Isten neve

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont (v.1. 2024.10.21.) PDF

Istennek a héber Bibliában sok elnevezése született, de csak egy olyan volt, amelyet idővel kimondani sem mertek. Isten „szent nevét” (Zsolt 103:1) négy betűvel írták le [יהוה JHVH], de a magánhangzókat akkor még nem jelölték, így pusztán a bibliai szövegből eleve nem lehet a kiejtést rekonstruálni. A Név „hiábavaló” kimondásának tilalma (harmadik parancsolat), papságra korlátozott használata (engesztelésnap, ároni áldás), a jeruzsálemi Szentély 1. századi lerombolása és a kultusz megszűnése miatt a Név kiejtése végleg feledésbe merült. A fogság után a Nevet az Adónáj („Úr”) címmel helyettesítették. Az Ószövetség görög fordításában is ennek megfelelője [küriosz] jelent meg, akárcsak a görög Újszövetségben, mert Jézus és tanítványai követték a kortárs gyakorlatot. Philón 1. századi zsidó filozófus úgy utalt a Névre: a „Négy Betű” [tetragrammaton]. Azóta a keresztény bibliafordításokban általános maradt az „Úr” szóval való helyettesítés – a 16. században megjelenő „Iehouvah” műszó változataitól eltekintve.

Miért szükséges ezzel a témával foglalkozni? Egyrészt, a sok angol bibliafordítás között több keresztény kiadvány is megjelent, amelyek Ószövetségében a Lord helyett a „Yahweh” alak áll, vagy minden héber istennév fonetikusan át lett írva. A Biblia sémi háttere nyilvánvaló, de kérdés, hogy mi volt az újítások oka és célja, és végül miért visszakozott több kiadó is? Másrészt, magyarul is megjelentek olyan szélsőséges, szektás mozgalmakhoz köthető bibliakiadások, amelyek Isten nevét és más héber neveket, szavakat az Újszövetségben akarnak „helyreállítani”, illetve a Név „eredeti” és „helyes” kiejtését rekonstruálni (ld. „Szent Név, Héber Gyökerek” című tanulmányunkat). Tanulmányunk a név funkcióját, a sémi istenfogalmakat, a JHVH jelentőségét, a helyettesítő szavakat és mai rekonstrukciók problémáit tekinti át.

1. Nyelvtörténeti tudnivalók dióhéjban

A paleo-héber írást az i.e. 6. századtól váltotta fel az arámi eredetű, ma is használt kvadrát írás. Ez is főleg mássalhangzókat rögzített, a magánhangzók jelölésének rendszerét csak az i.sz. 5-10. sz-ban dolgozták ki. A héber írás jobbról balra tart, Isten Neve (יהוה) latin betűvel és balról jobbra írva, a betűk héber nevével jod-hé-vav-hé, azaz JHVH.Nem létezett kis- és nagybetű, köznév („isten”) és tulajdonnév („Isten”) között a magyar helyesírás szabályai, illetve értelem szerint teszünk különbséget. Az Ószövetségnek ókori fordításai is voltak: az ógörög Septuaginta (i.e. 3. sz.) és az arámi Targum (i.sz. 1. sz). A héber és az arámi rokon nyelv, a zsidók az i.e. 5. sz-tól kezdtek áttérni az arámira. Jézus korában főleg arámiul és görögül beszéltek. A héber az 3. sz-ra lett holt nyelv.

2. A „név” fogalma és jelentősége

Istennek a teremtés előtt nyilván nem volt neve, hiszen nem létezett senki más, aki valahogyan hívta volna. A személynevek eredetileg sosem jelentés nélküli, elvont hangsorok, hanem leíró jellegű elnevezések, amely a személy valamely tulajdonságára, képességére vagy tevékenységére utalnak – akár mások adják neki a nevet, akár önmagát nevezi így. Ha egy név jelentése feledésbe merül, akkor ha el is veszti leíró funkcióját, a megkülönböztetést továbbra is szolgálja.

  • Például, ma már nem tudjuk a JHVH pontos kiejtését és jelentését, de így is kizárólag egy személyre utal.
  • Amint látni fogjuk, a JHVH név jelzői funkciót tölt be: JHVH Elohím olyan elóhím, akihez fogható elóhím nem létezik. Az „istenek, túlvilági hatalmak” kategórián belül Ő – a tulajdonságai alapján – önálló, külön kategória.

Ha egy köznév egy konkrét meghatározása összekapcsolódik egy konkrét személlyel, akkor a köznévi jelentése mellett tulajdonnévként is használják.

  • Például, Jézus – a sok (hamis) „messiás”-hoz vagy „krisztus”-hoz képest – „a Messiás” [ha-masíach], azaz „a Krisztus [ho khrisztosz] a hívei számára. Így lett a „Jézus, a krisztus” és „a krisztus Jézus” kifejezésből a „Jézus Krisztus” vagy „Krisztus Jézus” név.
  • Bár léteznek „istenfiak” [bné elóhím / hüioi theu] „a Fiú” [ho Hüiosz] „egyedülálló a maga nemében” [monogenészJn 1:18].

A témát kissé bonyolítja, hogy a bibliai héber a „személy” fogalmát a „név” [sém] szóval fejezte ki vagy pótolta.

  • Például, „Dicsérjük nevét!” = Dicsérjük őt!; „Aki segítségül hívja a nevét…” = Aki őt magát hívja segítségül…; „Helyes úton vezet nevéért…” = Helyes úton vezet, mert ő az, aki…; „Nincs más név, amely által üdvözülhetnénk…” = Nincs senki más, aki megmentene…; „Szent az ő neve…” = Ő egészen más, számunkra különleges; „Az ő neve által áll itt egészségesen…” = „Maga Jézus tette egészségessé… stb.

A név azonban csak hangsor, nem „azonos” azzal, akire utal. Egy név azonosíthat valakit, kifejezheti vagy tagadhatja a meglevő vagy leendő tulajdonságait (ld. bibliai névadások, címkézés, becsmérlés). Ettől azonban még az illető neve nem „maga” az illető. Vagy hallgat a rá, vagy nem – attól függően, hogy számára milyen jelentősége van annak, aki szólítja.

A név tehát mint hangsor a megszólítás eszköze. Legalább két személy közötti kapcsolatot feltételez, a közöttük levő viszony alapján pedig ki lehet mondani szeretettel, közömbösen vagy gyűlölettel. Ezért egyes nevek puszta kimondása is pozitív vagy negatív hatást gyakorolhat ránk. De nem a hangsor, hanem a név által felidézett személyes élmények és jelentőségük, azaz a személy miatt.

