Messiási mozgalom

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont (v.1. 2025.08.01.) PDF

Amint az közismert, a zsinagóga és az egyház, a judaizmus és a kereszténység viszonyát sok évszázados teológiai előítéletek és társadalmi bűnök terhelik. Maga az Újszövetség ritkán jutott szóhoz, egyes kifejezéseit és mondatait – megfelelően félreértve – a tudatlanok és a rosszindulatúak, de tudós papok és teológusok is felhasználták téveszmék és gyilkos indulatok igazolására.

A legújabb kor óta mégis meglepően sok zsidó jutott Jézus-hitre és talált lelki otthonra a keresztény felekezetekben. A 20. század eleje óta pedig olyan zsidók által létrehozott közösségek és szövetségek is alakulnak, amelyek a bibliai, illetve rabbinikus hátterű vallási kultúrájukat és szokásaikat

• a vallásos hátterük miatt tudatosan tovább akarják ápolni, vagy nem vallásos hátterük ellenére fel akarják maguknak fedezni,
• nem csupán egyéni, hanem közösségi istentiszteleti formákban is meg akarják élni, zsidók számára ismerős, vonzó vallási környezetet teremtve
• bizonyos teológiai-lelkiségi kérdésekben – mint amilyen Izrael és az egyház viszonya, a törvény érvényessége, a szombat, az évközi ünnepek, a kóser étkezés – a hagyományos katolikus és protestáns nézetektől eltérő álláspontot képviselnek, illetve saját messiási bibliákat is kiadnak.

Ma már világszerte kb. 300.000 fős lelkiségi mozgalomról van szó, amely – a bibliai zsidó gyökerek hangsúlyozása, sokféle szimbolikus megjelenése révén és más okokból is – sok nem zsidó származásút is bevonzott közösségeibe.

Hazánkban 1990 után jelentek meg a nemzetközi zsidó-missziós szervezetek (Jews for Jesus, Christian Witness to Israel, Ariel Ministries, Toward Jerusalem Council II. stb.), illetve messiási zsidó gyülekezetek is alakultak. Néhányuk idővel megszűnt (Sófár, Menóra), a többi viszonylag kis létszámú és többé-kevésbé aktív, mint például a budapesti Dániel Csoport, a Keren Jesuah Messiási Közösség és a Jom Tov baráti találkozó (havura), a pécsi Immánuel Közösség, illetve a miskolci Beth Yeshua Messiási Gyülekezet.

A legújabb kori messiási mozgalomban több koncepcióváltás is történt, ezért ma már igen sokszínű, nem kevés belső vitával küzd, és egyházi értékelése is vegyes. A témával két okból szükséges foglalkozni.

• Az egyik, hogy mozgalmat illetően a hazai teológiai reflexió minimális, pedig a témakör egyrészt többrétű teológiaikihívást jelent, másrészt az amerikai és izraeli tapasztalatokból, adatokból sok tanulságot lehet levonni – azaz nem kell ugyanazokat a hibákat elkövetni.
• A másik, hogy újabban hazánkban is megjelent a Sacred Name és Hebrew Roots mozgalom, amely a hazai ismerethiányos állapotok miatt könnyen félrevezeti a kereszténység zsidó gyökerei iránt érdeklődő hívőket. Bár saját közösségeit, tanait és bibliáit szintén messiásinak nevezi, és megjelenésében is hasonlít a messiási zsidó mozgalomra, azzal valójában nem azonosítható – azaz szükséges a különbségek tisztázására.

Tanulmányunk egy sorozat része: Isten Neve; Jézus neve; Szent Név, Héber Gyökerek, Messiási bibliák

1. Miről beszélünk?

1.1. Héber, júdeai, zsidó, izraelita

Elöljáróban szükséges tisztázni, hogy mit értünk bizonyos fogalmak alatt, kezdve azon, hogy mi a különbség „zsidó” és „héber” között. A mai magyarban ugyanis a „zsidó” a népnév, a „héber” pedig a nyelv. A héber Írásokban (Tanakh), annak ógörög fordításában (Septuaginta, LXX) és az Újszövetségben mást találunk.

A Bibliában a „héber” szó [ivrí, t.sz. ivrím; görögös átírással hebraiosz, t.sz. hebraioi] csak a népre, tehát a zsidókra utalt.

