Amint az közismert, a zsinagóga és az egyház, a judaizmus és a kereszténység viszonyát sok évszázados teológiai előítéletek és társadalmi bűnök terhelik. Maga az Újszövetség ritkán jutott szóhoz, egyes kifejezéseit és mondatait – megfelelően félreértve – a tudatlanok és a rosszindulatúak, de tudós papok és teológusok is felhasználták téveszmék és gyilkos indulatok igazolására.

A legújabb kor óta mégis meglepően sok zsidó jutott Jézus-hitre és talált lelki otthonra a keresztény felekezetekben. A 20. század eleje óta pedig olyan zsidók által létrehozott közösségek és szövetségek is alakulnak, amelyek a bibliai, illetve rabbinikus hátterű vallási kultúrájukat és szokásaikat

• a vallásos hátterük miatt tudatosan tovább akarják ápolni, vagy nem vallásos hátterük ellenére fel akarják maguknak fedezni,
• nem csupán egyéni, hanem közösségi istentiszteleti formákban is meg akarják élni, zsidók számára ismerős, vonzó vallási környezetet teremtve
• bizonyos teológiai-lelkiségi kérdésekben – mint amilyen Izrael és az egyház viszonya, a törvény érvényessége, a szombat, az évközi ünnepek, a kóser étkezés – a hagyományos katolikus és protestáns nézetektől eltérő álláspontot képviselnek, illetve saját messiási bibliákat is kiadnak.

Ma már világszerte kb. 300.000 fős lelkiségi mozgalomról van szó, amely – a bibliai zsidó gyökerek hangsúlyozása, sokféle szimbolikus megjelenése révén és más okokból is – sok nem zsidó származásút is bevonzott közösségeibe.

Hazánkban 1990 után jelentek meg a nemzetközi zsidó-missziós szervezetek (Jews for Jesus, Christian Witness to Israel, Ariel Ministries, Toward Jerusalem Council II. stb.), illetve messiási zsidó gyülekezetek is alakultak. Néhányuk idővel megszűnt (Sófár, Menóra), a többi viszonylag kis létszámú és többé-kevésbé aktív, mint például a budapesti Dániel Csoport, a Keren Jesuah Messiási Közösség és a Jom Tov baráti találkozó (havura), a pécsi Immánuel Közösség, illetve a miskolci Beth Yeshua Messiási Gyülekezet.

A legújabb kori messiási mozgalomban több koncepcióváltás is történt, ezért ma már igen sokszínű, nem kevés belső vitával küzd, és egyházi értékelése is vegyes. A témával két okból szükséges foglalkozni.

• Az egyik, hogy mozgalmat illetően a hazai teológiai reflexió minimális, pedig a témakör egyrészt többrétű teológiaikihívást jelent, másrészt az amerikai és izraeli tapasztalatokból, adatokból sok tanulságot lehet levonni – azaz nem kell ugyanazokat a hibákat elkövetni.
• A másik, hogy újabban hazánkban is megjelent a Sacred Name és Hebrew Roots mozgalom, amely a hazai ismerethiányos állapotok miatt könnyen félrevezeti a kereszténység zsidó gyökerei iránt érdeklődő hívőket. Bár saját közösségeit, tanait és bibliáit szintén messiásinak nevezi, és megjelenésében is hasonlít a messiási zsidó mozgalomra, azzal valójában nem azonosítható – azaz szükséges a különbségek tisztázására.

Tanulmányunk egy sorozat része: Isten Neve; Jézus neve; Szent Név, Héber Gyökerek, Messiási bibliák

1. Miről beszélünk?

1.1. Héber, júdeai, zsidó, izraelita

Elöljáróban szükséges tisztázni, hogy mit értünk bizonyos fogalmak alatt, kezdve azon, hogy mi a különbség „zsidó” és „héber” között. A mai magyarban ugyanis a „zsidó” a népnév, a „héber” pedig a nyelv. A héber Írásokban (Tanakh), annak ógörög fordításában (Septuaginta, LXX) és az Újszövetségben mást találunk.

A Bibliában a „héber” szó [ivrí, t.sz. ivrím; görögös átírással hebraiosz, t.sz. hebraioi] csak a népre, tehát a zsidókra utalt.

• Az Ószövetségben a „héberül” [ivrít] kifejezés nem szerepel, először a Misnában jelenik meg. A „héberül” kifejezés görög fordítása [hebraiszti] először egy ószövetségi deuterokanonikus szövegben, Sirák fia könyvének előszavában (LXX, Sir 0:20) szerepel.
• Az Újszövetségben a „héber (nyelv)” hebraisz. Főleg helységnevek fordításakor olvassuk, hogy „héberül…” [hebraiszti] (Jn 5:2, 19:13.17.20, Jel 9:11, 16:16). Ami a beszédet illeti, a hebraiszti jelentése nem feltétlenül „héberül”, mert utalhat arámira (Jn 20:16 rabbóní), ahogy a té hebraidi dialektó jelentése is vagy „héber nyelven” (ApCsel 21:40, 22:2, 26:14), vagy „a zsidók nyelvén” (héberül vagy arámiul) vagy kifejezésmódján [dialektosz = kifejezésmód; glóssza = nyelv].

Júda törzsi területére, azaz Júdára és a „júdai” emberekre utalt a jehudí szó [a görög Septuagintában és Újszövetségben: Iudaiosz], a nyelvükre, a héberre pedig a jehudít („júdaiul”).

• A 2Kir 18:26 szerint az asszír hódítók Jeruzsálem kapui előtt a nép füle hallatára „júdaiul” [jehudít, görögül iudaiszti], azaz héberül fenyegetőztek, a zsidó fél viszont a térség közvetítő és diplomáciai nyelvén, „arámiul” [arámít, görögül szüriszti] szeretett volna tárgyalni, amit a jeruzsálemiek ekkoriban még nem értettek.
• Az Ézs 19:18-ban az egyiptomiak a héberek vagy júdaiak nyelvére viszont „kánaán nyelve”-ként [szefat kenaan] utaltak.

Júda területe a római korban Iudaea provincia lett, lakossága a júdaiak [görögül iudaioi], az egész térség zsidó lakossága pedig a „héberek” voltak [ivrím / hebraioi]. A „Zsidóknak” írt levél címe Prosz hebraiusz, és a korai gyülekezetben is a „hellenizált”, azaz külföldön élő zsidók [hellénisztai] és a „héberek” [hebraioi], azaz izráeli születésű zsidók kerültek konfliktusba (ApCsel 6:1). Pál apostol így írja le a származását: Izrael népéből [ek genusz Iszraél], konkrétan Benjámin törzséből, héber a héberektől [hebraiosz ex hebraión], azaz „zsidó szülőktől származó zsidó”, a törvény(követés) szempontjából, azaz lelkiségét tekintve „farizeus” (Fil 3:5), illetve héber és izraelita (2Kor 11:22). Csak az egyik védőbeszédében nevezi magát iudaiosz-nak, júdeainak, de rögtön tisztázza: nem Júdeában született, csak Jeruzsálemben nőtt fel, ott tanult (ApCsel 21:39, 22:3).

Az Újszövetség hagyományos fordításaiban a iudaiosz általában „zsidó”-ként szerepel, így sok szöveg könnyen felhasználható az Újszövetség antijudaista vagy antiszemita értelmezéséhez. A iudaiosz azonban alapvetően „júdeai”-t jelent, és a júdeai, jeruzsálemi zsidóság elitista, a vidékieket lenéző mentalitása miatt a legtöbbször „(túlbuzgóan vallásos) zsidó”-t jelent.

• A hagyományos fordításokból úgy tűnhet, Jézus és apostolai „a zsidóktól” féltek, de ők is eleve zsidók [ivrím / hebraioi] voltak. Tehát Jézus és az áruló Júdás kivételével galileai származású apostolok nem „a zsidóktól” féltek, hanem a júdeaiaktól (Jn 5:15-16.18 7:1.11.15, 9:22, 19:38 20:19, ApCsel 2:14), akárcsak a későbbi júdeai Jézus-hívők (1Thessz 2:14-15).
• A iudaiosz az olyan szövegkörnyezetben, ahol a jó vagy rossz értelemben buzgón vallásos zsidók, illetve a zsidók és a más vallású népek ellentéte a téma, nem általában a zsidókra utal, inkább a túlbuzgón vallásos, főleg júdeai zsidókra (ApCsel és Róm végig; 1Kor 12:13, 2Kor 11:24, Gal 1:13-14 [iudaiszmosz] 2:11-15 [iudaizein] 3:28, Kol 3:11, Tit 1:14, Jel 2:9 3:9).

Az európai nyelvekben a jehudí („júdeai”, majd „zsidó”) torzult kiejtési változatai elsősorban a nép neveként honosodott meg (Jew, Juif, Jude stb.), az ivrít („héber”) viszont elsősorban a nyelv neve lett (pl. Hebrew, hébreu, Hebräisch), bár vannak jelentésbeli átfedések (Hebrew Christian = zsidó keresztény, calendrier hébreu = zsidó naptár stb.).

A mai Izraelben a modern „héber” nyelv az ivrit [עִבְרִית‎], a jehudit szó viszont a diaszpórában beszélt régi nyelvjárásokat jelöli (német jiddis, spanyol ladino). A jehudi a „zsidó” népnév lett, a jahadut pedig a „zsidóság” vagy a „judaizmus”. (A szó kettős jelentése figyelmeztet az etnikum és a vallás összefüggésére, illetve az antijudaizmus és az antiszemitizmus közelségére.)

Végül, az „Izráel” [יִשְׂרָאֵל – Jiszráél] szó eredetileg az Istennel és emberekkel is megbirkózó Jákób ősatya kapott neve volt (1Móz 32:29). A nevet Izráel fiai, gyermekei, háza, nemzetsége, királysága stb. formában a zsidó nép egészére és országukra is használták (ld. Tanakh; i.e. 13. sz-i egyiptomi Merneptah-sztélé).

1948 óta a zsidók saját országának neve is „Izrael Állam” [Medínat Jiszráél], állampolgárai pedig az „izraeliek”.

• Az Ószövetségben ritka „izráeli” kifejezés [jiszráéli / iszraélitész] az ország lakóira vonatkozott (pl. 3Móz 24:1-11, 2Sám 17:25) – ahogy ma is az „izraeli” állampolgárokra.
• Az Újszövetségben az „izráeli” [iszraelitész] egyszerre jelöl nemzeti és vallási identitást (ld. Jn 1:47, Róm 9:4 11:1, 1Kor 10:18; ApCsel 2:22 3:12 5:35 13:16 21:28), ezért általában „izraelita”-ként fordítják. A mai magyarban azonban már csak vallási hovatartozást jelöl: izraelita vallás = judaizmus, izraelita = zsidó vallású, judaista.

A fentiek alapján érthető, hogy a messiási, illetve a szentneves-hébergyökeres mozgalom a keresztény hit 1. századi zsidógyökereit keresve azt – a Héber Bibliából és a mai izraelita hitgyakorlatból kiindulva – automatikusan a héber nyelvi kultúrával azonosítja, ezért bibliafordításait héber nevekkel és szavakkal telíti, akárcsak a „zsidóbarát” egyházi bibliafordítások – bár Jézus korának zsidó kultúrája alapvetően arámi és görög nyelvi kultúra volt (ld. Értékelés).

1.2. Messiás, messiási, keresztény, názáreti

Ami a többi, ugyancsak közismert magyar szót illeti, a „messiás” kifejezés héber eredetű, a „krisztus” kifejezés pedig a héber szó görög fordításából származik, amit latin közvetítéssel vettünk át.

A héber másach ige alapjelentése „ken, simít”, illetve „(olajjal) felken” kultikus tárgyat vagy a kultuszt végző személyt (1Móz 31:13, 3Móz 8:10-12), új királyt (1Sám 15:1), papot (3Móz 7:35-36) vagy prófétát (1Kir 19:16).

• A héber másíach [מָשִׁיחַ] vagy arámi mesíchá [מְשִיחָא] főnevek
• görögös átírása messziasz [Μεσσίας] (csak Jn 1:41, 4:25),
• görög fordítása pedig khrisztosz [Χριστός] volt már az i.e. 3. sz-i Septuagintában is [vö. khrió = ken, bedörzsöl, beolajoz; khriszma = kenőcs, kenet, olaj, vakolat; khrisztosz = bekent, bevont, „felkent”]
• a görög szó latinos átírása Christus, latin fordítása pedig

A kifejezés jelentése tehát „felkent”, konkrétan olajjal megkent, átvitt értelemben „felhatalmazott” vagy „beiktatott”. A haj (és szakáll) illatos olajjal való megkenése a beiktató rítus része, az elkülönítés és felhatalmazás jele volt, a „Felkent” (messiás / krisztus) szó tehát azt jelenti: (Istentől) „Felhatalmazott”.

Felkent azonban nem csak zsidó uralkodó lehetett, hanem külföldi király is, akit Isten „felkent”, azaz felhatalmazott a saját céljai érdekében, így például a perzsa II. Kürosz [Kúrus] is Isten „felkentje” lett, amikor hazaengedte a zsidókat (ld. 2Krón 36:22-23 vö. Ézs 45:1).

A „felkent” fogalma azonban az általános használaton túlmenően bizonyos prófétai jövendölések, ígéretek és váradalmak miatt lett közismert: a zsidó vallás, különösen a fogság utáni korszak sajátos „messianizmusa” révén.

„Jézus Krisztus” tehát héberül Jésúa ha-másíach, arámiul Jésúa mesíchá, görögül Iészusz khrisztosz vagy khrisztosz Iészusz. (A Jésúa a modern ivritben Jesua, mert a bibliai hébertől eltérően már csak rövid magánhangzókat ejtenek.)

Jézusban a tanítványai a messiási ígéretek beteljesedését látták, mások előtt is az ő messiás, azaz krisztus volta mellett tettek tanúságot. Görög nyelvi kultúrájú környezetük ezért egy idő után rájuk ragasztotta a khrisztianosz nevet (ApCsel 11:26 vö. 26:28), ami azt jelenti: „krisztusi”, azaz „Krisztus híve” (ahogy a héródianosz „heródesi”, azaz „Heródes híve” stb.).

A ragadványnevet a tanítványok magukra vették, mert hitük lényegét fejezte ki. Péter apostol szerint „Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket Krisztus nevéért… Ha valaki mint keresztény szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel.” (1Pt 4:14.16 vö. 1Kor 9:5)

A „messiási” (Messianic) és a „krisztusi” vagy „keresztény” (Christian) jelentése ugyanaz, a 19. századi Hebrew Christian és a 20. századi Messianic Jew mozgalom tehát lényegében zsidó (származású) keresztények vagy keresztény (vallású) zsidók mozgalma.

Izraelben ma a zsidó Jézus-hívők önmegjelölése általában mesichi [משיחי] azaz „messiási”. Nem-keresztény környezetük azonban így nevezi őket: nocri(m) [נוצרים] azaz „názáreti(ek)”, és a kereszténység neve is nacrut [נצרות], azaz „a názáreti (vallása)”. Ez utóbbi megjelölés magyarázatra szorul.

• Jézust azért hitték názáreti illetőségűnek, mert bár Júda törzsi területén, Betlehemben született (Mt 2:1-6), szülei a galileai Názáretben telepedtek le (Mt 2:19-23), így ott nőtt fel (Lk 4:16). A „názáreti” jelző – a falu jelentéktelensége miatt – megvető tartalmú volt (Jn 1:45-46 Mt 2:23).
• A „názáreti Jézus” [Jésúa ha-nocrí – Iészusz ho nazóraiosz] néven volt közismert (Mt 26:71, Mk 10:47, Lk 24:19, Jn 1:15 18:5.7 19:19, ApCsel 6:14). Egyszer így nevezték démonok (Mk 1:24) és angyalok is (Mk 16:6).
• Tanítványai a feltámadása után is így hivatkoztak rá (ApCsel 2:22 3:6 4:10 10:38), és ő maga is ezen a néven mutatkozott be a keresztényeket üldöző Saulnak (ApCsel 22:8), akit később, Pál apostolként „a názáreti irányzatelöljárója” [prótosztatész tész tón Nazóraión haireszeósz] néven vádoltak meg a zsidók közötti lázítással (ApCsel 24:5).

A szentneves és hébergyökeres mozgalom tanítóinak állításával szemben a „messiási” és a „keresztény” ugyanazt jelenti, a görög khrisztosz szó nem „pogány kifejezés”, hanem már az Ószövetség i.e. 3. századi, hithű zsidók által készített fordításában (Septuaginta) is kb. 40-szer fordul elő, mint a másíach fordítása.

A „messiási” (Messianic) és a „keresztény” (Christian) szó szembeállítása nem biblikus, akkor sem, ha történelmi okokból a keresztény szó (1) sok zsidó számára – érthető módon – „zsidóelleneset” jelent, (2) sok keresztény számára pedig – elfogadhatatlan módon – „nem zsidót” jelent.

Ha zsidó és nem zsidó származású Jézus-hívők egymással szembeni identitást akarnak kreálni a messiási vagy a keresztény szóból, az pártoskodás [haireszisz] (Gal 5:20). Egy dolog ugyanis az etnikai, illetve lelkiségi alapú önmeghatározás („I am Messianic”), más dolog az elhatárolódás a többi Jézus-hívőtől („I am Messianic, not a Christian”) a történelemre hivatkozva. A történelem ugyanis éppen arra tanít, hogy hova vezet a kollektív címkézés.

2. Zsidó identitás – történelmi változatok egy témára

A judaizmus és a kereszténység viszonyát a zsidó identitás körüli vita határozta meg, hogy tudniillik ki zsidó, ki tartozik Izraelhez, hogyan viszonyul egymáshoz etnikai és vallási identitás, illetve mi kulturális vagy teológiai kérdés.

2.1. Ószövetségi kor

Az egész problémakör abból az egyszerű tényből fakad, hogy a zsidóság olyan nép, amelyet Isten hozott létre (Avrám ága kihalt volna), méghozzá vallási célból (szövetség, istenismeret, áldás a többi nép számára).

Bár a nép és vallása, a zsidóság és a judaizmus elvileg és fogalmilag [jahadut] is elválaszthatatlan, a Bibliából tudjuk, hogy a gyakorlatban szétválasztható: akkor sem volt minden zsidó hívő. Származás és a hovatartozás önmagában sosem volt elég az üdvösséghez. Egy dolog valamibe beleszületni (szövetség, parancsok, áldások), más dolog azt vállalni és megélni (hit, engedelmesség, küzdelem). Ezért mindig léteztek csak etnikai, vagy etnikai és kulturális szempontból zsidók, illetve etnikai, kulturális és vallási szempontból is zsidók (Róm 2:17-29, 9:6-7).

A továbbiakban azt fogjuk vizsgálni, hogyan vált ez az egész még bonyolultabbá, amikor Jézus és tanítványai szerint elérkezett az ideje annak, hogy a zsidóság valóban minden nép számára áldás lehessen.

A judaizmus fő tanbeli elemei Isten [JHVH), a nép [am], a föld [erec] és a törvény [tórá] a sajátos szövetség [berit] keretein belül. Isten ugyanis – a vallások történetében példátlan módon – szövetséget, méghozzá egyoldalú és örök szövetséget kötött Ábrahámmal és leszármazottjaival. A népet azért különítette el magának, tette a tulajdonává (5Móz 14:2, Ézs 43:20-21), és áldotta meg, hogy áldássá legyen minden más nép számára (1Móz 12:1-3 17:2.7 vö. Jn 4:22, Róm 11:11-15).

A zsidóság tehát a „szent” (más, különleges) Isten „szent” (saját, elkülönített) népe (2Móz 19:6 vö. 1Pt 2:9). A történelem során a zsidók és minden más nép istenképe, világnézete és erkölcse közötti különbség révén kialakult a „nép” [am – laosz] és a „népek” [gójím – ethné (sehol sem „pogányok”)] közötti kölcsönös különbségtétel. Természetesen az „elválasztó fal” (Ef 2:14) mindkét oldalán voltak, akik a különbség tényét és az elkülönülés gyakorlatát jól vagy rosszul viselték: felelősségként vagy gőgösen, illetve tisztelettel vagy megvetéssel.

Jézus korára egyfelől a zsidók egyistenhite és sajátos rituális szokásai (körülmetélés, tisztasági és étkezési szabályok), másfelől a politeista vallási környezet szokásai (pl. bálványnak áldozott hús a húsboltban) táplálták a feszültséget. Zsidók be sem mehettek nem zsidókhoz, mert körülmetéletlenek, azaz a szövetségen kívül állók voltak (Jn 18:28-29.33.38 ApCsel 10:28), nem is ülhettek le velük egy asztalhoz, csak semleges helyen, ha mindenki vitte a saját ételét, italát (ApCsel 11:3 vö. 1Kor 10:16-17).

2.2. Újszövetségi kor

A zsidók és a nem zsidók közötti elválasztó fal tehát nem csupán teológiai és etikai volt, hanem a „tiszta” és „tisztátalan” közötti különbségtétel alapján rituális jellegű, egyúttal kommunális jellegű, hiszen az egyén vagy a rituális közösség része, vagy nem a része, akkor viszont kívülálló.

A nemzetközi küldetés (Mt 28:19-20 ApCsel 1:8) a kor vallásetnikai keretei miatt nem jelentette automatikusan egy multikulturális közösség létrejöttét, még Jézus tanítványainak sem. Nem csoda, hogy az első belső feszültség az asztal körül támadt: a júdeai és a hellenizált zsidók között kellett rendet tenni (ApCsel 6:1-4 vö. 1Kor 10:14-32 11:3.17-34). Miután azonban az egyház Jeruzsálemből szétszóródott Júdeába, Samáriába és Galileába (ApCsel 8:1 9:31), Péter révén Cézáreában nem zsidók jutottak Jézusban hitre (10-11. fejezet). A júdeai testvérek számon is kértek Péteren, hogy bement hozzájuk, és velük evett (10:15.28.34 vö. 11:1-3), de ő felment Jeruzsálembe, beszámolt Isten akaratáról (Ne mond tisztátalannak! Ne tégy különbséget! 11:9.12) és munkálkodásáról (ők is megkapták a Szent Lelket, 11:15-7), aminek végül mindenki örült (11:18). A római százados és házanépe azonban csak a kezdet volt.

Az üldözés miatt szétszóródott zsidó Jézus-hívők északon Antiókhiáig és tovább Ciprus szigetéig is eljutottak. Először ők is csak más zsidók között evangelizáltak, de néhány görög területen élő (cirénei, ciprusi) zsidó is hitre jutott, akik Antiókhiában a görögök között hirdették az Úr Jézust: nagy sikerrel (11:19-21). Ennek híre eljutott Jeruzsálembe is, ahonnan kiküldték a ciprusi születésű Barnabást. Ő az ott folyó szolgálatot bátorította, Sault is maga mellé vette, és nagy sokaságot tanítottak. Antiókhia, a birodalmi nagyváros zsidó és nem zsidó tanítványait nevezték először „keresztényeknek” (11:22-26).

Az éhínség idején anyagilag segítették a júdeai hívőket (11:27-29), és míg Jeruzsálemben Heródes kivégeztette Jakabot, és bebörtönöztette Pétert (12. fej.), Barnabás és Saul elindultak első missziós útjukra a görög szigeteken (13. fej.). A zsinagógákban egyszerre evangelizáltak az izraeliták és a görög „istenfélők” között (13:16.26.43). Mivel az igehirdetés tömegeket mozgatott meg, a helyi zsidók irigységből ellenálltak az evangelizációnak. Barnabás és Saul ekkor mondták ki, hogy bár először nekik, a zsidóknak kellett hallaniuk a jó hírt, ha nekik nem kell, akkor a világ népei felé fordulnak (13:43-47).

Az üldözések ellenére a körút sikeres volt, de Antiókhiában megjelent néhány farizeus hátterű júdeai (15:1.5), aki azt állította, hogy a nem zsidóknak az üdvösséghez nem elég Jézusban hinni: előbb zsidóvá kell válniuk, úgy, hogy (1) körülmetélkednek, és (2) megtartják a mózesi törvényt. Szerintük a vallási identitás-váltás feltétele az etnikai identitás-váltás (zsidóvá válás) volt.

Pál és Barnabás sokat vitázott velük, majd felmentek Jeruzsálembe, hogy az apostoli tanács hozzon döntést (15:2-4) afelől, hogy a zsidók hogyan élhetnek együtt, tisztelhetik Istent együtt, és üdvözülhetnek együtt a betérő nem zsidókkal.

A farizeusi hátterű júdeaiak feltételeit a jeruzsálemi, apostoli tanács egyszer s mindenkorra elutasította (ApCsel 15. fej.). Az Újszövetség egésze alapján indokaikat az alábbi fő pontokban lehetne összefoglalni:

• A Messiás minden népért hozott áldozata nem csupán egyének üdvösségét szolgálta, hanem az emberiség népei, a zsidók és a nem zsidók közötti békességet is. Lebontotta az ellenségeskedés „elválasztó falát”, „a kettőt eggyé tette”, híveit „egy új emberré teremtette önmagában” (Ef 2:14-15).
• Maga Isten „leplezte le” Péter (ApCsel 10:9:16.28-29.34-36.47) és Pál előtt (Gal 2:2, Ef 3:1-7) „a Messiás titkát”, hogy a népek a zsidók „örököstársai” (Ef 3:1-7).
• Az üdvösség szempontjából többé „nincs különbségtétel” zsidó és nem zsidó, férfi és nő, szabad és rabszolga között (Róm 10:12, Gal 3:28).
• Izráel olyan „szelíd olajfa”, amelynek természetes ágai (a zsidók) mellé „vad olajfa ágak” (nem zsidók) lettek „beoltva” (Róm 11:17-24) a zsidó Messiásba vetett hitük révén.
• A Krisztusban létrejött „egy új ember” (Ef 2:15) és a közös „mennyei polgárjog” (Fil 3:20) azonban nem teszi a keresztényeket nemzetiség nélkülivé vagy nemzetiség felettivé. A nem zsidók a zsidókkal együtt örökölhetik az Izráelnek adott áldásokat, együtt telepedhetnek az ősatyák asztalához (Mt 8:10-12), és együtt örvendezhetnek a mennyben (Jel 7:9).

A Jézusban megjelent üdvösség tehát valóban mindenkié, aki követi Ábrahám hitét, attól függetlenül, hogy beleszületett az ábrahámi szövetségbe vagy sem, azaz körül van-e metélve vagy sem (Róm 4:9-25, 10:9-13). A Messiásban mind egyek, mind Ábrahám utódai és örökösök (Gal 3:28-29).

A zsidók és a népek közötti szövetségi különbség ugyanakkor megmaradt, és ennek a jelentőségét az apostoloknak is fel kellett ismerni, ami (1) a zsidók és a nem zsidók közötti missziót, illetve (2) a zsidók és a nem zsidók együttélését illeti.

• Ami a zsidókat illeti, a körülmetélés a néppel kötött ábrahámi szövetség jele volt, amelybe minden zsidó eleve beleszületik. Az izraelitáké a fiúság és a dicsőség, a szövetségek (az új szövetség is!) és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, az ősatyák, akiktől a Messiás vér szerint származik (Róm 9:4-5). Amikor Jézusban hitre jutnak, egyéni megmenekülésük mindehhez képest „plusz” elem.
• Ami a zsidók által „körülmetéletlennek nevezett” népeket illeti, ők Izráel „társadalmi életétől” [politeia] „elidegenedve” [apéllotriómenoi], a szövetségi ígéretek szempontjából „idegenek” [xenoi], a zsidóságnak adatott „reménység nélkül” (különleges bánásmód és jövőkép nélkül) és „Isten nélkül” (az egyedülálló istenkép és istenélmények nélkül) élnek (Ef 2:12-13). Amikor Jézusban hitre jutnak, egyéni megmenekülésükhöz képest „plusz” elem, hogy a zsidók örököstársaivá válnak, áldásaikban részesülnek, bár nem mindenben (pl. nemzeti identitás, megígért föld).
• Péter a körülmetélt zsidók közötti evangelizáció vezetője maradt, Pál viszont a népek apostola lett (Róm 11:13-14 vö. ApCsel 28:28), és ebben teljes egyetértés alakult ki közöttük (Gal 2:1-10).

Az 1. századi Izráel többszínű közösségén belül tehát megjelentek a Jézusban messiást látó zsidók, akikhez egyre több nem zsidó származású is csatlakozott. Az új, nemzetközi közösségnek pedig az együttélés érdekében új halachára(életmód-szabályozásra) volt szüksége. Ehhez az apostolok Jézustól előre meg is kapták a felhatalmazást (Mt 18:18 „kötés” vagy „oldás” = tiltás vagy engedélyezés vö. ApCsel 15:24-25).

Az apostoli tanács – a néhány farizeus hátterű júdeaival ellentétben – a népek közül való Jézus-hívőket nem akarta „zavarba hozni” vagy „felzaklatni” (ApCsel 15:19), sem „a szükségesnél jobban terhelni” (15:11.28).

• A körülmetélkedés szóba sem került, hiszen az az ábrahámi szövetség jele volt, amit Isten csak a zsidókkal kötött, és csak a zsidó származásúak számára maradt kötelező (1Móz 17:8-14 vö. ApCsel 16:1-3).
• A mózesi törvény betartása sem került szóba, mert az a sínai szövetség jele volt, amit Isten ugyanúgy csak a zsidókkal kötött (2Móz 12:43-49 vö. 2Móz 19:3-6, 3Móz 20:25-26, Neh 9:1-3, 10:29-31 stb.).

Ezen a ponton ki kell emelni a tényt, hogy Jézus és apostolai a törvényt és a szokásokat tartó zsidóként éltek. Ha a zsidó tanítványok számára nem maradt volna kötelező a törvény, akkor mindenki számára természetes lett volna, hogy a nem zsidók számára sem az. A messiáshívő zsidók számára – az új szövetség, a messiás áldozata és új parancsai, illetve a jeruzsálemi Szentély lerombolása miatt – csak a törvény teokratikus és kultikus része vesztette érvényét (Zsid 7–10; Róm 3–8; 2Kor 3:3-17, Gal 2:16 3:24-25, Ef 2:15, Kol 2:16-17 stb.).

Az apostoli tanács a zsidó és nem zsidó hívők együttélése, a közösség új tagjai számára és érdekében hozott döntést. Jakab javaslata (ApCsel 5:20) és a végleges apostoli körlevél (15:29) tartalma azonos, csak a megfogalmazás tér el (21:25). A népek közül valók tehát „tartózkodjanak” bizonyos „szennyező dolgoktól” [tón aliszgématón], amelyek tisztátalanná tesznek, konkrétan az étkezés és a nemi élet területén:

• a „bálványnak áldozott hústól” [eidolothütón], amit a boltokban lehetett kapni (1Kor 8:1,7-11), de nem volt teljesen kivéreztetve, azaz konkrétan „a vértől” [tu haimatosz], aminek az élet hordozójaként áldozati funkciója volt (3Móz 17:10-12), illetve „a fulladttól” [tu pniktu], azaz vízbe fulladt vagy megfojtott állat húsától is, mert az sem volt rendesen kivéreztetve,
• a szakrális vagy profán „prostitúciótól” [tész porneiasz], amely az egyén teste által Krisztus Testét is beszennyezné (vö. 1Kor 5:9.11 6:9.13-20).

2.3. Ókori egyház

A még túlnyomórészt zsidókból álló messiási közösség az 1. zsidó háború idején (i.sz. 70) figyelmeztető próféciát kapva Jeruzsálemből Pellába települt át, így elkerülte a mészárlást. A 2. zsidó háború idején (i.sz. 132-135) pedig, amikor Bar Kochbát messiásnak nyilvánították, kiléptek a zsidó seregből. Ezzel a zsidóság szemében a Jézusban hívő zsidók egyszer s mindenkorra árulókká váltak, az egyház és a kereszténység pedig idővel az ellenséggé.

