gyakoroljanak.

Egyszerűen nem felel meg történelmi ismereteinknek az Őrtorony Társulat azon állítása, hogy a kereszt egy pogány szimbólum átvétele lett volna valamikor Constantinus idejében. A keresztények számára Krisztus keresztjének sosem volt „pogány” jelentősége, ahogy napjaikban sem. Ez az egész csak az Őrtorony Társu­lat­nak fontos, és neki csak azért, hogy olvasói számára a keresztény egyházak tanításainak „pogány” eredetét bizonyítsa.

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

• Vallás- és kultúrtörténet: a brittannica.com és az en.wikipedia.org szócikkei (Cross, Crucifixion, Coptic Cross, Celtic Cross, Tau, Tammuz, William E. Vine, Justus Lipsius stb.)
• Bibliai régészet: biblicalarcheology.com (fenti címszavak, The Staurogram)
• Chapman, David, W.: Ancient Jewish and Christian Perceptions of Crucifixion (Baker Aca­demic, 2010)
• Györkösy Alajos: Latin-magyar kéziszótár (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989/2014)
• Györkösy Alajos, Kapitánffy István, Tegyey Imre: Ógörög magyar nagyszótár, Aka­démiai Kiadó, Budapest, 1990/2014)
• Kozma Zsolt: Bibliai fogalmi szókönyv, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1992
• Sáry Pál: Keresztre feszítés az ókorban – Jogtörténeti tanulmány, Szent István Társulat, Budapest, 2004
• Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai, Jel Kiadó, Budapest, 2000
• Varga Zsigmond János: Újszövetségi görög-magyar szótár, Kálvin Kiadó, Budapest, 1992