• Az Ószövetségben a „héberül” [ivrít] kifejezés nem szerepel, először a Misnában jelenik meg. A „héberül” kifejezés görög fordítása [hebraiszti] először egy ószövetségi deuterokanonikus szövegben, Sirák fia könyvének előszavában (LXX, Sir 0:20) szerepel.
• Az Újszövetségben a „héber (nyelv)” hebraisz. Főleg helységnevek fordításakor olvassuk, hogy „héberül…” [hebraiszti] (Jn 5:2, 19:13.17.20, Jel 9:11, 16:16). Ami a beszédet illeti, a hebraiszti jelentése nem feltétlenül „héberül”, mert utalhat arámira (Jn 20:16 rabbóní), ahogy a té hebraidi dialektó jelentése is vagy „héber nyelven” (ApCsel 21:40, 22:2, 26:14), vagy „a zsidók nyelvén” (héberül vagy arámiul) vagy kifejezésmódján [dialektosz = kifejezésmód; glóssza = nyelv].

Júda törzsi területére, azaz Júdára és a „júdai” emberekre utalt a jehudí szó [a görög Septuagintában és Újszövetségben: Iudaiosz], a nyelvükre, a héberre pedig a jehudít („júdaiul”).

• A 2Kir 18:26 szerint az asszír hódítók Jeruzsálem kapui előtt a nép füle hallatára „júdaiul” [jehudít, görögül iudaiszti], azaz héberül fenyegetőztek, a zsidó fél viszont a térség közvetítő és diplomáciai nyelvén, „arámiul” [arámít, görögül szüriszti] szeretett volna tárgyalni, amit a jeruzsálemiek ekkoriban még nem értettek.
• Az Ézs 19:18-ban az egyiptomiak a héberek vagy júdaiak nyelvére viszont „kánaán nyelve”-ként [szefat kenaan] utaltak.

Júda területe a római korban Iudaea provincia lett, lakossága a júdaiak [görögül iudaioi], az egész térség zsidó lakossága pedig a „héberek” voltak [ivrím / hebraioi]. A „Zsidóknak” írt levél címe Prosz hebraiusz, és a korai gyülekezetben is a „hellenizált”, azaz külföldön élő zsidók [hellénisztai] és a „héberek” [hebraioi], azaz izráeli születésű zsidók kerültek konfliktusba (ApCsel 6:1). Pál apostol így írja le a származását: Izrael népéből [ek genusz Iszraél], konkrétan Benjámin törzséből, héber a héberektől [hebraiosz ex hebraión], azaz „zsidó szülőktől származó zsidó”, a törvény(követés) szempontjából, azaz lelkiségét tekintve „farizeus” (Fil 3:5), illetve héber és izraelita (2Kor 11:22). Csak az egyik védőbeszédében nevezi magát iudaiosz-nak, júdeainak, de rögtön tisztázza: nem Júdeában született, csak Jeruzsálemben nőtt fel, ott tanult (ApCsel 21:39, 22:3).

Az Újszövetség hagyományos fordításaiban a iudaiosz általában „zsidó”-ként szerepel, így sok szöveg könnyen felhasználható az Újszövetség antijudaista vagy antiszemita értelmezéséhez. A iudaiosz azonban alapvetően „júdeai”-t jelent, és a júdeai, jeruzsálemi zsidóság elitista, a vidékieket lenéző mentalitása miatt a legtöbbször „(túlbuzgóan vallásos) zsidó”-t jelent.

• A hagyományos fordításokból úgy tűnhet, Jézus és apostolai „a zsidóktól” féltek, de ők is eleve zsidók [ivrím / hebraioi] voltak. Tehát Jézus és az áruló Júdás kivételével galileai származású apostolok nem „a zsidóktól” féltek, hanem a júdeaiaktól (Jn 5:15-16.18 7:1.11.15, 9:22, 19:38 20:19, ApCsel 2:14), akárcsak a későbbi júdeai Jézus-hívők (1Thessz 2:14-15).
• A iudaiosz az olyan szövegkörnyezetben, ahol a jó vagy rossz értelemben buzgón vallásos zsidók, illetve a zsidók és a más vallású népek ellentéte a téma, nem általában a zsidókra utal, inkább a túlbuzgón vallásos, főleg júdeai zsidókra (ApCsel és Róm végig; 1Kor 12:13, 2Kor 11:24, Gal 1:13-14 [iudaiszmosz] 2:11-15 [iudaizein] 3:28, Kol 3:11, Tit 1:14, Jel 2:9 3:9).