A világmissziós parancsból fakadóan (Mt 28:19-20 ApCsel 1:8) előre látható volt, és természetes folyamatnak tekinthető, hogy a századok során rohamosan nőtt a nem zsidó egyháztagok száma, és rohamosan csökkent a zsidóké. Egyházi források szerint (Jusztinosz, Órigenész, Euszébiosz, Epifaniosz,) Palesztinában egészen a 4-5. századig léteztek még zsidó etnikumú „nazoreus” [nazóraioi / nocrím] közösségek, amelyek megtartották hagyományos zsidó életmódjukat és – az eretnek „ebionita” csoportokkal szemben – apostoli Jézus-hitüket is.

Az ókori egyház kultúrája gyorsan görög, latin és szír nyelvű lett. A „nyugati” (görög és latin) egyházrészben azonban beindult egy már Pál idejében is érzékelt nem természetes folyamat (Róm 11:18) – a zsidóktól és a zsidó gyökerektől való távolodás. Ennek negatív hatásai idővel egyre súlyosabbak lettek.

A főleg görögül beszélő, görög Újszövetséget olvasó és görögül imádkozó egyház a Héber Biblia helyett is inkább annak görög fordítását (Szeptuaginta) használta, a zsidó írásmagyarázati hagyományt pedig hellenista értelmezési elvek egészítették ki, váltották fel (pl. Alexandriában az allegorizálás). Mivel egyre kevesebb zsidó származású Jézus-hívő volt, a teológusok közül is egyre kevesebb lett a héberül tudó. Olyan eretnekségek pusztítottak, amelyeket alapszintű héber nyelvi ismerettel is meg lehetett volna előzni (pl. az arianizmus).

A legfőbb probléma azonban a teológiai antijudaizmus kialakulása volt, ami a társadalmi támogatást kapva időnként és helyenként antiszemitizmusba csapott át. Mivel a „judaizmus” és a „zsidóság” a héberben egy szó [jahadút], az apostoli kor után kialakuló, új – Szentély, papság, áldozat és föld – nélküli, ún. rabbinikus judaizmust illető teológiai kritika mindkét fél szemében könnyen tűnt a zsidóság elleni kritikának. A zsidókhoz való jézusi és apostoli hozzáállást figyelmen kívül hagyó ellenségességre azonban nincs mentség.

A 2. század közepén Jusztinosz apologéta és vértanú fogalmazta meg először, hogy a zsidók helyett az egyház lett a választott nép, a lelki Izrael, és a szent föld örököse (Párbeszéd a zsidó Trüfónnal). A részben jogos, részben bibliaellenes antijudaizmus azonban idővel áthangolódott zsidóellenességgé.

A 4. század elején az elvirai zsinat (305) tiltotta először zsidók és keresztények házasságát, illetve közös étkezését, az első (nikaiai) egyetemes zsinaton (325) a császár külön kérte, hogy húsvét időpontjának egyeztetésekor kerüljék a zsidók dátumát, pedig a közel-keleti egyházak ahhoz tartották magukat (Niszán 14), a clermonti zsinat (355) tiltotta először a zsidóknak közhivatal vállalását, még mielőtt a kereszténység hivatalos államvallássá vált volna (381), végül Aranyszájú Szent János antiókhiai püspök külön prédikációsorozatban emelt szót az „istengyilkos” zsidók ellen (387). A 4. századra kialakuló szemlélet a további évszázadok zsidó-keresztény viszonyára is rányomta bélyegét.

2.4. Középkor és reformáció

Egyre ritkábbak lettek a zsidóságban és a judaizmusban a kereszténység gyökereit tisztelő, illetve a zsidók fizikaivédelmére felszólító hangok (Szent Ágoston, Clairvaux-i Szent Bernát, Aquino-i Szent Tamás). A „helyettesítés-teológa” nem csupán elterjedt, hanem a mai napig sok felekezet tanítása. Ha a papság és a teológusok jelentős része ellenségesen viszonyult a zsidókhoz, akkor nem csoda, hogy a névlegesen keresztény vagy tudatlan keresztény tömegekben is negatív, előítéletes kép alakult ki róluk. Társadalmi krízis esetén ezért a zsidók – mint könnyen azonosítható kisebbség – újra meg újra elvakult vádaskodások, összeesküvés-elméletek, atrocitások és pogromok célpontjai lettek.

A késő középkori egyház a zsidók számára tovább nehezítette a Jézusban való hitre jutást azzal a bibliaellenes gyakorlattal is, hogy a Jézusban hívő zsidóknak előbb nem zsidóvá kell válniuk. Meg kellett tagadniuk zsidó kultúrájukat és étkezési szokásaikat, különben nem hitték el nekik, hogy valóban megtértek. Akik pedig valóban élő Jézus-hitre jutottak, azokat a kényszerből áttérő zsidókkal szembeni bizalmatlanság miatt kezelték gyanakvással.

A reformáció sem hozta meg a zsidóság számára azt, amit remélt, hiába tűnt úgy, hogy az ellenségük (Róma) ellensége (Luther) a barátjuk. A reformáció a helyettesítő teológiát tovább mélyítette, Luthernek az áttérni nem kívánó zsidók elleni heves antijudaista megnyilvánulásaira pedig a hitleri érában a „Deutsche Christen” és a nürnbergi per háborús bűnösei is hivatkozhattak.

A „keresztény” Európában a századok során országról országra, újra meg újra megtörtént a zsidó közösségekkel, hogy választás elé állították őket: áttérnek, menekülnek, vagy meghalnak. Ha ráadásul egy keresztény tért be a zsidóságba, akkor az esetet az egész zsidó közösség megszenvedte. Nem csoda, hogy ilyen nyomás hatására a zsidók felhagytak a térítéssel, és a mai napig igyekeznek lebeszélni a betérni akarót. Ugyanakkor számukra a Jézusban hitre jutó zsidó már nem zsidó. Aki vallást változtat, az szerintük elveszti az etnikai identitását is, ami a messiási zsidók számára nonszensz, de fájdalmas (vö. Róm 9:1-5).

2.5. Újkor, legújabb kor

A zsidó identitást illető lehetséges téveszmék sorát a 19. századi millerita mozgalom után elterjedt hetednapi adventizmus és a 20. századi szentneves, majd hébergyökeres mozgalom zárta le. E felekezetekben ugyanis már nem zsidók tanítanak arra más nem zsidókat, hogy tartsák be a szerintük „örökre” és „minden népnek” szóló mózesi törvény egy-egy elemét (sabbat, kasrut), vagy a mózesi törvény és a rabbinikus judaizmus rituális és kulturális elemeit, azaz éljenek szinte zsidóként.

Összefoglalva, eleve hibás a történelmen végigvonuló kérdés, hogy ki asszimilálja a másikat: zsidók a nem zsidókat, vagy nem zsidók a zsidókat, azaz hogyan válhat nem zsidó zsidóvá, illetve zsidó nem zsidóvá. Az Újszövetség szerint az üdvösség szempontjából mindegy, ki milyen származású, és mindenki marad az, ami (Gal 3:28, 1Kor 7:18). Krisztusban a Nép és a népek „egy új emberré” lettek, de ettől a nemzeti identitásuk nem szűnt meg: egységük sokszínű (Ef 2:15 vö. Jel 7:9).

3. A mozgalom története

Ezen a félreértésekkel, előítéletekkel, gyűlölködéssel és vérontással teli tragikus történelmi örökségen kellett tudatosan túllépni ahhoz, hogy végül a 19. századi Európában – Angliától Oroszországig – negyedmillió zsidó Jézusban hitre jusson.

3.1. Judenkehille

Előrelépés csak a 18. század első felében történt a német pietista mozgalom révén. A Nikolaus Ludwig von Zinzendorf gróf által vezetett testvérgyülekezetek (Brüdergemeine) az 1730-as évektől adtak helyet olyan zsidó közösségeknek („Judenkehille” a qáhál/qehillá = gyülekezet, közösség szóból), amelyekben a zsidók megélhették nemzeti és kulturális identitásukat (körülmetélés, szombat, ünnepek, szokások), a vasárnapi istentiszteleten pedig bevezették az Izraelért mondott közbenjáró imát. Zinzendorf az 1750-es években stratégiát akart váltani, úgy látta, hogy Jézus-hívő zsidóknak az izraelita közösség részeként, de önállóan kellene működniük. Ez nem működött, de az 1770-es években teljesen autonóm Judenkehillék alakultak Németországban, Svájcban és Angliában.

3.2. Hebrew Christians

A 19. század eleji Angliában evangéliumi anglikánok („Clapham Sect”) és áttért zsidók révén (Joseph Frey, Christian W.H. Pauli) vett új lendületet a zsidó-misszió (London Society for Promoting Christianity Among the Jews, 1809).

A mozgalom fő célja volt hirdetni Jézust, mint Messiást, elsősorban a zsidóknak, tanítani az egyházat a saját zsidó gyökereiről, illetve támogatni a zsidó állam létrejöttét a szent földön és a „zsidó keresztény” (Hebrew / Jewish Christian) mozgalmat. Londonban 1813-ben létre is jött az első, csak zsidókból álló keresztény gyülekezet („B’nei Abraham”). A London Jews Society a Szentföldre is küldött misszionárusokat, a zsidó Michael Solomon Alexander lett az első jeruzsálemi anglikán püspök (1841), a dán Hans Nicolajsen sikeres zsidók közötti evangelizációja révén pedig felépülhetett az első közel-keleti protestáns templom az óvárosban (Christ Church, 1849).

A fellendülő mozgalom 1866-ban szerveződött nemzeti szövetséggé (Hebrew Christian Alliance of Great Britain; ma: British Messianic Jewish Alliance). 1885-ben New Yorkban is felépült az első Hebrew Christian Church, 1915-ben megalakult a Hebrew Christian Alliance of America, a nemzetközi terjedés révén 1925-ben pedig az International Hebrew Christian Alliance (ma: International Messianic Jewish Alliance). Ennek célja volt a Krisztus melletti egyesült tanúságtétel a zsidóság és az egész világ felé, a zsidó nép szellemiségének bemutatása a keresztény világnak, illetve a keresztény evangélium szellemének bemutatása a zsidóknak.

A többnyire szekuláris hátterű zsidók főleg anglikán és protestáns gyülekezetek tagjai lettek, azok egyházi kultúrát gond nélkül átvették. A Hebrew Christian zsidó-missziós programban tehát a zsidó hívők nemzeti és kulturális identitása még nem játszott szerepet. A „nemzetek korában” a cionista mozgalom számukra is alapvetően politikai mozgalomnak tűnt.

3.3. Jewish Messianic Movement

A 19. század végén azonban megjelent egy új irányzat, amely alapjaiban kívánta revideálni a zsidóság és az egyház viszonyának teológiáját. A korszak számos áttért rabbija közül az orosz Jozef Rabinovitz 1884-ben létrehozta a kisinyovi „Bney Brit Chadashah” messiási zsinagógát, amely a maga korában sikeresnek és modell-értékűnek is bizonyult, és önálló izraelita irányzatként állami elismerést is kapott.

A dél-afrikai Philip Cohen 1910-ben elindította a The Messianic Jew – Organ of the Jewish Messianic Movement című lapot (1910), amelyben ő is a zsidó nemzeti identitás és a zsidó föld visszaszerzését, a szövetségi kötelességet (körülmetélés) és a törvény – újszövetségi keretek közötti – megtartását (szombat, ünnepek, kóser étkezés) propagálta.

A Hebrew Christian mozgalom vezetői vitába szálltak a tévesnek és veszélyesnek ítélt eszmével, és 1917-ben a Hebrew Christian Alliance Quarterly elhatárolta magát „az úgynevezett messiási judaizmustól”. Az IHCA kötelékében Amerika-szerte az 1960-as évekig alakultak gyülekezetek, főleg presbiteriánus támogatással, amelyek istentiszteletein zsidó liturgiai elemek is megjelentek.

3.4. Messianic Jews

Az 1960-as és 70-es években azonban, a hippi korszakot lezáró „Jesus People” ébredés alatt rengeteg zsidó tért meg, különösen 1967 után. A hatnapos háború végén Jeruzsálem végre ismét a zsidóságé lett, a sok ezernyi fiatal, zsidó származású Jézus-hívő pedig a történelmi eseményekben bibliai próféciák beteljesedését látta (Lk 21:24). Egyfelől lelkes cionisták lettek, másfelől Jézus-hitük mellett zsidó mivoltukat is újfajta módon akarták megélni. Többségük szekuláris családból származott, de igyekezett felfedezni vallása kulturális gyökereit, a kevés ortodox és konzervatív zsidó hátterű pedig igyekezett példát mutatni a hagyományos zsidó életforma és a Jézusba vetett hit megélésére.

A 19. századi zsidó keresztény (Hebrew / Jewish Christian) mozgalom tagjainak többsége még az anglikán és protestáns egyházakon belül talált lelki otthonra. A 20. századi mozgalom többsége azonban hamar a „messiási zsidó” (Messianic Jew) identitást tette magáévá. Nem csupán a bibliai és posztbiblikus zsidó kultúrát fedezték fel újra maguknak, hanem a két évezredes, fájdalmas múlttal próbáltak szakítani. Ennek azonban meg kellett találni azt a formáját, amely

• egyfelől, a nem zsidó többségű keresztény felekezetekkel szembeni öntudatos állásfoglalás nem sérti a Jézusban hívők egységét,
• másfelől, a zsidó kultúra, illetve a rabbinikus judaizmus mai formái iránti pozitív viszonyulás nem sérti az evangélium teológiai határait.

Ez a kettős feladat, amint látni fogjuk, nem volt könnyű. A mozgalom vezetőinek jelentős része a „szellemi autonómia” érdekében és a „szellemi asszimilációt” elkerülendő, önálló, a más keresztény felekezetek mellett működő mozgalomban és gyülekezetekben gondolkodott. A „keresztény” szót azonban – annak negatív asszociációi miatt (antiszemitizmus, asszimiláció) – a Hebrew Christian Alliance of America nevéből ki akarták venni. Nem kevés vita után 1975-ben az amerikai szövetség neve hivatalosan is Messianic Jewish Alliance of America (MJAA) lett, elviekben és gyakorlatban is szakítva az 1917-es nyilatkozatban foglaltakkal. A mozgalom terjedése révén 1979-ben megalakult a Union of Messianic Jewish Congregations (UMJC), 1982-ben pedig az International Alliance of Messianic Congregations and Synagoges (IAMCS). A JMAA, UMJC és IAMCS lett az amerikai mozgalom három mainstream szövetsége, többszáz amerikai és tengeren túli gyülekezettel.

A messiási zsidó szövetségek jelentős kiadói tevékenységet végeznek (Messianic Jewish Publishers; Mishkan, Kesher Journal), jesivákat (bibliaiskola) és teológiai intézményeket működtetnek (pl. Messianic Jewish Theological Institute, The King’s University, St. Petersburg Seminary, Caspari Center), szimpóziumokat tartanak (The Borough Park Papers), és saját bibliafordítást is megjelentetnek (pl. Complete Jewish Bible, Tree of Life Version, Messianic Jewish Literary Translation).

A mozgalom új nemzedékének tanítói az évtizedek alatt sajátos „messiási” teológiai spektrumot építettek fel, saját evangelikál, karizmatikus, kálvinista vagy diszpenzacionalista teológiai hátterüknek megfelelően (Kjaer-Hansen 2008). A meghatározó amerikai, izraeli és európai tanítók közül különösen az alábbiakat kell megemlíteni: David Stern, Daniel Juster, Peter Hocken, Baruch Maoz, Arnold Fruchtenbaum, Michael Brown, Gershon Nerel, Joseph Shulam, Eitan Bar, Michael Schiffmann, Ariel Berkowitz, David Freedman, Arieh Powlinson és Kai Kjaer-Hansen.

Az amerikai és az izraeli messiási zsidók helyzete mindig más volt, így egyes teológiai, hitéleti és politikai kérdésekben jelentős nézeteltérések és gyakorlati különbségek tapasztalhatók. Izraelben a problémák érdemi átbeszélésére, a feszültségek oldására, az egység kimunkálására sajnos még nincs elég motiváció.

3.5. Messianic Judaism

A Jézusban hívő zsidók legújabb kori mozgalmának utolsó irányzata az 1970-ben megjelenő, de csak lassan terjedő, sokszínű „messiási judaizmus” (Messianic Judaism). Első megjelenése formai szempontból a legtöbb messiási zsidó gyülekezetre hatott, szélsőséges teoretikus megjelenése (Hashivenu mozgalom) azonban teológiai kisebbségben maradt. Mégis, napjainkban a messiási mozgalomban a fogalmat a Messianic Jew szinonimájaként használják: vagy a hasonlóságok miatt, vagy az összemosás szándékával, vagy az egész mozgalom leírására – vitatható módon (Maoz 2003, Telchin 2004).

Az irányzat korai vezetője Martin Chernoff és Joe Finkelstein volt. Az irányzat neve is Chernoff látomására vezethető vissza: lelki szemei előtt megjelent az égen egy „MESSIANIC JUDAISM” feliratú hirdető tábla, amely alatt fiatal zsidók tömege áramlott a mennyei fény felé. 1971-ben Chernoff lett a Hebrew Christian Alliance elnöke, támogatta a névváltoztatást és a rabbinikus judaizmus felé való formai és tartalmi elmozdulást. Bár 1975-ben elhunyt, a fiai vezették tovább a szövetséget. Joe és Debby Finkelstein pedig – konzervatív és ortodox zsidó hátterüknek megfelelően – a tradicionális zsidó életformát élve hatottak sokakra.

Az 1970-es években Martin Chernoff, Manny Brotman és mások formai újítások sorát vezették be, amelyek a mozgalomban vegyes fogadtatásra találtak:

• a messiási gyülekezet (congregation) messiási „zsinagóga” (synagogue) lett, több lelkész „rabbinak” kezdte magát hívatni (bár egyikük sem végzett rabbiképzőt)
• az épületről és a beltérből eltűnt a kereszt, helyette menóra (hétágú gyertya), illetve a mogen Dovid (csillag alakú pajzs) jelent meg
• a szombati pihenőnap és vasárnapi istentisztelet helyett szombati (péntek esti vagy szombat délelőtti) istentiszteletet tartottak
• elkezdték megtartani a bibliai és posztbiblikus ünnepeket
• bevezették a heti tóraszakaszok tanulmányozását, a bibliai neveket héberül mondták ki (Moshe, Yeshua, Yerushalaim stb.)
• átvették a rabbinikus liturgia imádságait (bár több esetben visszakoztak a bibliai tekintély vagy lelki erő hiányára hivatkozva), illetve izraeli néptánc elemeket is bevezettek (ún. „dávidi dicsőítés”)
• az új szövetség (new covenant) „megújított” szövetség (renewed covenant) lett, és a zsidók nem meg- vagy visszatértek (converted), hanem „kiteljesedtek” vagy „teljességre jutottak” (completed) Jézusban
• istentiszteletre felvették a kipát (fejfedő), a tálitot (imasál), a tefilint (imaszíj), a „rabbik” a kitlit (egyszerű szabású, fehér lenvászon ünnepi és temetési ruha)
• kötelezővé tették a bibliai, illetve rabbinikus étkezési előírásokat (kasrut).

A formai elemeket idővel nagyon sok messiási zsidó gyülekezet adoptálta, de a helyi vezetők felekezeti-lelkiségi hátterétől függően eltérő mértékben. Az Izraelben élő messiási zsidók viszont sohasem használják magukra a „rabbi” és a „zsinagóga” kifejezést – nyilván okkal.

Az irányzat igazi, a formai újításon is túllépő teoretikusa a UMJC néhány rabbija lett, akik Mark S. Kinzer és Stuart Dauermann vezetésével először 1997-ben, Los Angeles-ben jöttek össze. Ők fogalmazták meg a Hashivenu Core Values pontjait, és indították be a Hashivenu Forumot (1999-2017).

Tanításuk abból a – minden messiási zsidó által ismert – fájdalomból fakadt, hogy hitük miatt honfitársaik nem tartják őket zsidónak, pedig Jézusban hinni „a lehető legzsidóbb dolog”. Ezért ők – más zsidókkal ellentétben – úgy érezték, hogy zsidó mivoltukat „bizonyítani kell”. Arra a meggyőződésre jutottak, hogy

• a rabbinikus judaizmus hagyományos negatív képén túl kell lépni, a régi és mai rabbik hitéleti és erkölcsi bölcsességét, a Szóbeli Tant „újra fel kell fedezni”, a népet megtartó ereje miatt „ihletettnek” lehet tartani,
• sőt: a judaizmus mai irányzatai „a mi zsidó irányzataink”, amelyeket legitim vallási formáknak kell tekinteni; egy Jézusban hívő zsidó igazi lelki otthona a zsidóság.

Megjegyzendő, hogy a zsidó keresztények és a messiási zsidók

• a kereszténység részének tekintették magukat, nemzetközi felekezeteken belül vagy önálló felekezetként megélve sajátságaikat
• a bibliai judaizmus elemeit igyekeznek megélni, a rabbinikus hagyomány egyes elemeit pedig csak a bibliai szűrőn át adoptálták
• a zsidósággal azonosulni etnikailag és kulturálisan tudtak, vallási szempontból csak részben.

A Hashivenu mozgalom messiási judaizmusának azonban az lett a célja, hogy

• a zsidóság el- és befogadja őket, hogy az (amerikai) ortodox, konzervatív és reform irányzatok mellett a judaizmusnak létezzen egy negyedik irányzata is: a messiási judaizmus [jahadut mesichit]
• hitük szerint Isten nem akarta, hogy a judaizmusból egy másik vallás, egy úgynevezett „kereszténység” jöjjön létre, hiszen Jézus és tanítványai is mind izraelita zsidók voltak, nem váltak más vallásúvá.

A Hashivenu tanítói vezették be egyház és zsinagóga viszonyát illetően az ún. „posztmisszionárius” szemléletet (Kinzer 2005). Eszerint az egyház valójában Izráel „eszkatológikus kiterjedése”, a messiási judaizmus pedig nem a két vallás között áll, nem is az egyházat képviseli a zsidóság felé, hanem a zsidóságot képviseli az egyház felé.

Az Izraellel, a zsidósággal és a judaizmussal való radikális azonosulás gesztusa és egymás elfogadásának igénye azonban teljesen egyoldalú maradt. Valójában mindegyik izraelita irányzat elutasítja Jézus messiás voltát, és a Jézusban hívőket más vallásúnak: kereszténynek tartja (vö. Izraelita reakciók).

Nem csoda, hogy a Hashivenu víziója az UMJC-n belül is vihart kavart, nem csupán a Jews for Jesus (2003), a Lausanne Consultation on Jewish Evangelism (2007) és a MJAA kritikáját vonta magára. A messiási mozgalom többségi véleménye szerint a Hashivenu felfogása nem kompatibilis az apostoli hittel, ugyanakkor a „Messianic Judaism” kifejezést napjainkra a UMJC és a MJAA is átvette, illetve a „Messianic Jew” kifejezéssel felváltva használja.

A fentiek alapján talán világos, hogy miért olyan nehéz eligazodni a sokszínű és változóban levő messiási mozgalomban. Ha „messiási”-nak nevezett közösséggel vagy tanítóval találkozunk a világhálón, külföldön vagy hazánkban, az eszmei és formai átfedések miatt nem könnyű megállapítani, melyik és milyen irányzattal van dolgunk, illetve mindenre és mindennek az ellenkezőjére is találunk példát. Ezért érdemes tudni, mi tartozik a főáramlatba, és mi nem.

3.6. Izraelita reakciók

Ami az izraelita hitközségek reakcióját illeti, Észak-Amerikában először a régi egyházi elvet fordították vissza: aki kereszténnyé lesz, többé nem lehet zsidó, hiszen számukra a kereszténység nem csupán személyes hitbeli meggyőződés, hanem egy másik vallás, egy idegen és történelmileg ellenséges vallási kultúra.

Mivel a zsidó vallás jellegzetesen nem csupán egyénben, hanem közösségben gondolkodik, aki a zsidó közösségen kívülkerül, az minden zsidó szervezeti tagságát, kiváltságát és közösségi intézményhez való hozzáférését (iskola, kórház, temető) elveszíti, illetve a baráti és nem ritkán rokoni kapcsolatait is.

Bár a vallásukat gyakorló zsidók az amerikai zsidóságnak talán 10%-a, ez a hozzáállás a szekuláris zsidóságra is többé-kevésbé hatott. Egy emberöltőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az amerikai zsidók harmada kijelentse: zsidó is hihet Jézusban (Jews in America, Pew 2020). Nyilván nem Jézus, mint messiás lett számukra elfogadhatóbb, hanem a rendkívül szekularizált zsidóság egy része igyekszik a „woke” kultúrában élve tolerálni mindenféle (agnosztikus, buddhista, ezoterikus, humanista) zsidót – így újabban még a Jézus-hívőket is.

Izrael az 1950-es visszatérési törvény (Law of Return) 1970-es kiegészítésében megtagadta a letelepedési jogot és az állampolgárságot attól, aki ugyan zsidónak született, mégis önként más vallásra tért át. Egy 1989-es legfelsőbb bírósági döntés szerint a „messiási zsidók” más vallásúak (keresztények), tehát nem is számítanak zsidónak. Egy ateista zsidó vagy buddhista zsidó is zsidó marad, de a keresztény zsidó már nem számít zsidónak.

Problémát a milliónyi orosz alijázó (1990-1994) és az amerikai áttelepülni vágyók jelentettek, akiknek egy része nyíltan felvállalta messiási hitét. 2008-ban a legfelsőbb bíróság végül úgy döntött, hogy akinek csak apai ágon vannak zsidó felmenői, az messiási hite ellenére is letelepedhet. A mai halachikus álláspont szerint ugyanis nem az apai, hanem az anyai ág számít, tehát az illető „eleve nem is zsidó”, így ha akarja, megkaphatja az izraeli állampolgárságot.

3.7. Statisztikák

A messiási mozgalom megfelelő értékeléséhez szükségesek az amerikai (Pew Research Center) és izraeli felmérések (Central Bureau of Statistics) publikus adatai, illetve a messiási zsidók létszámát illető felmérések (Kjaer-Hansen 1999, Posner 2012, Caspari Center 2022) és szakirodalmi adatok (Telchin 2004, Bar 2024). Megjegyzendő, hogy Izraellel szemben az USA-ban a vallási hovatartozást illetően sajnos nem készül minden államra kiterjedő népszámlálási statisztika, így esetenként igen eltérő adatokat kell átlagolni („kb.”).

Az USA-ban élő zsidók lélekszáma kb. 7.5 millió. A zsidó identitás alapja 73%-uk számára etnikai alapú, csak 27%-uk számára vallási alapú, és kb. 10% gyakorolja is a vallását. Amerikában hagyományosan sok a vegyes házasság (33%), ezért, ha az is zsidó, akinek legalább egy nagyszülője az (ez az elvi minimum az alijához), akkor az amerikai zsidó etnikum lélekszáma kb. 15 milliós.

A mai izraelita vallásban nincsenek „felekezetek”, inkább számít az egyes vallási szubkultúrákból [minhag = „szokás”] való származás, illetve a mózesi törvény alkalmazását illető modern halachikus [halacha= „járás”, azaz életmód], illetve misztikus („kabbalista”) irányzatok.

Önközlés alapján az amerikai zsidók kb. 75%-ának ismert a származása: a többség „askenázi” (közép- és kelet-európai), 3% „szefárdi” (hispániai és észak-afrikai) és 1% „mizráchi” (közel-keleti), bár az elmúlt két évszázadban sajátos, reform-többségű amerikai zsidó vallási kultúra jött létre. Az askenázik többsége a három 18-19. századi eredetű halachikus irányzat valamelyikéhez tartozik: kb. 50%-uk „reform” (progresszív, liberális), kb. 30%-uk „konzervatív”, kb. 20%-uk „ortodox” (modern vagy ultra, ún. haredi, haszid).

A Jézusban hívő zsidók valódi száma nem ismeretes, a kis léptékű felmérések és egy-egy államra vonatkozó adatok kivetítései igen ellentmondásosak. Pl. a PRC szerint amerikai zsidók kb. 12%-a vallja magát más vallásúnak, köztük 5 % vallja magát kereszténynek (ami kb. 375.000 fő lene). Az állami népszámlálási adatokból vett wikipédiás összegzés szerint viszont 1.7 millió lenne a keresztény zsidók száma – ami igen valószínűtlen.

A messiási mozgalom három nagy szövetségébe (MJAA, UMJC, IAMCS) kb. 500 gyülekezetben kb. 200.000 fő tartozik, illetve világszerte további kb. 100.000 fő. A valóban zsidó származású tagok azonban a gyülekezeteknek csupán 10-40%-át teszik ki: a többség mindenhol nem zsidó származású, ami kérdéseket vet fel.

Izraelben a 9.8 milliós lakosság 73.5 %-a zsidó, illetve izraelita (7.2 millió). A tipikus amerikai lelkiség kategóriák (reform, konzervatív, ortodox) helyett itt elsősorban a vallásosság szintjeit különböztetik meg: 33.1 % „szekuláris”, nem vallásos [ún. hiloni], 24.3 % „tradicionalista”: nem szigorúan vallásos [maszorti], 8.8 % „ortodox”: erősen vallásos [dati], kb. 7.3 % ultraortodox [haredi].

Izraelben évtizedek óta ezrével telepednek le orosz, arab, szír, örmény és etióp keresztények. Népszámlálási adatok szerint (CBS 2023) a lakosság 1.9 %-a keresztény. A kb. 185.000 keresztényből kb. 140.000 arab nemzetiségű (76%). A vallásgyakorlás szabad, tíz keresztény felekezet államilag is elfogadott: örmény apostoli és örmény katolikus, maronita, melkita, szír ortodox és szír katolikus, káld katolikus, görög ortodox, római katolikus és episzkopális (anglikán).

A statisztikák szerint (Kjaer-Hansen 1999, Posner 2012, Caspari Center 2022) kb. 280 messiási zsidó gyülekezet működik Izraelben, a teljes taglétszám kb. 15.000 fő körül stagnál, és kb. 4000-re tehető a volt tagok száma. A jelenlegi tagságnak csak kb. 55 %-a zsidó (azt is beszámítva, akinek egy zsidó nagyszülője van), a többi orosz, ukrán, etióp menekült, illetve ott élő amerikai és európai. A tagság kb. 42%-a beszél ivritül, a többiek oroszul, angolul, spanyolul, amharául.

A lelkészeknek csak kb. 18%-a izraeli születésű, amerikai kollégáik többségéhez hasonlóan általában ők is valamelyik amerikai fundamentalista vagy konzervatív evangelikál teológián diplomáztak. Tanításuk ennek megfelelően általában diszpenzacionalista karizmatikus vagy kálvinista baptista. Más irányzatok képviselőivel és a tradicionális arab, szír egyházakkal nem ápolnak jó viszonyt.

A messiási zsidó közösségek államilag nem elismertek, velük szemben általános a társadalmi közöny vagy ellenszenv, az ultraortodoxok (haredim) részéről pedig az ellenségeskedés. A messiási zsidók viszont az ultraortodoxokkal ellentétben kezdettől fogva fegyveresen is harcolnak hazájukért az IDF soraiban.

A történeti ismertető végére érve felmerül a kérdés, hogy a mozgalom egyes irányzatai vagy a mozgalom egésze (1) mennyire elfogadható teológiai és gyakorlati szempontból, illetve (2) milyen kihívást jelent a teológia és az egyház számára? Mit tanítanak a messiási zsidó irányzatok?

4. Tanítás

Ami a messiáshívő zsidó szervezetek tanbeli sajátságait illeti, a mozgalom legutóbbi két, teológiailag is meghatározó nemzedéke az amerikai evangelikál és a karizmatikus mozgalmak hatására jutott hitre. A messiási közösségek amerikai, izraeli és világszervezetei, szövetségei trinitárius, bibliacentrikus teológiát vallanak. Diaszpórában élve is támogatják az aliját (a hazatérést Izraelbe) és az arab keresztényekkel való megbékélést. Az általános meggyőződések mellett azonban egy-egy témában a vélemények spektruma alakult ki.

