A keresztény egyház üldöztetésekkel teli első három évszázadában spontán módon alakult ki a vértanúk (mártírok) tisztelete. A középkorra azonban olyan hívőket kezdtek „szent”-nek nevezni, akiknek a vallásossága az átlag hívőkét valamilyen téren rendkívüli módon, illetve példaadóan meghaladta. A „szentek” neve bekerült az egyházi kalendáriumba, és földi életük, lelkiségük, szolgálatuk alapján az élet egy-egy területén speciális túlvilági közbenjáró, védelmező szerepet kaptak, ezért terjedt el a hozzájuk való imádság és a tőlük való segítségkérés.
Mivel – az egyház általi – szentté avatásnak nincs bibliai alapja (ld. szentség), ahol a „szent” fogalmát címként használták az egyházban, más és más feltételhez szabták. Végül a latin egyházban IV. Ince pápa 1243-ban kizárólagos pápai jogkörbe utalta a szentté avatást, 1588-ban V. Szixtusz pápa létrehozta a szentek ügyeiben is illetékes Rítuskongregációt, 1625-ben pedig VIII. Orbán pápa meghatározta az eljárás részleteit. Mivel VI. Pál pápa a liturgikus ügyeket elvette a kongregációtól, 1988-ban II. János Pál pápa révén a hivatal neve Szenttéavatási Ügyek Kongregációja lett.
# A reformáció a szentség fenti értelmezését, a szentté avatás gyakorlatát, illetve az elhunyt és a mennyben élő szentek közbenjáró vagy védelmező szerepét elvetette. A protestáns álláspont szerint, bár a segítségkérés nem azonos az imádattal, ami csak Istennek jár, segítséget is Istentől kell, és csak tőle lehet kérni.