Alí ibn Abí Tálib (kb. 600-661) – A szunnita irányzat negyedik kalifája (656-661), a síita irányzatok szerint az első igaz kalifa. Mekkai qurajsita volt, Mohamed unokaöccse és – Fatima révén – veje. A hagyomány szerint eleve a Kába épületében született, és kb. 10 évesen Mohamed egyik első követője lett. Amikor Mohamed elmenekült Mekkából, Alí feküdt az ágyába, de az orgyilkosok őt nem bántották. Szerepe volt Mekka vértelen elfoglalásában (628) és ő írta le a békeszerződést. Az első időkben híresen bátor harcos volt, közismert volt kétágú kardjáról (Zulfikár).

Szerinte Mohamed őt jelölte ki utódjának, ezért Mohamed halála után a a három kalifának csak nyomásra tett hűségesküt, a csatáktól és a politikai élettől távol tartotta magát, bár vallási kérdésekben a kalifák kikérték a tanácsát. Oszmán halála után a medinaiak kalifának kiáltották ki, de sokan csalódtak benne, mert bár vallásosságát mindenki elismerte, nem volt politikus alkat. Oszmán rendelkezéseit visszavonta, új kormányzókat nevezett ki, törzsi újraszerveződést indított el, és a fővárost áthelyezte Kúfába. Politikai ellenfele lett Mohamed lánya, Aisa, illetve az Omajjád klán vezetője, Muávíja. Ki is tört az első muszlim polgárháború, amelynek eredménye végső politikai szakadás lett szunniták és síiták (síat Alí, azaz „Alí pártja”) között, illetve Alí meggyilkolásához, az Omajjád klán dinasztikus uralmához (661-750, Andalúziában 756-1031).

Az iszlám síita ágában Alí nem csupán az első kalifa volt, hanem a próféta [nabí] Mohamednél is több: „Allah barátja” [valí Alláh]. Alí életben maradt leszármazottai lettek az imámok, a síita közösség örökletes vallási vezetői (ld. imamátus).