4.1. Izráel

Általános meggyőződés, hogy a nyugati kereszténység eltávolodott zsidó gyökereitől, ami – a zsidókkal való kegyetlen vagy közönyös bánásmódtól a bibliai kifejezések és szakaszok félreértéséig – több szinten is megjelent. Ezzel a legtöbb keresztény egyház egyetért, amit bizonyít a bocsánatkérés, a vallásközi kapcsolatok megújulása és a kiterjedt teológiai kutatás.

Ami a választott nép sorsát illeti, az ún. helyettesítés-teológia, amely szerint Isten a népét elvetette, és az egyházzal pótolta, egyrészt rengeteg szenvedést okozott a zsidóságnak, másrészt nem biblikus, számos keresztény felekezet szerint sem.

• A zsidóságnak nem csak múltja van Istennel, hanem jelene és jövője is (Róm 9:1-5). Pál hasonlata szerint a választott nép olajfájából sok ág le lett ugyan törve, de a nem-zsidók ágai is ebbe a fába lettek beoltva (Róm 11. fej.). Izráel gyökérzete és törzse hordozza a nem zsidókból és zsidókból álló egyház ágait.
• Ami az etnikai és vallási hovatartozás kapcsolatát illeti, különbség van Ábrahám „magja” [szperma], azaz vér szerinti leszármazottjai, illetve az ősatyát hitben és tettben is követő „gyermekei” [tekna] között (Jn 8:37-39, Gal 3:6-7,9,14), akik viszont a messiás révén vegyesen zsidó és nem-zsidó származásúak (Róm 4:9-25, 9:6-8, Gal 3:26-29, Ef 2:11-22).
• Ami a hovatartozás és az üdvözülés kapcsolatát illeti, senki, így a zsidók sem üdvözülnek pusztán származásuk miatt (ApCsel 10:34, Róm 2:17-29). A vallásos és nem vallásos zsidók közötti evangelizáció is a messiás parancsa (Mt 15:24, 28:18-20, ApCsel 1:8), a zsidók ugyanis az evangélium elsődleges címzettjei (Róm 1:16, 2:9-10).
• Isten az új szövetséget is Izráel és Júda házával, azaz a zsidósággal kötötte (Jer 31:31-34), és rögtön utána hozzátette: előbb bomlik fel a teremtett világ rendje, minthogy népét a bűnei miatt elvesse (31:35-37).

4.2. Törvény

Ami a mózesi törvény parancsainak megtartását illeti, általános vélemény, hogy bár a Tóra szót az ókori zsidók a nomosz= „törvény” szóval fordították görögre (ld. LXX, Újszövetség), a Tóra jelentése alapvetően „útmutatás” (instruction). Az Újszövetségben a nomosz szövegkörnyezettől függően hol a Tóra egészére utal, hol a mózesi parancsokra (7:1.4-12), hol törvényszerűségre (Róm 7:21-23, 8:2).

A Tóra követése nem kényszer, hanem áldás, és a zsidósággal kötött új szövetség [berit ha-chadasa] éppen az útmutatásnak való engedelmességre tesz képessé (Jer 31:31-34, Lk 22:20, 1Kor 11:25, Zsid 9:1–10:18). Mivel a törvény szent, igaz és jó (Róm 7:14), a Jézusban hívő zsidók természetesen továbbra is követték a törvényt, akárcsak Pál (ApCsel 21:20-24).

Pál, aki „mindenkinek mindenné” lett, csak hogy Krisztusnak zsidót és nem zsidót megnyerjen, azt vallotta magáról (1Kor 9:20-21), hogy a törvény alattiaknak törvény alattivá lett, de „magam nem vagyok törvény alatt” [mé ón autosz hüpo nomon]; a törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lett, de „nem vagyok Isten törvénye nélküli” [mé ón anomosz theu], „hanem Krisztus törvénye szerinti” [all’ ennomosz Khrisztu] (az ennomosz jelentése „törvényes” vagy „törvény szerinti” ld. Apcsel 19:29).

Bár a „törvény alatt” [hüpo nomon] Pálnál negatív kifejezés, a hagyományos keresztény értelmezés ellenére több okból sem utalhat általában a mózesi törvényt követő életre vagy általában a judaizmusra. Először is, maga Pál láthatóan törvénytisztelő, szokásokat követő zsidóként élt. Másodszor, a „törvény alattiak” „törvény általi megigazulásra” való törekvése magának a Tórának mond ellent, mindig is az Isten iránti bizalom és hűség számított (Hab 2:4 vö. Róm 1:17, Gal 3:11). Pál eszerint nem „a törvény” ellen harcolt, hanem a kortárs farizeusi tendencia és annak az egyházba való beszüremkedése ellen.

Összefoglalva, a mainstream messiási szervezetek konszenzusa szerint a mózesi törvénynek az új szövetség alatt is érvényes, de az Újszövetségben konkrétan nem szereplő útmutatásait követni se nem tilos, se nem kötelező, mert nem üdvösségkérdés (vö. „Szent név, héber gyökerek”).

4.3. Életmód

A többség szerint a csak a zsidóknak adatott „identitás markerek” közé tartozik az ábrahámi szövetség jeleként a körülmetélés, a sínai szövetség jeleként a Tóra – érvényben maradó – parancsai, így a sabbát, az évközi ünnepek és a kasrut. A gyakorlat azért eltérő, mert eltérően gondolkodnak arról, hogy a rabbinikus hagyományokat mennyire kell vagy szabad figyelembe venni.

• A többség szemlélete szerint a nem zsidó származású csatlakozókra – akik beházasodtak, a közelben laknak, vagy csak kedvelik a vallási kultúrát, a dicsőítési stílust – az ApCsel 15 rendelkezései érvényesek, mert ezek a zsidókkal való együttélést segítendő lettek kimondva – többet nem is szabad tőlük követelni (vö. Mk 7:18-23, Róm 14. fej.).
• A zsidó marad zsidó, a népek közül való marad nem zsidó, ahogy a társadalmi státusz és nemi identitás is megmarad, csak az üdvösség szempontjából nincs különbség (Róm 10:12, Gal 3:28).

Vannak, akik a zsidók közötti evangelizálást érzik elsődleges feladatuknak, mások viszont, ha nem is szükségtelennek, de – zsidók számára – túlságosan nagy kihívásnak találják a zsidók közötti missziót. Tény mindenesetre, hogy a legtöbb zsidó tkp. a nem zsidó származású keresztény barátai révén jut hitre Jézusban, és idegenkedik a rabbinikus zsidóság vallásosságától.

5. Értékelés

Ami a messiási zsidó és messiási judaista mozgalom missziós céljait, módszereit illeti, az amerikai és izraeli statisztikák és tapasztalatok kérdéseket vetnek fel.

A mai zsidóság ugyanis tipikusan nem gyakorolja vallását. Az USA-ban 93%, Izraelben 45% a szekuláris zsidók aránya. A rabbinikus judaizmus napjainkban is élő vallási formái számukra idegenek.

• Tévedésnek tűnik, hogy „a zsidók” nyitottabbak lesznek az evangéliumra, ha egy keresztény gyülekezetben formailag „otthonosnak” remélt zsidó vallási környezetet teremtenek számukra. Az ugyanis a nem vallásoszsidónak idegen, a vallásos zsidónak pedig felháborító vagy karikatúra.

A legtöbb zsidó eleve nem egy másik zsidón keresztül találja meg a messiást, hanem számára hitelesen vallásos nem zsidóbarátai révén.

• Tévedésnek tűnik, hogy zsidónak valóban „csak zsidó” adhatja át hitelesen az evangéliumot, az általános tapasztalat pont az ellenkezője.
• Zsidó származású evangélisták ugyanakkor nem zsidók között valóban sikeresen szolgálnak, mert a zsidó messiásról egy zsidó hitelesen tud beszélni (ld. Jews for Jesus).

Észak-Amerikában – és hazánkban is – a zsidó származású keresztények sokaságának csupán kis százaléka tartozik messiási jellegű, zsidó kultúrájú gyülekezethez. A többség – ha járt is egy ideig messiási közösségbe – a hagyományos nagy- és kisegyházakban talál lelki otthonra.

• Ennek több oka van: a szekuláris háttér, az asszimiláltság, a rabbinikus hagyományoktól való idegenkedés, illetve a messiási zsidók között szerzett negatív személyes tapasztalatok (egyoldalú egyházkritika, politikai állásfoglalások, a héber nyelv használata, nem zsidók lenézése).

A „messiási judaizmus” hívei által által kezdeményezett és elterjedt formai változtatások – apostoli tanítás plusz mai rabbinikus kultúra – nem tekinthető „a zsidó gyökerekhez való visszatérésnek”, valójában újítás.

• A Jézus-hit – az újkori ortodox vagy konzervatív – zsidó vallási kultúrába ágyazva a legújabb kor elszigetelt jelensége. Kielégíthet jogos lelki igényeket, csak tudni kell, hog ez nem az 1. század rekonstruciója.
• Az 1. század biblikus, arámi és görög vallási kultúrája elmúlt. Nem lehet, és nem is kell rekonstruálni.

A Hashivenu mozgalom által propagált „messiási judaizmus” nem csupán formai, hanem teológiai kompromisszumokra is kényszerült.

• Egyes messiási zsidók kritikája szerint az új irányzat sok közösségét és megnyilvánulását inkább jellemzi a „zsidósság” (Jewishness), mint a „jézusiság” (Jesusness). Nem kérdés, hogy a judaizmus mai formáinak vannak pozitív értékei, de a rabbinikus judaizmus teológiai legitimizálása a kölcsönös elfogadás reményében túllép az apostoli tanításon.
• Az izraeliták szemében a messiási judaizmus „hibrid” vallás: se nem judaizmus, se nem kereszténység. Számukra a „mi, zsidók” fellépés megtévesztő, az zsinagógaihoz hasonlító forma inkább felháborító, és új motivációt adott az „anti-misszionárius” szervezeteknek. Az Izraelbe exportált amerikai messiási judaizmus a folyamatos és jelentős anyagi támogatás ellenére sem tudott meggyökerezni.

A messiási közösségek ugyancsak vitatott jelensége a nem zsidó származású tagok nagy aránya (40-90%), hogy mindenhol több a nem zsidó, mint a zsidó.

• Jelenlétüknek sok szubjektív oka van: a közelben laknak; beházasodtak; kiábrándultak más felekezetekből; kedvelik a kortárs messiási dicsőítést, a zenei stílustól a néptánc elemekig; „eredetinek” érzik a héber szavak és nevek használatát; úgy érzik, ebben a nyelvi és kulturális közegben „közelebb” kerülnek a Biblia világához és Istenhez is.
• A mozgalom sajátos gyülekezeti kultúrája nem miattuk jött létre, hanem a zsidók érdekében. Ugyanakkor egyes igények legitimek, és a különböző egyházakban az Ószövetség mélyebb ismerete, a bibliai hebraizmusok mai magyarra fordítása, az évközi ünnepek teológiai jelentőségének legalább prédikáció szintű kibontása stb. igen építő lehetne.

Egyfelől, még mindig vannak keresztény teológusok, akik a helyettesítés-teológiát vallva vitatják az etnikai, kulturális és lelkiségi alapon létrejött zsidó-keresztény gyülekezetek létjogosultságát (bár az afro-amerikai gyülekezetek igényét és létezését elfogadják). Másfelől, még mindig vannak messiási tanítók, akik a szellemi asszimilációtól való félelem miatt az izolációt választják, és az úgynevezett kereszténység létjogosultságát vitatják.

A messiási közösségek jövőjéért azonban mindkét oldal felelős. Az egyház számára ma különösen szükséges a kereszténység zsidó hátterének újra felfedezése, egyház és zsinagóga viszonyának újragondolása. Valóban léteznek és talán maradnak is teológiai különbségek, de ezeknél kevesebb miatt is létrejöttek már felekezetek. Ráadásul a mainstream messiási közösségek a többi felekezettel lelki és szolgálati közösségben vannak, és sok nem zsidó származású is lelki otthonra lelt bennük. Annyi évszázad után talán mindkét oldalon győz az alázat, a megértés vágya és a közös jövő távlata. Az Jesuáról szólna.

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

• Cohn-Sherbok, Dan: Voices of Messianic Judaism – Confronting Critical issues Facing a Maturing Movement (Lederer Books, 2001)
• D’Costa, Gavin: Az egyház és a zsidóság – Katolikus tanfejlődés a II. Vatikáni Zsinat után (Vigilia, 2021)
• Fischer, John (ed.): The Enduring Paradox – Explanatory Essays on Messianic Judaism (Messianic Jewish Publishers, 2000)
• Fruchtenbaum, Arnold G.: Izráel maradéka – A messiási zsidó közösség tanítása, történelme és filiozófiája (Evangéliumi Kiadó, 2014)
• Fruchtenbaum, Arnold G.: Israelology – The Missing Link in Systematic Theology (Ariel Ministries, 1996)
• Grüll Tibor: A gyökér és az ágak – Tanulmányok az ókori zsidóság és a kereszténység történetéből (Savaria University Press, 2005)
• Hvalvik, Reidar (szerk.): A zsidó nép, az evangélium és az ígéretek (Norvég Egyházi Szolgálat Izraelért, 2004)
• Juster, Daniel – Hocken, Peter: A messiási zsidó mozgalom (TJCII / Segítség az Élethez Alapítvány, 2004)
• Kaiser, Walter C. Jr.: Jewish Christianity – Why Believing Jews and Gentiles Parted Ways in the Early Church (Lampion Press, 2023)
• Kinzer, Mark S.: Postmissionary Messianic Judaism – Redefining Christian Engagement with the Jewish People (Brazos Press, 2005)
• Kjaer-Hansen, Kai & Skjoett, Bodil F.: Facts & Myths About the Messianic Congregations in Israel (United Christian Council in Israel – Caspari Center for Biblical and Jewish Studies, 1999)
• Kjaer-Hansen, Kai (ed): Mapping Messianic Jewish Theology, In: Mishkan Issue 57 (2008)
• Nagy V. Rita: Teológia és antiszemitizmus – Krisztus megfeszítésétől a 21. századig (Jószöveg Műhely Kiadó, 2011)
• Nirenberg, David: Antijudaizmus – a nyugati hagyomány (Kalligram, 2016)
• Posner, Sarah: Kosher Jesus – Messianic Jews in the Holy Land, In: The Atlantic (November 29, 2012)
• Rosen, Moishe: Jesua – Jézus zsidó neve (Zsidók Jézusért Alapítvány, 2016)
• Rudolph, David & Willits, Joel (eds): Introduction to Messianic Judaism – Its Ecclesiastical Context and Biblical Foundations (Zondervan, 2013)
• Snyder, Avi: A zsidóknak nincs szükségük Jézusra … és más tévhitek (Zsidók Jézusért Alapítvány, 2022)
• Stern, David Herold: Restoring the Jewishness of the Gospel – A Message for Christians (Lederer Books, 2009)
• Stern, David: The Jewish New Testament Commentary (Lederer Books, 1992)
• Tatai István: Az egyház és Izrael (Harmat – Kálvin – KMTI, 2010)
• Telchin, Stan: Some Messianic Jews Say Messianic Judaism is Not Christianity – A Loving Call to Unity (Chosen Books, 2004)
• Tóth Gergely, Wintermantel Balázs: A korai Egyház és elszakadása zsidó gyökereitől (magánkiadás, 2018)

Függelék

További források a témakör további kutatásához. A zsidó identitás megélésének összetevői és szintjei a mozgalom három nagy irányzatában:

• Hebrew Christian, zsidó keresztény irányzat: a bibliai zsidó gyökerek felfedezése + a zsidó kultúra egyéni megélése a keresztény felekezeteken belül
• Messianic Jew, messiási zsidó irányzat: a bibliai zsidó gyökerek felfedezése + a zsidó nemzeti identitás őrzése + a zsidó kultúra közösségi megélése önálló felekezetekben (amerikai messiási mainstream: MJAA, UMJC, IAMCS)
• Messianic Judaism, messiási judaizmus: a bibliai zsidó gyökerek felfedezése + a zsidó nemzeti identitás őrzése + a zsidó kultúra közösségi megélése + a rabbinikus vallási kultúra elemeinek elfogadása és átvétele (amerikai Hashivenu mozgalom)

A nagy brit, amerikai és nemzetközi messiási szövetségek a keresztény felekezetekkel tanbeli, lelki és szolgálati közösségben vannak:

• British Messianic Jewish Alliance (HCAGB 1866 / BMJA) [www.bmja.net]
• Messianic Jewish Alliance of America (HCAA 1915 / MJAA 1975) [www.mjaa.org]
• International Messianic Jewish Alliance (1925 IHCA / IMJA) [www.imja.org]
• Union of Messianic Jewish Congregations (UMJC 1979) [www.umjc.org]
• International Alliance of Messianic Congregations and Synagogues (IAMCS 1986) [www.iamcs.org]
• Messianic Jewish Alliance of Israel (MJAI 1993) [www.mjai.co.il]

A fenti szervezetek messiási kiadókat és teológiai szemináriumokat, illetve teológiai szimpóziumot (The Borough Park Symposium) is létrehoztak:

• Messianic Jewish Publishers [www.messianicjewish.net]
• Messianic Jewish Theological Institute [www.mjti.org]
• The King’s University [www.tku.edu/academics/messianic-jewish-studies/]
• Petersburg Seminary [www.sptseminary.edu]

Istennek a héber Bibliában sok elnevezése született, de csak egy olyan volt, amelyet idővel kimondani sem mertek. Isten „szent nevét” (Zsolt 103:1) négy betűvel írták le [יהוה JHVH], de a magánhangzókat akkor még nem jelölték, így pusztán a bibliai szövegből eleve nem lehet a kiejtést rekonstruálni. A Név „hiábavaló” kimondásának tilalma (harmadik parancsolat), papságra korlátozott használata (engesztelésnap, ároni áldás), a jeruzsálemi Szentély 1. századi lerombolása és a kultusz megszűnése miatt a Név kiejtése végleg feledésbe merült. A fogság után a Nevet az Adónáj („Úr”) címmel helyettesítették. Az Ószövetség görög fordításában is ennek megfelelője [küriosz] jelent meg, akárcsak a görög Újszövetségben, mert Jézus és tanítványai követték a kortárs gyakorlatot. Philón 1. századi zsidó filozófus úgy utalt a Névre: a „Négy Betű” [tetragrammaton]. Azóta a keresztény bibliafordításokban általános maradt az „Úr” szóval való helyettesítés – a 16. században megjelenő „Iehouvah” műszó változataitól eltekintve.

Miért szükséges ezzel a témával foglalkozni? Egyrészt, a sok angol bibliafordítás között több keresztény kiadvány is megjelent, amelyek Ószövetségében a Lord helyett a „Yahweh” alak áll, vagy minden héber istennév fonetikusan át lett írva. A Biblia sémi háttere nyilvánvaló, de kérdés, hogy mi volt az újítások oka és célja, és végül miért visszakozott több kiadó is? Másrészt, magyarul is megjelentek olyan szélsőséges, szektás mozgalmakhoz köthető bibliakiadások, amelyek Isten nevét és más héber neveket, szavakat az Újszövetségben akarnak „helyreállítani”, illetve a Név „eredeti” és „helyes” kiejtését rekonstruálni (ld. „Szent Név, Héber Gyökerek” című tanulmányunkat). Tanulmányunk a név funkcióját, a sémi istenfogalmakat, a JHVH jelentőségét, a helyettesítő szavakat és mai rekonstrukciók problémáit tekinti át.

1. Nyelvtörténeti tudnivalók dióhéjban

A paleo-héber írást az i.e. 6. századtól váltotta fel az arámi eredetű, ma is használt kvadrát írás. Ez is főleg mássalhangzókat rögzített, a magánhangzók jelölésének rendszerét csak az i.sz. 5-10. sz-ban dolgozták ki. A héber írás jobbról balra tart, Isten Neve (יהוה) latin betűvel és balról jobbra írva, a betűk héber nevével jod-hé-vav-hé, azaz JHVH.Nem létezett kis- és nagybetű, köznév („isten”) és tulajdonnév („Isten”) között a magyar helyesírás szabályai, illetve értelem szerint teszünk különbséget. Az Ószövetségnek ókori fordításai is voltak: az ógörög Septuaginta (i.e. 3. sz.) és az arámi Targum (i.sz. 1. sz). A héber és az arámi rokon nyelv, a zsidók az i.e. 5. sz-tól kezdtek áttérni az arámira. Jézus korában főleg arámiul és görögül beszéltek. A héber az 3. sz-ra lett holt nyelv.

2. A „név” fogalma és jelentősége

Istennek a teremtés előtt nyilván nem volt neve, hiszen nem létezett senki más, aki valahogyan hívta volna. A személynevek eredetileg sosem jelentés nélküli, elvont hangsorok, hanem leíró jellegű elnevezések, amely a személy valamely tulajdonságára, képességére vagy tevékenységére utalnak – akár mások adják neki a nevet, akár önmagát nevezi így. Ha egy név jelentése feledésbe merül, akkor ha el is veszti leíró funkcióját, a megkülönböztetést továbbra is szolgálja.

• Például, ma már nem tudjuk a JHVH pontos kiejtését és jelentését, de így is kizárólag egy személyre utal.
• Amint látni fogjuk, a JHVH név jelzői funkciót tölt be: JHVH Elohím olyan elóhím, akihez fogható elóhím nem létezik. Az „istenek, túlvilági hatalmak” kategórián belül Ő – a tulajdonságai alapján – önálló, külön kategória.

Ha egy köznév egy konkrét meghatározása összekapcsolódik egy konkrét személlyel, akkor a köznévi jelentése mellett tulajdonnévként is használják.

• Például, Jézus – a sok (hamis) „messiás”-hoz vagy „krisztus”-hoz képest – „a Messiás” [ha-masíach], azaz „a Krisztus [ho khrisztosz] a hívei számára. Így lett a „Jézus, a krisztus” és „a krisztus Jézus” kifejezésből a „Jézus Krisztus” vagy „Krisztus Jézus” név.
• Bár léteznek „istenfiak” [bné elóhím / hüioi theu] „a Fiú” [ho Hüiosz] „egyedülálló a maga nemében” [monogenészJn 1:18].

A témát kissé bonyolítja, hogy a bibliai héber a „személy” fogalmát a „név” [sém] szóval fejezte ki vagy pótolta.

• Például, „Dicsérjük nevét!” = Dicsérjük őt!; „Aki segítségül hívja a nevét…” = Aki őt magát hívja segítségül…; „Helyes úton vezet nevéért…” = Helyes úton vezet, mert ő az, aki…; „Nincs más név, amely által üdvözülhetnénk…” = Nincs senki más, aki megmentene…; „Szent az ő neve…” = Ő egészen más, számunkra különleges; „Az ő neve által áll itt egészségesen…” = „Maga Jézus tette egészségessé… stb.

A név azonban csak hangsor, nem „azonos” azzal, akire utal. Egy név azonosíthat valakit, kifejezheti vagy tagadhatja a meglevő vagy leendő tulajdonságait (ld. bibliai névadások, címkézés, becsmérlés). Ettől azonban még az illető neve nem „maga” az illető. Vagy hallgat a rá, vagy nem – attól függően, hogy számára milyen jelentősége van annak, aki szólítja.

A név tehát mint hangsor a megszólítás eszköze. Legalább két személy közötti kapcsolatot feltételez, a közöttük levő viszony alapján pedig ki lehet mondani szeretettel, közömbösen vagy gyűlölettel. Ezért egyes nevek puszta kimondása is pozitív vagy negatív hatást gyakorolhat ránk. De nem a hangsor, hanem a név által felidézett személyes élmények és jelentőségük, azaz a személy miatt.

Ezt nem csak emberek (szeretteink, ellenségeink) nevével kapcsolatban éljük meg, hanem Isten, illetve Jézus nevével is. Nem Jézus nevének „van hatalma”, hanem maga Jézus gyakorol hatást arra, aki már ismeri, vagy még nem ismeri, de róla beszélnek neki. Mivel szellemi lény, ez az ő személyes hatása. Nem a puszta hangsor hatalma, amit kimondtak, sem annak az embernek a hatalma, aki a nevén szólította – az ilyen mágikus felfogás a Bibliától idegen.

Istent nem lehet a nevénél „fogva” megidézni, mint a népek isteneit. Ő az, aki, és pontosan tudja, ki gondol Rá, ki szólítja meg Őt, akármennyit is tud (vagy sem) róla, és akárhogy képes kiejteni (vagy sem) a nevét. Az Isten megszólításához nem kell tudni valamelyik nevét és annak pontos kiejtését.

3. Az „isten” bibliai fogalma

A héber אֵל él szó jelentése „isten”, a közel-keleti sémi népek, így a zsidóság alapvető, általános istenfogalma is. A kánaáni vallásokban a legfőbb isten (Él) „neve”, akit a Biblia JHVH-val azonosít (1Móz 33:20, Ézs 43:11-12 stb.). Többes számú alakja אֵלִם‎ élím, ami a népek isteneire vonatkozik (2Móz 15:11 stb.).

• Köznévi alapjelentése miatt a Biblia ritkán használja önmagában, inkább a „valamilyen I/isten” vagy „valaminek az I/istene” kifejezésekben jelenik meg, pl. Él Ólám (az Örök Isten), Él Saddaj (a Mindenható Isten) Él Déót (a Tudó Isten), Él Gibbór (az Erős Isten).
• Személynevekben is gyakori: Mihály ~ Míkáél („Ki olyan, mint Isten?”), Izrael ~ Jiszráél („Istennel megküzdő”), Immánuél („velünk az Isten”) stb.

A héber אֱלֹהַּ‎ elóah [arámi eláh] jelentése is „isten”, és ez is többször fordul elő a „valamilyen I/isten” és „valakinek az I/istene” szerkezetekben, mint önállóan. Többes számú alakja אֱלֹהִים elóhím [arámi eláhín], ami vagy az „istenek”-re vonatkozik (ilyenkor az ige is többes számban áll), vagy – a többes szám elvont fogalmat képző funkciója révén, fejedelmi többesként – az „Isten(ség)”-re (ilyenkor az ige egyes számban áll).

• Az elóhím is köznév, nem tulajdonnév, mint a JHVH. A szót a Biblia alapvetően nem evilági lényekre, hatalmakra használja: az Istenre, angyalokra, pogány istenekre, de elhunytak szellemére is (1Sám 28:13); ugyanakkor a fokozás eszköze is lehet (pl. 1Móz 1:2 „Isten szele” = hatalmas szél; Jón 3:3 „Isten nagy városa” = hatalmas nagy város).

A fenti sémi szavak görög megfelelője a theosz / theoi (Isten = istenek). Az Izrael Istenére vonatkozó elóhím szót a Septuaginta és az Újszövetség is értelem szerint, egyes számban fordítja: (ho) theosz = (az) „Isten”.

4. A JHVH és jelentősége

A JHVH istennév az Ószövetségben több mint 6000-szer olvasható, szinte minden könyvben előfordul, kivéve Préd, Eszt, Énekek. A Bibliában az 1Móz 2:4-ben fordul elő először, és a lázadás után, az állapotok romlásával már hozzá imádkoznak (4:26). A Biblián kívül négybetűs vagy rövidebb alakja a zsidók Istenének neveként szerepel kb. két tucatnyi közel-keleti feliraton (pl. Mesa sztélé, i.e. 840) és hivatalos levelezésben (pl. Lákisi levelek, i.e. 587).

Az izraelita hitvallás így hangzik: „Halld Izrael, az Úr az istenünk, az Úr az egyetlen!” [JHVH elohénú JHVH echád] (5Móz 6:4 stb.). Izrael teológiája tehát monoteista abban az értelemben, hogy csak egy Istent vall és tisztel, mert csak egy olyan (!) elóhím létezik, mint JHVH elóhím. Ha létezne egy Isten-lista, azon ő lenne „az első és az utolsó” [risón … acharón] (Ézs 44:6-8, 45:1,14,18,21-22 stb.), az egyetlen [echád], mert egyedül ő örökkévaló, teremtő, mindenható, szabadító. Az ő tulajdonságai, képességei a mérce bármely teremtett túlvilági hatalommal, így a népek által tisztelt istenekkel [élím, elóhím], urakkal [baalím], szellemekkel [sedím] szemben (Ézs 46:5, Zsolt 82, 115, 1Kor 8:4-5 stb.).

Ő a világ és minden élőlény teremtője, így az „istenfiaké” is [bné elóhím ~ hüioi theu], akik közül egyesek a „küldöttei” lettek [malákim ~ angeloi], illetve a népek istenei [élím / elóhím ~ theoi]. Mindez alapján JHVH „az istenek Istene és az urak Ura” [elóhé ha-elóhím veadóné ha-adóním], ami azt jelenti: „a legnagyobb Isten, a legnagyobb Úr” (5Móz 10:17). A JHVH azért „szent név” [sém qádós] (Zsolt 103:1), mert a név tulajdonosa háromszorosan szent (Ézs 1:4, 6:3 vö. Jel 4:8), azaz egészen más, különleges, egyedülálló – a létezők külön kategóriája.

A JHVH több mint 280-szor fordul elő a „Seregek Ura” összetett név részeként, mint „Seregek JHVH-ja” [JHVH Cváót] vagy „Seregek Istene” [Elóhé Cváót]. Maga a „sereg” [cává] szó szövegkörnyezettől függően utalhat Izrael hadseregére (pl. 1Sám 17:45), az ég csillagaira (pl. 1Móz 2:1, 5Móz 4:19), az Isten körüli túlvilági lények sokaságára (pl. 1Kir 22:19, Zsolt 103:21), illetve általában az égi és földi lények összességére is, akiknek Isten parancsol – ezért fordította a kifejezést a görög Septuaginta „mindenható Úr”-ként [küriosz pantokratór], és ez az ősi zsidó értelmezés jelenik meg a „Seregek Ura” (Lord of Hosts stb.) fordításban.

A közhiedelemmel ellentétben Ábrahám nem az első monoteista volt, és nem is Mózes volt az első, aki tudomást szerzett a JHVH névről.

Ábrahám kortársa volt a sálémi király, Melkisédek [Malkí-Cedeq], a „Legfelsőbb Isten” [Él Eljón] papja. Az eljón szó jelentése „felső”, Istenre vonatkoztatva minden(ki) felett álló, azaz „Legfelsőbb” (hagyományos fordítása „Magasságos”). Ő „az ég és a föld teremtője”, ami azért különösen is fontos, mert a legtöbb politeizmus nem ismer világteremtőt: az istenek a világ részei, az ég, a föld, a nap, a hold mind maguk az istenek. Ábrahám számára Él Eljón és JHVH ugyanaz (1Móz 14:18-20,22), ezért támogatta helyi tiszteletét: tizedet adott a papkirálynak. Ábrahám már ismerte Isten nevét, hiszen így imádkozott hozzá: „Uram, JHVH…” [Adónáj, JHVH] (1Móz 15:2). Isten azonban Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal még nem ismertette meg magát, mint JHVH. Mit jelent ez?

Isten évszázadokkal később megjelent Mózesnek (2Móz 3:14-15 vö. ApCsel 7:30-34). Kérdésére, hogy mit mondjon a népnek, ki küldi őt, Isten kitérően, de sokat sejtetően válaszolt: „Vagyok, aki vagyok” vagy „Leszek, ami leszek” [ehje, aser ehje] (vö. 1Móz 32:30), és ezt üzente Mózessel a népnek: a „Vagyok” [אֶהְיֶה‎ ehje] küldött, „JHVH, atyáitok istene” [JHVH, elóhé avótéchem], „ez [ti. a JHVH] a nevem örökre [ze smí le’ólám], és „így emlékezzetek rám” [ze zikrí] nemzedékről nemzedékre. A „vagyok” vagy „leszek” nem név, de ugyanarra utal, amire „az atyáitok istene” kifejezés: a folytonosságra (vö. ApCsel 22:14, 24:14), mert aki Ábrahámot kihívta Mezopotámiából, az hívja ki a népét Egyiptomból.

