A héber rúach ha-qódes, görög pneuma hagion, illetve a latin spiritus sanctus magyar fordítása először „Szent Lélek” volt (ld. Károli Biblia, orthodox teológia), később a katolikus és protestáns szóhasználatban elterjedt az összevont „Szentlélek” alak (vö. Szentírás, szentbeszéd, szentlecke, szentatya). – Az ún. Huszita Bibliában (15. sz. eleje) szereplő „szent szellet” nyelvjárási kifejezés lehetett, más fordításban nem is található. A „szellem” szót viszont 1808-ban alkotta Kazinczy Ferenc a szél származékszavaként, az akkor már végbélszelet jelentő „szellet” helyett, illetve a német Geist (szellem, értsd: géniusz, elme, intellektus) magyar irodalmi megfelelőjéül (ld. szellemes, szellemi munka, szellemi tulajdon stb.). A „szellem” szó azonban gyorsan további jelentéskört is felvett (testetlen, túlvilági lény, kísértet, démon), ami megjelent az IMIT izraelita bibliafordításában (1898-1907) és egyszer az 1908-as Károli Bibliában is (1Kor 15:45).
Egyes 20. sz-i zsidó származású keresztény tanítók (pl. Ungár Aladár), egyes bibliafordítók (Csia Lajos, Vida Sándor) és könyvkiadók (Evangélumi, Patmos stb.), illetve a rendszerváltás utáni angolszász missziók hatására több kisegyház is átvette a „Szent Szellem” írásmódot, megtartva a Szentlélekről szóló egyetemes keresztény tanítást.
# A „Szent Szellem” írásmódot spiritualista és ezoterikus, neo-gnosztikus vallási közösségek és kiadók is használják, de a kereszténytől eltérő teológiai tartalommal.
Vö. Szentlélek, szent szellem