Ezt nem csak emberek (szeretteink, ellenségeink) nevével kapcsolatban éljük meg, hanem Isten, illetve Jézus nevével is. Nem Jézus nevének „van hatalma”, hanem maga Jézus gyakorol hatást arra, aki már ismeri, vagy még nem ismeri, de róla beszélnek neki. Mivel szellemi lény, ez az ő személyes hatása. Nem a puszta hangsor hatalma, amit kimondtak, sem annak az embernek a hatalma, aki a nevén szólította – az ilyen mágikus felfogás a Bibliától idegen.

Istent nem lehet a nevénél „fogva” megidézni, mint a népek isteneit. Ő az, aki, és pontosan tudja, ki gondol Rá, ki szólítja meg Őt, akármennyit is tud (vagy sem) róla, és akárhogy képes kiejteni (vagy sem) a nevét. Az Isten megszólításához nem kell tudni valamelyik nevét és annak pontos kiejtését.

3. Az „isten” bibliai fogalma

A héber אֵל él szó jelentése „isten”, a közel-keleti sémi népek, így a zsidóság alapvető, általános istenfogalma is. A kánaáni vallásokban a legfőbb isten (Él) „neve”, akit a Biblia JHVH-val azonosít (1Móz 33:20, Ézs 43:11-12 stb.). Többes számú alakja אֵלִם‎ élím, ami a népek isteneire vonatkozik (2Móz 15:11 stb.).

  • Köznévi alapjelentése miatt a Biblia ritkán használja önmagában, inkább a „valamilyen I/isten” vagy „valaminek az I/istene” kifejezésekben jelenik meg, pl. Él Ólám (az Örök Isten), Él Saddaj (a Mindenható Isten) Él Déót (a Tudó Isten), Él Gibbór (az Erős Isten).
  • Személynevekben is gyakori: Mihály ~ Míkáél („Ki olyan, mint Isten?”), Izrael ~ Jiszráél („Istennel megküzdő”), Immánuél („velünk az Isten”) stb.

A héber אֱלֹהַּ‎ elóah [arámi eláh] jelentése is „isten”, és ez is többször fordul elő a „valamilyen I/isten” és „valakinek az I/istene” szerkezetekben, mint önállóan. Többes számú alakja אֱלֹהִים elóhím [arámi eláhín], ami vagy az „istenek”-re vonatkozik (ilyenkor az ige is többes számban áll), vagy – a többes szám elvont fogalmat képző funkciója révén, fejedelmi többesként – az „Isten(ség)”-re (ilyenkor az ige egyes számban áll).

  • Az elóhím is köznév, nem tulajdonnév, mint a JHVH. A szót a Biblia alapvetően nem evilági lényekre, hatalmakra használja: az Istenre, angyalokra, pogány istenekre, de elhunytak szellemére is (1Sám 28:13); ugyanakkor a fokozás eszköze is lehet (pl. 1Móz 1:2 „Isten szele” = hatalmas szél; Jón 3:3 „Isten nagy városa” = hatalmas nagy város).

A fenti sémi szavak görög megfelelője a theosz / theoi (Isten = istenek). Az Izrael Istenére vonatkozó elóhím szót a Septuaginta és az Újszövetség is értelem szerint, egyes számban fordítja: (ho) theosz = (az) „Isten”.

4. A JHVH és jelentősége

A JHVH istennév az Ószövetségben több mint 6000-szer olvasható, szinte minden könyvben előfordul, kivéve Préd, Eszt, Énekek. A Bibliában az 1Móz 2:4-ben fordul elő először, és a lázadás után, az állapotok romlásával már hozzá imádkoznak (4:26). A Biblián kívül négybetűs vagy rövidebb alakja a zsidók Istenének neveként szerepel kb. két tucatnyi közel-keleti feliraton (pl. Mesa sztélé, i.e. 840) és hivatalos levelezésben (pl. Lákisi levelek, i.e. 587).

Az izraelita hitvallás így hangzik: „Halld Izrael, az Úr az istenünk, az Úr az egyetlen!” [JHVH elohénú JHVH echád] (5Móz 6:4 stb.). Izrael teológiája tehát monoteista abban az értelemben, hogy csak egy Istent vall és tisztel, mert csak egy olyan (!) elóhím létezik, mint JHVH elóhím. Ha létezne egy Isten-lista, azon ő lenne „az első és az utolsó” [risón … acharón] (Ézs 44:6-8, 45:1,14,18,21-22 stb.), az egyetlen [echád], mert egyedül ő örökkévaló, teremtő, mindenható, szabadító. Az ő tulajdonságai, képességei a mérce bármely teremtett túlvilági hatalommal, így a népek által tisztelt istenekkel [élím, elóhím], urakkal [baalím], szellemekkel [sedím] szemben (Ézs 46:5, Zsolt 82, 115, 1Kor 8:4-5 stb.).

Ő a világ és minden élőlény teremtője, így az „istenfiaké” is [bné elóhím ~ hüioi theu], akik közül egyesek a „küldöttei” lettek [malákim ~ angeloi], illetve a népek istenei [élím / elóhím ~ theoi]. Mindez alapján JHVH „az istenek Istene és az urak Ura” [elóhé ha-elóhím veadóné ha-adóním], ami azt jelenti: „a legnagyobb Isten, a legnagyobb Úr” (5Móz 10:17). A JHVH azért „szent név” [sém qádós] (Zsolt 103:1), mert a név tulajdonosa háromszorosan szent (Ézs 1:4, 6:3 vö. Jel 4:8), azaz egészen más, különleges, egyedülálló – a létezők külön kategóriája.

A JHVH több mint 280-szor fordul elő a „Seregek Ura” összetett név részeként, mint „Seregek JHVH-ja” [JHVH Cváót] vagy „Seregek Istene” [Elóhé Cváót]. Maga a „sereg” [cává] szó szövegkörnyezettől függően utalhat Izrael hadseregére (pl. 1Sám 17:45), az ég csillagaira (pl. 1Móz 2:1, 5Móz 4:19), az Isten körüli túlvilági lények sokaságára (pl. 1Kir 22:19, Zsolt 103:21), illetve általában az égi és földi lények összességére is, akiknek Isten parancsol – ezért fordította a kifejezést a görög Septuaginta „mindenható Úr”-ként [küriosz pantokratór], és ez az ősi zsidó értelmezés jelenik meg a „Seregek Ura” (Lord of Hosts stb.) fordításban.

A közhiedelemmel ellentétben Ábrahám nem az első monoteista volt, és nem is Mózes volt az első, aki tudomást szerzett a JHVH névről.

