Az ún. Négy Betű [tetragrammaton], a jod-hé-vav-hé Isten nevének betűi a héber Biblia szövegében. A Név pontos kiejtése két okból is feledésbe merült. Egyrészt, az ókori héber írás csak mássalhangzókat és félmagánhangzókat rögzített, magánhangzókat nem. Másrészt, a zsidóság istenfélelemből kerülte Isten nevének fölösleges kimondását. Ezért úgy utaltak Istenre, hogy ha-Sém („A Név”, azaz „Ő”), és az Írások olvasása közben is, amikor a JHVH-hoz értek, „az Úr” szót mondták ki (ha-Adón vagy Adonáj).
A Név valószínűleg a létigéből képzett alak, fordítása az izraelita szóhasználatban és bibliafordításokban „az Örökkévaló”, a keresztény bibliafordításokban „az ÚR”. Az istennév a héber Bibliában 6824-szer fordul elő, csak Eszter könyvében, az Énekek énekében és Prédikátor könyvében nem. A legrégebbi ismert Biblián kívüli felirat, amely a zsidók Istenét JHVH-ként említi, Mesa móábi király sztéléje i.e. 840-ből.
A Héber Biblia másolói az i.sz. utáni századokban kifejlesztették a magánhangzók jelölését is, és a JHVH alá odaírták az Adonáj szó magánhangzói jeleit, arra utalva, hogy a JHVH olvasásakor Adonáj-t kell mondani, de tájékozatlan középkori teológusok a JHVH-t az Adonáj magánhangzóival együtt olvasták ki, így keletkeztek a „Jehovah” és hasonló alakok.
A Név eredeti kiejtése a jelenlegi tudományos konszenzus szerint „Jahve” (az angol szakirodalomban: Yahweh). Ez a hipotetikus rekonstrukció Wilhelm Gesenius 19. sz-i szótáríró javaslata volt, és a mai napig vitatott.
MEGJEGYZÉS: A „Jehova” alak (ld. Jehova Tanúi) héber fülnek ugyanolyan lehetetlenül hangzik, mint magyar fülnek az iSTeN szó mássalhangzóit és az UrAm szó magánhangzóit összeolvasnánk (USTAN).