Egy változás azért lesz. Isten Mózesnek konkrétan kijelentette (2Móz 6:2-3), hogy „JHVH vagyok [aní JHVH]. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint ’Mindenható Isten’ [Él Saddaj], de JHVH nevemmel [smí JHVH] nem ismertettem meg magam velük.” Mózesnek és a népnek tehát nem a JHVH hangsor lesz új, hiszen a nevet Ábrahám előtt is ismerték, hanem Isten személyes megjelenésének és megismerésének szintje, módja, formája lesz más a jövőben, a zsidóság további történelmében (2Móz 6:4-9 stb.). Isten Neve, azaz ő maga, egyszerre lesz „dicsőséges és félelmetes” (Ézs 28:58), „szent és félelmetes” (Zsolt 111:9), ezért nem lehet „csak úgy” kimondani, emlegetni, szólítani.

5. A JHVH jelentése, kiejtése, kimondási tilalma

Mivel a Név kimondását bibliai parancs és szokás korlátozta, eredeti kiejtésével együtt a jelentése is elhomályosult. A Név etimológiája máig vitatott, nem tudni, melyik főnévből vagy igéből származik. Bár a legvalószínűbbnek a „létige” tűnik – haja(h) vagy hava(h) = valamivé lenni, történni, keletkezni, beállni, jelenvalóvá válni, hatást kifejteni, vö. ehje(h)= „Vagyok” –, kérdés, hogy mi a nyelvtani alakja és a jelentésköre (pl. életre hívó, éltető, létező, örökkévaló?).

A Név tiszteletének egyik kézenfekvő módja volt a szövegen belüli grafikai kiemelés. A Septuaginta egy-egy időszámításunk kezdete körüli kéziratában látható a Négy Betű grafikai utánzása [ יהוה ~ P I P I ], más töredékekben pedig paleo-héber betűkkel emelték ki a Nevet. A qumráni kéziratokban pedig vagy az egész szövegben használt kvadrát írás betűivel írták le, vagy a régies paleo-héber betűkkel, illetve négy függőleges vonással emelték ki.

Ami a kiejtést illeti, mivel a héber szövegben Isten neve magánhangzók nélkül szerepel, pusztán a szövegből az eredeti kiejtés eleve nem olvasható ki. Az elephantinei levelek (kb. i.e. 500) arámi szövegeiben Jáhú vagy Jáhó áll, és a Septuaginta egy-egy töredéke szerint próbálkoztak fonetikus átírással: a ΙΑΩ nem „iaó”, hanem Jáhú; az AIA sem „aia”, hanem az ehje(h) görögösítése.

A mai – kora középkori eredetű – magánhangzó jelek (vonalkák, pontok) nem a Név magánhangzóit jelölik, azaz nem a Név kiejtését segítik, hanem a Nevet helyettesítő héber Adónáj [יְהֹוָה‎] vagy Elóhím [יֱהֹוִה‎], illetve az arámi Smá [יְהוָה‎] magánhangzó jelei, ugyanis kimondani ezek valamelyikét kellett.

Ami a kimondás tilalmát illeti, a Tízparancsolatból a harmadik (2Móz 20:7) szerint Isten nevét tilos volt „hiába” emlegetni: „Nem fogod kimondani az Úr, a te Istened nevét hiába!” [Ló tiszá et sém Adónáj elohechá lasáv], azaz tilos Istent könnyelműen emlegetni, rá hamisan esküdni, káromolni. A Név káromlását halállal büntették (Misna, Szanhedrin 7:5; Philón: Mózes élete 2:206). Istent csak a főpap szólíthatta meg közvetlenül – „amint az írva van”, azaz Nevét kiejtve –, hosszas tisztulási előkészületek után, évente egyszer, az engesztelésnapi [jóm kippur] szertartáson, illetve Jeruzsálemben az ároni áldás [birkat kohaním] kimondásakor, mert vidéken helyettesítő szót kellett használni (Misna, Szótá 7:6, Joma 6:2; Philón: Mózes élete 2:114). Az i.e. 3. század elején élt híres főpap, Simón Ha-Caddíq („Igaz Simon”) olyan kivételesen szent életet élt, hogy halála után a papságból senki sem merte kimondani a Nevet az áldások során (Toszefta, Szótá 18:8).

A Szentély lerombolása (i.sz. 70) után azonban a jeruzsálemi kultusz megszűnt, és a Bar Kochba felkelés (i.sz. 132-135) után a zsidókat Jeruzsálem környékéről is kitiltották. A középkori kabbalista misztika pedig már úgy tekintett a titokzatos Névre, hogy az eleve kimondhatatlannak lett szánva, mert nem más, mint a létige három alakjának, a „volt” [hajá(h) היה], a „van” [hove(h) הוה] és a „lesz” [ji(h)je(h) יהיה] szavak kombinációja (vö. Jel 1:4 „…aki volt, aki van, és aki eljövendő”).

Az „Örökkévaló” új cím: a JHVH egyik lehetséges jelentése és a bibliai Él Ólám („Örök Isten”) parafrázisaként a 18. században, a nagy filozófus és Tóra-fordító, Moses Mendelssohn révén terjedt el az európai, így a magyar zsidóságban is.

6. Babona? Butaság?

A bibliai tilalomban és hagyományos gyakorlatban egyesek csupán babonás félelmet látnak, mások az Istennel való személyes kapcsolatra hivatkozva értetlenkednek, ismét mások pedig arra mutatnak rá, hogy a Név benne volt tulajdonnevekben és liturgikus kifejezésekben, amiket kimondtak.

Ami a félős tisztelet okát illeti, az ókori ember eleve nem mondta ki könnyedén az istenek neveit, csak az erre megfelelőnek tartott (szent) helyen, időben, ember által és közösségben, amikor szándékosan akarták az istenség figyelmét felkelteni, őt odahívni, megidézni. Ha a politeista isteni hatalomnak tekintette és mélyen tisztelte azokat a természeti, társadalmi, lélektani erőket, amelyektől függött, akkor a monoteista, aki mindezen erők Teremtőjében hisz, a zsidóság istenélményeinek ismeretében csak még nagyobb tisztelettel szólíthatja meg őt. A tisztelet és a személyesség tehát nem zárja ki egymást. Ha Isten ritkán is jelenik meg az ember száján, attól még gyakran megjelenhet a gondolataiban.

Ami az istennevet hordozó, ún. teoforikus tulajdonneveket illeti, a JHVH első két vagy három betűje valóban sok bibliai név része volt, amelyeket kimondtak.
A nevek elején, mint jeho- (pl. Jehósúa) vagy rövidült jó-/jé- (pl. Jósua, Jésua ~ görög Iészusz) alakban szerepel, a nevek végén pedig, mint -jáhu (pl. Jésajáhu, Jirmijáhu) vagy rövidült -já(h) (pl. Cidkijjá, Adónijjá). A teljes Név, a Négy Betű azonban nem lehetett emberi név „része”, ahogy – más népekkel szemben – az Isten vagy JHVH „fia” vagy „lánya” nevet sem adták halandónak (vö. Jn 10:36).

Ami a teoforikus liturgiai kifejezéseket illeti, mint amilyen például a „hallelúja”, vagy istentiszteleten vagy egyéni fohászként hangzottak el. A hívők egymást és önmagukat buzdították („Dicsérjétek …-t ti…!” „Áldjad, én lelkem…”), vagy magát Istent szólították meg („Dicsérünk téged…!” „Magasztallak téged…!”).

A JHVH rövidített, kétbetűs alakját [יָהּ Jáh] minden bizonnyal kimondták, például a hallelújában: „Dicsérjétek Já(h)-t, dicsérjétek JHVH-t!” [Hallelú Jáh, hallelú et JHVH!] (Zsolt 148:1). A Jáh önállóan 26-szor fordul elő (2Móz 15:2 stb.), a hallelúja részeként 24-szer, A Septuagintában és az Újszövetségben (Jel 19:1-6) görögös átírásban olvasható [alléluia]. Furcsa módon egyszer duplázva (Jáh Jáh Ézs 38:11) és kétszer a JHVH-val együtt (Jáh JHVH Ézs 12:2, 26:4) találjuk.

7. Adónáj, Már és HaSém

Isten közvetlen megszólításának a teljes Név kimondásával más súlya volt, ezért terjedt el a helyettesítő fogalmak használata. Sok zsidó a kidobható papírra és törölhető fájlba írt „Isten” szót ma is így írja: „I-ten” („G-d” stb.).

A bibliai időkben a leggyakoribb helyettesítő cím az „Úr” volt [אָדוֹן Ádón vagy אֲדֹנָי‎ Adónáj alakban]. A héberben emberekre és Istenre egyaránt használt kifejezés az úr, feljebbvaló, tulajdonos jelentésű „úr/Úr” [ádón] és az „Uram!” [adóní]. Csak emberek megszólítására szolgált a többes számú „Uraim!” [adónaj; posztbiblikus változata rabotaj], aminek írásban is megkülönböztetett, nem -aj, hanem -áj végű alakját [אֲדֹנָי‎ Adónáj] kizárólag Isten megszólításakor mondták ki.

Ahogyan a többes szám elvont fogalmat képző funkciója révén az Elóhím többes számú alakja nem többes jelentésű lett („Istenség”), valószínűleg ugyanígy módosult az ádón többes szám birtokos esetű alakjának [adonai = „uraim”] jelentése és helyesírása: Adónáj ~ „uraság” = „az Úr”.

Érdekesen alakult a kifejezés arámi és a görög fordítása:

• A Jézus korában írásba foglalt arámi Targumban nem csupán a JHVH, hanem az elóhím helyett is az „Úr” [מָר már] fordítás állt. Ebből úgy tűnik, Istent elsősorban uruknak tekintették, még az Isten szót sem mondták ki könnyen, még istentiszteleten sem.
• Az arámi kifejezés az Újszövetségben is megjelenik (1Kor 16:22) görögös átírásban, egybe írva [maranatha], ami eredetileg vagy az „Urunk, jöjj!” [maraná tha!] fohász volt, vagy az „Urunk eljött” [márán atha] hitvallás.
• Mivel a bibliai és a rabbinikus héber a 3. századra holt nyelvvé vált, a Talmud is tele van az arámi „Urunk” [מָרָןmárán] kifejezéssel.
• A Septuaginta következetes, a JHVH mint küriosz („ÚR”) az Adón / Adónáj mint ho küriosz („az Úr”) jelenik meg. Az Újszövetség nem tesz ilyen különbséget: az idézetekben a JHVH és Jézus is hol küriosz, hol ho küriosz.

Az i.sz. 2. századtól terjedt el „a Név” [הַשֵּׁם‎ haSém, arámi שְׁמָא‎ Smá] utaló kifejezés. Amint arról már volt szó, a bibliai hébernek nem volt külön szava a „személy” elvont fogalmára, ezt pótolta a „név” kiterjedt használata.

A zsidók tehát az Írások felolvasásakor a JHVH-hoz érve Adónáj-t vagy Elóhím-ot, illetve haSém-et vagy Smá-t mondtak. A középkor elején, amikor véglegesítették a héber magánhangzók jelölését is, például az Adónáj [אֲדֹנָי‎] magánhangzó jeleit írták a JHVH betűk alá-fölé [יְהוָֹה‎], jelezve, hogy Adónáj-t kell mondani.

• Egyes 16. sz-i keresztény teológusok azonban a JHVH-t és a magánhangzó jeleket összeolvasták, így keletkezett a „Iehouah” hibrid és változatai.
• Ez természetesen sosem volt „Isten neve”, csak hibás olvasat, mégis bekerült az európai teológiába, a Biblia kiadásaiba, a költészetbe, Jehova Tanúi révén pedig ki sem tud kopni a köztudatból. Héber fül számára azonban ugyanolyan bizarrul hangzik, mint nekünk, ha az „iSTeN” mássalhangzóit és az „UrAm” magánhangzóit olvasnánk össze: „USTAN”

A jelenlegi tudományos konszenzus szerint a Név kb. így hangzott: Jahveh – néma h-val végén – a teológiai szakirodalomban Yahweh. Ez azonban csak a 19. századi szótáríró, Wilhelm Gesenius egyik hipotetikus rekonstrukciója. A „Yahweh” alak azért vitatott a mai napig, mert etimológiáját, nyelvtani alakját és jelentését illetően sincs konszenzus, tehát erről sem lehet kijelenteni, hogy „ez Isten neve”.

Izraeliták a mai napig nem ejtik ki a nevet, sem tudatlan, sem tudományos alakjában, egyes keresztények és a szentneves csoportok érzéketlen jahvézása, jehovázása, jahuahozása pedig számukra (is) elidegenítő hatású.

8. A jézusi gyakorlat

Vajon Jézus és az első tanítványok hogyan viszonyultak az Isten nevét címmel helyettesítő kortárs hagyományhoz? Aki ugyanis kereszténynek vallja magát, az nyilvánvalóan ebben is követi Urát és közvetlen tanítványait. Keresztények számára ugyanis evidens, hogy a zsidó tanítványok által görög nyelven írt Újszövetség szövege fennmaradt, és hogy íróit Isten ihlette, azaz mindig okkal fogalmaztak úgy, ahogy. A Név kimondását vagy inkább helyettesítését illetően is létezik tehát Jézus-korabeli forrás, ami megbízható és ma is mértékadó. (A „Szent Név” és a „Héber Gyökerek” mozgalom gyakorlatilag éppen ezt tagadja).

Jézus nyilvános imái

Az evangéliumokban megfigyelhetjük Jézust nyilvános helyzetben,

• amikor a zsinagógában Tórát olvas fel (Lk 4:18-19): „az Úr” [küriosz]
• csoda előtt imádkozva (Jn 11:41), a benne bízókért hálát adva (Mt 11:26, Lk 10:21), kínzóinak megbocsátva (Lk 23:34) és lelkét kilehelve (Lk 23:46): „Apa!” [pater]
• a kereszten haldokolva, zsoltárt idézve (Mt 27:47, Mk 15:34): „Istenem, Istenem” [Élí, élí… / Eláhí, Eláhí…].

Jézus az evangéliumok szerint – és a szentneves hiedelmekkel ellentétben – nem mondta ki a Nevet, ilyesmivel sohasem vádolták, és nem emiatt végezték ki.

Lk 4:14 Jézus a Lélek erejével tért vissza Galileába, és elterjedt a híre az egész környéken. 15 Tanított a zsinagógákban, és mindenki dicsérte. 16 Amikor Názáretbe ment, ahol felnőtt, szokása szerint, szombat napján bement a zsinagógába, és felállt felolvasni. 17 Odanyújtották neki Ézsaiás könyvét, ő pedig kinyitotta a könyvet, megkeresve a helyet, ahol ez van írva: 18 „Az Úr [küriu] Lelke van rajtam… 19 …és hirdessem az Úr [küriu] kedves esztendejét”

• Jézus korában is a Név-helyettesítés gyakorlata volt a természetes. Több zsinagógában is felolvasott és tanított, mégpedig mindenki tetszésére. A názáreti zsinagógában az Ézs 61-et olvasta fel, és amikor kijelentette, hogy „Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára”, még akkor is „mellette tanúskodtak” [emartürun autó]. Ha csak egyszer is kimondta volna a Nevet az „Úr” [küriosz ~ Adónáj] helyett, azonnal neki támadtak volna.

Mt 11:26, Lk 10:21 „Magasztallak, Apa [pater], menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Apa [pater], így láttad jónak…”

• Jézus, miután ítéletet mondott a városok felett, ahol a legtöbb csodát tette, de nem tértek vissza (11:20-24), hitet tesz az égi Apa mellett azok miatt, akik a „bölcsek” szerint „gyerekek”, mégis előttük lepleződik le, ami Jézusban történik, illetve maga Isten (11:25-27). Ezek után hívja magához a hallgatóságból azokat, akik ráébredtek vallási terheikre (11:28-30).

Jn 11:41 Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: „Apa [pater], hálát adok neked, hogy meghallgattál. 42 Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.”

• Jézus sok ember előtt, nyilvánosan imádkozik, Istent apjaként megszólítva – mielőtt életre hívja a halott Lázárt. Ekkor sokan kezdtek hinni benne (11:45), mások viszont ekkor döntötték el, hogy megölik (11:53).

Jn 12:27-28 „Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Apa [pater], ments meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! 28 Apa [pater], dicsőítsd meg nevedet!” Erre hang hallatszott az égből… 29 A sokaság pedig, amely ott állt, és hallotta…

• Jézus a halálára készülve az áldozat szükségességéről beszél (12:23-26), ami számára is megrendítő. Ott, mindenki előtt betekintést enged belső küzdelmébe: nem fohászkodik azért, hogy megússza, de kéri az Atyát, hogy dicsőítse meg nevét – a mennydörgésszerű hangot mindenki hallotta, ha nem is mindenki fogta fel, hogy ki válaszolt.

Mt 27:47 Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: „Éli, éli, lamá sabaktáni!” azaz: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”, illetve a márki változatban: Elói, elói… (Mk 15:34)

• Jézus a kereszten haldokolva a Zsolt 22-t idézte, talán végig is imádkozta. A héber szöveg: Éli, éli, lámá azaftání…? – de Jézus az arámi anyanyelvén imádkozott: Eláhí, eláhí, lemá sebaqtání…?
• Máté és Márk is az arámi felkiáltást igyekszik fonetikusan átírni, a görögből hiányzó hangok ellenére [„elói, elói,lema szabakhthani”].
• Mt egyes kézirataiban éli helyet elói áll, a Mk egyes kézirataiban pedig elói helyett éli – a másolók talán nem tudták eldönteni, hogy a mondat elején a héber [Élí] vagy az arámi felkiáltás [Eláhí] a „hitelesebb”. Az biztos azonban, hogy a drámai jelenet szem- és fültanúi visszaemlékezve úgy érezték, meg kell őrizniük, újra ki kell mondaniuk az elhangzott szavakat.

Lk 23:34 „Apa [pater], bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek.” … 46 „Apa [pater], a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”

• Jézus utolsó imái a kereszten pecsételték meg azt a közvetlen Atya-Fiú kapcsolatot, ami miatt istenkáromlónak tartották (Jn 10:33).

Jézus nem nyilvános imái

Az evangéliumokban megfigyelhetjük Jézust, amikor nem nyilvános helyzetben imádkozik, de közeli tanítványai jelen vannak:

• Istent mindig „apa”-ként szólítja meg (Jn 17:1,5,24): „Apa!” [pater], aminek természetes része a tisztelet: „Szent Apa!” [pater hagie], „Igaz Apa!” [pater dikaie] (Jn 17:11,25)
• Istent csak a Gecsemáné kertben, kivételesen nem az égre nézve, hanem arcra borulva szólítja meg (2x) birtokos névmással: „Apám!” [pater mu]

Jn 17:1 … Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: „Apa [pater], eljött az óra… 5 …és most te dicsőíts meg, Apa [pater]… 6 Kijelentettem a te nevedet az embereknek… 11 Szent Apa [pater hagie], tartsd meg őket…  21 hogy mind egyek legyenek úgy, ahogyan te, Apa [pater], énbennem, és én tebenned… 24 Apa [pater], azt akarom, hogy akiket nekem adtál… 25 Igaz Apa [pater dikaie], a világ nem ismert meg téged… 26 És megismertettem velük a te nevedet…

• Amikor Jézus nem nyilvánosan imádkozott, Istent az apjának szólította, nem atyának, nem is apucinak. A görög patér („apa”) megszólító módja („apa!”) pater, arámiul abbá.
• Jézus – kívülállók számára botrányosan – közvetlen viszonyulása is tiszteletteljes volt, erről tanúskodik a „szent apám” és „igaz apám” megfogalmazás is (vö. 8:49).
• Jézus személyes Apa-Fiú viszonya, hogy csak azt teszi és mondja, amit az Apától lát és hall, hogy vele „egy” (10:30), és hogy aki őt látja, látta az égi Apát (12:45, 14:9), túllépett a kortárs zsidóság kollektív értelmezésén („egy apánk van, az Isten”, ld. Jn 8:41). Amikor Jézus Istent a saját apjának nevezte, számukra „ember létére Istenné tette magát” (10:33,36), hiszen Istentől csak Isten születhet – ezért akarták azonnal megkövezni.
• Jézus nem a JHVH hangsort jelentette ki (17:6) és ismertette meg (17:26) a kortárs zsidókkal. Egyrészt azt eleve ismerték, másrészt nem egyszeri közlésről beszélt, hanem folyamatról („…és ezután is megismertetem”). Az égi Apa „neve” alatt ugyanis a személyét, a lényét értette, hiszen a 17:6 szerint ő, Jézus az, aki az égi Apát „megjelenítette” vagy „láthatóvá tette” [efanerósza], a 17:26 szerint pedig „megismertette” [egnórisza], és a jövőben is „meg fogja ismertetni” [gnóriszó] velük. A „név” nem egy hangsor, amit ki kell mondani, hanem Valaki, akit Jézusban felismerni, elismerni és megismerni kellene.

Mt 26:39 Kissé távolabb ment, arcra borult, és így imádkozott: „Apám [pater mu], ha lehetséges, távozzon el tőlem ez a pohár…” 42 „Apám [pater mu], ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod…”

• Jézus a Gecsemáné kertben, szomorúan és gyötrődve imádkozik, tanítványai azonban virrasztás és támogatás helyett elalszanak.
• Ez az a drámai pillanat, amikor Jézus (1) nem szokása szerint „tekintetét az égre emelve” imádkozik, hanem arcra borulva, és (2) a szokásos „Apa!” [pater] helyett – és az egész történetben csak ekkor – a még közelibb „Apám!” [pater mu] megszólítást használja.

Végül, Jézus névtisztelő gyakorlatát mutatja az is, hogy beszédeiben milyen sokszor használja az Istenre csak utalószenvedő szerkezetet (ún. passivum divinum), amit éppen azért találtak ki, hogy ne kelljen az „Isten” szót kimondani.

• a boldogmondásokban „…megvigasztaltatnak” = Isten megvigasztalja őket; „…megelégíttetnek” = Isten teljesíti vágyukat; „…irgalmasságot nyernek” = Isten irgalmaz nekik; „…Isten fiainak neveztetnek” = Isten a fiainak hívja őket; ez nem „csak a görög”, hanem Jézus szavainak a zsidó tanítványai által készített fordítása.

9. Az apostoli gyakorlat

A korai egyház ebben is követte Jézus példáját. Az Isten Fiába vetett hit révén Isten Lelke által Isten gyermekeivé (Gal 1:3, 4:6, Róm 8:15) lettek, akiket a Fiú nem szégyell a testvéreinek nevezni (Zsid 2:11, 11:6), ezért

• Istent egyéni és közös imájukban apjukként [abbá = pater] szólították, ld. „Miatyánk” (Mt 6:9 pater hémón = „(Égi) Apánk!”; Lk 11:2 pater = „Apa!”)
• az üldözés idején, közös imájukban Istent a tulajdonosukként szólították meg: „Gazda!” [deszpota] (ApCsel 4:24), vagy „Úr!” (4:29), akárcsak az Ósz. összes idézésekor, amikor az eredetiben JHVH áll („az Úr” 4:26 stb.).

A korai időkben rendszeresen összejöttek a Szentély területén, tanítottak, csodák történtek, a nép egyszerre félt tőlük, és magasztalta őket, a papság viszont próbálta leállítani a mozgalmat (ApCsel 2:46, 5:12-13, 5:40-42). Amikor azonban Pétert és Jánost elengedték, a gyülekezet így kiáltott Istenhez:

ApCsel 4:24 „Gazda [deszpota], te teremtetted az eget és a földet … 26 Felkeltek a föld királyai és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen [kata tu küriu] ellen és az ő Felkentje ellen. … 29 Most pedig, Úr [kürie], tekints az ő fenyegetéseikre…”

• Az ima legelején az eredetiben nem a szokásos „Úr” [küriosz] kifejezés áll, hanem a deszpotész, ami tulajdonost, gazdát jelent (vö. 2Pt 2:1). Rabszolga szólította így az urát, aki mások előtt felelős volt érte.
• A 4:26-ban a Zsolt 2:2-t idézik, ahol a héberben JHVH áll, amit „Úr”-nak fordítanak, ami pedig Jézusnak, a Felkentnek is állandó címe (4:33 stb.)

Összefoglalva

Az egész Újszövetségben azt látjuk, hogy Jézus és tanítványai követték a kortárs gyakorlatot. Nincs jele annak, hogy megkérdőjelezték vagy elvetették volna a régi hagyományt. A tanítványok a bibliai szöveg felolvasásakor és idézésekor a Név helyett mindig az „Úr [küriosz]” szót használták, magán imában pedig közös (égi) Apjukként [abbá / pater (hémón)], Gazdaként [deszpotész], Úrként [küriosz] szólították. Nincs nyoma annak, hogy nem-zsidókat héber nevek, szavak helyes kiejtésére tanítottak volna, vagy ezek használatát elvárták volna tőlük.

10. Keresztény bibliakiadások és a Név

Azóta is világszerte a keresztény egyházak és bibliaszövetségek által kiadott Szentírások a négybetűs istennevet „az Úr” / „the Lord” stb. kifejezéssel fordítják, általában kiskapitális betűformával emelve ki. A kiadók tisztelik az ősi hagyományt, ugyanakkor egyértelműen jelzik, hol fordul elő a Név, általában lábjegyzetben közlik az egyes istennevek jelentését, és ha állást is foglalnak valószínű kiejtését illetően, egyik sem állítja, hogy ettől bármi függene.

A JHVH és az Adónáj hibrid olvasataként keletkezett vokalizációk a 16. században jelentek meg az európai teológiai irodalomban és bibliákban, legelőször William Tyndale Tóra-fordításában (1530, 2Móz 6:3 „Iehouah”), legismertebb változata („Jehovah”) pedig a King James Version (1611) révén terjedt el.

Fontos azonban tudni, hogy a mai „szentneves” kiadványoktól eltérően

• ilyesmi csak az Ószövetség szövegében fordult elő,
• csak a JHVH, azaz Isten tulajdonneve esetében,
  • vagy a hagyományos „Jehovah” alakban (ld. KJV, Károli),
  • vagy a modern, tudományos konszenzus „Yahweh” alakjában,
• csak azon a viszonylag kevés helyen, ahol konkrétan Isten nevéről van szó vagy más nevéről is (pl. 2Móz 3:15 és 6:3, Zsolt 83:18 stb.).

Kevés angol fordítás lépett ezen túl, és azok is csak a 20. századtól. Elöljáróban az alábbiakat érdemes tudni róluk:

• vegyesen egyházi és magánkiadások, csak egyes felekezetekben, lelkiségi körökben használják (vagy használták) őket
• vagy csak néhány száz, válogatott esetben olvasható „Yahweh” (HCSB), vagy mind a 6800+ esetben olvasható „Jehovah” (YLT, ASV) vagy „Yahweh” (EBR, WEB; JB/NJB; LEB, LSB)
• ezt azonban a kiadók igen eltérő okból tették, és több visszakozott is.

Az első bibliakiadás, amely az Ószövetségben mindenhol a „Jehovah” változatot hozza, a skót protestáns autodidakta orientalista, Robert Young (1822-1888) nevéhez kötődik. Young főleg a KJV-hez készített analitikus konkordanciája (1879) révén lett ismert, illetve extrém formahű – a héber, görög nyelvtani alakokat, eseteket, szórendet angolul mechanikusan reprodukálni akaró – és konkordáns jellegű „fordítása”, a Literal Translation (YLT, 1862) miatt. A Young életében megjelent kiadásokban még mindenhol Lord állt, de a jóval halála után, mások által szerkesztett, 1898-as revízióban mindenhol „Jehovah” jelent meg.

• A YLT felújított változata a Literal Standard Version (LSV, 2020), amely a Nevet „Yhwh” alakban nem fordítja, pótlását, kiejtését az olvasóra bízza.

Az első protestáns Biblia, amely az Ószövetségben mindenhol a „Jehovah” változatot közölte, a KJV amerikanizált változata, a rendkívül formahű American Standard Version (ASV, 1901) volt. Fordítói a „Jehovah” konzekvens használatát azzal indokolták, hogy elutasítják a Név kimondását tiltó „zsidó babonát”.

• Az ASV felújított változata, a World English Bible (WEB, 2020) hasonló okból, de mindenhol a „Yahweh” változatot hozza, a szintén ASV alapú, de messiási New Jerusalem Version (NJV, 2019) viszont csak a héber betűket.

Az angol campbellita lelkész Joseph Bryant Rotherham (1828-1910) által kiadott Emphasized Bible (EBR, 1902) nem annyira fordításként, mint formailag volt innovatív. A szöveget bekezdésekkel újratördelte, hogy a gondolatmenet elemei és összefüggései könnyebben átláthatók legyenek, dőlt betűvel emelte ki a szerinte hangsúlyos szavakat, nyelvészeti jegyzetekkel segítette az értelmezést, az Ószövetségben pedig a JHVH-t mindenhol „Yahweh” átírásban hozta, igyekezve megfelelni a kortárs bibliatudomány elvárásainak.

• Az EBR is hivatkozási alap lett a „szentneves” mozgalomban.

A katolikus, eredetileg francia kiadású Biblia (La Bible de Jérusalem, 1956) angol fordítása a Jerusalem Bible (JB, 1966), és revíziója a New Jerusalem Bible (NJB, 1985) volt. A qumráni felfedezésekre reagálva, a tudományos teológiai munkát támogatandó vezette be a „Yahweh” használatát, ugyanakkor liturgikus, sőt, mindenkinek szánt fordítás is akart lenni.

• Ez nem sikerült, így a felújított, Revised New Jerusalem Bible (RNJB, 2019) visszatért a Lord fordításhoz.

A baptista és más szabadegyházakban népszerű, egyszerű nyelvezetű Holman Christian Standard Bible (HCSB) első kiadásában (2004) a „Yahweh” még csak 78-szor fordult elő, a másodikban (2010) már 656-szor, de csak ahol konkrétan Isten nevéről van szó, vagy másik nevéről is, vagy más istenek nevével szemben áll. A fordítók az olvasókat nem akarták a „Yahweh” kiolvasásával terhelni.

• A következetlenségeket elismerve a felújított, Christian Standard Bible (CSB, 2017/2020) kiadásban visszatértek a Lord fordításhoz.

A fundamentalista felekezetekben és tanítók között (mint pl. John F. McArthur) népszerű, rendkívül formahű (ASV alapú) New American Standard Bible (NASB, 1971/1995) eredetileg a Lord fordítást követte. 2020-as felújítása után azonban új változatban is kiadták, új néven: a Legacy Standard Bible (LSB, 2021). A JHVH helyén mindenhol „Yahweh” áll, ami tkp. elvi visszatérés az 1901-es ASV-hez.

A Logos professzionális bibliaszoftverhez készült Lexham English Bible (LEB, 2012) eleve tudományos fordításnak készült, amelyet olvasói mindig az eredeti szövegekkel együtt olvasnak; a „Yahweh” változattal a jelenlegi tudományos konszenzust támogatták, és a Név könnyű kereshetőségét tartották szem előtt.

Végül, az ún. „lelkiségi” jellegű bibliakiadások közé tartozik a Names of God Bible (NOG, 2015), amely a KJV szövegében a fordítás mellett („…the Lord [Yahweh]…”), a GW (God’s Word) parafrázis szövegében pedig az angol szavak helyén közli fonetikus átírással a több mint 70 istennevet és Istenre használt szót (pl. „I am Yahweh your Elohim…”). A NOG az Újszövetségben csak Jézus nevét héberesíti vissza (Yeshua). A szerkesztő, Ann Spangler meggyőződése szerint e héber „neveket imádkozva” közelebb lehet kerülni Istenhez. Ezért a kiadvány az angol olvasószámára segítséget nyújt a helyes kiejtéshez, a nevek jelentőségét és a hozzájuk kapcsolt „ígéreteket” illetően pedig rövid ismertetőket is közöl.