Ábrahám kortársa volt a sálémi király, Melkisédek [Malkí-Cedeq], a „Legfelsőbb Isten” [Él Eljón] papja. Az eljón szó jelentése „felső”, Istenre vonatkoztatva minden(ki) felett álló, azaz „Legfelsőbb” (hagyományos fordítása „Magasságos”). Ő „az ég és a föld teremtője”, ami azért különösen is fontos, mert a legtöbb politeizmus nem ismer világteremtőt: az istenek a világ részei, az ég, a föld, a nap, a hold mind maguk az istenek. Ábrahám számára Él Eljón és JHVH ugyanaz (1Móz 14:18-20,22), ezért támogatta helyi tiszteletét: tizedet adott a papkirálynak. Ábrahám már ismerte Isten nevét, hiszen így imádkozott hozzá: „Uram, JHVH…” [Adónáj, JHVH] (1Móz 15:2). Isten azonban Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal még nem ismertette meg magát, mint JHVH. Mit jelent ez?

Isten évszázadokkal később megjelent Mózesnek (2Móz 3:14-15 vö. ApCsel 7:30-34). Kérdésére, hogy mit mondjon a népnek, ki küldi őt, Isten kitérően, de sokat sejtetően válaszolt: „Vagyok, aki vagyok” vagy „Leszek, ami leszek” [ehje, aser ehje] (vö. 1Móz 32:30), és ezt üzente Mózessel a népnek: a „Vagyok” [אֶהְיֶה‎ ehje] küldött, „JHVH, atyáitok istene” [JHVH, elóhé avótéchem], „ez [ti. a JHVH] a nevem örökre [ze smí le’ólám], és „így emlékezzetek rám” [ze zikrí] nemzedékről nemzedékre. A „vagyok” vagy „leszek” nem név, de ugyanarra utal, amire „az atyáitok istene” kifejezés: a folytonosságra (vö. ApCsel 22:14, 24:14), mert aki Ábrahámot kihívta Mezopotámiából, az hívja ki a népét Egyiptomból.

Egy változás azért lesz. Isten Mózesnek konkrétan kijelentette (2Móz 6:2-3), hogy „JHVH vagyok [aní JHVH]. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint ’Mindenható Isten’ [Él Saddaj], de JHVH nevemmel [smí JHVH] nem ismertettem meg magam velük.” Mózesnek és a népnek tehát nem a JHVH hangsor lesz új, hiszen a nevet Ábrahám előtt is ismerték, hanem Isten személyes megjelenésének és megismerésének szintje, módja, formája lesz más a jövőben, a zsidóság további történelmében (2Móz 6:4-9 stb.). Isten Neve, azaz ő maga, egyszerre lesz „dicsőséges és félelmetes” (Ézs 28:58), „szent és félelmetes” (Zsolt 111:9), ezért nem lehet „csak úgy” kimondani, emlegetni, szólítani.

5. A JHVH jelentése, kiejtése, kimondási tilalma

Mivel a Név kimondását bibliai parancs és szokás korlátozta, eredeti kiejtésével együtt a jelentése is elhomályosult. A Név etimológiája máig vitatott, nem tudni, melyik főnévből vagy igéből származik. Bár a legvalószínűbbnek a „létige” tűnik – haja(h) vagy hava(h) = valamivé lenni, történni, keletkezni, beállni, jelenvalóvá válni, hatást kifejteni, vö. ehje(h)= „Vagyok” –, kérdés, hogy mi a nyelvtani alakja és a jelentésköre (pl. életre hívó, éltető, létező, örökkévaló?).

A Név tiszteletének egyik kézenfekvő módja volt a szövegen belüli grafikai kiemelés. A Septuaginta egy-egy időszámításunk kezdete körüli kéziratában látható a Négy Betű grafikai utánzása [ יהוה ~ P I P I ], más töredékekben pedig paleo-héber betűkkel emelték ki a Nevet. A qumráni kéziratokban pedig vagy az egész szövegben használt kvadrát írás betűivel írták le, vagy a régies paleo-héber betűkkel, illetve négy függőleges vonással emelték ki.

Ami a kiejtést illeti, mivel a héber szövegben Isten neve magánhangzók nélkül szerepel, pusztán a szövegből az eredeti kiejtés eleve nem olvasható ki. Az elephantinei levelek (kb. i.e. 500) arámi szövegeiben Jáhú vagy Jáhó áll, és a Septuaginta egy-egy töredéke szerint próbálkoztak fonetikus átírással: a ΙΑΩ nem „iaó”, hanem Jáhú; az AIA sem „aia”, hanem az ehje(h) görögösítése.

A mai – kora középkori eredetű – magánhangzó jelek (vonalkák, pontok) nem a Név magánhangzóit jelölik, azaz nem a Név kiejtését segítik, hanem a Nevet helyettesítő héber Adónáj [יְהֹוָה‎] vagy Elóhím [יֱהֹוִה‎], illetve az arámi Smá [יְהוָה‎] magánhangzó jelei, ugyanis kimondani ezek valamelyikét kellett.

Ami a kimondás tilalmát illeti, a Tízparancsolatból a harmadik (2Móz 20:7) szerint Isten nevét tilos volt „hiába” emlegetni: „Nem fogod kimondani az Úr, a te Istened nevét hiába!” [Ló tiszá et sém Adónáj elohechá lasáv], azaz tilos Istent könnyelműen emlegetni, rá hamisan esküdni, káromolni. A Név káromlását halállal büntették (Misna, Szanhedrin 7:5; Philón: Mózes élete 2:206). Istent csak a főpap szólíthatta meg közvetlenül – „amint az írva van”, azaz Nevét kiejtve –, hosszas tisztulási előkészületek után, évente egyszer, az engesztelésnapi [jóm kippur] szertartáson, illetve Jeruzsálemben az ároni áldás [birkat kohaním] kimondásakor, mert vidéken helyettesítő szót kellett használni (Misna, Szótá 7:6, Joma 6:2; Philón: Mózes élete 2:114). Az i.e. 3. század elején élt híres főpap, Simón Ha-Caddíq („Igaz Simon”) olyan kivételesen szent életet élt, hogy halála után a papságból senki sem merte kimondani a Nevet az áldások során (Toszefta, Szótá 18:8).

A Szentély lerombolása (i.sz. 70) után azonban a jeruzsálemi kultusz megszűnt, és a Bar Kochba felkelés (i.sz. 132-135) után a zsidókat Jeruzsálem környékéről is kitiltották. A középkori kabbalista misztika pedig már úgy tekintett a titokzatos Névre, hogy az eleve kimondhatatlannak lett szánva, mert nem más, mint a létige három alakjának, a „volt” [hajá(h) היה], a „van” [hove(h) הוה] és a „lesz” [ji(h)je(h) יהיה] szavak kombinációja (vö. Jel 1:4 „…aki volt, aki van, és aki eljövendő”).

Az „Örökkévaló” új cím: a JHVH egyik lehetséges jelentése és a bibliai Él Ólám („Örök Isten”) parafrázisaként a 18. században, a nagy filozófus és Tóra-fordító, Moses Mendelssohn révén terjedt el az európai, így a magyar zsidóságban is.

