Arabul sí’í, a síat Alí, azaz „Ali pártja” kifejezésből – Az iszlám kisebbségi irányzata, amelybe a muszlimok kb. 10-15%-a tartozik (a többség szunnita). Mohamed fiú utód nélkül halt meg, így halála után a muszlim közösség vezetése körüli vita (választás vagy öröklés) szakadást okozott. A szunniták szerint alkalmas és választott férfinak kell vezetnie: a négy Helyesen Vezetett Kalifa [al-khulafá ar-rasídún] Abú Bakr, Omár, Oszmán és Alí volt. A síiták szerint az utód csak Mohamed „háznépének” [ahl al-bajt] tagja lehet, és Mohamed eleve Alít, unokaöccsét és vejét jelölte meg utódjaként, tehát ő az első igazi kalifa. Az eltérő álláspontok az iszlám korai alakjainak és történetének ellentétes szunnita-síita értékeléséhez, illetve a napjainkig tartó szunnita-síita ellenségeskedéshez vezetett. Bár a síitizmus politikai pártként keletkezett, a századok során a vallásosság terén is több szempontból eltávolodott a szunnitizmustól.
Történelmi jelentőségüket több észak-afrikai, iráni és jemeni dinasztia (Idríszidák, Fatimidák stb.) is fémjelzi. Szunnita területen kisebbségként, elnyomás alatt éltek (vö. taqíjja), de hatalomra kerülve ők nyomták el a szunnitákat, pl. így lett Irán a Szafavidák idején (16-18.sz.) a síitizmus fellegvára. Síiták ma főleg Irán, Irak, Qatar és Azerbajdzsán területén élnek. A síiták összlétszámát 180 és 230 millió közé teszik.
A főbb síita eszmei és gyakorlati sajátságok, fogalmak és irányzatok a következők.
A muszlim hitvallás [saháda] síita verziója egy harmadik elemmel bővült: „…és tanúsítom, hogy Alí Allah barátja” […wa-ashadu anna Alíjan walíju-lláh], elemei tehát az egyistenhit [tauhíd], Mohamed prófétasága [nubuvva] és az örökletes szellemi vezetés (imamátus) Mohamed „háznépe” [ahl-albajt] révén. Ez jelenik meg „a tizennégy tévedhetetlen” [maszúmún] (Mohamed, Ali, Fatima, Haszan, Huszajn és 9 további síita imám) eszméjében és hagyományaiban, az Alít és fiait övező mártírkultuszban (ld. ásúrá ünnep), illetve az eltűnt, de síita meggyőződés szerint Allah akaratából „rejtőzködésben” [ghajba] levő 12. imám, Muhammad al-Mahdí visszatérésébe vetett hitben. A síita irányzatokat is az határozza meg, hogy Alí leszármazottai közül hány imámot, illetve melyik imámot ismerik el, ezért léteznek „tizenkettes” (imámí – a síiták 85%-a), „hetes” (iszmailí) és „ötös” (zajdí) síiták.
A vallás 5 „alapelve” [uszúl ad-dín vö. szunnita aqída] a következők: (1) az „egyistenhit” [tauhíd], (2) az „igazság” [‘adl / adala] elve, amelynek több értelmezési rétege van: a dolgok természetüknél fogva jók vagy rosszak; a javakat arányosan, igazságosan kell elosztani; mindenben az egyensúlyra kell törekedni; (3) a Mohamedben lezárult, de az imámok által védett „prófétaság” [nubuvva], az örökletes szellemi „vezetés” [imáma], az az ítélet a feltámadás napján [jaum al-qijáma].
A vallás 10 „segédeszköze” [furú ad-dín vö. szunnita arkán ad-dín] a következők: (1) szalát, (2) szaum, (3) haddzs, (4) zakát, (5) az üzleti bevétel 20%-os adója az imámoknak, más vallási és karitatív célra [khumsz], (6) az Allah ügyéért való „küzdelem” [dzsihád] minden formája, (7) a helyes megparancsolása és (8) a helytelen tiltása, (9) az ahl al-bajt iránti szeretet [tavalli] és (10) az ellenségeitől való elhatárolódás [tabarri]. A napi öt előírt imából [szalát] összevonták a déli-délutáni és az esti-éjszakai imát, így csak napi háromszor imádkoznak.
A („tizenkettes”) síiták saját vallásjogi iskolája a dzsafarí madzhab.
Vö. umma, imamátus, Alí, Mahdí, alevita, alavita, drúz, bahá’í