Az európai nyelvekben a jehudí („júdeai”, majd „zsidó”) torzult kiejtési változatai elsősorban a nép neveként honosodott meg (Jew, Juif, Jude stb.), az ivrít („héber”) viszont elsősorban a nyelv neve lett (pl. Hebrew, hébreu, Hebräisch), bár vannak jelentésbeli átfedések (Hebrew Christian = zsidó keresztény, calendrier hébreu = zsidó naptár stb.).

A mai Izraelben a modern „héber” nyelv az ivrit [עִבְרִית‎], a jehudit szó viszont a diaszpórában beszélt régi nyelvjárásokat jelöli (német jiddis, spanyol ladino). A jehudi a „zsidó” népnév lett, a jahadut pedig a „zsidóság” vagy a „judaizmus”. (A szó kettős jelentése figyelmeztet az etnikum és a vallás összefüggésére, illetve az antijudaizmus és az antiszemitizmus közelségére.)

Végül, az „Izráel” [יִשְׂרָאֵל – Jiszráél] szó eredetileg az Istennel és emberekkel is megbirkózó Jákób ősatya kapott neve volt (1Móz 32:29). A nevet Izráel fiai, gyermekei, háza, nemzetsége, királysága stb. formában a zsidó nép egészére és országukra is használták (ld. Tanakh; i.e. 13. sz-i egyiptomi Merneptah-sztélé).

1948 óta a zsidók saját országának neve is „Izrael Állam” [Medínat Jiszráél], állampolgárai pedig az „izraeliek”.

• Az Ószövetségben ritka „izráeli” kifejezés [jiszráéli / iszraélitész] az ország lakóira vonatkozott (pl. 3Móz 24:1-11, 2Sám 17:25) – ahogy ma is az „izraeli” állampolgárokra.
• Az Újszövetségben az „izráeli” [iszraelitész] egyszerre jelöl nemzeti és vallási identitást (ld. Jn 1:47, Róm 9:4 11:1, 1Kor 10:18; ApCsel 2:22 3:12 5:35 13:16 21:28), ezért általában „izraelita”-ként fordítják. A mai magyarban azonban már csak vallási hovatartozást jelöl: izraelita vallás = judaizmus, izraelita = zsidó vallású, judaista.

A fentiek alapján érthető, hogy a messiási, illetve a szentneves-hébergyökeres mozgalom a keresztény hit 1. századi zsidógyökereit keresve azt – a Héber Bibliából és a mai izraelita hitgyakorlatból kiindulva – automatikusan a héber nyelvi kultúrával azonosítja, ezért bibliafordításait héber nevekkel és szavakkal telíti, akárcsak a „zsidóbarát” egyházi bibliafordítások – bár Jézus korának zsidó kultúrája alapvetően arámi és görög nyelvi kultúra volt (ld. Értékelés).

1.2. Messiás, messiási, keresztény, názáreti

Ami a többi, ugyancsak közismert magyar szót illeti, a „messiás” kifejezés héber eredetű, a „krisztus” kifejezés pedig a héber szó görög fordításából származik, amit latin közvetítéssel vettünk át.

A héber másach ige alapjelentése „ken, simít”, illetve „(olajjal) felken” kultikus tárgyat vagy a kultuszt végző személyt (1Móz 31:13, 3Móz 8:10-12), új királyt (1Sám 15:1), papot (3Móz 7:35-36) vagy prófétát (1Kir 19:16).

• A héber másíach [מָשִׁיחַ] vagy arámi mesíchá [מְשִיחָא] főnevek
• görögös átírása messziasz [Μεσσίας] (csak Jn 1:41, 4:25),
• görög fordítása pedig khrisztosz [Χριστός] volt már az i.e. 3. sz-i Septuagintában is [vö. khrió = ken, bedörzsöl, beolajoz; khriszma = kenőcs, kenet, olaj, vakolat; khrisztosz = bekent, bevont, „felkent”]
• a görög szó latinos átírása Christus, latin fordítása pedig

A kifejezés jelentése tehát „felkent”, konkrétan olajjal megkent, átvitt értelemben „felhatalmazott” vagy „beiktatott”. A haj (és szakáll) illatos olajjal való megkenése a beiktató rítus része, az elkülönítés és felhatalmazás jele volt, a „Felkent” (messiás / krisztus) szó tehát azt jelenti: (Istentől) „Felhatalmazott”.