6. Babona? Butaság?

A bibliai tilalomban és hagyományos gyakorlatban egyesek csupán babonás félelmet látnak, mások az Istennel való személyes kapcsolatra hivatkozva értetlenkednek, ismét mások pedig arra mutatnak rá, hogy a Név benne volt tulajdonnevekben és liturgikus kifejezésekben, amiket kimondtak.

Ami a félős tisztelet okát illeti, az ókori ember eleve nem mondta ki könnyedén az istenek neveit, csak az erre megfelelőnek tartott (szent) helyen, időben, ember által és közösségben, amikor szándékosan akarták az istenség figyelmét felkelteni, őt odahívni, megidézni. Ha a politeista isteni hatalomnak tekintette és mélyen tisztelte azokat a természeti, társadalmi, lélektani erőket, amelyektől függött, akkor a monoteista, aki mindezen erők Teremtőjében hisz, a zsidóság istenélményeinek ismeretében csak még nagyobb tisztelettel szólíthatja meg őt. A tisztelet és a személyesség tehát nem zárja ki egymást. Ha Isten ritkán is jelenik meg az ember száján, attól még gyakran megjelenhet a gondolataiban.

Ami az istennevet hordozó, ún. teoforikus tulajdonneveket illeti, a JHVH első két vagy három betűje valóban sok bibliai név része volt, amelyeket kimondtak.
A nevek elején, mint jeho- (pl. Jehósúa) vagy rövidült jó-/jé- (pl. Jósua, Jésua ~ görög Iészusz) alakban szerepel, a nevek végén pedig, mint -jáhu (pl. Jésajáhu, Jirmijáhu) vagy rövidült -já(h) (pl. Cidkijjá, Adónijjá). A teljes Név, a Négy Betű azonban nem lehetett emberi név „része”, ahogy – más népekkel szemben – az Isten vagy JHVH „fia” vagy „lánya” nevet sem adták halandónak (vö. Jn 10:36).

Ami a teoforikus liturgiai kifejezéseket illeti, mint amilyen például a „hallelúja”, vagy istentiszteleten vagy egyéni fohászként hangzottak el. A hívők egymást és önmagukat buzdították („Dicsérjétek …-t ti…!” „Áldjad, én lelkem…”), vagy magát Istent szólították meg („Dicsérünk téged…!” „Magasztallak téged…!”).

A JHVH rövidített, kétbetűs alakját [יָהּ Jáh] minden bizonnyal kimondták, például a hallelújában: „Dicsérjétek Já(h)-t, dicsérjétek JHVH-t!” [Hallelú Jáh, hallelú et JHVH!] (Zsolt 148:1). A Jáh önállóan 26-szor fordul elő (2Móz 15:2 stb.), a hallelúja részeként 24-szer, A Septuagintában és az Újszövetségben (Jel 19:1-6) görögös átírásban olvasható [alléluia]. Furcsa módon egyszer duplázva (Jáh Jáh Ézs 38:11) és kétszer a JHVH-val együtt (Jáh JHVH Ézs 12:2, 26:4) találjuk.

7. Adónáj, Már és HaSém

Isten közvetlen megszólításának a teljes Név kimondásával más súlya volt, ezért terjedt el a helyettesítő fogalmak használata. Sok zsidó a kidobható papírra és törölhető fájlba írt „Isten” szót ma is így írja: „I-ten” („G-d” stb.).

A bibliai időkben a leggyakoribb helyettesítő cím az „Úr” volt [אָדוֹן Ádón vagy אֲדֹנָי‎ Adónáj alakban]. A héberben emberekre és Istenre egyaránt használt kifejezés az úr, feljebbvaló, tulajdonos jelentésű „úr/Úr” [ádón] és az „Uram!” [adóní]. Csak emberek megszólítására szolgált a többes számú „Uraim!” [adónaj; posztbiblikus változata rabotaj], aminek írásban is megkülönböztetett, nem -aj, hanem -áj végű alakját [אֲדֹנָי‎ Adónáj] kizárólag Isten megszólításakor mondták ki.

Ahogyan a többes szám elvont fogalmat képző funkciója révén az Elóhím többes számú alakja nem többes jelentésű lett („Istenség”), valószínűleg ugyanígy módosult az ádón többes szám birtokos esetű alakjának [adonai = „uraim”] jelentése és helyesírása: Adónáj ~ „uraság” = „az Úr”.

Érdekesen alakult a kifejezés arámi és a görög fordítása:

  • A Jézus korában írásba foglalt arámi Targumban nem csupán a JHVH, hanem az elóhím helyett is az „Úr” [מָר már] fordítás állt. Ebből úgy tűnik, Istent elsősorban uruknak tekintették, még az Isten szót sem mondták ki könnyen, még istentiszteleten sem.
  • Az arámi kifejezés az Újszövetségben is megjelenik (1Kor 16:22) görögös átírásban, egybe írva [maranatha], ami eredetileg vagy az „Urunk, jöjj!” [maraná tha!] fohász volt, vagy az „Urunk eljött” [márán atha] hitvallás.
  • Mivel a bibliai és a rabbinikus héber a 3. századra holt nyelvvé vált, a Talmud is tele van az arámi „Urunk” [מָרָןmárán] kifejezéssel.
  • A Septuaginta következetes, a JHVH mint küriosz („ÚR”) az Adón / Adónáj mint ho küriosz („az Úr”) jelenik meg. Az Újszövetség nem tesz ilyen különbséget: az idézetekben a JHVH és Jézus is hol küriosz, hol ho küriosz.

Az i.sz. 2. századtól terjedt el „a Név” [הַשֵּׁם‎ haSém, arámi שְׁמָא‎ Smá] utaló kifejezés. Amint arról már volt szó, a bibliai hébernek nem volt külön szava a „személy” elvont fogalmára, ezt pótolta a „név” kiterjedt használata.

A zsidók tehát az Írások felolvasásakor a JHVH-hoz érve Adónáj-t vagy Elóhím-ot, illetve haSém-et vagy Smá-t mondtak. A középkor elején, amikor véglegesítették a héber magánhangzók jelölését is, például az Adónáj [אֲדֹנָי‎] magánhangzó jeleit írták a JHVH betűk alá-fölé [יְהוָֹה‎], jelezve, hogy Adónáj-t kell mondani.

