A latin sanctus szóból – A szentség az izraelita és keresztény vallás sajátos teológiai alapfogalma. A „szent” [héber qadós, görög hagiosz] először is Isten tulajdonsága: ő „egészen más” (egyszerre csodálatos és félelmetes), ezért az „szent” vagy „megszentelt”, aki vagy ami Isten számára „elkülönített” (pl. hely, épület, időpont, időszak, tárgy, rítus, írás, jel, nép, ember).
A Bibliában Isten kiválaszt egy népet, ezzel el is választja őket más népektől, de nem azért, mert eleve különbek lennének, hanem hogy mások számára mintává, áldássá váljanak (1Móz 12:2-3, Ézs 43:21 vö. Jn 15:16,19). Isten szentsége, egészen más volta így embert és világát megváltoztató erőként jelenik meg (3Móz 19:2, 1Pt 1:15-16). A Tanakh-ban egész Izrael (2Móz 19:5-6), az Újszövetségben is az egész egyház Isten „szent népe” vagy „szent nemzete” (2Pt 1:9-10), illetve minden Krisztus-hívő „szent”, és ennek megélése az életfeladata (Róm 6:19-22).
Vö. szentté avatás, a Szentek