Felkent azonban nem csak zsidó uralkodó lehetett, hanem külföldi király is, akit Isten „felkent”, azaz felhatalmazott a saját céljai érdekében, így például a perzsa II. Kürosz [Kúrus] is Isten „felkentje” lett, amikor hazaengedte a zsidókat (ld. 2Krón 36:22-23 vö. Ézs 45:1).

A „felkent” fogalma azonban az általános használaton túlmenően bizonyos prófétai jövendölések, ígéretek és váradalmak miatt lett közismert: a zsidó vallás, különösen a fogság utáni korszak sajátos „messianizmusa” révén.

„Jézus Krisztus” tehát héberül Jésúa ha-másíach, arámiul Jésúa mesíchá, görögül Iészusz khrisztosz vagy khrisztosz Iészusz. (A Jésúa a modern ivritben Jesua, mert a bibliai hébertől eltérően már csak rövid magánhangzókat ejtenek.)

Jézusban a tanítványai a messiási ígéretek beteljesedését látták, mások előtt is az ő messiás, azaz krisztus volta mellett tettek tanúságot. Görög nyelvi kultúrájú környezetük ezért egy idő után rájuk ragasztotta a khrisztianosz nevet (ApCsel 11:26 vö. 26:28), ami azt jelenti: „krisztusi”, azaz „Krisztus híve” (ahogy a héródianosz „heródesi”, azaz „Heródes híve” stb.).

A ragadványnevet a tanítványok magukra vették, mert hitük lényegét fejezte ki. Péter apostol szerint „Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket Krisztus nevéért… Ha valaki mint keresztény szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel.” (1Pt 4:14.16 vö. 1Kor 9:5)

A „messiási” (Messianic) és a „krisztusi” vagy „keresztény” (Christian) jelentése ugyanaz, a 19. századi Hebrew Christian és a 20. századi Messianic Jew mozgalom tehát lényegében zsidó (származású) keresztények vagy keresztény (vallású) zsidók mozgalma.

Izraelben ma a zsidó Jézus-hívők önmegjelölése általában mesichi [משיחי] azaz „messiási”. Nem-keresztény környezetük azonban így nevezi őket: nocri(m) [נוצרים] azaz „názáreti(ek)”, és a kereszténység neve is nacrut [נצרות], azaz „a názáreti (vallása)”. Ez utóbbi megjelölés magyarázatra szorul.

• Jézust azért hitték názáreti illetőségűnek, mert bár Júda törzsi területén, Betlehemben született (Mt 2:1-6), szülei a galileai Názáretben telepedtek le (Mt 2:19-23), így ott nőtt fel (Lk 4:16). A „názáreti” jelző – a falu jelentéktelensége miatt – megvető tartalmú volt (Jn 1:45-46 Mt 2:23).
• A „názáreti Jézus” [Jésúa ha-nocrí – Iészusz ho nazóraiosz] néven volt közismert (Mt 26:71, Mk 10:47, Lk 24:19, Jn 1:15 18:5.7 19:19, ApCsel 6:14). Egyszer így nevezték démonok (Mk 1:24) és angyalok is (Mk 16:6).
• Tanítványai a feltámadása után is így hivatkoztak rá (ApCsel 2:22 3:6 4:10 10:38), és ő maga is ezen a néven mutatkozott be a keresztényeket üldöző Saulnak (ApCsel 22:8), akit később, Pál apostolként „a názáreti irányzatelöljárója” [prótosztatész tész tón Nazóraión haireszeósz] néven vádoltak meg a zsidók közötti lázítással (ApCsel 24:5).

A szentneves és hébergyökeres mozgalom tanítóinak állításával szemben a „messiási” és a „keresztény” ugyanazt jelenti, a görög khrisztosz szó nem „pogány kifejezés”, hanem már az Ószövetség i.e. 3. századi, hithű zsidók által készített fordításában (Septuaginta) is kb. 40-szer fordul elő, mint a másíach fordítása.

A „messiási” (Messianic) és a „keresztény” (Christian) szó szembeállítása nem biblikus, akkor sem, ha történelmi okokból a keresztény szó (1) sok zsidó számára – érthető módon – „zsidóelleneset” jelent, (2) sok keresztény számára pedig – elfogadhatatlan módon – „nem zsidót” jelent.