  • Egyes 16. sz-i keresztény teológusok azonban a JHVH-t és a magánhangzó jeleket összeolvasták, így keletkezett a „Iehouah” hibrid és változatai.
  • Ez természetesen sosem volt „Isten neve”, csak hibás olvasat, mégis bekerült az európai teológiába, a Biblia kiadásaiba, a költészetbe, Jehova Tanúi révén pedig ki sem tud kopni a köztudatból. Héber fül számára azonban ugyanolyan bizarrul hangzik, mint nekünk, ha az „iSTeN” mássalhangzóit és az „UrAm” magánhangzóit olvasnánk össze: „USTAN”

A jelenlegi tudományos konszenzus szerint a Név kb. így hangzott: Jahveh – néma h-val végén – a teológiai szakirodalomban Yahweh. Ez azonban csak a 19. századi szótáríró, Wilhelm Gesenius egyik hipotetikus rekonstrukciója. A „Yahweh” alak azért vitatott a mai napig, mert etimológiáját, nyelvtani alakját és jelentését illetően sincs konszenzus, tehát erről sem lehet kijelenteni, hogy „ez Isten neve”.

Izraeliták a mai napig nem ejtik ki a nevet, sem tudatlan, sem tudományos alakjában, egyes keresztények és a szentneves csoportok érzéketlen jahvézása, jehovázása, jahuahozása pedig számukra (is) elidegenítő hatású.

8. A jézusi gyakorlat

Vajon Jézus és az első tanítványok hogyan viszonyultak az Isten nevét címmel helyettesítő kortárs hagyományhoz? Aki ugyanis kereszténynek vallja magát, az nyilvánvalóan ebben is követi Urát és közvetlen tanítványait. Keresztények számára ugyanis evidens, hogy a zsidó tanítványok által görög nyelven írt Újszövetség szövege fennmaradt, és hogy íróit Isten ihlette, azaz mindig okkal fogalmaztak úgy, ahogy. A Név kimondását vagy inkább helyettesítését illetően is létezik tehát Jézus-korabeli forrás, ami megbízható és ma is mértékadó. (A „Szent Név” és a „Héber Gyökerek” mozgalom gyakorlatilag éppen ezt tagadja).

Jézus nyilvános imái

Az evangéliumokban megfigyelhetjük Jézust nyilvános helyzetben,

  • amikor a zsinagógában Tórát olvas fel (Lk 4:18-19): „az Úr” [küriosz]
  • csoda előtt imádkozva (Jn 11:41), a benne bízókért hálát adva (Mt 11:26, Lk 10:21), kínzóinak megbocsátva (Lk 23:34) és lelkét kilehelve (Lk 23:46): „Apa!” [pater]
  • a kereszten haldokolva, zsoltárt idézve (Mt 27:47, Mk 15:34): „Istenem, Istenem” [Élí, élí… / Eláhí, Eláhí…].

Jézus az evangéliumok szerint – és a szentneves hiedelmekkel ellentétben – nem mondta ki a Nevet, ilyesmivel sohasem vádolták, és nem emiatt végezték ki.

Lk 4:14 Jézus a Lélek erejével tért vissza Galileába, és elterjedt a híre az egész környéken. 15 Tanított a zsinagógákban, és mindenki dicsérte. 16 Amikor Názáretbe ment, ahol felnőtt, szokása szerint, szombat napján bement a zsinagógába, és felállt felolvasni. 17 Odanyújtották neki Ézsaiás könyvét, ő pedig kinyitotta a könyvet, megkeresve a helyet, ahol ez van írva: 18 „Az Úr [küriu] Lelke van rajtam… 19 …és hirdessem az Úr [küriu] kedves esztendejét”

  • Jézus korában is a Név-helyettesítés gyakorlata volt a természetes. Több zsinagógában is felolvasott és tanított, mégpedig mindenki tetszésére. A názáreti zsinagógában az Ézs 61-et olvasta fel, és amikor kijelentette, hogy „Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára”, még akkor is „mellette tanúskodtak” [emartürun autó]. Ha csak egyszer is kimondta volna a Nevet az „Úr” [küriosz ~ Adónáj] helyett, azonnal neki támadtak volna.

Mt 11:26, Lk 10:21 „Magasztallak, Apa [pater], menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Apa [pater], így láttad jónak…”

  • Jézus, miután ítéletet mondott a városok felett, ahol a legtöbb csodát tette, de nem tértek vissza (11:20-24), hitet tesz az égi Apa mellett azok miatt, akik a „bölcsek” szerint „gyerekek”, mégis előttük lepleződik le, ami Jézusban történik, illetve maga Isten (11:25-27). Ezek után hívja magához a hallgatóságból azokat, akik ráébredtek vallási terheikre (11:28-30).

Jn 11:41 Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: „Apa [pater], hálát adok neked, hogy meghallgattál. 42 Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.”

  • Jézus sok ember előtt, nyilvánosan imádkozik, Istent apjaként megszólítva – mielőtt életre hívja a halott Lázárt. Ekkor sokan kezdtek hinni benne (11:45), mások viszont ekkor döntötték el, hogy megölik (11:53).

Jn 12:27-28 „Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Apa [pater], ments meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! 28 Apa [pater], dicsőítsd meg nevedet!” Erre hang hallatszott az égből… 29 A sokaság pedig, amely ott állt, és hallotta…

  • Jézus a halálára készülve az áldozat szükségességéről beszél (12:23-26), ami számára is megrendítő. Ott, mindenki előtt betekintést enged belső küzdelmébe: nem fohászkodik azért, hogy megússza, de kéri az Atyát, hogy dicsőítse meg nevét – a mennydörgésszerű hangot mindenki hallotta, ha nem is mindenki fogta fel, hogy ki válaszolt.

Mt 27:47 Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: „Éli, éli, lamá sabaktáni!” azaz: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”, illetve a márki változatban: Elói, elói… (Mk 15:34)

  • Jézus a kereszten haldokolva a Zsolt 22-t idézte, talán végig is imádkozta. A héber szöveg: Éli, éli, lámá azaftání…? – de Jézus az arámi anyanyelvén imádkozott: Eláhí, eláhí, lemá sebaqtání…?
  • Máté és Márk is az arámi felkiáltást igyekszik fonetikusan átírni, a görögből hiányzó hangok ellenére [„elói, elói,lema szabakhthani”].
  • Mt egyes kézirataiban éli helyet elói áll, a Mk egyes kézirataiban pedig elói helyett éli – a másolók talán nem tudták eldönteni, hogy a mondat elején a héber [Élí] vagy az arámi felkiáltás [Eláhí] a „hitelesebb”. Az biztos azonban, hogy a drámai jelenet szem- és fültanúi visszaemlékezve úgy érezték, meg kell őrizniük, újra ki kell mondaniuk az elhangzott szavakat.

Lk 23:34 „Apa [pater], bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek.” … 46 „Apa [pater], a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”

  • Jézus utolsó imái a kereszten pecsételték meg azt a közvetlen Atya-Fiú kapcsolatot, ami miatt istenkáromlónak tartották (Jn 10:33).