• A számunkra jelentős nyelven kimondott szavak által nyújtott érzés vagy élmény valóban felemelő lehet, akár angolul énekelni menő együttesek számait, akár a „Miatyánk” zenés arámi (valójában szír) rekonstrukcióit hallgatni elalvás előtt.
• A sémi szavak, nevek azonban nem mindenkiben keltenek ilyen érzést (pl. nyelvérzék híján), másokban más nyelvszavai váltanak ki ilyen érzést (pl. a görögé), világszerte rengeteg hívő ki sem tudja ejteni a sémi vagy görög szavakat. Az állítólagos lelki áldásokról így a nemzetközi hívő közösség nagyobb része egyszerűen lemaradna. Egy szubjektív érzést tehát nem szabadna a Szentlélek hatásával azonosítani.

Összefoglalás

Ami tehát a „Jehovah”/„Yahweh” konzekvens használatának indokait illeti, megállapíthatjuk, hogy a „zsidó babona” elmélet (ASV/WEB) még létezik, de már szinte csak fundamentalista és szentneves bibliakiadók ápolják. A mai keresztény felekezetek kiadványaiban ismeretterjesztő szempontok érvényesülnek (JB/NJB; HCSB; LEB), vagy lelkiségi meggyőződések (LSB, NOG).

Ami a Lord fordításhoz való visszatérés indokait illeti (ld. CSB, RNJB),

• a „Jehovah” középkori hibrid változaton mindenki túllépett (vö. LSV, WEB) csak egy szentneves irányzat nem (ld. Jehova Tanúi: New World Translation / Új világ fordítás)
• a „Yahweh” változat mellett szól ugyan a tudományos konszenzus, de a elvi és gyakorlati alapon bibliai és liturgiai használata ellen szól, hogy
  • eleve viszonylag új változat (Wilhelm Gesenius, 1786-1842), és mindmáig vitatott hipotetikus rekonstrukció
  • az átlag olvasó számára elbizonytalanító a közismert és ismeretlen bibliai nevek, szavak helyes „héberes” kiejtésének kényszere (főleg ha ez a lelki fejlődés eszközeként vagy az üdvösség feltételeként van beállítva, ld. szentneves kiadványok)
  • figyelmen kívül hagyja az okkal kialakult, 2500+ éves zsidó és keresztény fordítói és liturgikus hagyományt [Adónáj/Küriosz]
  • figyelmen kívül hagyja, hogy a Név bármely – hibrid és hipotetikus, egyházi és szektás – változatának írott és szóbeli használata izraelita testvéreink számára elidegenítő hatású.

Ami a JHVH előfordulásainak jelzését illeti, a más betűtípussal való kiemelés az Ószövetségben jogos („Úr”), a ószövetségi idézetekben pedig hasznos lehet. A küriosz eltérő fordítása azonban Jézus hétköznapi megszólításakor (adón(í) ~ Sir, Master), illetve messiási címeként (Adón / Adónáj ~ Lord, LORD) egyes nyelveken szükséges lehet, de nem szabad elfelejteni, hogy az ihletett szerzők hite szerint a Messiásban maga JHVH lett emberré. Akár ezt akarja cáfolni a küriosz Jehovára cserélése válogatott (!) szövegekben (ld. Új világ fordítás), akár ezt akarja sulykolni a kürioszJahvéra cserélése a szó minden (!) előfordulásakor (ld. Könyvről Könyvre Biblia), ellentmond az ihletett szentírók szándékának.

11. A magyar bibliakiadások

Az elterjedt teljes bibliakiadások – egy kivétellel – a keresztény egyházak kiadói hagyományát tükrözik. A JHVHfordítása „Úr” vagy „Úr”, a JHVH Elóhím fordítása „Úr Isten” (KB 1908, KNV 1997), „Úristen” (SZIT 2005) vagy „Úristen” (ÚF 1990, RÚF 2014), vagy „Úr Isten” (ÚRK 2019). Az Egyszerű Fordítás (EFO 2012) átvette a modern izraelita szóhasználatot, így mindenhol ­„Örökkévaló” olvasható, az Újszövetség ószövetségből vett idézeteiben is, ahol eredetileg a JHVH áll.

Utóhang

Istennek van különleges neve, de ma már nem tudjuk, hogyan mondjuk ki, és mit jelent. Istennek azonban sok ismerttulajdonsága révén sok neve van, és bár lénye nem hasonlítható emberi elképzeléshez (ApCsel 17:29), az evangélium szerint a Fiú Isten emberré lett (Jn 1:1-2,14, Fil 2:5-11) és egyedül az ő neve, azaz Jézus személye, lénye adatott nekünk, hogy általa megmeneküljünk (Jn 3:16-17, ApCsel 4:12). Nem a név, mint hangsor, hanem a mögötte álló láthatatlan, de valóságos személy jelenti számunkra a megmenekülést. Akik színről színre látják Istent, azok is csak azt tudják ismételni, hogy szent, hogy különleges, hogy egészen más (Jel 4:8). Mi pedig, akik nem látjuk, bármely nyelven egyszerűen az Urunknak szólíthatjuk. Már ez is az ő műve (1Kor 12:3).

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

• Dobos Károly Dániel: Sém fiai – A sémi nyelvek és a sémi írásrendszerek története (Pázmány Egyetem – Szent István Társulat, 2013)
• Egeresi László Sándor: A bibliai héber nyelv tankönyve (KRE-HTK, 2015)
• Egeresi László Sándor: Bibliai héber-magyar szótár (m.k. 2022)
• Encyclopedia of Hebrew Language and Linguistics, Vol. 1-4 (Brill, 2013)
• Karasszon István: Az óizraeli vallás (BRTA, 1994)
• New International Dictionary of Old Testament Theology and Exegesis, Vol. 1-5 (Zondervan, 1997)
• Raj Tamás: A héber betűk misztikája (Makkabi, 2006)
• Szabó Mária: Bevezetés a Bibliai héber nyelvbe (Szent István Társulat, 2023)

Mint bármely más vallásnak, a kereszténységnek is joga van az önmeghatározásra, mind kifelé (a vallások és keresők világa felé), mind befelé (a magukat kereszténynek vallók felé). Ugyanakkor, mint bármely más vallásnak, a kereszténységnek is sok változata van. Rengeteg, önmagát kereszténynek valló vallási közösség létezik, ugyanakkor a közöttük levő különbségek esetenként óriásiak. Ráadásul manapság még olyanok is kereszténynek vallják magukat, akik nem is tartoznak egyházhoz, legfeljebb papíron, vagy csupán szimpatizálnak a kereszténységgel. Ebben a helyzetben tehát jogosan merül fel a kérdés, hogy mi a kereszténység lényege, ki keresztény, tudhatjuk-e mindezt, és ha igen, honnan?

1. A források és kezelésük

Ami a kereszténység lényegének meghatározását illeti, ugyanúgy kell eljárnunk, mint más vallások esetében:

1. Először is, vissza kell mennünk a történelmi forrásokhoz. Lehet tudni, hogy a vallás alapítója mit tett és tanított, illetve miben hittek, mit tanítottak első tanítványai és az első keresztény nemzedékek. Ehhez csupán el kell olvasni az Újszövetséget, a Jézusról szóló kortárs nem keresztény utalásokat, illetve az első évszázadok egyházi irodalmát és az egyházzal szembeni pogány kritikákat.
2. Másodszor, a forrásokat szükséges megfelelően kezelni. Mint minden iro­dal­mi szövegnek, a Szentírás értelmezésének is megvannak a maga sajátos műfaji és józan ész diktálta szabályai. Ezek nélkül a Szentírásba ugyanúgy bárki bármit belemagyarázhat, mint bármely más szövegbe.
3. Harmadszor, érdemes megismerkedni a kereszténységnek a kezdetek óta létrejött formáival: az egyház- és dogmatörténet nem csak a változásokra és változatokra, hanem a sokszor újrafogalmazott, de máig változatlan lényegre is jól rámutat.

2. A fogalom és használata

Ami a „keresztény” elnevezés történelmi használatát illeti, a források a következőkről tanúskodnak:

1. Először is, maga a „keresztény” kifejezés ragadványnév, Krisztus tanítványait kívülállók nevezték el így az 1. század közepe táján (Apostolok cselekedetei 11:26). A szó eredetije, a görög khrisztianosz azt jelenti, „Krisztus híve” vagy „krisztusi”, ahogy a heródianosz „Heródes-párti”. Fontos látni, hogy a tanítványokat hívták így, azaz olyan hívők közösségét, akik a hitüket mások előtt nem csak vallották, hanem élték is.
2. Másodszor, mivel a tanítványok a kívülállóktól megkülönböztető nevet kaptak, a kívülállók szerint is létezett egy olyan világnézeti és erkölcsi rendszer, amit csak Krisztus tanítványai vallottak és éltek, más nem. Aki nem hitte és élte, amit ők, az nem állította magáról, hogy közéjük tartozik – különösen nem az üldöztetésekkel terhes első három évszázadban (vö. 1Péter 4:14).
3. Harmadszor, ez a jól körülhatárolható világnézeti és erkölcsi rendszer ma is létezik, az Újszövetségből ma is megismerhető, és ma is ugyanúgy megélhető. Logikus tehát, hogy valójában csak azok keresztények, akik ezekhez a gyökerekhez elviekben és gyakorlatban egyaránt ragaszkodnak.
4. Negyedszer, az első századokban még nem léteztek millió számra ún. név­leges keresztények, akik papíron egyháztagok, mert a bevezető szentsé­gekben részesültek, de nem élnek tanítványként, sem ún. kulturális ke­resz­tények, akiket egy általános istenhit és erkölcsiség vagy csupán szokások tartanak az egyházban, nem az evangélium konkrét üzenete (ld. 1Korinthus 15:1-11).

A „keresztény” szón természetesen nincs mai értelemben vett copyright, ezért úgy tűnhet, hogy ma bárki annak tarthatja és nevezheti magát, méghozzá különösebb következmények nélkül (legalábbis a világnak ezen a táján).

3. Az egyetemes egyház és hit kérdése

A sok protestáns felekezet, nemzeti ortodox egyház és katolikus lelkiségi mozga­lom különbségeinek ismeretében jogos a kérdés, hogy lehet-e beszélni valamiféle „egyetemes” hitről és „egyetemes” egyházról, illetve fel lehet-e lépni valami ilyesminek a nevében?

1. Az „egyetemes” (gör. katholikosz) szónak az egyház történelme során több jelentése is volt. Az ókori írók számára a helyi közösségek összességét jelentette, Constantinus után a birodalmi egyházra utalt, a 11-13. századi egyházszakadás óta a nyugati, latin egyházra, szemben a keleti, görög (és más) egyházakkal, a 16. századi reformáció után pedig a római püspök által vezetett egyházra (szemben az ortodox és a protestáns egyházakkal). Manapság a fogalom kettős használatban van. Egyrészt vannak felekezetek, amelyeket ezzel a névvel jelölünk (pl. római katolikus), másrészt az ökumenikus teológia a felekezeti határoktól és tagságtól független, nem látható egyházat érti alatta, amelynek minden újjászületett hívő tagja.
2. Az „egyetemes hit” tehát a fentiek alapján az a világnézeti és erkölcsi rendszer, amely az apostolok újszövetségi tanúságtételétől az egyház ókori egyetemes hitvallásain át (325. Nikaia, 381. Konstantinápoly, 431. Epheszosz, 451. Khalkedón stb.) a modern egység-mozgalmak teológiai kon­szenzusáig fennmaradt (Egyházak Világtanácsa, ld. meot.hu; Nemzetközi Evangéliumi Aliansz, ld. aliansz.hu).
3. Az „egyetemes egyház” pedig mindazon hívők lelki közössége, akik e közös és egyetemes hit alapján – a sok szervezet, sokféle liturgiai forma és teológiai részletkülönbség ellenére és ezeken túl is – mindörökre össze­tar­toznak. Aki így gondolkodik az egyház egyetemességéről, azaz katolicitásáról, az bármely keresztény felekezet tagja, egyben „katolikus” is.

Egy olyan felekezetközi hitvédelmi szolgálat is, mint például az Apológia Kutatóközpont, természetesen csak azoknak a nevében – azaz érdekében, tetszésére és támogatásával – szólalhat meg, akik Krisztus egyházáról ugyanígy vagy legalább hasonlóan gondolkodnak.

Minden vallásnak van egy központi üzenete, amelyet egy szentírásbeli fejezet vagy sor össze­foglal. A kereszténység központi üzenete az ún. „evangélium”. A szó jelentését, tartalmát és jelentő­ségét az alábbi tanulmány az Új­­szö­­vet­­­ség meghatározását követve elemzi, mindenki számára érthető módon.

1. Mit jelent?

Először is, maga a kifejezés görög eredetű: az euangelion szó kezdetben a jó hírért járó jutalmat jelentette. Később módosult a jelentése, és már magát a jó hírt vagy örömhírt jelentette. Az Újszövetség is ez utóbbi értelemben használja.

Másodszor, az evangélium mint műfaj sajátosan újszövetségi jelenség, amely az 1. században jelent meg, és olyan műre vonatkozik, amely Jézus életének történe­tét és Jézus üzenetét foglalja össze a szemtanú kortár­sak tolmácsolásában. Tudni kell, hogy nemzedékekkel később is keletkeztek ún. apokrif (rejtett, titkos értel­mű) „evangéliumok”. Bár az apostolok neve alatt jelentek meg, nem ők írták őket, ráadásul formai és tartalmi szempontból is távol állnak az újszövet­ségi evangéliumoktól. Az egyház sosem fogadta el őket, és valódi szerzőik sem akarták, hogy az egyház elfogadja őket, hiszen eleve az egyházon kívül álló vallási közösségekben születtek.

Harmadszor, sokan vélik úgy, hogy az evangélium legjobb összefoglalása egy híres bibliai mondat: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16). A Bibliát nem ismerők és más vallásúak számára azonban az olyan fogalmak, mint Isten, Isten Fia, világ, elveszés és örök élet mind magya­rá­zat­ra szorulhatnak.

2. Kitől kaptuk?

Az evangélium – 1. századi megfogalmazóinak hite szerint – nem más, mint Isten mindenkihez szóló üzenete.

Az evangélium mint jó hír egyfelől magától Krisztus­tól származik (az Ő tanítása és ígéretei), más­felől magáról Krisztusról szól (ami­ket Ő tett, és amik Vele történ­tek). Azért fontos szó és tett, tanítás és történelem egysége, mert Jézus megteste­sí­tette Isten szavát, üzenetét, régies szóval: igéjét.

• János 1:1,3,14 Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige … Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött … Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott.

Isten tehát úgy akart hozzánk szólni, hogy emberré lett, de nem felnőttként, hanem egy csecsemőben jött közénk, és bár később elmondta a Hegyi beszédet is, az első szava neki is biztos az oá volt. Így nem az égből mennydörögve, hanem emberi hangon, a szemünkbe nézve mondhatta el, amit akart, miközben elénk is élte azt, amiről beszélt. Az Ő tanítását adták tovább és írták le az általa kiválasz­tott apostolok, mint Máté és János, illetve az apostolok legközelebbi tanítványai közül Márk és Lukács evangélisták.

3. Miről szól?

Az Újszövetség az igehirdetés és a hit szempontjából egyértelműen meghatároz­za, hogy mi az evangélium. Pál apostol a következő­ket írta:

• 1Korinthus 15:1-2 Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké.

Maguk a hívők is annak idején úgy lettek hívővé, hogy ezt az evangéli­u­mot fogad­ták be – azaz ebben hittek. Ezt Pál reményei szerint nem elhamar­ko­dottan tették, hiszen meg is maradtak mellette.

Pál már az elején rámutat, hogy mi az evangélium jelentősége és az evangélium­hoz való ragaszkodás tétje: ettől függ az üdvösségük (megmenekülésük). Ennek megfelelően ez az, amit elsősorban át akart adni nekik, ez volt az elsődleges fontosságú hagyomány.

• 1Korinthus 15:3-8 Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és – ugyan­csak az Írások szerint – feltámadt a harmadik napon, és megjelent Kéfás­nak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is.

Krisztus evangéliuma tehát a bűneinkért meg­haló Krisztusról szól. Bár ő ártatlan volt, önként bűnhődött a bűnösökért, azaz helyettük, való­ban meghalt, el is temették, de ígéretének megfelelően feltámadt, most is él, és annak idején a tanítványai közül sokaknak megjelent.

Mindez a héber „Írások (próféciái) szerint” történt. Jézus története ugyanis ősi jöven­dölések sorának a beteljesedése: Isten azért mondta meg előre, hogy mit fog tenni, hogy amikor megtörténik, tudjuk: ő az, aki cselekszik.

• 1Korinthus 15:9-11 Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. Azért akár én, akár ők: így prédikálunk, és ti így lettetek hívőkké.

Közismert, hogy mindezt sokan nem akarták elfogadni, mert mást vártak a Messi­ástól (politikai lépéseket, nem tanítást és helyettes áldozatot). Maga Saul is, akiből később Pál apostol lett, kezdetben üldözte a Jézus­ban hívő­ket. Jézus feltá­ma­dása után mégis megjelent neki, de nem megbün­tette, hanem kegyelméről biztosította, hiszen a kereszten őhelyette is bűnhődött. Pál ettől kezdve Isten kegyelmé­nek, irgalmának, szeretetének jó hírét hirdette. Így lett hívő Pál, és így lettek hívők a korinthusiak.

4. Mi is a lényege?

Fontos megjegyezni, hogy manapság túl sok hívő azt hiszi, hogy az evangéliumot mondja el, pedig valójában az evangéliumnak az életére való hatásáról tesz tanú­ságot (ti. hogy így vagy úgy megváltozott az élete).

Az 1Korin­thus 15:1-11 szerint azon­ban az örömhír arról szól, hogy Isten mit tett a Krisztusban a bűneink bocsánatért. A megváltozott élet csak ezután jön, és arról szól, hogy a feltámadt, élő Krisztus mit tesz ma abban, aki hisz őbenne. Valóban fontos azt is elmondani, hogy az evangélium – az élő Krisztus révén – itt és most milyen hatást képes gyakorolni az emberre, de ez nem az evangélium, aminek első­sorban el kell hangoznia. Másfelől, hogy ez az evangélium hogyan hangzik el, egyes elemei mikor mennyire lesznek kifejtve, az az adott hallgatóságtól függ (ld. az Apostolok Cselekedeteiben leírt prédikációk sokféleségét).

Visszatérve az 1Korinthus 15-re, Pál szerint az evangélium hirdetésének lényege

• egyrészt maga a történés: egy kétezer évvel ezelőtt élt személy élete, kínhalála, temetése, majd feltámadása és megjelenései,
• másrészt a történtek háttere: írásba adott ősi jövendölések és ígéretek történelmi beteljesedése.

Ez az evangelizáció olyan kérdések sorát válthatja ki a hallgatóságból, ame­lyekre van bibliai válasz: ki volt ez a személy, miért tette, amit tett, mit jelent bűnösnek lenni, mi a jövendölések beteljesedésének jelentősége, honnan tudhat­juk, hogy a történet valóban megtörtént stb.

5. Kinek jó hír a jó hír?

Ha az 1Korinthus 15-öt végigolvassuk, akkor láthatjuk, hogy az evengélium központjában nem Jézus erköl­csi tanítása vagy túlvilági ígéretei állnak, hanem engesztelő halála, temetése (valóban meghalt), illetve feltámadá­sa és megjelené­sei (valóban feltámadt). Tehát Jézus élete, halála – és hogy ma is életben van.

A szövegből Jézus halálának oka és célja is nyilvánvaló: a mi bűneinkért halt meg. Helyettünk bűnhődött, pedig ő maga bűntelen és ártatlan volt.

Krisztus élő voltának jelentősége pedig nem kevesebb, mint hogy megköszönhet­jük neki, amit értünk tett! Ettől kezdve Vele élhetünk együtt, személyesen is meg­ismerhetjük őt – saját tapasztalatból, mégis teljes összhangban az Újszövetséggel, az ókori szemtanúk tapasztalatával.

Krisztus evangéliuma tehát mindazoknak szól, akik már most is tudják, vagy egy napon felismerik önmagukról, hogy bűnösök. Akik felismerik, hogy Isten előtt sem tudnak elszámolni minden tettükkel, szavukkal és gondolatuk­kal. Akik tudják, hogy szükségük van bocsánatra. Számukra jó hír az élő Krisztus, aki képes a bűneiket megbocsátani, és lelkiismeretüket megtisztítani.

Az az igazság, hogy erről egyik ember a másikat nem képes meggyőzni. Ha valaki idáig eljut, az Isten műve, hiszen a Szenttel kell találkozni ahhoz, hogy bűntudatra ébredjünk, és a Jó Hírt kell hallani ahhoz, hogy a bűnbocsánat lehetőségé­ről tud­junk. Az evangéliumot pedig csak azok hirdetik, akik már találkoztak a Szent­tel, és a bűnbocsánat evangéliumának emberformáló erejét is megtapasztalták.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy az embernek nincs semmi dolga. Az ő felelős­sége, hogy a Szenttől ne elmeneküljön, hanem a jó hírre bizalommal válaszol­va végre Hozzá fusson, igazán hazatérjen:

• 1Thesszalonika 2:13 Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.
• Zsidókhoz 4:2 Mert nekünk is hirdették az evangéliumot, mint azoknak is; de nekik nem használt a hirdetett ige, mivel nem párosult hittel azokban, akik hallgatták.

6. Honnan lehet tudni, hogy a hír igaz?

Az a gondolatsor, hogy Isten létezik, hogy nélküle élve öntörvényűek (bűnösök) vagyunk, hogy büntetést érdemlünk, hogy Isten azonban úgy szeret minket, hogy nem akar minket büntetni, inkább Jézusban emberré lesz, aki a kereszten magára veszi mindenki büntetését, és hogy aki Jézusban bízik, annak Isten megbocsát – mindez nem olyasmi, amire valaki egyszer csak magától rájönne, vagy csak úgy elhinne.

Mivel Isten üzenetéről van szó, nem is ember feladata, hogy a másik embert meg­győzze az Újszövetség üzenetének igaz voltáról, hanem Istené. Az evangélium „Isten hatalma”, azaz Isten hatalmi területe (Róm 1:16).

Isten pedig józan ésszel elfogadható és mindenki számára átélhető bizonyítékok­kal egyaránt szolgál.

• Először is, Pál apostol szerint mindez „az Írások szerint” történt. Itt a Biblia első részére, az Ószövetségre utal, amely tele van az eljövendő Messiásra (Krisztusra) vonatkozó jövendölések­kel. Ezek teljesedtek be Jézus életében, méghozzá olyan számban, hogy ennek a matematikai valószínűségét csak csillagászati számokban lehet kifejezni. A Bibliának ez a természetfeletti sajátossága a világ vallási iratai között példátlan.
• Másodszor, Jézus története a történelem része, nem csupán kitaláció vagy mítosz. Nem csak az Újszövet­ség írói és más kortárs keresztény szerzők, hanem kortárs nem keresztény (zsidó, római, görög? szír) források is beszámolnak Krisztusról és tanítványairól, és feljegyzéseik egybecsengenek azzal, amit az Újszövetségben olvashatunk. Az Újszövetség az egész ókor legjobban dokumentált története, amit bizalommal lehet olvasni.
• Harmadszor, Isten a kétezer éves történetet képes személyes élménnyé tenni, így egy ma élő ember ugyanazt a Jézust követheti (láthatatlanul is), mint annak idején a tanítványok. Nincs más feladatunk, mint nyitott szívvel végigolvasni az Újszövetséget. Alig pár száz oldal, de amikor Isten megszólít rajta keresztül, akkor megérthetjük, hogy miért olvassák naponta emberek százmilliói.

7. Miért kell tudni róla?

Az evangélium továbbadásának oka és célja is van.

A kereszténység azért úgynevezett térítő vallás (akárcsak a buddhizmus és az iszlám), mert küldetése van: a feltámadt Krisztus misszióparancsát követi.

• Máté 28:8-20 Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresz­telve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtart­sák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.

Az evangélium hirdetésének célja először is a jó hír terjesztése. Jézus üzenetét egyszerűen el kell mondani, közismertté kell tenni. Ahogy Pál apostol írja:

• Róma 10:12-15 Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja; amint meg van írva: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? Így van megírva: „Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!”

Másodszor, az evangéliumnak van egy spirituális része, mert Isten az evangélium hirdetését használja fel az emberek személyes megszólítására, megérintésére. Miközben valaki hallgatja vagy olvassa az evangéliumot, maga Isten igyekszik őt meggyőzni arról, hogy mindez igaz, és rá nézve is igaz:

• 1Korinthus 2:1-5 Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével; hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.

Harmadszor, ha a keresztény evangéliumot emberek találták volna ki, sokkal jobban megfelelne az emberi elvárásoknak. Mivel nem egy olyan igazságról van szó, amely mindenki számára azonnal nyilvánvaló, hanem olyanról, amit ember még nem látott, amiről ember még nem hallott, és ami embernek eszébe sem jutott. Ezért mindenki számára „le kell lepleződnie” a történtek jelentőségének, azaz szükség van az isteni kinyilatkoztatás­ra (az eredeti görög kifejezés, az apoka­lüpszisz jelentése tkp. „leleplezés”) ahhoz, hogy az ember felismerje, és róla bizo­nyossága legyen. Ezt viszont bárki kérheti Istentől.

• 1Korinthus 1:21-24 Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket. És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcses­séget keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége.
• 1Korinthus 2:7-9 (…) Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet az Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsősé­günkre. Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg. Hanem hirdetjük, amint meg van írva: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.

Az üdvösség témakörébe tartozó magyar bibliai-teológiai alapfogalmak többsége napjainkra elvesztette eredeti jelentését, magyarázatra, újrafordításra szorul.

Üdvösség

Az evangélium lényege (1Kor 15:1-11) arról szól, hogy lehet üdvözülni, mert van Üdvözítő. „Üdvözülni” az eredeti héber és görög kifejezések (héb. jása, gör. szódzó) jelentéseit figyelembe véve annyi, mint megszabadulni vagy megmenekülni, az „Üdvözítő” tehát az, aki megszabadít vagy megment.

A jó hír az, hogy meg lehet szabadulni a bűn rabságából, meg lehet menekülni Isten ítéletétől, mert Isten úgy döntött, hogy nem ítélni akar, hanem megbocsátani, és nem büntetni akar, hanem inkább megszabadítani. Egyetlen szóval: kegyelmez.

• Efezus 2:3 Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppen úgy, mint a többiek. 4 De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, 5 minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek! … 8 Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; 9 nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. 10 Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.
• Titusz 3:3 Mert valamikor mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők voltunk, különféle kívánságok és élvezetek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, egymástól gyűlöltek és egymást gyűlölők. 4 De amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, 5 nem az általunk véghez vitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, 6 akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, 7 hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek. 8 Igaz ez a beszéd, és szeretném, ha szilárdan tanúskodnál ezek mellett, hogy az Istenben hívők igyekezzenek a jó cselekedetekben elöl járni: ezek jók és hasznosak az embereknek.
• Jakab 2:14 Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit? 15 Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, 16 valaki pedig ezt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? 17 Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában. 18 Viszont mondhatja valaki azt is: Neked hited van, nekem meg cselekedeteim vannak. Mutasd meg nekem a hitedet cselekedetek nélkül, én is meg fogom neked mutatni cselekedeteim alapján a hitemet. 19 Te hiszed, hogy egy az Isten. Jól teszed. Az ördögök is hiszik és rettegnek. 20 Akarod-e hát tudni, te ostoba ember, hogy a hit cselekedetek nélkül meddő?

Isten nem úgy üdvözít, hogy „ha teljesítettük a feltételeket, akkor cserébe” vagy „ha már mindent megtettünk, amit tudtunk, majd akkor” megkegyelmez. Isten már 2000 évvel ezelőtt egyoldalúan úgy döntött, hogy megkegyelmez. A bűnbocsá­nat alapját Krisztus helyettes áldozata, azaz helyettünk bűnhődése lehetővé tette, így Isten az üdvösséget ajándékba adja. Az üdvösség azonban, csak mert ajándék, még nem válik „olcsó” dologgá, hanem ellenkezőleg: mivel megfizethetetlen, ezért csak ajándékként lehet a miénk. És azért lehet számunkra „ingyen”, mert Jézusnak mindenébe került.

Az üdvösség tehát „nem tőlünk” van, hanem Istentől, és nem a mi „cselekedetein­kért” cserébe vagy azok kiegészítéseként kapjuk, hanem ajándékba. Így semmi­lyen mértékben nem dicsekedhetünk azzal, hogy kiérdemeltük, megszolgáltunk érte, vagy hozzátehettünk valamit. Ajándékot ugyanis csak elfogadni lehet. Elhinni a jó hírt, bizalommal fordulni a jó hír Küldőjéhez, aki az ítélet napján nem fog minket elítélni, mert 2000 évvel ezelőtt Jézus magára vette a nekünk járó ítéletet. Aki ebben hisz, aki Benne bízik, és Hozzá hűséges, az elérte hite célját, lelke üdvösségét.

Az üdvösség azonban nem pusztán a jövőbeli ítélettől való megmenekülés, hanem olyasmi, ami az ember egész lényére és földi életére is hatást gyakorol. Igazi hit nem létezik tettek nélkül, a valódi hitből bizonyos tettek fakadnak. Isten üzenete ugyanis a Szentlélek munkálkodása révén újjáteremtő erővel bír: a hívő ember Isten „alkotásává” vagy „művévé” válik. Isten által „előre elkészített jó tettek” várják, amelyek révén többé nem csupán önmagának, hanem végre mások hasznára is élhet. A kegyelem így nem csupán a hívő egyéni örök sorsát érinti, hanem megváltoztatja a másokkal való kapcsolatát, így a jellemét és az életútját. Így Isten üdvözítő emberszeretete emberszeretetre szabadít fel ebben az embertelenné vált világban.

Az üdvösség tehát, bár elsőre csupán Isten és az egyes ember közötti magánügy­nek tűnik, igazi közügy, mert az emberi közösségre is kihat. Az Újszövetség szerint azonban még ennél is többről van szó: kozmikus jelentősége van. Nem csupán egyének lelki újjászületéséről szól, hanem az egész teremtett világ majda­ni újjáteremtéséről, végső soron Isten teljes égi és földi Uralmáról (gör. baszileia = királyság, uralom, régiesen „ország”).

• Máté 6:9-13 Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod [baszileia], legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország [baszileia], a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.
• 2Péter 3:13 De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.
• Jelenések 21:1 És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt…

A Krisztusban hívőre hármas átváltozás vár: földi élete során egész belsőjében (ún. megigazulás, megszentelődés), Jézus Krisztus visszatérésekor egész létformája (ún. megdicsőülés), végül az új ég alatt az új földön egész világa.

• 1Korinthus 15:51-53 Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan elhuny­ni, de mindnyájan el fogunk változni. Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsona­szóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatat­lanságban, mi pedig elváltozunk. Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba.
• Filippi 3:20-21 Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.
• 1János 3:2 Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.
• Róma 8:16-23 Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőül­jünk. Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. … a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságá­ból Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. … De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.

Az ember tehát megtérése előtt (1) a Vádló hatalma alatt, (2) önmagával szemben tehetetlenül, (3) halandó testben és (4) romlandó világban él.

Megtérése után azonban (1) a Szent és Igaz uralma alatt, (2) tisztuló és fejlődő bensővel készülhet arra, hogy (3) halhatatlan létformát öltsön, és (4) egy romlatlan világ­ban örökké éljen.