Ha zsidó és nem zsidó származású Jézus-hívők egymással szembeni identitást akarnak kreálni a messiási vagy a keresztény szóból, az pártoskodás [haireszisz] (Gal 5:20). Egy dolog ugyanis az etnikai, illetve lelkiségi alapú önmeghatározás („I am Messianic”), más dolog az elhatárolódás a többi Jézus-hívőtől („I am Messianic, not a Christian”) a történelemre hivatkozva. A történelem ugyanis éppen arra tanít, hogy hova vezet a kollektív címkézés.

2. Zsidó identitás – történelmi változatok egy témára

A judaizmus és a kereszténység viszonyát a zsidó identitás körüli vita határozta meg, hogy tudniillik ki zsidó, ki tartozik Izraelhez, hogyan viszonyul egymáshoz etnikai és vallási identitás, illetve mi kulturális vagy teológiai kérdés.

2.1. Ószövetségi kor

Az egész problémakör abból az egyszerű tényből fakad, hogy a zsidóság olyan nép, amelyet Isten hozott létre (Avrám ága kihalt volna), méghozzá vallási célból (szövetség, istenismeret, áldás a többi nép számára).

Bár a nép és vallása, a zsidóság és a judaizmus elvileg és fogalmilag [jahadut] is elválaszthatatlan, a Bibliából tudjuk, hogy a gyakorlatban szétválasztható: akkor sem volt minden zsidó hívő. Származás és a hovatartozás önmagában sosem volt elég az üdvösséghez. Egy dolog valamibe beleszületni (szövetség, parancsok, áldások), más dolog azt vállalni és megélni (hit, engedelmesség, küzdelem). Ezért mindig léteztek csak etnikai, vagy etnikai és kulturális szempontból zsidók, illetve etnikai, kulturális és vallási szempontból is zsidók (Róm 2:17-29, 9:6-7).

A továbbiakban azt fogjuk vizsgálni, hogyan vált ez az egész még bonyolultabbá, amikor Jézus és tanítványai szerint elérkezett az ideje annak, hogy a zsidóság valóban minden nép számára áldás lehessen.

A judaizmus fő tanbeli elemei Isten [JHVH), a nép [am], a föld [erec] és a törvény [tórá] a sajátos szövetség [berit] keretein belül. Isten ugyanis – a vallások történetében példátlan módon – szövetséget, méghozzá egyoldalú és örök szövetséget kötött Ábrahámmal és leszármazottjaival. A népet azért különítette el magának, tette a tulajdonává (5Móz 14:2, Ézs 43:20-21), és áldotta meg, hogy áldássá legyen minden más nép számára (1Móz 12:1-3 17:2.7 vö. Jn 4:22, Róm 11:11-15).

A zsidóság tehát a „szent” (más, különleges) Isten „szent” (saját, elkülönített) népe (2Móz 19:6 vö. 1Pt 2:9). A történelem során a zsidók és minden más nép istenképe, világnézete és erkölcse közötti különbség révén kialakult a „nép” [am – laosz] és a „népek” [gójím – ethné (sehol sem „pogányok”)] közötti kölcsönös különbségtétel. Természetesen az „elválasztó fal” (Ef 2:14) mindkét oldalán voltak, akik a különbség tényét és az elkülönülés gyakorlatát jól vagy rosszul viselték: felelősségként vagy gőgösen, illetve tisztelettel vagy megvetéssel.

Jézus korára egyfelől a zsidók egyistenhite és sajátos rituális szokásai (körülmetélés, tisztasági és étkezési szabályok), másfelől a politeista vallási környezet szokásai (pl. bálványnak áldozott hús a húsboltban) táplálták a feszültséget. Zsidók be sem mehettek nem zsidókhoz, mert körülmetéletlenek, azaz a szövetségen kívül állók voltak (Jn 18:28-29.33.38 ApCsel 10:28), nem is ülhettek le velük egy asztalhoz, csak semleges helyen, ha mindenki vitte a saját ételét, italát (ApCsel 11:3 vö. 1Kor 10:16-17).

2.2. Újszövetségi kor

A zsidók és a nem zsidók közötti elválasztó fal tehát nem csupán teológiai és etikai volt, hanem a „tiszta” és „tisztátalan” közötti különbségtétel alapján rituális jellegű, egyúttal kommunális jellegű, hiszen az egyén vagy a rituális közösség része, vagy nem a része, akkor viszont kívülálló.