Jézus nem nyilvános imái

Az evangéliumokban megfigyelhetjük Jézust, amikor nem nyilvános helyzetben imádkozik, de közeli tanítványai jelen vannak:

  • Istent mindig „apa”-ként szólítja meg (Jn 17:1,5,24): „Apa!” [pater], aminek természetes része a tisztelet: „Szent Apa!” [pater hagie], „Igaz Apa!” [pater dikaie] (Jn 17:11,25)
  • Istent csak a Gecsemáné kertben, kivételesen nem az égre nézve, hanem arcra borulva szólítja meg (2x) birtokos névmással: „Apám!” [pater mu]

Jn 17:1 … Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: „Apa [pater], eljött az óra… 5 …és most te dicsőíts meg, Apa [pater]… 6 Kijelentettem a te nevedet az embereknek… 11 Szent Apa [pater hagie], tartsd meg őket…  21 hogy mind egyek legyenek úgy, ahogyan te, Apa [pater], énbennem, és én tebenned… 24 Apa [pater], azt akarom, hogy akiket nekem adtál… 25 Igaz Apa [pater dikaie], a világ nem ismert meg téged… 26 És megismertettem velük a te nevedet…

  • Amikor Jézus nem nyilvánosan imádkozott, Istent az apjának szólította, nem atyának, nem is apucinak. A görög patér („apa”) megszólító módja („apa!”) pater, arámiul abbá.
  • Jézus – kívülállók számára botrányosan – közvetlen viszonyulása is tiszteletteljes volt, erről tanúskodik a „szent apám” és „igaz apám” megfogalmazás is (vö. 8:49).
  • Jézus személyes Apa-Fiú viszonya, hogy csak azt teszi és mondja, amit az Apától lát és hall, hogy vele „egy” (10:30), és hogy aki őt látja, látta az égi Apát (12:45, 14:9), túllépett a kortárs zsidóság kollektív értelmezésén („egy apánk van, az Isten”, ld. Jn 8:41). Amikor Jézus Istent a saját apjának nevezte, számukra „ember létére Istenné tette magát” (10:33,36), hiszen Istentől csak Isten születhet – ezért akarták azonnal megkövezni.
  • Jézus nem a JHVH hangsort jelentette ki (17:6) és ismertette meg (17:26) a kortárs zsidókkal. Egyrészt azt eleve ismerték, másrészt nem egyszeri közlésről beszélt, hanem folyamatról („…és ezután is megismertetem”). Az égi Apa „neve” alatt ugyanis a személyét, a lényét értette, hiszen a 17:6 szerint ő, Jézus az, aki az égi Apát „megjelenítette” vagy „láthatóvá tette” [efanerósza], a 17:26 szerint pedig „megismertette” [egnórisza], és a jövőben is „meg fogja ismertetni” [gnóriszó] velük. A „név” nem egy hangsor, amit ki kell mondani, hanem Valaki, akit Jézusban felismerni, elismerni és megismerni kellene.

Mt 26:39 Kissé távolabb ment, arcra borult, és így imádkozott: „Apám [pater mu], ha lehetséges, távozzon el tőlem ez a pohár…” 42 „Apám [pater mu], ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod…”

  • Jézus a Gecsemáné kertben, szomorúan és gyötrődve imádkozik, tanítványai azonban virrasztás és támogatás helyett elalszanak.
  • Ez az a drámai pillanat, amikor Jézus (1) nem szokása szerint „tekintetét az égre emelve” imádkozik, hanem arcra borulva, és (2) a szokásos „Apa!” [pater] helyett – és az egész történetben csak ekkor – a még közelibb „Apám!” [pater mu] megszólítást használja.

Végül, Jézus névtisztelő gyakorlatát mutatja az is, hogy beszédeiben milyen sokszor használja az Istenre csak utalószenvedő szerkezetet (ún. passivum divinum), amit éppen azért találtak ki, hogy ne kelljen az „Isten” szót kimondani.

  • a boldogmondásokban „…megvigasztaltatnak” = Isten megvigasztalja őket; „…megelégíttetnek” = Isten teljesíti vágyukat; „…irgalmasságot nyernek” = Isten irgalmaz nekik; „…Isten fiainak neveztetnek” = Isten a fiainak hívja őket; ez nem „csak a görög”, hanem Jézus szavainak a zsidó tanítványai által készített fordítása.

9. Az apostoli gyakorlat

A korai egyház ebben is követte Jézus példáját. Az Isten Fiába vetett hit révén Isten Lelke által Isten gyermekeivé (Gal 1:3, 4:6, Róm 8:15) lettek, akiket a Fiú nem szégyell a testvéreinek nevezni (Zsid 2:11, 11:6), ezért

  • Istent egyéni és közös imájukban apjukként [abbá = pater] szólították, ld. „Miatyánk” (Mt 6:9 pater hémón = „(Égi) Apánk!”; Lk 11:2 pater = „Apa!”)
  • az üldözés idején, közös imájukban Istent a tulajdonosukként szólították meg: „Gazda!” [deszpota] (ApCsel 4:24), vagy „Úr!” (4:29), akárcsak az Ósz. összes idézésekor, amikor az eredetiben JHVH áll („az Úr” 4:26 stb.).

A korai időkben rendszeresen összejöttek a Szentély területén, tanítottak, csodák történtek, a nép egyszerre félt tőlük, és magasztalta őket, a papság viszont próbálta leállítani a mozgalmat (ApCsel 2:46, 5:12-13, 5:40-42). Amikor azonban Pétert és Jánost elengedték, a gyülekezet így kiáltott Istenhez:

ApCsel 4:24 „Gazda [deszpota], te teremtetted az eget és a földet … 26 Felkeltek a föld királyai és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen [kata tu küriu] ellen és az ő Felkentje ellen. … 29 Most pedig, Úr [kürie], tekints az ő fenyegetéseikre…”

  • Az ima legelején az eredetiben nem a szokásos „Úr” [küriosz] kifejezés áll, hanem a deszpotész, ami tulajdonost, gazdát jelent (vö. 2Pt 2:1). Rabszolga szólította így az urát, aki mások előtt felelős volt érte.
  • A 4:26-ban a Zsolt 2:2-t idézik, ahol a héberben JHVH áll, amit „Úr”-nak fordítanak, ami pedig Jézusnak, a Felkentnek is állandó címe (4:33 stb.)

Összefoglalva

Az egész Újszövetségben azt látjuk, hogy Jézus és tanítványai követték a kortárs gyakorlatot. Nincs jele annak, hogy megkérdőjelezték vagy elvetették volna a régi hagyományt. A tanítványok a bibliai szöveg felolvasásakor és idézésekor a Név helyett mindig az „Úr [küriosz]” szót használták, magán imában pedig közös (égi) Apjukként [abbá / pater (hémón)], Gazdaként [deszpotész], Úrként [küriosz] szólították. Nincs nyoma annak, hogy nem-zsidókat héber nevek, szavak helyes kiejtésére tanítottak volna, vagy ezek használatát elvárták volna tőlük.