Földi életében azért küzd a belső árulás (bűnös hajlamai) és a külső ellenség (a világ kísértései és a Vádló) ellen, mert reménysége szerint egy napon egész belsője, lénye és környezete olyanná változik, hogy a „régi” (ti. a jelenlegi) világ eszébe sem fog jutni.

• Ézsaiás 65:17 Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senki­nek sem jut eszébe.
• Jelenések 21:1 És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé.  2 És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a menny­­ből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesít­ve.  3 Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: „Íme, az Isten sátora az embe­rekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük;  4 és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiál­tás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” 5 A trónuson ülő ezt mondta: „Íme, újjáteremtek mindent”. És így szólt: „Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak!”

Megtérés

Mindez az ún. „megtéréssel” kezdődik. Ez a régies magyar kifejezés eredetileg vissza­térést jelentett, és tulajdonképpen ez a bibliai igék pontos jelentése is (héb. súb, gör. episztrephó). Visszatérni természetesen Istenhez kell, a visszatérés pedig hosszabb vagy rövidebb folyamat. Az embertől ugyanis azt követeli, hogy Isten nélkül járt útjait „átgondolja” (gör. metanoeó) és magába szállva mélyen „megbánja” (héb. nácham, gör. metamelomai).

Ehhez embernek csak azért lehet lelki ereje, mert a hazahívó üzenet (az evangéli­um) nem csupán elítéli a jelen helyzetet, amin van mit bánni, hanem új helyzetet teremt azáltal, hogy a bánni valók eltörölhetők: van bocsánat, van kegyelem, van újrakezdés!

Aki az evangéliumban hisz (és nem egy másikban), aki a Krisztusban bízik (és nem egy hamisban), az magába szállva, helyzetét átgondolva, tetteit megbánva valóban az Üzenőhöz térhet vissza, akármilyen messze is távolodott el Tőle. Aki pedig tényleg visszafordul Istenhez, az ugyanakkor elfordul a bűntől; aki tényleg visszatér Istenhez, az ugyanakkor otthagyja a bűnt.

• Ézsaiás 31:6 Térjetek meg [súb] ahhoz, akitől oly messze eltávolodtatok [száráh], Izráel fiai!
• Ézsaiás 55:7 Hagyja el [ázav] útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen [súb] az ÚRhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani.
• Jeremiás 8:4 Mondd meg nekik, hogy így szól az ÚR: Ha elesik valaki, nem kel-e föl? Ha helytelen útra tér, nem fordul-e vissza? 5 Miért tért tévútra ez a nép, miért tévelyeg állan­dóan Jeruzsálem? Miért ragaszkodik a csalárdsághoz, és miért nem akar megtérni? 6 Figyeltem, és hallottam, hogy nem őszintén beszélnek. Senki sem bánja [nácham] gonosz­ságát, és nem mondja: Mit tettem?!
• Ezékiel 14:6 Térjetek meg, forduljatok el bálványaitoktól, rá se nézzetek utálatos dolgai­tokra!
• Ezékiel 18:23 Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az ÚR -, hanem azt, hogy megtérjen [súb] útjáról, és éljen.
• Jóel 2:12 Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! 13 Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az ÚRhoz!
• Lukács 1:16 [Keresztelő János] Izráel fiai közül sokakat megtérít [episztrephó] az Úrhoz, az ő Istenükhöz, 17 és őelőtte jár az Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a gyer­me­kekhez, és az engedetleneket az igazak lelkületére térítse [episztrephó], hogy felké­szült népet állítson az Úr elé.
• Lukács 15:17 Ekkor magába szállt [tkp. „magához jött”, erkhomai] és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! 18 Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.
• Lukács 17:3 Ha vétkezik ellened atyádfia, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki. 4 És ha naponta hétszer vétkezik ellened, és hétszer tér vissza [episztrephó] hozzád ezt mondva: „Megbántam” [metanoeó] – bocsáss meg neki.
• Márk 1:15 Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg [metanoeó], és higgyetek [piszteüó] az evangéliumban.
• Apostolok Cselekedetei 26:18 Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énben­nem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek. … 20 … először Damaszkuszban és Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak és a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg [metanoeó], forduljanak az Istenhez [episztrephó], és éljenek a megtéréshez [metanoia] méltóan.

Az Istenhez való visszatérés az „üdvözülés” folyamatának nem csak nyilvánvaló kezdete, hanem állandóan ismétlődő eleme is. A hívő az élet során eltávolodhat Istentől, de mindig ugyanúgy vissza is térhet. Van kihez, és van miért.

Újjászületés

Az Istenhez való visszatérés az embernek az Isten előtti helyzetét és magát az embert is megváltoztatja. Az ezzel kapcsolatos két bibliai fogalmat (megigazulás, megszentelődés) még körül fogjuk járni, de ezek lényegét, tudniillik hogy mi is történik az emberrel, egy bibliai kép talán még könnyebben megragadhatóvá teszi. Isten ugyanis a Krisztusban hívőt örökbe fogadja (megváltozik a helyzete), aztán pedig neveli (megváltozik ő maga).

• János 1:12 Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében, 13 akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.
• János 3:1 Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik vezető embere. 2 Ő egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: „Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, hacsak nincs vele az Isten.” 3 Jézus így válaszolt: „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan [anóthen = újonnan / fentről], nem láthatja meg az Isten országát.” (…) 8 A szél [pneuma] arra fúj [pneó], amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.”

A Jn 1 és 3 ugyanarról beszél, csak más szempontból. A Jn 1-beli „felhatalmazás” (exuszia) eredetileg jogi fogalom. Felhatalmazást kapni arra, hogy valakinek a gyer­mekévé váljunk örökbefogadást jelent, Isten és ember viszonyában pedig azt a kiváltságot, ami a hívőnek adatik (vö. 1Jn 3:1). A Jn 3-beli – Istentől, a Lélektől vagy Fentről – „születés” azonban nem a jogi helyzet megváltozása, hanem spiri­tu­ális valóság, amit meg kell tapasztalni, ahogy a szelet is csak akkor érzékeljük, amikor hozzánk ér. Szüleink erre a lenti, földi világra szültek, a Lélek a fenti, mennyei világra; ezért élünk egyszerre két világban, tanulva az újat, és újratanul­va a régit.

Aki visszatér Istenhez, az hamar rájön, hogy nemigen illik bele Isten családjába, de Isten – úgymond – sokat tapasztalt pedagógus. Úgy fogad el minket, ahogy vagyunk, hogy aztán olyanná tegyen minket, amilyenek Nélküle sosem lehetnénk, de amilyenek mindig is szerettünk volna lenni. Mert nélküle is lehetünk erősek, okosak, ügyesek vagy szépek, de csak általa lehetünk igazak és szentek.

• Zsidókhoz 12:4 Mert a bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig, 5 és elfeledkeztetek a bátorításról, amely nektek mint fiaknak szól: „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, 6 mert akit szeret az Úr, azt megfenyí­ti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” 7 Szenvedjétek el a fenyítést [paideia], hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. (…) 9 Azután: testi apáink fenyítettek [paideütész] minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmes­kednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? 10 Mert ők rövid ideig, a saját elgondolásuk sze­rint fenyítettek, ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében [hagiótész] részesüljünk.
• 2Timótheus 3:16 A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban [dikaioszüné] való nevelésre [paideia]; 17 hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.
• Titusz 2:11 Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, 12 és arra nevel [paideüó] minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józa­nul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban, 13 mivel várjuk a mi boldog reménysé­günket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, 14 aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztít­son minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik.

Megigazulás

A Biblia többjelentésű és magyarázatra szoruló szavainak egyike az „igaz” jelző (héb. caddíq, gör. dikaiosz), az „igaznak lenni”, „megigazítani” vagy „igazzá tenni” ige (héb. cádaq, gör. dikaioó), illetve ezekből a „megigazulás” fogalma (héb. cedeq vagy cdáqá, gör. dikaioszüné). Itt és most praktikus lesz a megigazulásra majd a megszentelődésre úgy tekintenünk, mint ami nem az „üdvözülés” folyamatának egy-egy állomása, hanem a folyamat egészének leírása eltérő nézőpontokból.

Ami tehát a megigazulást illeti, a megtérő ember magába szállva és dolgait újragondolva belátja, hogy Istennek igaza van: nem tud elszámolni minden tettével, szavával és gondolatával. Isten igazságos, és joggal kéri számon rajtunk az életünket, de mi nem tudjuk magunkat igazolni, azaz bűnösök vagyunk; és ha Isten csak igazságos, akkor végünk van. Ezért halljuk örömmel az evangéliumot, hogy Isten szerető Isten is, aki minket még bűnösként is szeretett (Lk 6:35, Róm 5:6-8). De nem „csak úgy” bocsát meg nekünk, hanem képes volt egyszerre érvényt szerezni igazságosságának és bizonyítani a szeretetét. Krisztusban ugyanis a Szent és az Igaz lett értünk bűnné és átokká: az ártatlan bűnhődött a bűnösök helyett (ApCsel 3:14-15, Gal 3:13, 2Kor 5:21). Isten tehát önmagával szemben volt igazságtalan, hogy velünk ne kelljen igazságosnak lennie. Krisztus helyettünk bűnhődött, feltámadt, ma is él, ezért van „közbenjárónk” Isten előtt, aki igazol minket.

• Ézsaiás 53:4 Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. 5 Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. 6 Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.

Ő már bűnhődött helyettünk, ezért nekünk már nem kell. Békességünk van Isten­nel. És nem pusztán arról van szó, hogy Ő már nem haragszik ránk, pedig volt miért (Róm 1:18, Jn 3:36), hanem arról, hogy Ő békítget minket önmagával: nincs miért haragudnunk Rá, nincs okunk Ellene lázadozni.

• Róma 5:10 Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.

Krisztusban hívőként tehát nem lehetünk önigazultak, hiszen tudjuk, hogy rászo­ru­lunk valaki más igazolására, a Krisztuséra. A hívő a végítélet szempontjából igazolt ember, és ezért Isten előtt már most igaz ember (héb. caddíq, gör. dikaiosz).

• Filippi 3:4 Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben [azaz emberileg] is. Ha másva­laki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább: 5 nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, 6 buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság [dikaioszüné] szempontjából feddhetetlen [amemptosz] voltam. 7 Ellen­ben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. 8 Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. 9 Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, 10 hogy megismerjem őt és feltáma­dása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, 11 hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. 12 Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. 13 Testvéreim, én nem gondolom magam­ról, hogy már elértem, 14 de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.

Pál nem kis dolgot állít: ha valaki azzal akarna dicsekedni Isten és emberek előtt, vagy abból akarná az identitását levezetni, hogy teljesítette-e a mózesi Törvény előírásait, akkor ő aztán tényleg igaz (caddíq) volt, kifogástalan (amemptosz). Ez nem semmi! Mégis semminek ítéli. De nem azért, mert a Törvényt követni hiba lett volna, vagy mert a mostani, keresztény teljesítménye nagyobb lenne, hanem ahhoz képest, hogy mit jelent Jézust megismerni, Jézus által megragadva lenni, Jézus szenvedéseiben és feltámadásában részesülni, és Jézust végső jutalomként elnyerni.

Minden, amit azért teszünk, hogy Isten elfogadjon minket, legyen az sok vagy kevés, végső soron rólunk szól. Mintha eleget kellene tennünk Neki, mintha el kellene érnünk egy pontot, ami után már Neki is el kellene fogadnia minket – talán mert eleve az az érzésünk, hogy nem fogad el. Pál, a volt farizeus nagy felismerése az volt, hogy Atyánk minden ilyesmitől függetlenül elfogad minket (vö. Róm 3:28), egyszerűen Jézusért, a belé vetett bizalomért.

Ő volt az istenadta áldozati Bárány, aki a világ bűneit magára vette és hordozta (Jn 1:29, Ézs 53:4-7, 1Pt 2:24), és aki mindenki helyett bűnhődve a tökéletes áldo­zat és a teljes elégtétel volt mindenkiért és mindenért (Róm 4:21-25, Zsid 10:1-23). Ezért Krisztus óta a vallási teljesítményünkre hivatkozni, és Istentől ilyen alapon elfogadást várni egyszerűen anakronizmus, nyitott kapu dön­getése.

Természetesen Krisztus eljövetele előtt és után is éltek igaz emberek a szó tágabb (istenfélő, igazságos, tisztességes, jóindulatú) értelmében, Ábrahámtól Jóbon és Józsefen át a római Kornéliuszig. Nem azért voltak azonban igazak, mert voltak igaz tetteik, hanem azért viselkedtek igazként, mert önmagukat Istenre bízó emberek voltak, akkor is, ha / amikor Krisztusban még nem hihettek.

Megszentelődés

Istenhez visszatérve nem csupán a helyzetünk változik meg, hanem az állapotunk is. Visszatérésünkkor ugyanis a Lélek lakozást vesz bennünk, és elkezd minket belül­ről átformálni.

Eleve azért kellett Istenhez visszatérnünk, mert a Szentlélek hatására végre belát­tuk, hogy képtelenek vagyunk olyan életet élni, amivel odaállhatnánk Isten elé: saját magunkkal szemben nincs erőnk. Halandó voltunk, testi és lelki fogyaté­kaink, szenvedélyeink, indulataink, sérüléseink és hiányaink miatt az akaratunk szükségszerűen újra meg újra csődöt mond, azaz vétkezünk, bár nem akarunk (lásd Róm 7:14-24). Saját magunknak sem tudunk megfelelni, nemhogy Isten­nek!

Ez az „ádámi törvényszerűség”, ami megtörik annak az életében, akiben a Szent­lélek munkálkodik. Bár korábban nem voltunk képesek nem vétkezni, és most még képesek vagyunk vétkezni, már képesek vagyunk nem vétkezni is:

• Róma 6:2 Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még benne? 3 Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltet­tünk? 4 A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. (…) 6 Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. 7 Mert aki meghalt, az meg­szabadult a bűntől. (…) 10 Mert aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkor­ra, aki pedig él, az az Istennek él. 11 Ezért tehát ti is azt tartsátok magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a Krisztus Jézusban. 12 Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedelmeskedjetek kívánságainak. 13 Tagjaitokat se adjátok oda a bűn szolgálatára, hogy a gonoszság fegyvereivé legyenek. Hanem adjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek. Tagjaitokat is adjátok át az igazság fegyvereiként az Istennek. 14 Hiszen a bűn nem fog uralkodni rajtatok, mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt éltek.
• Róma 8:1 Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, 2 mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.

A hívő tehát nincs többé magára utalva, hanem a Szentlélek küzd benne a bűnös vágyak ellen; a neki engedelmeskedőnek erőt ad saját magával (ti. zsigerből jövő reflexeivel) szemben, és így benne lassan, kitartóan egy új jellemet alakít ki:

• Galata 5:16 Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek. 17 Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek. 18 Ha pedig a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény uralma alatt. (…) 22 A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, 23 szelídség, önmegtartóztatás.

Ahogy a hívő Krisztust egyre jobban megismeri, és Őt egyre csodálatosabbnak látja, úgy a Lélek által egyre jobban Krisztushoz hasonlóvá formálódik:

• 2Korinthus 3:17 Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. 18 Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át [metamorphoó] az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.

Jelen és jövő

Az Újszövetség az üdvözülés folyamatáról hol úgy ír, mint amit megtapasztalha­tunk a jelenben, azaz bizonyosságunk tárgya (Jn 10:28, Róm 8:31-39, 1Pt 1:5-9, 1Jn 5:13, Júd 24), hol úgy, mint amit várunk, hogy a jövőben megtapasztaljuk, tehát reménységünk tárgya. A reménység alapja, hogy megkaptuk rá a „zálogot” (2Kor 1:22, 5:5, Ef 1:13-14). Az alábbiakban az üdvözülés folyamatának jövőre váró, remélt, várt, és kitartásra buzdító oldaláról szóló szövegek olvashatók:

• Róma 5:1 Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. 2 Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amely-ben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicső­sé­gében. 3 De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, 4 az állhatatosság a kipróbáltsá­got, a kipróbáltság a reménységet; 5 a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünk­be áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.
• Róma 8:22 Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajú­dik mind ez ideig. 23 De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsen­gé­jét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk meg­váltá­sára. 24 Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? 25 Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.
• 2Korinthus 5:1 Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. 2 Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, 3 ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek. 4 Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet. 5 Isten pedig, aki minket erre felkészített, zálogul adta nekünk a Lelket. 6 Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól; 7 mert hitben járunk, nem látásban.
• Filippi 3:8 Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. 9 Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, 10 hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, 11 hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. 12 Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. 13 Test­véreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, 14 de egyet teszek: ami mögöt­tem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.
• Zsidókhoz 3:1 Ezért, szent testvéreim, mennyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra, 2 aki hű az ő megbízójához, ahogyan Mózes is hű volt az ő egész házában. 3 Ő ugyanis nagyobb dicsőségre volt méltó, mint Mózes, mint ahogyan a háznál nagyobb tisztessége van a ház építőjének. 4 Mert minden háznak van építője, aki pedig mindent felépített, az Isten az. 5 Mózes is hű volt ugyan az ő egész házában mint szolga, bizonyságául annak, amit hirdetnie kellett, 6 Krisztus azonban mint Fiú hű a maga házához. Az ő háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mind­vé­gig szilárdan megtartjuk.

A szótériológia („üdvtan”) összefoglalása egy mondatban talán így hangozhatna:

• ítélet alól, reménytelenségből, bűnökből és gonoszságból, halandó testből, szellemi erőknek való kiszolgáltatottságból, romlandó világból
• lettünk megváltva, kiszabadítva, megmentve Isten kegyelméből,
• hit által, jótettekre, Krisztushoz hasonlóvá válva,
• hogy végül új létformában, egy új világban élhessünk Isten uralma alatt.

Ez tényleg jó hír!

Egy régi mondás szerint „amilyen az Istened, olyan az életed”. Nincs fontosabb annál, mint hogy mi jut az eszünkbe akkor, amikor Istenre gondolunk. Nem mindegy, hogy Isten csak személytelen erő vagy érző személy, távoli vagy közel van, gonosz vagy jóindulatú, kiszámíthatatlan vagy megbízható, idegen vagy megszerethető, elviselendő vagy imádható. Ezek a dolgok döntő hatást gyakorolnak a világképünkre, önértékelésünkre, erkölcsi döntéseinkre, jellemünkre, kapcsolatainkra, evilági és túlvilági reménységünkre. Istenképünk milyensége tehát az életminőségünk meghatározója.

1. Teizmus és monoteizmus

A keresztény vallás az ún. monoteista vallások közé tartozik. Ez először is azt jelenti, hogy istenképe teista (gör. theosz = isten), tehát egy örök, személyes, mindentudó és mindenható Isten létét vallja, aki a világot megteremtette és aktívan fenn is tartja. Így a keresztény hit szemben áll az olyan istenképekkel, mint az ateizmus, amely elvből tagadja Isten létezését, a deizmus, amely elismeri a Teremtő létezését, de tagadja, hogy a világban aktívan tevékenykedne, vagy a panteizmus, amely a világot a – számára végső soron személytelen – istenséggel azonosítja. Másodszor, a monoteizmus azt jelenti, hogy csak egyetlen (gör. monosz) Isten létezik. Így a keresztény hit szemben áll a sok isten létét feltételező politeizmus formáival is.

• Monoteizmus – Egy Isten van, aki személy. A világ teremtője és fenntartója.
• Ateizmus – Nincs Isten. A világ örök vagy létrejött.
• Deizmus – Egy Isten van, aki személy. A világ teremtője, de azt magára hagyta.
• Politeizmus – Sok isten van. A világ örök, az istenek a részei.
• Panteizmus – Egy istenség van (Ő / Az). Az istenség tkp. azonos a világgal.

Az izraelita és keresztény valláson kívül léteznek más monoteista vallások is (pl. iszlám, szikh vallás, bahá’í hit), amelyek szintén vallják, hogy csak egy isten van. De hogy az Egy Isten milyen, mennyire megismerhető, hogyan viszonyul hozzánk, és hogyan lehet hozzá viszonyulni – arról egészen mást vallanak, mint a Biblia.

2. Amennyit Istenről tudhatunk

Istenről annyit tudhatunk, amennyit ő maga kinyilatkoztat magáról, egyszerűen mert…

• Isten láthatatlan (Jn 1:18, Róm 1:20, 1Tim 6:16),
• Isten felfoghatatlan (Jób 9:10-11, Ézs 55:8-9, Róm 11:33-34, 1Kor 2:11),
• Isten elképzelhetetlen (2Móz 20:4-5,23, ApCsel 17:29-30).

Isten azonban létezik, létezését és tulajdonságait tudtunkra adta a teremtett világon, az emberi lelkiismereten és a kinyilatkoztatás különleges formáin keresztül. Istent megismerve pedig azt találjuk, hogy ő több szempontból is „egészen más”, különleges, akihez foghatót a teremtett világban nem találunk.

2.1. Isten lénye

Isten lényének van két olyan alapvető tulajdonsága, amelyek együtt csak őt jellemzik:

• Isten „lélek” (héb. rúach, gör. pneuma, Jn 4:24), azaz mindenütt jelen levő, láthatatlan „szellemi lény” (vö. Zsolt 139, ApCsel 17:27-28)
• Isten az egyetlen, aki önmagában létező, akinek a létezése nem függ más létezőktől (2Móz 3:14, Ézs 43:10, 44:6, Jn 5:26, ApCsel 17:24-25).

A bibliai istenkép áthághatatlan különbséget lát az Isten és az Isten által létrehozott, életben tartott, halandó, és egyszerre csak egy helyen lenni képes teremtmények között (pl. emberek, angyalok). Egyúttal tagadja, hogy ember vagy más teremtett lény valamilyen módon lényegében azzá válhatna, ami Isten a természeténél fogva és öröktől fogva. Isten az a létező, akire külön szavunk is van, mert ő az egyetlen a saját kategóriájában.

2.2. Isten természete

Az önmagától létezni képes Isten szükségszerűen rendelkezik olyan sajátos természettel is (pl. örökkévalóság), amely a többi tulajdonságát is meghatározza (jellemét, útjait stb.):

• örökkévaló (1Móz 21:33, 5Móz 33:27, Zsolt 90:1-4, Ézs 40:28, Jer 10:10, Róm 16:26, 1Tim 1:17, 6:16, Zsid 1:10-12),
• változatlan és tökéletes a jellemében és a tetteiben (Mal 3:6, Jak 1:17, vö. Zsid 13:8; 5Móz 32:4, 2Sám 22:31, Mt 5:48 vö. Zsid 7:28).

Isten e természetéből következik, hogy nem csak számolni kell vele, hanem számítani is lehet rá: következetes, megbízható és hűséges (5Móz 32:4), bár nem kiszámítható abban az értelemben, hogy manipulálható – erkölcsi dilemmába hozható, kísérthető – lenne (Jak 1:13).

2.3. Isten személy volta

Isten nem csupán valami személytelen kozmikus erő, hanem személy:

• értelmes lény (Ézs 40:13, 55:9-11, Zsolt 92:6, Péld 3:19-20, 1Jn 3:20)
• akarata és tervei vannak (Ézs 14:26, 46:10, Zsolt 139:17-18, Ef 1:11, ApCsel 2:23, Róm 11:33-34)
• érzelmei vannak (1Móz 6:6, 2Móz 20:5, Neh 9:31, Zsolt 86:15, Péld 6:16, Róm 1:18, 1Jn 4:16, 1Tim 1:11)
• erkölcsi lény, és az erkölcs meghatározója (2Móz 20-23. fejezet, Mt 5-7. fejezet stb.).

Isten személy voltának köszönhető, hogy

• egyáltalán léteznek öntudattal, személyiséggel rendelkező értelmes emberi lények (akiket e tekintetben önmagához hasonlónak teremtett),
• az embereknek Isten megismerésében nem kell a saját korlátolt képességeikre és lehetőségeikre hagyatkozniuk, mert Isten alkalmazkodik hozzájuk, és képes velük kommunikálni.

2.4. Isten megjelenése

Isten lényéből és tetteiből fakadó megjelenése a számunkra ilyen:

• szentséges (3Móz 19:2, 1Sám 6:20, Ézs 6:1-3, 8:13-14, 2Kor 5:21, 1Pt 1:15-16, Jel 4:8, 15:3-4),
• dicsőséges (2Móz 15:11, Zsolt 24:7, 148:13, Ézs 42:8, Ez 1:28, Lk 2:9, ApCsel 7:55, 2Kor 3:18),
• imádatra indító (1Móz 24:26-27, 2Krón 20:18, Zsolt 150, Mt 4:10, Jn 4:21-24, Zsid 1:6, Jel 4:8-11).

Isten nem csak egészen más (szent), mint amihez ebben a világban szokva vagyunk, hanem lenyűgöző. Akit pedig lenyűgöz, az önkéntelenül ki akarja fejezni csodálatát, azaz imádja Istent. Mivel az imádat egyéntől és kultúrától függően eltérő formát ölthet, a módja nincs is előírva, csak a lényege (Jn 4:24): „lélekben”, tehát ott legbelül (kontextus: nem Jeruzsálemben, nem is a Garizim hegyén), és „igazságban”, tehát valós istenkép, helyes teológia alapján.

2.5. Isten képességei

Mindenütt jelen van (Zsolt 139:7-8, 145:18, ApCsel 17:27-28).

Mindenről tud (1Sám 2:3, 1Kir 8:29, Zsolt 139:1-4,16, Ézs 46:10, Ez 11:5, Jn 21:17, ApCsel 15:8, Zsid 4:13, 1Jn 3:20) és bölcs (Róm 11:33-34, Kol 2:3, vö. Jak 1:5).

Mindenre képes, nem szorul másra (1Móz 18:14, Zsolt 50:10-12, Ézs 40:28, ApCsel 17:24-25, vö. Jn 15:5).

Isten kizárólagos tulajdonsága, hogy bármely teremtménnyel szemben ő mindenütt jelen van, a mennyben, a földön és az alvilágban is. Nem azonos a világgal (panteizmus), és az nem is része neki (panenteizmus), tehát nem egyoldalún „közeli”. Ugyanakkor nem is a világgal való kapcsolat nélkül létezik, tehát nem egyoldalúan „távoli” (deizmus). Isten egyszerre áll a világon kívül (transzcendencia), és hatja azt belülről át (immanencia).

A mindent ismerő és mindenre képes Istent senki semmiben nem akadályozhatja meg, amikor a saját döntéseiről van szó. Amikor azt olvassuk róla, hogy emberek miatt „meggondolta magát”, akkor nem manipulálható volt, hanem a döntésébe önként bevont embereket is – ezt csak egy mindenről tudó és mindenre képes Isten engedheti meg magának.

2.6. Isten legfontosabb tevékenységei

Teremt (1Móz 1:1, 14:19,22, Ézs 40:28, Zsolt 95:6, Préd 11:5, Mt 19:4, Róm 1:25), ugyanis nélküle semmi sem létezne.

Gondot visel (Zsolt 104:24-30, Zsid 1:3; Mt 10:9-10,29-30, Fil 4:19, 1Pt 5:7), ugyanis nélküle semmi sem maradna fenn.

Ítél (Zsolt 9:8-9, Préd 12:14, Ézs 30:18, 55:7, Zsid 4:13, Róm 2:1-16, Jn 5:27-30, 1Kor 4:4-5, 2Kor 5:10, Jel 20:11-12), azaz számon kéri mindazt, ami ellentmond annak az ő szentségének és igazságosságának.

Megment, megszabadít (2Sám 22:3-4, Ézs 12:2, 43:10-13, Lk 1:46-47, Jn 3:16, Tit 3:4, 1Pt 1:9), mert minden ellenére szeret is minket.

Megszentel (2Móz 15:11, 1Sám 2:2, 3Móz 19:2, 5Móz 7:6, Mt 6:9, Jn 17:19, 1Kor 1:30, Fil 4:21, 1Pt 2:9, Jel 4:8), azaz ebből a világból önmaga számára elkülönít, és önmagához hasonlóvá formál.

2.7. Isten legfontosabb tulajdonságai

Jóságos (Neh 9:20, Zsolt 25:8, 86:5, 145:9, Mt 19:17) és szerető (Zsolt 63:4, Jer 31:3, Hós 11:4, Jn 15:9, 2Kor 13:11, Ef 3:19, Zsid 12:6, 1Jn 4:7-21).

Igazságos (1Móz 18:25, 2Móz 34:6, Zsolt 36:6, 96:13, Ézs 61:8, Lk 18:7, Róm 2:2, 1Tim 2:4) és irgalmas, kegyelmes (2Móz 34:7, 2Krón 30:9, 2Sám 24:14, Hós 2:18, Jón 4:2, Lk 6:36, Jn 1:16-17, Tit 2:11, 2Kor 9:8, 1Pt 5:10).

Türelmes (Neh 9:17, Ézs 7:13, Zsolt 103:8-10, Róm 2:4, 1Pt 3:20, 2Pt 3:9) és hűséges, megbízható (4Móz 23:19, 5Móz 32:4, Zsolt 25:10, 1Kor 1:9, 1Pt 4:19, 1Jn 1:9).

3. Isten egyetlen volta

A fentiekből következően Isten az egyetlen, akit joggal Istennek lehet nevezni, minden más istenkép hamis: istenpótlék, azaz bálvány.

Az Ószövetség eredeti szövege az „isten” (héb. él, éloah) szó többes számú alakját (elohim) is gyakran használja. Sajátos héber nyelvi jelenség, hogy a főnév többes számú alakja elvont főnevek kifejezésére is szolgál (Elohim = Istenség). Ha a szó után az ige többes számban áll, akkor a pogány „istenekre” vonatkozik, ha egyes számban áll az ige, akkor az Istenségre.

• Csak egy Isten van (2Móz 20:3, 5Móz 6:4, Zsolt 95:3, Ézs 43:10-11, 44:6, Jn 17:3, 1Kor 8:4, Gal 3:20, Ef 4:6, 1Tim 2:5, Jak 2:19). Egy „isten” sem olyan, mint az Isten (2Móz 8:10, 18:11, 1Kir 18:24-39, 2Kir 5:15, Zsolt 135:5,15-18, Ézs 40:18-26, 44:9-20, 46:9, Jer 10:11), egyedül ő valóságos, igazi (Jn 17:3).
• A többi „úgynevezett [a népek által annak hívott] isten” természeténél fogva nem Isten (1Kor 8:4-6, Gal 4:8, 1Thessz 1:9), sőt valójában démon (5Móz 32:16-17, Zsolt 106:36-37, 1Kor 12:2, 10:20).
• A „bálvány” ember csinálta, magatehetetlen műtárgy (2Móz 20:4 vö. Bír 6:25-32, Jer 16:19-20, Zsolt 115:1-8), de az Istenről alkotott emberi elképzelések is lehetnek bálványok (ApCsel 17:29, Róm 1:21).
• Isten elítéli a „hamis istenek” (2Móz 20:3, 5Móz 6:14-15, 3Móz 26:30, Róm 1:23,25, ApCsel 14:15, 17:30, 1Kor 10:14,20-22), állatok, emberek vagy angyalok imádatát (Róm 1:23,25, ApCsel 12:21-23, 14:15-18, Jel 22:9).

Mindez alapján világos, hogy a Biblia monoteizmusa elítéli a sokistenhit bármely formáját, illetve az emberek „eredendően isteni” mivoltának vagy „istenné válásának” tanát is. Ennek ellenére van néhány félreérthető bibliai mondat, amelyekre hamis tanítók előszeretettel hivatkoznak:

1Móz 3:5 „…olyanok lesztek, mint az Isten”. Ez nem „a Biblia tanítása”, hanem a kígyónak az Isten elleni lázadásra buzdító ígérete. A teljes szöveg ez: „…jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.” Mivel Isten a világ teremtője és rendjének fenntartója, egyedül neki van joga eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, a Kísértő mégis arra próbálta rávenni az embert, hogy váljon öntörvényűvé: ha majd ő fogja eldönteni, mit szabad, és mit nem, akkor olyan lesz, mint az Isten, a Törvényadó. Az ember nem lett olyan, mint az Isten, és már nem olyan, mint az ember eredetileg.

