Az iszlámban Isten személyneve. Elterjedt nézet szerint az Alláh az arab al-iláh [„az Isten”] összeolvadása, de kétséges, hogy a mekkai szentély 360 istene közül az egyik neve „azisten” lett volna. Más nézet szerint a szír keresztények által hirdetett Alláhá („Isten”) átvétele, ami megmagyarázná, hogy a mekkai istenek között miért csak Allahnak volt világteremtő funkciója: a politeizmustól ui. idegen egy világteremtő Isten eszméje, tehát az átvétel igen valószínű. A szó egyértelműen személynév (pl. nincs többesszáma, nőnemű alakja), ezért személynévként is kell fordítani. Az iszlám hitvallás [saháda] első pontja is helyesen „Nincs Isten, csak Allah” [lá iláha illá-lláh].

Az iszlám legismertebb hittani sajátsága az abszolút monoteizmus (ld. tauhíd és tanzíh). Allah nem tűr maga mellett más „isteneket” [alihá], mert ő „Az Egy” [al-vahíd] (Q 2:163). A tauhíd elve kizárólag egyetlen Isten létezését ismeri el (Q 41:6), több Isten létét, illetve bárki és bármi Isten mellé „társítását” [sirk] pedig elutasítja (Q 4:36 31:13), és megbocsáthatatlan bűnnek tartja (Q 4:48). Az iszlám monoteizmus ráadásul az Egyetlent kizárólag egyetlen személyként tudja elképzelni, valamiféle többséget, születést, származást az Egyetlen lényén belül sem enged: „nem nemzett és nem nemzetett” (Q 112:1-4). Mindebből követ­kezően a muszlimok a trinitárius istenképet három istenbe vetett hitnek vélik.

Allah lényege felfoghatatlan a korlátolt emberi elme számára: Istenhez semmi sem fogható (Q 42:11). Maga Isten tehát megismerhetetlen, Isten nevei [aszmá] azonban, amelyek a tulajdonságait [szifát] sorolják fel, az ember számára bizonyos korlátok között megismerhetők, felfoghatók. Allah „legszebb neveiből” (Q 17:120) [al-aszmá al-huszná] az iszlám hagyomány szerint 99 vagy akár 313 – azaz végtelenül sok van. Isten neveit elfogadni, memorizálni és recitálni kell.

MEGJEGYZÉS: Ha az arab Alláh a szír Alláhá, tehát a bibliai Isten átvételeként került a mekkai istenek közé, az megmagyarázza a teremtő funkciót. A bibliai istenkép azonban jelentős változásokon is átment. Az alapvető isteni tulajdonságok és tevékenységek megmaradtak (szellemi lény, örökkévaló, mindentudó, mindenható, teremtő, ítélő stb.), más elemek a pogányok és Mohamed számára is idegenek maradtak (hármas egysége, megtestesülése, a megváltás, emberekben lakozás stb.), vagy teljesen háttérbe szorultak (pl. szentsége, önfeláldozó szeretete).

A fenti okokból mind a muszlimok, mind a keresztények között vita tárgya, hogy az izraeliták, a keresztények és a muszlimok ugyanabban az egy Istenben hisznek-e. Egyesek szerint JHVH és Allah „más istenek”, mások szerint egyazon Istenről festenek részben eltérő képet, tehát „más istenképek”. Ennek pedig az az oka, hogy részben eltérő forrásokra hivatkoznak: csak a Tanakh-ra (izraeliták), vagy a Tanakh-ra és az Újszövetségre is (keresztények), vagy csak a Koránra (muszlimok).