10. Keresztény bibliakiadások és a Név

Azóta is világszerte a keresztény egyházak és bibliaszövetségek által kiadott Szentírások a négybetűs istennevet „az Úr” / „the Lord” stb. kifejezéssel fordítják, általában kiskapitális betűformával emelve ki. A kiadók tisztelik az ősi hagyományt, ugyanakkor egyértelműen jelzik, hol fordul elő a Név, általában lábjegyzetben közlik az egyes istennevek jelentését, és ha állást is foglalnak valószínű kiejtését illetően, egyik sem állítja, hogy ettől bármi függene.

A JHVH és az Adónáj hibrid olvasataként keletkezett vokalizációk a 16. században jelentek meg az európai teológiai irodalomban és bibliákban, legelőször William Tyndale Tóra-fordításában (1530, 2Móz 6:3 „Iehouah”), legismertebb változata („Jehovah”) pedig a King James Version (1611) révén terjedt el.

Fontos azonban tudni, hogy a mai „szentneves” kiadványoktól eltérően

  • ilyesmi csak az Ószövetség szövegében fordult elő,
  • csak a JHVH, azaz Isten tulajdonneve esetében,
    • vagy a hagyományos „Jehovah” alakban (ld. KJV, Károli),
    • vagy a modern, tudományos konszenzus „Yahweh” alakjában,
  • csak azon a viszonylag kevés helyen, ahol konkrétan Isten nevéről van szó vagy más nevéről is (pl. 2Móz 3:15 és 6:3, Zsolt 83:18 stb.).

Kevés angol fordítás lépett ezen túl, és azok is csak a 20. századtól. Elöljáróban az alábbiakat érdemes tudni róluk:

  • vegyesen egyházi és magánkiadások, csak egyes felekezetekben, lelkiségi körökben használják (vagy használták) őket
  • vagy csak néhány száz, válogatott esetben olvasható „Yahweh” (HCSB), vagy mind a 6800+ esetben olvasható „Jehovah” (YLT, ASV) vagy „Yahweh” (EBR, WEB; JB/NJB; LEB, LSB)
  • ezt azonban a kiadók igen eltérő okból tették, és több visszakozott is.

Az első bibliakiadás, amely az Ószövetségben mindenhol a „Jehovah” változatot hozza, a skót protestáns autodidakta orientalista, Robert Young (1822-1888) nevéhez kötődik. Young főleg a KJV-hez készített analitikus konkordanciája (1879) révén lett ismert, illetve extrém formahű – a héber, görög nyelvtani alakokat, eseteket, szórendet angolul mechanikusan reprodukálni akaró – és konkordáns jellegű „fordítása”, a Literal Translation (YLT, 1862) miatt. A Young életében megjelent kiadásokban még mindenhol Lord állt, de a jóval halála után, mások által szerkesztett, 1898-as revízióban mindenhol „Jehovah” jelent meg.

  • A YLT felújított változata a Literal Standard Version (LSV, 2020), amely a Nevet „Yhwh” alakban nem fordítja, pótlását, kiejtését az olvasóra bízza.

Az első protestáns Biblia, amely az Ószövetségben mindenhol a „Jehovah” változatot közölte, a KJV amerikanizált változata, a rendkívül formahű American Standard Version (ASV, 1901) volt. Fordítói a „Jehovah” konzekvens használatát azzal indokolták, hogy elutasítják a Név kimondását tiltó „zsidó babonát”.

  • Az ASV felújított változata, a World English Bible (WEB, 2020) hasonló okból, de mindenhol a „Yahweh” változatot hozza, a szintén ASV alapú, de messiási New Jerusalem Version (NJV, 2019) viszont csak a héber betűket.

Az angol campbellita lelkész Joseph Bryant Rotherham (1828-1910) által kiadott Emphasized Bible (EBR, 1902) nem annyira fordításként, mint formailag volt innovatív. A szöveget bekezdésekkel újratördelte, hogy a gondolatmenet elemei és összefüggései könnyebben átláthatók legyenek, dőlt betűvel emelte ki a szerinte hangsúlyos szavakat, nyelvészeti jegyzetekkel segítette az értelmezést, az Ószövetségben pedig a JHVH-t mindenhol „Yahweh” átírásban hozta, igyekezve megfelelni a kortárs bibliatudomány elvárásainak.

  • Az EBR is hivatkozási alap lett a „szentneves” mozgalomban.

A katolikus, eredetileg francia kiadású Biblia (La Bible de Jérusalem, 1956) angol fordítása a Jerusalem Bible (JB, 1966), és revíziója a New Jerusalem Bible (NJB, 1985) volt. A qumráni felfedezésekre reagálva, a tudományos teológiai munkát támogatandó vezette be a „Yahweh” használatát, ugyanakkor liturgikus, sőt, mindenkinek szánt fordítás is akart lenni.

  • Ez nem sikerült, így a felújított, Revised New Jerusalem Bible (RNJB, 2019) visszatért a Lord fordításhoz.

A baptista és más szabadegyházakban népszerű, egyszerű nyelvezetű Holman Christian Standard Bible (HCSB) első kiadásában (2004) a „Yahweh” még csak 78-szor fordult elő, a másodikban (2010) már 656-szor, de csak ahol konkrétan Isten nevéről van szó, vagy másik nevéről is, vagy más istenek nevével szemben áll. A fordítók az olvasókat nem akarták a „Yahweh” kiolvasásával terhelni.

  • A következetlenségeket elismerve a felújított, Christian Standard Bible (CSB, 2017/2020) kiadásban visszatértek a Lord fordításhoz.

A fundamentalista felekezetekben és tanítók között (mint pl. John F. McArthur) népszerű, rendkívül formahű (ASV alapú) New American Standard Bible (NASB, 1971/1995) eredetileg a Lord fordítást követte. 2020-as felújítása után azonban új változatban is kiadták, új néven: a Legacy Standard Bible (LSB, 2021). A JHVH helyén mindenhol „Yahweh” áll, ami tkp. elvi visszatérés az 1901-es ASV-hez.

A Logos professzionális bibliaszoftverhez készült Lexham English Bible (LEB, 2012) eleve tudományos fordításnak készült, amelyet olvasói mindig az eredeti szövegekkel együtt olvasnak; a „Yahweh” változattal a jelenlegi tudományos konszenzust támogatták, és a Név könnyű kereshetőségét tartották szem előtt.