Jn 10:34 „…Én mondtam: istenek vagytok.” Jézus nem azt tanítja, hogy „mindenki isten”, hanem a saját istenfiúságát voltát védi a Zsolt 82:6-ot idézve. A helyzet, amelyben a szöveg elhangzott: Jézus bejelenti, hogy ő a Jó Pásztor (10:1-18), azaz maga Isten (vö. Ézs 40:11, Ez 34:1-31 stb.). Amikor azt követelik tőle, hogy mondja ki nyíltan: ő a Krisztus (10:24), azt válaszolja, hogy már kimondta, a tettei bizonyítják is a szavait, de ezt csak az ő juhai fogadják el, akiket azért képes mindentől megmenteni, mert ő és az Atya „egy” (10:25-30). Ellenségei szerint ezzel a kijelentéssel „ember létére Istenné teszi magát”, és meg akarják kövezni (10:31-33). Ekkor idézi Jézus a Zsolt 82:6-ot. Ászáf zsoltárának legrégebbi értelmezése –Jézus idejében is – az volt, hogy Isten a népeket angyali lényekre bízta, az ún. istenfiakra, de nem mind végezte jól a dolgát. Ezért Isten (Elohim) az isteni tanácsban (b-adath él) az istenek között (b-qerev elohim) feláll ítéletet mondani, mert nem bántak igazságosan az alájuk rendelt emberekkel: „Azt mondtam ugyan, istenek vagytok (elohim attem), a Magasságos fiai (bné Eljón) mind, mégis meg fogtok halni, mint egy ember (k-ádám), és mint bármelyik herceg (k-achad ha-sszarim), elhullotok” (62:6-7). Sem lényük, sem rangjuk nem menti meg őket. Ászáf pedig így fohászkodik: „Jöjj, Istenünk, légy bírája a földnek, mert minden nép a te örökséged!” (62:8). (A későbbi izraelita és nyomában egyházi értelmezés az istenfiakban csak földi, emberi bírákat lát). Jézus érvelése tehát ez volt: ha az Írás isteneknek nevezi azokat az istenfiakat, akik nem tették azt, amit Isten elvárt tőlük, akkor mennyivel inkább Isten Fiának és az Atyával egynek nevezheti magát ő, aki valóban az Atya akaratát teszi!

Lk 17:21 (Károli) „Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van.”A görögben ez áll: entosz hümin; az entosz helyhatározóként valóban azt jelenti: „bent, belül” (pl. Mt 23:26), de ha többes szám birtokos esetben álló névmások követik, felveszi a „között” jelentést, tehát az új fordítás (ÚFO, RÚF) a helyes: „Isten országa közöttetek van”. A szövegkörnyezet is egyértelmű: Jézus a kortársainak beszélt, akik egy politikai királyság eljövetelének a jeleit keresték (17:20), pedig Jézusban maga a Király már ott állt közöttük. A királyság pedig – először – nem szemmel látható politikai uralomként fog megjelenni, hanem Istennek az emberi lelkeken belüli uralmában (vö. Róm 14:17, 1Kor 4:20).

4. Isten neve

Isten „neve” nem olyan értelemben vett személynév, mint az ókori isteneké, akiket a nevüknél fogva bármikor meg lehetett idézni, vagy az embereké. Isten úgy mutatkozott be Mózesnek, hogy „Vagyok, aki vagyok (ehjeh, aser ehjeh) [azaz nem mondom meg, ki vagyok]… a Vagyok (ehjeh) küldött…, az ÚR (JHVH) küldött” (2Móz 3:14-15). A JHVHmagyarázatra szorul, mert nem ismerjük a helyes kiejtését és a pontos jelentését.

A héber írás eredetileg csak mássalhangzókat rögzített, és amikor a zsidók az Írást felolvasva a Szent Név négy betűjéhez (JHVH) értek, tiszteletből Adonáj-t („az Úr” / „Uram”) mondtak, így a szó pontos kiejtése feledésbe merült. A szó a létigéből ered, és a mai kutatók által leginkább valószínűnek tartott JaHVeH változat a létige jövő idejű, műveltető alakja (kb. „aki éltetni fog”). Ez tehát nem mai értelemben vett személynév, hanem a létige ragozott alakja, ami Isten egyik tevékenységére utal; talán ebből fakad a hagyományos zsidó cím: „az Örökkévaló”.

A modern Ószövetség-fordítások többsége a JHVH szót az egyszerűség és a hagyomány kedvéért az „Úr” szóval, de kis kapitális betűformával pótolja: „Úr”. A Károli fordításból, a magyar szépirodalomból és Jehova tanúi révén közismert „Jehova” változat csupán középkori eredetű teológiai műszó. Keresztény teológusok ugyanis a zsidó szokást követve a JHVH mássalhangzói alá odaírták az Adonáj magánhangzóit, hogy amikor az olvasó a JHVH-hoz ér, automatikusan Adonáj-t mondjon. Egyesek azonban a JHVH mássalhangzókat ezekkel a magánhangzókkal egybeolvasták, így keletkeztek a Jahovah, Jehovah és más változatok. A napjainkig fennmaradt „Jehova” szó különben zsidó fül számára éppen olyan képtelenül hangzik, mint magyarul az „Isten” mássalhangzóiból és az „Uram” magánhangzóiból összetett „Ustan”.

Maga a „név” szó bibliai használata is magyarázatra szorul. A zsidók Istent a mai napig úgy emlegetik, hogy „a Név” (ha-Sém), ami azt jelenti, hogy Ő. A bibliai héberben ugyanis nem volt szó a személy elvont fogalmára, helyette a „név” szót használták. Ezért például „Isten nevét segítségül hívni” annyi, mint magát Istent segítségül hívni; „Isten nevét magasztalni” azt jelenti, hogy magát Istent magasztalni, azért, aki ő. Ez a nem sémi anyanyelvűek számára furcsa szóhasználat átment az Újszövetségbe is, de vagy nem is vesszük észre a helyes fordítás miatt (pl. ApCsel 1:15 a görögben szó szerint „százhúsz nevek sokasága” = százhúsz főnyi sokaság), vagy furcsálljuk a formahű fordítás miatt (pl. ApCsel 4:12 „nem is adatott az embereknek az ég alatt más név” = nincs a világon senki más).

A név a Bibliában nem csak a megkülönböztetést szolgálta, hanem a megszólított tulajdonságait, jellemét is kifejezte. Ezért Istennek is sok neve alakult ki a hívők által megtapasztalt tulajdonságai és tettei alapján (pl. az Úr, a Mindenható, a Legfelsőbb, Magasságos, Király, Vigasztalás Istene, Féltőn Szerető Isten, Kőszikla, Atya stb.)

5. Isten megismerhetősége és ennek jelentősége

A Biblia Istene olyan Isten, aki meg akarja magát ismertetni velünk. Isten megismerésének ugyanis óriási jelentősége van a földi és az örök életünkre egyaránt:

• Jézus szerint az Atyát és őt megismerni az örök élet (Jn 17:3 vö. 1Jn 5:20).
• Isten megismeréséhez nem elég a tudomány és a filozófia, szükség van az igehirdetésre (Róm 1:28, 1Kor 1:21), és az annak való hűséges engedelmességre, amely nélkül nincs igazi hitélet (Hós 4:6, 1Kor 15:34, Gal 4:9, 1Thessz 4:5, 2Thessz 1:8, Tit 1:16, 1Jn 3:6, 4:6-8).

Isten megismerése a láthatatlan Istennel való személyes kapcsolat, ami a vele való együttélés során bontakozik ki, és annak a megismerését jelenti, hogy milyen ő. Ez a megismerés azonban sosem jelentheti Isten kiismerését vagy Isten lényének felfogását, annak a megértését, ami ő.

Isten lényére, lényegére tehát földi életünkben még csak következtetni tudunk: egyrészt abból, amit elárult magáról a természetben, a lelkiismeretben, a történelemben, és főleg a teljes Szentírásban, másrészt abból, amit ezek alapján mi magunk is megtapasztalunk a Vele való együttélés során.

Istenről, létéről, természetéről és tulajdonságairól tehát valójában a tevékenységei, működései – vagy ahogy a görög egyházatyák mondták: „energiái” – révén tudunk, ezek révén ismerjük meg őt. Ez a megismerés valóságos és személyes, és majd a mennyben válik teljessé: ehhez azonban létformát kell majd cserélnünk (1Kor 13:12, 1Jn 3:2).

Máté és Lukács evangéliuma Jézus nemzetségtábláját vagy családfáját is közli, a nemzedékek listái azonban sok eltérést mutatnak. Az alábbiakban arra keressük a választ, hogy mi a családfák jelentősége, a nyilvánvaló különbségek oka és az első látásra ellentmondásos vagy meglepő adatok magyarázata?

1. A családfák jelentősége

Manapság kevesen tartják számon a családfájukat, de posztmodern korunkat megelőzően minden emberi kultúrában, így az ókori zsidó törzsi kultúrában is nagy jelentősége volt a származásnak, a vérvonalnak, az ősiségnek.

1.1. Miért fontos Jézus származása?

Jézus zsidó volt, akárcsak első tanítványai, és számukra ő volt a megígért Messiás. Mit jelent ez a szó, és milyen ígéretről, jövendölésekről van szó?

A héber masíah szó jelentése „felkent”, ennek görögös-magyaros megfelelője a „messiás”. Az olajjal való megkenés az ókori zsidó kultúrában a király, pap vagy próféta felhatalmazása, beiktatása körüli szertartás része volt.

A zsidóság hódítókkal, elnyomókkal teli történelme során hagyomány alakult ki egy eljövendő messiási alakról (5Móz 18:15-19, Ézs 2:1-4, 11:1-10, Ez 37:24-28, Mik 4:1-4, Hós 3:4-5, Zof 3:9 stb.), aki természetesen zsidó (5Móz 17:15), Júda törzséből való (1Sám 49:10) és Dávid király utódja (2Sám 7:12-16).

Mivel Dávidnak nyolc feleségétől és ágyasaitól legalább húsz gyermeke született, sok leszármazottja volt, akik számára a vérvonal és a hozzá kapcsolódó szövetségi ígéretek fontosak voltak, családjuk társadalmi helyzetétől függetlenül. Származásukat e családokon kívül a zsidó genealógiai nyilvántartás is számon tartotta, ami azonban Jeruzsálem lerombolásakor megsemmisült (i.sz. 70).

Dávid király Betsabétól származó fiai közé tartozott Salamon (Dávid utódja a trónon) és Nátán. Az evangéliumok szerint ők voltak József, illetve Mária ősei.

1.2. Miért csak Máté és Lukács közli Jézus származását?

Annak a zsidónak tehát, aki messiási küldetéstudattal és tekintéllyel kívánt fellépni, először is a származását kellett bizonyítania. Máté evangéliumának célcsoportja a zsidók, ezért műve legelején Jézus Messiás voltát állítva azonnal közli a „nemzetségtábláját”, azaz családfáját, Ábrahámtól Dávidon át egészen Józsefig, Jézus törvény szerinti nevelőapjáig.

Lukács evangéliumának célcsoportja ugyan elsősorban a görögök, a nem zsidók voltak, de ő az, aki leginkább történészként közelített Jézus életéhez (ld. 1:1-4). Ezért Jézus történetét az előhírnök, Keresztelő János történetével kezdi, és Jézus családfáját csak közvetlenül szolgálatának megkezdése előtt közli (3:23-37). Lukács maga is görög származású volt, és a zsidók Messiását az egész emberiség Messiásaként akarta bemutatni. Ezért a családfáját Mária, a vérszerinti anya ágán vezeti vissza, Dávidon és Ábrahámon át egészen Ádámig.

Márk nem foglalkozik Jézus származásával, mert Rómában, Péter tolmácsaként működött, amikor felkérték, hogy Péter prédikációi alapján állítson össze egy szöveget Jézus életéről, hogy legyen mit olvasniuk a keresztség előtt állóknak. Evangéliuma ennek megfelelően Jézus tetteit sorolja, és tanítást is keveset közöl. (A Mk 90%-a különben olvasható Mt-ban is.)

Végül, János evangéliuma sem közli Jézus családfáját. A Jn íródott legutoljára, a már közkézen forgó három evangélium kiegészítéseként. Ő inkább Jézus isteni eredetét és természetét akarta hangsúlyozni, mert őbenne Isten Szava, azaz maga Isten testesült meg, lett emberré (ld. 1:1-18).

2. A különbségek okai

Az „evangélium” mint sajátosan keresztény műfaj nem mai értelemben vett élet-rajzi mű, hanem tanúságtétel. A közvetlen szem-, fül- és kéztanúk, illetve közvetlen tanítványaik beszámolói Jézus tanításairól és tetteiről, születéséről, szolgálati éveiről, haláláról és feltámadásáról. Jézus nem írt semmit, tanítványai is először szóban adták tovább tanúságtételüket, de mielőtt meghaltak, gondoskodtak arról, hogy az utókor is tudjon azokról a dolgokról, amiket ők átéltek. Végül egy emberöltőn belül négy olyan mű született, amelyek gyorsan az egyház üzenetének alapkövei lettek: Máté, Márk, Lukács és János evangéliumai.

2.1. Az evangélium – négyszer

Az újszövetségi evangéliumok tehát ugyanazt a történetet írják le, de négy szerző tollából, négy célcsoportnak címezve, az 1. századi, még igen gazdag szóbeli hagyomány anyagát ennek megfelelően felhasználva, válogatva.

Önkényességről azonban nincs szó. A négy szerző közül ketten Jézus közvetlen tanítványai, apostolok voltak (Máté és János), ketten pedig apostolok közvetlen tanítványai (Márk Péteré, Lukács Pálé). Kortársak voltak, egymással személyes kapcsolatban álltak, így egymás írásait is biztosan ismerték. Evangéliumaikat az egész egyház ismerte és elismerte: soha senki sem vitatta sem a szerzőségüket, sem a tartalmukat. Ha beszámolóikban vannak is eltérések, azok jelentőségét e tények és világos szerzői céljaik fényében kell vizsgálnunk.

2.2. Családfa – két ágon

Az alábbiakban tehát csak azt a két evangéliumot hasonlítjuk össze, amelyek foglalkoznak Jézus származásával:

 
Az evangéliumok írói az ókeresztény egyház hitét vallották, miszerint

• Jézus a Messiás, a próféciáknak megfelelően Dávid leszármazottja, mert József és Mária is Dávid leszármazottja volt. A két vérvonal Ábrahámtól Dávidig megegyezik, csak Dávidtól tér el a salamoni és a nátáni ág.
• Jézusnak kettős, emberi és isteni természete volt. Jézus a Szentlélektől fogant, tehát Mária a vér szerinti édesanyja volt, József pedig a törvény szerinti nevelő apja (Lk 3:23 „úgy gondolták róla, hogy József fia”).

2.3. A „nemzedék” kifejezés

A két nemzedék-lista magyar fordítása és eredeti kifejezései a félreértések elkerülése érdekében némi magyarázatot igényelnek.

A Mt 1:1 szerint az evangélium első szakasza „Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségkönyve”. A „nemzetségkönyv” kifejezés (görög biblosz geneszeósz) a standard ószövetségi héber kifejezés (széfer tóledót) fordítása. Magyar megfelelője a „családfa” lenne, de tudni kell, hogy Mt és Lk családfái nem teljesek, hanem a szerzői szándéknak megfelelően vannak alakítva.

Az „X nemzette [egennészen] Y-t” vagy „X fia [hüiosz] volt Y” kifejezés ugyanis vagy szó szerinti apa-fia kapcsolatra utal, vagy akár több nemzedéket is átugrik, tehát közvetlen utódot és későbbi leszármazottat egyaránt jelenthet.

2.4. A nemzedékek száma – számszimbolika

A nemzedékek listáit összehasonlítva a következőket állapíthatjuk meg:

• A Lk 3-beli lista Ádámtól Ábrahámig Lukács plusz anyaga (3:43-38), aminek az a funkciója, hogy Jézusban az egész emberiség Messiását láttassa. (Forrásai: 1Móz 5:3-32, 11:10-26 LXX, 1Krón 1:1-4,24-27.)
• Ábrahámtól Dávidig a Mt 1 és a Lk 3 listája gyakorlatilag egyezik.
• Dávidtól két vérvonalra válik szét: a salamoni és a nátáni ágra, így a listákban természetesen eltérő nevek szerepelnek.

A Mt 1:17 szerint Máté saját listájában 3 x 14 nemzedék (genea) szerepel. Egyértelműen mesterséges szerkezetről van szó, amely mögött sajátos szerzői szándék áll. Mivel minden zsidó tudja, hogy a Messiásnak Dávid utódjának kell lennie, Máté ezzel kezdi evangéliumát, a nemzedékek listájába pedig belevisz egy héberül tudók számára nyilvánvaló üzenetet.

• A héber Dávíd nevet ui. eredetileg három betűvel írták le: DVD, magán-hangzó jelek nélkül.
• Az ókori héberben – a göröghöz és a latinhoz hasonlóan – nem léteztek számok, de a betűknek volt számértékük. A héber ábécében a D(álet) betűértéke 4, a V(áv) betű értéke pedig 6, tehát D+V+D / 4+6+4 = 14.

A számszimbolika még érthető, de ha összeszámoljuk az első sorozatot, a babiloni fogságba viteltől Krisztusig nem tizennégy, hanem tizenhárom név olvasható. Érdekes módon azonban mindkét adat igaz: Jekonjá ugyanis (Mt 1:12) olyan hosszú életet élt, hogy a fogságba vitel előtti és utáni listába is beletartozik.

Az is kérdés, hogy mi magyarázza a Dávid utáni nemzedékek számának nagy eltérését? Dávid és Jézus között kb. tíz évszázad telt el, és bár érthető, hogy más vérvonalakról van szó, miért sorol fel Máté 26, Lukács pedig 41 nemzedéket?

• Amint tudjuk, Máté és Lukács is kihagy neveket, illetve nemzedékeket.
• A „nemzedék” szó alatt a zsidók kb. 40 évet, a görögök azonban kb. 25 évet értettek. Máté elsősorban zsidóknak ír, ezért a tíz évszázadot első ránézésre is lefedi a 26 generáció (26 x 40 = 1040). Lukács elsősorban görög kultúrájúaknak ír, azért a tíz évszázadot legalább 40 generációval kell áthidalnia (41 x 25 = 1025).
• Mindketten ugyanazt a listát használták, de azt a célcsoport kulturális sajátságait figyelembe véve kezelték.

Lukács listájában is látható számszimbolika: Ádámtól Ábrahámig 3 x 7 = 21 nemzedék, Izsáktól Dávidig 2 x 7 = 14 nemzedék, Nátántól a babiloni fogságig 3 x 7 = 21 nemzedék, Zerubbábeltől Jézusig 3 x 7 = 21 nemzedék, tehát 11 x 7 = 77 nemzedék élt (legalábbis 77 név lett felsorolva). A bibliai számszimbolikában a 7 a „teljesség” száma, a 70 ennek fokozása, illetve „a népek” száma.

3. Meglepő dolgok a családfákban

Jézus családfáiban szerepel néhány magyarázatra szoruló személy és néhány hibásnak tűnő név.

3.1. Kérdéses nevek

A Mt 1:8 szerint Jórám fia volt Uzzijjá, de a 2Kir 15:1 szerint Amacjá fia volt, illetve az 1Krón 3:11-12 szerint is Jórám fia Ahazjá, Ahazjá fia Jóás, Jóás fia Amacjá, és Amacjá fia volt Uzzijjá. Nincs ellentmondás, csak Máté kihagyott három nemzedéket a fentebb már említett szerzői szándéknak megfelelően.

A Mt 1:9 szerint Uzzijjá (görögösen Uzziás) fia volt Jótám, de a 2Kir 15:1.5 szerint az apa neve Azarjá volt. Nincs ellentmondás, sok bibliai alaknak van két neve (pl. Máté/Lévi), így Jótám királyi apját a 2Kir szerzője egy fejezeten belül fiatalkori és időskori nevén is említi: a 15:1-ben Azarjá („JHVH Megsegít”), a 15:32-ben pedig Uzzijjá („Erőm JHVH”) – erre utal Máté.

Amint már volt róla szó, az Ábrahámtól Dávidig tartó nemzedékek felsorolása Mt-ban és Lk-ban gyakorlatilag megegyezik, de van két apró eltérés.

• Az egyik eltérés a héberről görögre való átírási vagy másolási hibaként, félrehallásból keletkezhetett: a Mt 1:3-beli Rám (ld. Ruth 4:19, 1Krón 2:9; a Textus Receptuson alapuló régi fordításokban „Arám”) a Lk 3:33-ban „Arni” lett, más fennmaradt változatban „Almin”, de ugyanarról van szó.
• A másik különbség a Mt listájából hiányzó, de a Lk 3:32-ban olvasható Admin, akivel sem az Ószövetségben, sem a régebbi fordításokban nem találkozunk. Neve csak a görög Újszövetség újabb szövegkritikai kiadásaiban és az újabb fordításokban jelent meg. Az indoklás  szerint a név egy 2-3. sz-i papiruszon (P4) és a 4. sz-i Codex Sinaiticus-ban szerepel, későbbi szövegekben azonban nem; a tudósok többsége jelenleg azt tartja valószínűbbnek, hogy véletlenül maradt ki a későbbi másolatokból, de a szak-mai vita még nem zárult le.

3.2. Nők, kétes nők

Máté listájában a szokástól eltérően nők, ráadásul kétes nők is szerepelnek. Bár napjainkban a zsidók az anyai ágat tekintik biztosnak és ezért hivatalosnak, az ókorban a férfi ősöket sorolták fel (ld. Mt 1-ben „X nemzette Y-t, Y nemzette Z-t”), ahogy Lukács listájában is csak férfiak neve olvasható. Máté azonban szándékosan szerepeltet a listában olyan nem zsidó származású nőket, mint a kánaáni Támár (aki prostituáltnak öltözve esett teherbe Júdától), a kánaáni Ráháb (aki prostituált volt), a móábi Ruth (özvegy), és a hettita Betsabé (házasságtörő). Máté ezzel nem lejáratni akarja Jézust, hanem ellenkezőleg: Isten nem zsidókat és bűnösöket is befogadó – irgalmát akarja illusztrálni.

Lukács listája ugyan nem említ nőket, mégis az anyai vérvonalat ismerteti a férjek nevével. Ennek érdekében egy sajátos görög nyelvi eszközt használ fel, a személynév előtt álló névelőt (ho Iészousz = [a] Jézus). Listájában csak egyszer használja a „fia” (hüiosz) szót, Jézusra, akkor is így: „…lévén fia – úgy vélték – Józsefnek…” (ón hüiosz, hósz enomizeto, Iószéf…), aztán végig a névelő birtokos esetével utal a női vérvonalban a férjek nevére: „…Élié, Mattáté … Ádámé, Istené” (Iószéf tu Éli tu Mattat tu … tu Adam tu Theu).

3.3. Egy kétes király

A Mt 1:11-ben szereplő Jekonjá (más néven Konjáhú vagy Jójákin) személye azért jelent problémát, mert bűnei miatt Jeremiás próféciája szerint (22:24-30) egyetlen utódja („magja”) sem ülhet Júda trónján – tehát Jézus sem?

Jekonjá alig tizennyolc évesen alig három hónapot uralkodott, mielőtt a babilóni­ak az egész udvarral együtt elvitték fogságba (2Kir 24:8-17). Az átok már akkor felvetette a kérdést, hogy Isten vajon hogyan fogja betartani a Dávid házának tett korábbi szövetségi ígéretét (2Sám 7:16)? A megoldás a Jeremiásnak adatott ígéret lett (23:5-8), miszerint Isten a valamikori jövőben „igaz ágat támaszt Dávidnak”, olyan királyt, akinek az uralkodása bölcs és igazságos lesz, és akinek az idején a zsidók ismét mind a saját földjükön, szabadon, biztonságban él, és akit így fognak nevezni: „Az ÚR a mi igazságunk!” (JHVH cidqénú).

Jekonjá fiai valóban sosem ültek Júda trónján, és a nagybátyja, Cidkíjjá („Igazságom JHVH”) lett Júda utolsó királya. A vérvonal azonban nem szakadt meg, és Jekonjá legidősebb fiával (Sealtiél), majd unokájával (Zerubbábel) folytatódott, akik József ősei lettek. József azonban Jézusnak csak a törvény szerinti nevelőapja volt, míg Mária, aki egy másik dávidi vérvonalból származott, az édesanyja, aki a Szentlélektől fogant (Mt 1:18,20). A Jekonjá vérszerinti leszármazottainak szóló átok így Jézusra nem érvényes. Viszont Dávid óta Jézus az egyetlen olyan dávidi uralkodó, akinek uralmát a mennyből jelentik be (Lk 1:30-33).

Az ideális uralkodó, akinek idején a szétszóratásból hazatért zsidóság újra szabad és biztonságban lesz, Jeremiás ideje óta nem lépett a politika színpadára. Az asszír fogság után 722-ben Izrael, az északi királyság szűnt meg, a babilóniai fogság után, 586-ban pedig Júda, a déli királyság is eltűnt az ókori térképről.

Az 1. sz-ban a rómaiak rombolták le Jeruzsálemet és a Szentélyt, a zsidóság pedig a következő tizennyolc évszázadra csak még jobban szét lett szórva.

1948 óta a zsidóság nagy része visszatért a történelmi Júda és Izrael területére, de a békesség még nem jött el. Az Újszövetség szerint ugyanis a Messiás Jézus, a dávidi királyi törzs „igaz ága” akkor fogja megvalósítani a zsidóság számára a Jeremiás által megígért békességet, amikor láthatóan visszatér a földre uralkodni (Lk 1:33, Zsid 2:8, Mt 25:31, Jel 1:7, 20:6).

Mindenki ismeri Jézus születésének történetét – legalábbis létezik egy képsor, ami a köztudatban él apokrif szövegek, népszokások, képzőművészeti alkotások és hollywoodi filmek révén. A mai, közismert sztori tipikus elemei a következők:

• Jézus i.sz. 1-ben született, hiszen ez időszámításunk kezdete.
• Éppen tél volt, a táj havas volt.
• József és Mária együtt utaztak Betlehembe, Mária szamáron ült.
• Mielőtt Betlehembe értek volna, a szülés már beindult. József egy útmenti barlangban hagyta Máriát, és elment bábáért, így Mária egyedül szülte meg Jézust.
• Vagy: Még éppen beértek Betlehembe, ami azonban az összeírás miatt annyira zsúfolt volt, hogy a fogadóban sem volt már számukra hely, csak egy istállóban, így József vezette le a szülést.
• A kis Jézust birkák, illetve ökör és szamár lehelete melengette.
• Jézus előtt öreg pásztorok és ajándékot hozó háromkirályok hódoltak.
• A csillag fénye egyenesen rá világított a jászolban fekvő Újszülöttre.
• A kis Jézus, Szent József és Szűz Mária feje körül is dicsfény ragyogott.
• A szent család fölött a levegő­ben pedig angyali seregek hallelújáztak.

Kérdés, hogy vajon ebből mit találunk meg az evangéliumokban, és melyik elem sokkal későbbi, más kultúrában született elképzelés? Tanulmányunk bibliai, nyelvészeti és kultúrtörténeti adatokkal próbálja meg újrafesteni a történetet.

1. Mi Jézus születésének dátuma?

Jézus történelmi személy volt, létezését senki sem vitatja, hiszen 1-2. századi kortárs nem keresztény (zsidó, szír, görög, római) források is megerősítik. Jézus születésének pontos dátuma (év, hónap, nap) azonban ismeretlen.

525 körül Dionysius Exiguus tudós szerzetes az időszámítás kezdetének Jézus Krisztus születési évét akarta megtenni, de néhány évet tévedett. Így csak annyi biztos, hogy Jézus a mi nyugati időszámításunk előtt – vagy némi iróniával „Krisztus előtt” (Kr.e.) – néhány évvel született.

Ami az évet illeti, Lukács evangéliumából (Lk 2:1-2) és a kortárs feljegyzésekből annyit tudhatunk, hogy Jézus születése i.e. 8 és 4 vagy 8 és 1 közé tehető:

• Augustus császár háromszor tartott népszámlálást az adóztatás és a katonai potenciál felmérése érdekében; az i.e. 8-ban indított összeírás [apographé, Lk 2:1-5] csak a bevallók személyi adatait gyűjtötte össze: név, azonosító jegyek, kor, foglalkozás, rang, családtagok – de nem jelentette a vagyon felmérését [apotimészisz]. A népszámlálások a helyi adminisztrációkban elhúzódtak, tehát a kihirdetés éve nem egyenlő a júdeai összeírás évével.
• Nagy Heródes i.e. 1-ig vagy – a jelenlegi konszenzus szerint – i.e. 4-ig uralkodott; ő rendelte el a betlehemi gyermekgyilkosságot, amikor Jézus még nem volt kétéves (ld. alább).
• Eszerint Jézus születésének éve i.e. 6. vagy i.e. 3. volt.

Ami a hónapot illeti, Lukács adatai adhatnak némi támpontot. Jézus hat hónappal Keresztelő János után született (1:24-26). János apja, Zakariás lévita volt, Abijjá rendjéből (1:5). Dávid idejében ugyanis Áron fiainak szolgálatát sorsolással osztották be, és Abijjá a 8. volt a 24-ből (1Krón 24:1-19). Az egyes rendek tagjai évente kétszer, egy héten át szolgáltak a Szentélyben (vö. Lk 1:8-9). Abijjá rendjére vsz. a zsidó holdnaptár szerinti Ijjár (április-május) és Hesván hónapban (október-november) került sor. Ha így van, Jézus a tavaszi (peszách) vagy őszi (szukkót) zarándok­ünnep idején születhetett.

2. Havas téli táj?

A mai karácsonyi képeslapok téli tájképének – a fentieken túl – az is ellentmond, hogy az ókori Palesztina területén a pásztorok tavasztól őszig voltak kint a juhokkal „a szabad ég alatt” (Lk 2:8). Jézus születése és a „fehér karácsony” csak az ünnep decemberi-januári dátumának 4-5. századi elterjedésével, az északibb, európai éghajlaton kapcsolódott össze.

3. Együtt mentek? Mária szamárháton?

A mai sztori egyik legtermészetesebb része, hogy József és Mária együtt mentek Názáretből Betlehembe, és József húzta a szamarat, amin Mária ült. Lukács és Máté evangéliuma ilyesmit sehol sem ír, a közös szamaras utazás képe későbbi apokrif szövegből származik – akárcsak a mai sztori több más eleme (Jakab prótoevangéliuma XVII.2 – a 2. század második feléből; A Megváltó gyermekségének arab evangéliuma 2 – az 5-6. századból).

Lukácsnál csak annyit olvasunk, hogy Mária az angyali bejelentés utáni napokban elsietett Júdeába Erzsébethez, ott három hónapot töltött, majd hazament Názáretbe (Lk 1:39,56). Amikor megjött az összeírás parancsa (Lk 2:1), mint mindenki „a maga városába”, József is felment a galileai Názáretből a júdeai Betlehembe (2:3-4).

Lukács orvos volt, evangéliumában sokat és együttérzéssel szerepelteti a nőket, ezért nehéz elképzelni, hogy a terhesen való utazás drámai veszélyeiről ne tudott volna. Mária említésének hiánya pedig akkor természetes, ha Mária már előzőleg odautazott József rokonaihoz, hogy ne „mindennaposan” kelljen utazniuk, azaz gondos szülőként nem tették ki a gyermeket és anyját ilyen veszélynek. Ez esetben József volt az, akinek az érkezését a nők izgatottan várták.