Végül, az ún. „lelkiségi” jellegű bibliakiadások közé tartozik a Names of God Bible (NOG, 2015), amely a KJV szövegében a fordítás mellett („…the Lord [Yahweh]…”), a GW (God’s Word) parafrázis szövegében pedig az angol szavak helyén közli fonetikus átírással a több mint 70 istennevet és Istenre használt szót (pl. „I am Yahweh your Elohim…”). A NOG az Újszövetségben csak Jézus nevét héberesíti vissza (Yeshua). A szerkesztő, Ann Spangler meggyőződése szerint e héber „neveket imádkozva” közelebb lehet kerülni Istenhez. Ezért a kiadvány az angol olvasószámára segítséget nyújt a helyes kiejtéshez, a nevek jelentőségét és a hozzájuk kapcsolt „ígéreteket” illetően pedig rövid ismertetőket is közöl.

  • A számunkra jelentős nyelven kimondott szavak által nyújtott érzés vagy élmény valóban felemelő lehet, akár angolul énekelni menő együttesek számait, akár a „Miatyánk” zenés arámi (valójában szír) rekonstrukcióit hallgatni elalvás előtt.
  • A sémi szavak, nevek azonban nem mindenkiben keltenek ilyen érzést (pl. nyelvérzék híján), másokban más nyelvszavai váltanak ki ilyen érzést (pl. a görögé), világszerte rengeteg hívő ki sem tudja ejteni a sémi vagy görög szavakat. Az állítólagos lelki áldásokról így a nemzetközi hívő közösség nagyobb része egyszerűen lemaradna. Egy szubjektív érzést tehát nem szabadna a Szentlélek hatásával azonosítani.

Összefoglalás

Ami tehát a „Jehovah”/„Yahweh” konzekvens használatának indokait illeti, megállapíthatjuk, hogy a „zsidó babona” elmélet (ASV/WEB) még létezik, de már szinte csak fundamentalista és szentneves bibliakiadók ápolják. A mai keresztény felekezetek kiadványaiban ismeretterjesztő szempontok érvényesülnek (JB/NJB; HCSB; LEB), vagy lelkiségi meggyőződések (LSB, NOG).

Ami a Lord fordításhoz való visszatérés indokait illeti (ld. CSB, RNJB),

  • a „Jehovah” középkori hibrid változaton mindenki túllépett (vö. LSV, WEB) csak egy szentneves irányzat nem (ld. Jehova Tanúi: New World Translation / Új világ fordítás)
  • a „Yahweh” változat mellett szól ugyan a tudományos konszenzus, de a elvi és gyakorlati alapon bibliai és liturgiai használata ellen szól, hogy
    • eleve viszonylag új változat (Wilhelm Gesenius, 1786-1842), és mindmáig vitatott hipotetikus rekonstrukció
    • az átlag olvasó számára elbizonytalanító a közismert és ismeretlen bibliai nevek, szavak helyes „héberes” kiejtésének kényszere (főleg ha ez a lelki fejlődés eszközeként vagy az üdvösség feltételeként van beállítva, ld. szentneves kiadványok)
    • figyelmen kívül hagyja az okkal kialakult, 2500+ éves zsidó és keresztény fordítói és liturgikus hagyományt [Adónáj/Küriosz]
    • figyelmen kívül hagyja, hogy a Név bármely – hibrid és hipotetikus, egyházi és szektás – változatának írott és szóbeli használata izraelita testvéreink számára elidegenítő hatású.

Ami a JHVH előfordulásainak jelzését illeti, a más betűtípussal való kiemelés az Ószövetségben jogos („Úr”), a ószövetségi idézetekben pedig hasznos lehet. A küriosz eltérő fordítása azonban Jézus hétköznapi megszólításakor (adón(í) ~ Sir, Master), illetve messiási címeként (Adón / Adónáj ~ Lord, LORD) egyes nyelveken szükséges lehet, de nem szabad elfelejteni, hogy az ihletett szerzők hite szerint a Messiásban maga JHVH lett emberré. Akár ezt akarja cáfolni a küriosz Jehovára cserélése válogatott (!) szövegekben (ld. Új világ fordítás), akár ezt akarja sulykolni a kürioszJahvéra cserélése a szó minden (!) előfordulásakor (ld. Könyvről Könyvre Biblia), ellentmond az ihletett szentírók szándékának.

11. A magyar bibliakiadások

Az elterjedt teljes bibliakiadások – egy kivétellel – a keresztény egyházak kiadói hagyományát tükrözik. A JHVHfordítása „Úr” vagy „Úr”, a JHVH Elóhím fordítása „Úr Isten” (KB 1908, KNV 1997), „Úristen” (SZIT 2005) vagy „Úristen” (ÚF 1990, RÚF 2014), vagy „Úr Isten” (ÚRK 2019). Az Egyszerű Fordítás (EFO 2012) átvette a modern izraelita szóhasználatot, így mindenhol ­„Örökkévaló” olvasható, az Újszövetség ószövetségből vett idézeteiben is, ahol eredetileg a JHVH áll.

Utóhang

Istennek van különleges neve, de ma már nem tudjuk, hogyan mondjuk ki, és mit jelent. Istennek azonban sok ismerttulajdonsága révén sok neve van, és bár lénye nem hasonlítható emberi elképzeléshez (ApCsel 17:29), az evangélium szerint a Fiú Isten emberré lett (Jn 1:1-2,14, Fil 2:5-11) és egyedül az ő neve, azaz Jézus személye, lénye adatott nekünk, hogy általa megmeneküljünk (Jn 3:16-17, ApCsel 4:12). Nem a név, mint hangsor, hanem a mögötte álló láthatatlan, de valóságos személy jelenti számunkra a megmenekülést. Akik színről színre látják Istent, azok is csak azt tudják ismételni, hogy szent, hogy különleges, hogy egészen más (Jel 4:8). Mi pedig, akik nem látjuk, bármely nyelven egyszerűen az Urunknak szólíthatjuk. Már ez is az ő műve (1Kor 12:3).

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

  • Dobos Károly Dániel: Sém fiai – A sémi nyelvek és a sémi írásrendszerek története (Pázmány Egyetem – Szent István Társulat, 2013)
  • Egeresi László Sándor: A bibliai héber nyelv tankönyve (KRE-HTK, 2015)
  • Egeresi László Sándor: Bibliai héber-magyar szótár (m.k. 2022)
  • Encyclopedia of Hebrew Language and Linguistics, Vol. 1-4 (Brill, 2013)
  • Karasszon István: Az óizraeli vallás (BRTA, 1994)
  • New International Dictionary of Old Testament Theology and Exegesis, Vol. 1-5 (Zondervan, 1997)
  • Raj Tamás: A héber betűk misztikája (Makkabi, 2006)
  • Szabó Mária: Bevezetés a Bibliai héber nyelvbe (Szent István Társulat, 2023)