Ha mégis együtt tették volna meg a háromnapos utat, akkor sem tudhatnánk, hogyan utaztak: gyalog, szamáron vagy szekéren. Nem csoda, hogy az apokrifek ugyanúgy igyekeztek kiegészíteni Lukács szűkszavú leírását, mint a középkori betlehemezők vagy a mai filmesek.

4. Mire odaértek, már jött is a baba?

A mai karácsonyi sztori fontos eleme az is, hogy mire Mária és József Betlehembe értek, a szülés már be is indult. A szamaragolás nem kismamáknak való, szegény József kétségbeesetten keres bábát és szállást. Ilyesmiről azonban Lukács és Máté sem ír, csak későbbi apokrif szövegek (Jakab prótoevangélium XVII.3; A Megváltó gyermekségének arab evangéliuma 2).

Lukács evangéliumából egyértelmű, hogy időben ott voltak együtt. A Lk 2:6-ban ezt olvassuk: „És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje”, vagy pontosabban: „…eljöttek (Mária) számára a szülés napjai” [hai hémerai].

Jézus tehát nem Betlehem előtt az úton vagy Betlehembe érkezve jött a világra, hanem azokban a napokban, amikorBetlehemben tartózkodtak. Mária sok nőhöz hasonlóan valószínűleg egyik napról a másikra átnyúló vajúdás után szült. Ha a szülés körül is bármiféle rendkívüli vagy természetfeletti dolog történt volna, arról dr. Lukács, az orvos, biztosan írt volna.

5. Mária magányos szülése?

Az egyik apokrif sztori szerint József és Mária nem ért időben Betlehembe, József napnyugtakor kénytelen egy útmentibarlangban hagyni Máriát, és zsidó bábát keresni. Mire azonban visszaért a bábával, Mária már megszült, a gyermeket és anyját ragyogó fény vette körül, a Gyermek érintése pedig meggyógyítja a bábát vagy a bába hitetlenkedő ismerősét. (Jakab prótoevangélium XVIII.1, XIX.1-2; A Megváltó gyermekségének arab evangéliuma 2-3).

A Jakab prótoevangélium XIX.3 szerint a történteken csodálkozó bába összefut egy másik nővel, Salóméval, aki nem akarja elhinni, hogy „szült egy szűz, pedig szűzi volta nem engedné”. Salómé Mária szüzességét manuálisan akarja ellenőrizni, de a keze – Isten büntetéseként – elszárad; bűnbánó könyörgésére azonban megjelenik az Úr angyala, és arra buzdítja: vegye a Gyermeket a karjaiba, és akkor meggyógyul. Természetesen meg is gyógyul. Az arab gyermekségevangélium sztorija egyszerűbb: a József által odahívott öreg, beteg bába gyógyul meg a Gyermeket érintve.

Ha a kiegészítések mögötti motivációra vagyunk kíváncsiak, íme az apokrif József válasza: „Ahogyan fiamnak sincsen párja a kisfiúk között, úgy édesanyjára sem hasonlít egy sem az asszonyok közül.”

6. József, mint bába?

A másik, ma ismertebb, filmes verzió szerint Isten Fia olyan rideg világba érkezett, amelyben az adóbevallás izgalma miatt még a nők is közömbösek voltak a kismama Mária iránt, és hagyták, hogy az istállóban szüljön. Ez azonban a közel-keleti – vagy bármely emberi – kultúrát ismerve nem valószínű, sőt!

Eleve tudjuk, hogy József és Mária több napon át tartózkodtak Betlehemben. Bár elképzelhető, hogy József szükség esetén le tudott volna vezetni egy szülést, elképzelhetetlen, hogy József a Betlehemben töltött napok alatt ne talált volna rokon nőt vagy bábát, aki segíthetett Máriának az első szülésénél. Manapság a legtöbb szülész férfi, de akkoriban a szülés „női dolog” volt, a bábák hivatása.

7. Túlzsúfolt fogadó, istálló vagy barlang?

A mai verzió szerint a Betlehembe érő, kétségbe esett József hiába kopogtat idegen családok ajtaján, és még a teltházas fogadóból is elküldi a szívtelen tulaj. A drámai jelenet hivatkozásalapja a Lk 2:7, ami a legtöbb fordításban így hangzik: „…bepólyálta és jászolba tette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.”

A magára maradt pár tehát jobb híján istállóba vagy barlangba szorul. A 2. században Jusztinosz keresztény filozófus és tanító talált egy kis barlangot a falu közelében, amire 326-ban a Születés Temploma bazilika épült. Az újszövetségi evangéliumokban nincs szó barlangról, ilyesmi is csak a már említett apokrif szövegekben olvasható (Jakab prótoevangélium XVIII.1, XIX.2; A Megváltó gyermekségének arab evangéliuma 2-3).

Az evangélium görög szövege és háttérkultúrája azonban egészen más képet tár elénk. Ami Betlehemet illeti, az 1. században ezernél kisebb lélekszámú falu volt, ahol mindenki ismert mindenkit. A helyi kultúra pedig mind a mai napig nagycsaládos és vendégszerető. Mindenki számára az volt a természetes, hogy az ide utazó a saját rokonainál száll meg. Rokonokat fogadóba küldeni nagy szégyen lett volna. Betlehem ráadásul Dávid király szülőfaluja volt (ld. 1Sám 16), és messiási jövendölés szólt róla (Mik 5:2), ezért nevezi Lukács „Dávid városának” (Lk 2:4). József pedig „köztudomásúlag” Dávid király leszármazottja volt (Lk 3:23-31). Ha a betlehemi szülőházban a rokonok miatt tényleg talpalatnyi hely sem maradt volna, akkor is bármelyik betlehemi család számára nagy megtiszteltetés lett volna helyet szorítani neki és a párjának.

A fogadóra általában használt görög kifejezés a pandokheion volt (ld. Lk 10:34), és a Lk 2:7-ben hagyományosan szállásként fordított katalüma alapjelentése „vendégszoba”. Mivel a helyiségnek külön ajtaja vagy feljárata volt, ki lehetett adni átutazó idegeneknek, innen ered a szállás funkció (ld. Lk 22:11, Mk 14:14). A vendégszoba fordítás azért is megfelelőbb, mert a térség falusi építészete a régészeti feltárások alapján ismert, és egészen a legújabb korig nem is változott.

A kor tipikus falusi háza két fő részből állt. A nagyobbik, közös helyiségben zajlott az egész család egész élete az alvástól az étkezésen át a házi munkákig (vö. Mt 5:14-15). Az intim szféra hiányát fokozta, hogy a helyiséget csak alacsony ajtó, kerítés vagy fal zárta el a pár lépcsőnyivel mélyebben fekvő tértől, ahova éjszakára az udvarról behozták a család néhány háziállatát (vö. 1Sám 28:24). A ház másik, kisebb része volt a külön bejáratú vendégszoba.

A szöveg nem azt állítja, hol volt a baba, csak azt, hogy miben, és hogy a vendégszoba volt tele, nem az egész ház. Annál a képnél, hogy Józsefet, Máriát és a kisbabát leküldték az állatok közé aludni, sokkal ésszerűbb és valószínűbb azt feltételezni, hogy a jászolt [fatné] egy mozdulattal átemelték a nagy közösségi helyiségbe, ahol mindenki a földön aludt, hogy az újszülött ne legyen a padlón (nehogy véletlenül valaki ráfeküdjön), ugyanakkor közel legyen a szoptató édesanyához.

József és Mária tehát minden valószínűség szerint a szülői házban, rokonoknál lakott, Jézus pedig az ő körükben, tipikus ókori, közel-keleti, falusi hangokkal és illatokkal teli miliő­ben, egy izgatott rokoni közösségben jött a világra.

8. Pásztorok és háromkirályok együtt?

Csak a középkori egyházi hagyományban és a mai hollywoodi Jézus-filmekben találkoznak össze (1) József, Mária és a kisded, (2) a betlehemi pásztorok és (3) a napkeleti „háromkirályok” (4) a betlehemi jászolnál (5) a csillag fénye és (6) az angyalok kórusa alatt.

A bibliai adatokból azonban világos, hogy a pásztorok (Lk 2) és a bölcsek (Mt 2) nem egyszerre látogatták meg Jézust, a bölcsek ráadásul csak az anyával és fiával találkoztak, a házukban (Mt 2:11):

• a Lk 2:8-17 szerint a Betlehem-környéki pásztoroknak azt mondták az angyalok, hogy a jel egy „újszülött” [brephosz] lesz, és a jászolban valóban „újszülött” volt (ld. 2:12,16)
• Józsefék később felmentek Jeruzsálembe (2:22), majd hazamentek Názáretbe (2:39), idővel azonban visszatértek József rokonaihoz Betlehembe, mert amikor a keleti bölcseket a csillag Betlehembe vezette,
• a Mt 2:9,13 szerint már egy „kisgyermeket” [paidion] találtak az anyjával, Máriával (2:11)
• Heródes sem újszülötteket, hanem „kétéves és ennél fiatalabb fiúgyermekeket” kerestetett és öletett meg a környéken (2:16).

A három napkeleti bölcs legendája már a 3. században megjelent. Nagy Konstantin anyja, Szent Heléna a csontjaikat ereklyeként vitette Konstantinápolyba, ahonnan Milánóba, végül 1164-ben Kölnbe, a dómba került. A „háromkirályok”, azaz Gáspár, Menyhért, Boldizsár (Caspar, Melchior, Balthasar) nevének eredetéről sok elmélet létezik, de ezek most érdektelenek.

A valóban ismert adatok a következők:

• a Mt 2:1 szerint „böcsek keletről” [magoi apo anatolón], nem királyok
• a magoi jelentése nem „mágusok”: a szó mai jelentése „varázsló”, de akkoriban ezzel a perzsa eredetű jövevényszóval illettek mindenkit, aki a hétköznapi ismereteket felülmúló tudomány birtokosa volt (csillagászat, orvoslás, álomfejtés); az asztronómia és az asztrológia pedig ugyanúgy egy szakma volt, mint a gyógyszer- és a méregkeverés [farmakeia]
• a Mt 2-ben a látogatók száma sincs említve; vsz. az általuk hozott háromféle ajándék: arany, tömjén, mirha (Mt 2:11) alapján próbáltak később a számukra következtetni; a bölcsek azonban éppúgy lehettek ketten, mint jóval többen; akkoriban ilyen hosszú útra kincsekkel megrakodva csak fegyveres kísérettel lehetett vállalkozni – feltűnést is keltettek Jeruzsálemben (Mt 1:3).

Keveset tudunk e külföldi látogatókról, de éppen a bibliai adatok alapján nem állítható, hogy pogány, hitetlen vagy bajkeverő emberek lettek volna:

• először is, nem csak ismerték a zsidók királyáról szóló próféciákat, hanem hittek is bennük; azért jöttek, hogy Izráel új királyát imádják (Mt 2:2), és ez ellen József és Mária nem tiltakoztak (Mt 2:10-11)
• valószínűleg nem zsidók voltak, de a zsidók hitét legalább részben vallhatták, mint sok kortárs prozelita („betérő”]
• Isten megóvta őket Heródes cselszövésétől – álomban szólt hozzájuk, hogy más úton térjenek haza (Mt 2:12)
• ajándékaik a gondviselést szolgálták: Isten éjjel Józsefet is figyelmeztette álomban, hogy Heródes elől meneküljenek külföldre (Mt 2:13-15).

Végül, ami a csillagot illeti, bár nem süthetett be Jézus születésekor a betlehemi házba, a keleti bölcseket betlehemi házhoz vezette, amikor Jézus már majdnem kétéves volt (Mt 2:2-10.16).

9. Keleti vagy felkelő „csillag”?

Kérdés, hogy vajon mit neveztek a bölcsek „az ő csillagának” [autu ton asztera]? A mai spekulációk csillagok, illetve bolygók különleges együttállását, meteort vagy szupernóvát feltételeznek, figyelmen kívül hagyva magát a szöveget. A „csillag” viselkedése ugyanis nem normális.

• A 2:2-ben az en té anatolé kifejezés fordításai eltérnek: a bölcsek a csillagot vagy (1) „keleten” látták, vagy (2) „felkeltekor” látták. Ha a keleti horizonton tűnt fel, és ott is maradt volna, akkor kelet felé indulva Indiába jutottak volna. Ha azonban keleten látták felkelni, majd az égbolton áthúzva nyugat felé haladni, akkor jó irányba indultak utána: Jeruzsálem felé, ezért a „láttuk keleten felkelni” értelmezés tűnik megfelelőnek.
• A 2:7 szerint Heródes megtudakolta tőlük a csillag feltűnésének (azaz megjelenésének [fainó]) idejét, elküldte őket Betlehembe, a csillag pedig „előttük ment” [proégen] tovább nyugatra kb. 5 kilométert Betlehemig.
• A 2:9 szerint pedig „megérkezett” vagy „megállt” [elthón eszthaté] a hely fölött, ahol a Gyermek volt. (Utána valószínűleg eltűnt.)

A csillagok és bolygók mind mozognak, de egy megjelenő, majd keletről nyugatra átívelő új fénypont, amely végül megáll egy hely felett, ráadásul elég alacsonyan ahhoz, hogy egy házhoz oda lehessen találni, nem természeti jelenség. Jobb híján csillagnak nevezték az égen mozgó fénypontot, és világképük szerint a jelentős földi események természetes kísérői az égi jelenségek, de a jelenség inkább tűnik angyalnak, hiszen Isten az égi (csillag és angyali) „seregek Ura” is.

A bölcsek szerint a „csillag” két évvel korábban ragyogott fel, bizonyára Jézus születésekor, ezért öletett meg Heródes minden kétéves és fiatalabb betlehemi fiúgyermeket (Mt 2:7.16).

Még két magyar fordítási hibát érdemes helyre tenni, ami a képet fölöslegesen bonyolítja. A Mt 2:1 egyes fordítások szerint így hangzik: „Amikor Jézus megszületett…”, pedig a nyelvtani szer­kezet [tu de Iészusz gennéthentosz – genitivus absolutus] szerint pontosabb így: „Miután Jézus megszületett…” A 2:2-ben pedig a bölcsek kérdésének fordítása („Hol van a zsidók királya, aki most született?”) félrevezető: a „most” szó nem szerepel a görögben, tehát pontosabb lenne így: „Hol van a Megszületett [ho tektheisz], a zsidók királya?”

10. Ökör és szamár?

Assisi Szt. Ferenc idejében a jászol mögött álló ökör és szamár már a karácsonyi hagyomány része volt, utalásként az Ézs 1:3-ra: „Az ökör ismeri gazdáját, a sza­már is urának jászlát, de Izráel nem ismer, népem nem ért meg engem.” A betlehemi jászol képének ez a kiegészítése csupán teológiai visszautalás, a Jézust – nagyrészt – elutasító Izráel fölötti ítéletként.

11. Jézus vagy Immánuel?

A Mt 1:21 szerint az angyal ezt mondja Józsefnek Máriáról: „Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak…”, a Mt 1:23 szerint pedig ebben egy prófécia teljesedett be: „Íme a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek”. Jézusnak két neve lett volna? És Immánuelnek miért nem hívta senki?

Mária rendkívüli, természetfeletti megfoganásának krisztológiai és teológiai jelentősége van. A Mt 1:23 prófétai tipológiája a nyolc évszázaddal korábbra utal vissza: Júda ellen támadt az északi izráeli-arámi szövetség, Áház király pedig az asszírokat hívta volna ellenük segítségül; Ézsaiás figyelmeztette, hogy erre nincs szükség, sőt, veszélyes, és ha neki nem hisz, kérhet Istentől mennyei vagy alvilági jelet; Áház már döntött, és nem kért jelet, de Ézsaiás jövendölése szerint Isten igenis fog adni egy földi jelet: egy fiatal lány [héb. alma Ézs 7:14 LXX parthenosz] szülni fog, a fiát Immánuelnek fogja nevezni (immánu Él = „velünk az Isten”, értsd: a mi oldalunkon áll], de mielőtt elérné a felnőttkort, Júdának vége: az asszírok hódítani jönnek, nem segíteni, Áház politikája miatt Isten nincs az ő oldalán.

Ezt használja fel Máté prófétai tipológiaként, amelynek lényege, hogy a későbbi korban élő szerző (Máté) úgy tekint vissza a múlt egy történésére, mint ami árnyéka, előképe a saját korában történt eseménynek, ami viszont a valóság. Ha a kis Immánuél a pecsét lenyomata [gör. tüposz] volt, Jézus maga a pecsétnyomó, a valóság. Ha a kis Immánuél istenadta jel volt, és az ítélet jele, a Mária által szült gyermek még inkább jel, de a kegyelemé: Jézusban szó szerint az Isten született közénk, hogy velünk legyen, a mi oldalunkon, szabadítóként (Jésua = „JHVH a szabadítás”). A „Jézus” tehát az emberré lett Fiú személyneve volt, a kis Immánuél pedig Jézus, a messiás egyik ősi, bibliai előképe.

12. Istenszülő vagy Isten Anyja?

Az evangéliumok két csodás fogantatásról tudósítanak. Erzsébet, Keresztelő János anyja idős és meddő nő volt, akinek már nem lehetett volna gyermeke. Mária, Jézus édesanyja pedig eljegyzett, de érintetlen lány volt, akinek még nem lehetett volna gyermeke. Erzsébet házasként természetesen már nem volt szűz, de Mária jegyesként még elvártan szűz volt (vö. 5Móz 22:21).

Mária szűz [parthenosz] voltát Máté (1:18.23) és Lukács (1:27.34) azért hangsúlyozza, mert a Messiás kettős, istenemberitermészetét hirdeti. Bár Jézust ember szülte e világra, nem ember nemzette, hanem a Szent Lélek (Mt 1:18.20 Lk 1:35), ezért „a Magasságos fia” [hüiosz hüpszisztu vö. héb. Él Eljón] (Lk 1:32). Erzsébet ihletett hitvallása szerint is Mária „az én Uram anyja” (Lk 1:41-43 [hé métér tu küriu mu]), és nyilván nem az ura anyjára, az anyósára gondolt.

Mivel Mária Jézusban a Fiú Istent szülte erre a világra, egy 5. századi krisztológiai vita után egyetemesen elfogadott lett az „Istenszülő” címe. Nesztoriosz pátriárka téves kijelentéseire reagálva, 4. sz-i tanítók és liturgiák szóhasználata nyomán a 431-es efezusi egyetemes zsinat és a vitákat lezáró 433-as egyesülési formula is theotokosz-nak, azaz „Istenszülőnek” nevezte Máriát. A zsinat kimondta, hogy Mária nem csupán Jézus lényének egyik (emberi) „természetét” szülte erre a világra (hiszen „természetet” nem lehet sem megszülni, sem keresztre feszíteni), hanem magát Istent, Jézus két természete ugyanis szétválaszthatatlan:

DH 252. 1. kánon. Ha valaki nem vallja, hogy az Emmanuel valóságos Isten, minek következtében a Szent Szűz Istenszülő [theotokosz] (mert test szerint szülte Isten testté lett Igéjét), az legyen kiközösítve.

DH 253. 2. kánon. Ha valaki nem vallja, hogy az Atya Isten Igéje hüposztaszisza [értsd: személye] szerint egyesült a testtel, és hogy a Krisztus egy a saját testével, vagyis, hogy ugyanő egyszerre Isten és ember, az legyen kiközösítve.

DH 272 Megvalljuk tehát ami Urunk Jézus Krisztust, az Isten egyszülött Fiát, aki tökéletes Isten és eszes lélekből és testből való tökéletes ember; istensége szerint az idők előtt az Atyától született, embersége szerint pedig az utolsó napokban értünk és a mi üdvösségünkért Szűz Máriától. Egylényegű az Atyával istensége szerint, és egylényegű velünk embersége szerint. A két természet egységben egyesül: ezért egy Krisztust, egy Fiút, egy Urat vallunk. Ennek az összevegyíthetetlen egységnek az alapján valljuk Istenszülőnek a Szent Szüzet, mivel az Ige-Isten testesült meg és lett emberré, és éppen ennek a fogantatásnak a révén egyesítette magával a Szűztől felvett templomot.

Mária egyfelől valóban khrisztotokosz, azaz „messiásszülő”, amint Nesztoriosz is helyesen állította, másfelől theotokoszis, amit Nesztoriosz azért került, mert Jézus emberi és isteni természetét tévesen külön szemlélte, és mert félt a túlzott Mária-tisztelettől. Az „Istenszülő” cím akkor még nem is mariológiai, hanem krisztológiai definíció volt: arról szólt, aki született, nem arról, aki szülte.

Ugyanígy, bár „az Úr Anyja” cím biblikus (ld. Lk 1:43), az „Isten Anyja” vagy „Istenanya” kifejezés már nem a szülés egyszeri funkciójára utal, hanem az anyaság állandó státuszára, ami más, például közbenjárói funkcióra is enged asszociálni (vö. 1Tim 2:5, Róm 8:26-27.34, Zsid 8:6 9:15 12:24).

13. Örök szüzesség és unokatestvérek?

József és Mária jegyessége és házassága érthető módon többször is isteni vezetésre és megerősítésre szorult (álmok, angyalok, pásztorok, Simeon, Anna, keleti bölcsek). Bár valójában senki sem tudná beleképzelni magát a helyzetükbe, a következő századok lelkiségi változásaival (aszkéták, szerzetesek, cölibátus) párhuzamosan kialakult az a meggyőződés, hogy Jézus születése után plátói kapcsolatban éltek. Mária nem csupán akkor volt szűz, amikor Jézussal megfogant (ld. Újszövetség), hanem a szülés alatt is szűz maradt (ld. apokrif Jakab prótoevangélium), és a szülés után is, egész életében. Mária „hármas” szüzességét a nyugati egyházban a 649-es lateráni zsinat 3. kánonja rögzítette:

DH 503 Ha valaki a szent atyák szerinti értelemben nem vallja kifejezetten és az igazságnak megfelelően, hogy Isten Anyja, a szent és mindenkor szűz és szeplőtelen Mária, úgymint magát az Ige-Istent, aki az Atya-Istentől született az idő előtt különlegesen és igazán, az idők beteljesülésekor férfi magva nélkül foganta a Szentlélek erejéből és sérelem nélkül szülte, a szülés után is megmaradva sértetlenül a szüzességben, legyen elítélve.

Az evangéliumok szerint azonban József „nem ismerte őt (Máriát), amíg nem szült fiút” (Mt 1:25 [úk eginoszken autén heósz úk eteken hüion]), amíg (Mária) meg nem szülte „az ő elsőszülött fiát” (Lk 2:7 ton hüion autén ton prótotokon).

• Jézus tehát nem Mária egyetlen fia, hanem „elsőszülött” [prótotokosz] fia volt: ennek a kifejezésnek csak akkor van értelme, ha Mária később szült.
• József is csak addig nem „ismerte” Máriát (Mt 1:25 hebraizmus: a nemi életre utaló szépítő kifejezés, ld. Lk 1:34 Mária sem „ismert férfit”), „amíg” [heósz] az nem szült fiút: az időhatározónak is csak akkor van értelme, ha utána „megismerte” a feleségét, azaz teljes házaséletet éltek.

Az Újszövetség szerint Jézusnak voltak is „testvérei” [adelfoi], „fivérei és nővérei” [adelfoi … adelfai], négy fiú és legalább két lány, és ezek a testvérek mindig Jézus anyjával együtt vannak említve, egy családként.

Mk 3:31-32 Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: „Íme, anyád, a fivéreid és nővéreid odakint keresnek téged!”

Mt 13:55-56 Hát nem az ács fia ez? Nem Máriának hívják-e az anyját, testvéreit meg Jakabnak, Józsefnek, Simonnak és Júdásnak? Nem közöttünk élnek-e nővérei is mind? Ugyan honnan van benne mindez?”

Jn 2:11-12 Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne. Ezután lement Kapernaumba anyjával, testvéreivel és tanítványaival együtt, és ott tartózkodtak néhány napig.

Úgy tűnik, hogy Jézus ki- vagy mivolta a testvérek számára nem volt világos. Nem tudni, hogy Mária és József mennyit árult el nekik a csodás születésről, és biztos Jézus sem adta egyértelmű jelét a mivoltának. Szolgálata legelején még együtt látjuk őket Máriával és a tanítványokkal, de csak Máriáról és a tanítványokról olvassuk, hogy hittek benne (Jn 2:1.5.11-12). Később nyilván félreismerték a szándékait, és nem hittek benne (Jn 7:5), bár egyszer családként fellépve igyekeztek Jézust jobb belátásra téríteni vagy a féltésüket kifejezni (Lk 8:19-20). Jézus egyik megjegyzése szerint a kapcsolatuk idővel teljesen megromolhatott:

Mk 6:4 Jézus pedig így szólt hozzájuk: „Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, a rokonai között és a saját házában.” (vö. Mt 13:54-58)

A testvérek nem jelentek meg sem Jézus pere folyamán, sem a kivégzésénél, csak az anya, Mária állt ott. Bár a legidősebb élő testvér dolga volt gondoskodni az anyáról, Jézus mégis egy tanítvány: János gondjaira bízza Máriát, Máriára pedig önmaga helyett a fiatal Jánost (Jn 19:26-27). A testvérek távolmaradása és Jézus szokatlan gondoskodásmódja utalhat arra, hogy messze laktak, hogy ennyire féltek, vagy hogy Máriával is megromlott a viszonyuk. Jézus azonban feltámadva Jakabnak külön megjelent, még az apostolok előtt (1Kor 11:7), így a testvéreket pünkösdkor már együtt látjuk Máriával és az apostolokkal:

ApCsel 1:14 Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és (Jézus) testvéreivel együtt.

Később Jakab és Júdás is írt egy-egy levelet, amelyek bekerültek az Újszövetségbe (Jak 1:1, Júd 1). Az apostolokhoz hasonlóan ők is házasok voltak (1Kor 9:5). Jakabot, „az Úr testvérét” (Gal 1:19) különös tisztelet övezte (Gal 2:9.12, ApCsel 12:17, 15:13, 21:18), és i.sz. 62-ben végezték ki. Jeruzsálem lerombolása (i.sz. 70) után Jézus testvére Simon, vagy József testvérének, Kleofásnak a fia, Simeon lett a jeruzsálemi gyülekezet vezetője (i.sz. 107-ig), illetve Jézus testvére Júdás leszármazottai közül került ki Judasz Küriakosz jeruzsálemi püspök (i.sz. 148).

A „testvér” [adelfosz] szó a görögben alapvetően az egy anyaméhből [delfüsz] származó, azaz vér szerinti testvérekre utal (pl. Mt 1:2, Lk 18:29), de az Újszövetség ezzel a szóval jelöli Jézus (fél)testvéreit, lelki értelemben Jézus a tanítványait (Jn 20:17, Mt 23:8-9, Zsid 2:11), és Mózes a zsidó honfitársait (ApCsel 7:26).

A „testvér” szónak szinte minden nyelvben van tágabb értelme. A Mária örök szüzességét valló hagyomány hívei is arra hivatkoznak, hogy a héber ách testvért és unokatestvért egyaránt jelentett: Jézus „testvérei” tehát unokatestvérek, akik vagy József korábbi házasságából származnak, vagy József testvérének, Kleofásnak és egy másik Máriának a házasságából.

Tény, hogy a bibliai héberben még nem volt külön szó az unokatestvérre, de ebből és a szövegből még nem következik, hogy a Bibliában a héber ách szót unokatestvér esetében is adelfosz-szal fordították volna görögre, vagy hogy az adelfosz Jézus esetében inkább unokatestvért jelentene.

• Bár az Újszövetséget zsidók írták, görögül írtak, és a görögben két szó is volt az unokatestvérre [anepsziosz, exadelfosz]. Ha Jézusnak csak „unokatestvérei” lettek volna, használhatták volna ezeket, de nem tették.
• A görög Ószövetség, a Septuaginta (LXX) ugyancsak zsidó fordítói sem fordították soha az unokatestvér szót adelfosz-szal – bizonyára okkal.

A Mária szülés alatti és utáni szüzességéről, illetve Mária és József plátói házasságáról, József öreg voltáról és előző házasságból hozott unokatestvérekről szóló elképzelések valójában apokrif forrásokból és mariológiai spekulációkból erednek. A Születés történetének jelentőségén gondolkodva azonban érdemes megmaradni a bibliai adatoknál és az egyetemes zsinati hitvallások tanításánál.

14. Összehasonlító táblázat

15. Miért nem elég, ami történt?

Egyfelől érthető az evangéliumi történet későbbi kiszínezése, másfelől azonban úgy tűnik, a századokon át csiszolt „sztori” túl jól sikerült. Vajon mi történt?

Ami az apokrif irodalmat illeti, eleve számolnunk kell az általános emberi vagy népi vallásossággal, amely számára Máté és Lukács beszámolójának valósága túl hétköznapi, és még az igazi csoda is kiszínezésre szorul. Nem elég az örömhír, hogy a szűz Mária méhében egy gyermek fogan a Szentlélektől, aki a Magasságos Fia, Isten Fia, a Szent, aki megszabadítja népét bűneiből és uralkodni fog örökké (Mt 1:18-23 Lk 1:31-35), a méhben normálisan kifejlődik, hétköznapi módon meg­születik, anyja és nevelőapja gondoskodnak róla és megvédik, szépen felnövekedik, erősödik a bölcsességben és Isten kegyelme van rajta (Lk 2:40).

A vallásos képzelet azt igényli, hogy egy ilyen személy eleve csodálatos és drámai módon szülessen (ld. Jakab prótoevangélium), és a gyermekkora is legyen tele ilyen eseményekkel (ld. a gyermekség-evangéliumok bizarr csodáit). A művi kiegészítések azonban könnyen elvonják a figyelmet az igazi csodáról.

Ami az ünneplés gyakorlati problémáit illeti, az első betlehemi jászol felállítása Assisi Szt. Ferenchez kötődik (1223), és bár evangelizációs célt szolgált, elterjedése révén egyre több nem bibliai elemmel bővült. Ez egy pontig érthető, hiszen, ha el akarjuk játszani a Születés történetét, dramaturgiai szükség

• a hiányzó adatok kitalálása (pl. Mária nem gyalkogol, hanem szamárháton utazik, a háromféle ajándékot hárombölcs adja át)
• az időben elkülönült elemek összevonása (pl. a pásztorok és a bölcsek látogatása egyszerre, a csillag fénye alatt, az angyali karral a háttérben történik), illetve
• a teológiai igazságok utólagos visszavetítése a születés történetébe (ökör és szamár, barikák a Jó Pásztor körül, szűzen szülés stb.).

Karácsony a századok során rárakódó apokrif elemek, népszokások és képzőművészeti alkotások sora, illetve a biznisz miatt ma már az evangéliumok szövegétől és kultúrájától idegen képsort, hangulatot és üzenetet vetít elénk. Az európai kultúrába ágyazott képzőművészeti közhelyeket és az ünneplés megszokott audiovizuális élményét pedig már nem könnyű megkérdőjelezni. Mégis, érdemes lenne tiszteletben tartani az 1. századi szentírók konkrét szavait, szándékait és üzenetét, illetve újra gondolni, hogy ilyenkor mire is emlékezünk, és hogyan ünnepelhetnénk valóságközelibb módon.

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

• Adamik Tamás (szerk.): Apokrif iratok – Csodás evangéliumok (Telosz Kiadó, 1996)
• Bailey, Kenneth E.: Jesus Through Middle Eastern Eyes (IVP Academic, 2008)
• Croteau, David A.: Urban Legends of the New Testament (B&H Academic, 2015)
• DH Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter: Hitvallások és az egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai (Szent István Társulat/ Örökmécs Kiadó, 2004)
• Grüll Tibor: A kövek  kiáltanak – 50 történeti dokumentum az Újszövetség tanulmányozásához (Szent Pál Akadémia, 2009)
• Keener, Craig (ed.): The IVP Bible Background Commentary – New Testament (IVP, 1993)
• Kaiser, Walter – Garrett, Duane (ed.): Archeological Study Bible (Zondervan, 2006)