A nemzetközi küldetés (Mt 28:19-20 ApCsel 1:8) a kor vallásetnikai keretei miatt nem jelentette automatikusan egy multikulturális közösség létrejöttét, még Jézus tanítványainak sem. Nem csoda, hogy az első belső feszültség az asztal körül támadt: a júdeai és a hellenizált zsidók között kellett rendet tenni (ApCsel 6:1-4 vö. 1Kor 10:14-32 11:3.17-34). Miután azonban az egyház Jeruzsálemből szétszóródott Júdeába, Samáriába és Galileába (ApCsel 8:1 9:31), Péter révén Cézáreában nem zsidók jutottak Jézusban hitre (10-11. fejezet). A júdeai testvérek számon is kértek Péteren, hogy bement hozzájuk, és velük evett (10:15.28.34 vö. 11:1-3), de ő felment Jeruzsálembe, beszámolt Isten akaratáról (Ne mond tisztátalannak! Ne tégy különbséget! 11:9.12) és munkálkodásáról (ők is megkapták a Szent Lelket, 11:15-7), aminek végül mindenki örült (11:18). A római százados és házanépe azonban csak a kezdet volt.

Az üldözés miatt szétszóródott zsidó Jézus-hívők északon Antiókhiáig és tovább Ciprus szigetéig is eljutottak. Először ők is csak más zsidók között evangelizáltak, de néhány görög területen élő (cirénei, ciprusi) zsidó is hitre jutott, akik Antiókhiában a görögök között hirdették az Úr Jézust: nagy sikerrel (11:19-21). Ennek híre eljutott Jeruzsálembe is, ahonnan kiküldték a ciprusi születésű Barnabást. Ő az ott folyó szolgálatot bátorította, Sault is maga mellé vette, és nagy sokaságot tanítottak. Antiókhia, a birodalmi nagyváros zsidó és nem zsidó tanítványait nevezték először „keresztényeknek” (11:22-26).

Az éhínség idején anyagilag segítették a júdeai hívőket (11:27-29), és míg Jeruzsálemben Heródes kivégeztette Jakabot, és bebörtönöztette Pétert (12. fej.), Barnabás és Saul elindultak első missziós útjukra a görög szigeteken (13. fej.). A zsinagógákban egyszerre evangelizáltak az izraeliták és a görög „istenfélők” között (13:16.26.43). Mivel az igehirdetés tömegeket mozgatott meg, a helyi zsidók irigységből ellenálltak az evangelizációnak. Barnabás és Saul ekkor mondták ki, hogy bár először nekik, a zsidóknak kellett hallaniuk a jó hírt, ha nekik nem kell, akkor a világ népei felé fordulnak (13:43-47).

Az üldözések ellenére a körút sikeres volt, de Antiókhiában megjelent néhány farizeus hátterű júdeai (15:1.5), aki azt állította, hogy a nem zsidóknak az üdvösséghez nem elég Jézusban hinni: előbb zsidóvá kell válniuk, úgy, hogy (1) körülmetélkednek, és (2) megtartják a mózesi törvényt. Szerintük a vallási identitás-váltás feltétele az etnikai identitás-váltás (zsidóvá válás) volt.

Pál és Barnabás sokat vitázott velük, majd felmentek Jeruzsálembe, hogy az apostoli tanács hozzon döntést (15:2-4) afelől, hogy a zsidók hogyan élhetnek együtt, tisztelhetik Istent együtt, és üdvözülhetnek együtt a betérő nem zsidókkal.

A farizeusi hátterű júdeaiak feltételeit a jeruzsálemi, apostoli tanács egyszer s mindenkorra elutasította (ApCsel 15. fej.). Az Újszövetség egésze alapján indokaikat az alábbi fő pontokban lehetne összefoglalni:

• A Messiás minden népért hozott áldozata nem csupán egyének üdvösségét szolgálta, hanem az emberiség népei, a zsidók és a nem zsidók közötti békességet is. Lebontotta az ellenségeskedés „elválasztó falát”, „a kettőt eggyé tette”, híveit „egy új emberré teremtette önmagában” (Ef 2:14-15).
• Maga Isten „leplezte le” Péter (ApCsel 10:9:16.28-29.34-36.47) és Pál előtt (Gal 2:2, Ef 3:1-7) „a Messiás titkát”, hogy a népek a zsidók „örököstársai” (Ef 3:1-7).
• Az üdvösség szempontjából többé „nincs különbségtétel” zsidó és nem zsidó, férfi és nő, szabad és rabszolga között (Róm 10:12, Gal 3:28).
• Izráel olyan „szelíd olajfa”, amelynek természetes ágai (a zsidók) mellé „vad olajfa ágak” (nem zsidók) lettek „beoltva” (Róm 11:17-24) a zsidó Messiásba vetett hitük révén.
• A Krisztusban létrejött „egy új ember” (Ef 2:15) és a közös „mennyei polgárjog” (Fil 3:20) azonban nem teszi a keresztényeket nemzetiség nélkülivé vagy nemzetiség felettivé. A nem zsidók a zsidókkal együtt örökölhetik az Izráelnek adott áldásokat, együtt telepedhetnek az ősatyák asztalához (Mt 8:10-12), és együtt örvendezhetnek a mennyben (Jel 7:9).

A Jézusban megjelent üdvösség tehát valóban mindenkié, aki követi Ábrahám hitét, attól függetlenül, hogy beleszületett az ábrahámi szövetségbe vagy sem, azaz körül van-e metélve vagy sem (Róm 4:9-25, 10:9-13). A Messiásban mind egyek, mind Ábrahám utódai és örökösök (Gal 3:28-29).

A zsidók és a népek közötti szövetségi különbség ugyanakkor megmaradt, és ennek a jelentőségét az apostoloknak is fel kellett ismerni, ami (1) a zsidók és a nem zsidók közötti missziót, illetve (2) a zsidók és a nem zsidók együttélését illeti.

• Ami a zsidókat illeti, a körülmetélés a néppel kötött ábrahámi szövetség jele volt, amelybe minden zsidó eleve beleszületik. Az izraelitáké a fiúság és a dicsőség, a szövetségek (az új szövetség is!) és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, az ősatyák, akiktől a Messiás vér szerint származik (Róm 9:4-5). Amikor Jézusban hitre jutnak, egyéni megmenekülésük mindehhez képest „plusz” elem.
• Ami a zsidók által „körülmetéletlennek nevezett” népeket illeti, ők Izráel „társadalmi életétől” [politeia] „elidegenedve” [apéllotriómenoi], a szövetségi ígéretek szempontjából „idegenek” [xenoi], a zsidóságnak adatott „reménység nélkül” (különleges bánásmód és jövőkép nélkül) és „Isten nélkül” (az egyedülálló istenkép és istenélmények nélkül) élnek (Ef 2:12-13). Amikor Jézusban hitre jutnak, egyéni megmenekülésükhöz képest „plusz” elem, hogy a zsidók örököstársaivá válnak, áldásaikban részesülnek, bár nem mindenben (pl. nemzeti identitás, megígért föld).
• Péter a körülmetélt zsidók közötti evangelizáció vezetője maradt, Pál viszont a népek apostola lett (Róm 11:13-14 vö. ApCsel 28:28), és ebben teljes egyetértés alakult ki közöttük (Gal 2:1-10).

Az 1. századi Izráel többszínű közösségén belül tehát megjelentek a Jézusban messiást látó zsidók, akikhez egyre több nem zsidó származású is csatlakozott. Az új, nemzetközi közösségnek pedig az együttélés érdekében új halachára(életmód-szabályozásra) volt szüksége. Ehhez az apostolok Jézustól előre meg is kapták a felhatalmazást (Mt 18:18 „kötés” vagy „oldás” = tiltás vagy engedélyezés vö. ApCsel 15:24-25).

Az apostoli tanács – a néhány farizeus hátterű júdeaival ellentétben – a népek közül való Jézus-hívőket nem akarta „zavarba hozni” vagy „felzaklatni” (ApCsel 15:19), sem „a szükségesnél jobban terhelni” (15:11.28).

• A körülmetélkedés szóba sem került, hiszen az az ábrahámi szövetség jele volt, amit Isten csak a zsidókkal kötött, és csak a zsidó származásúak számára maradt kötelező (1Móz 17:8-14 vö. ApCsel 16:1-3).
• A mózesi törvény betartása sem került szóba, mert az a sínai szövetség jele volt, amit Isten ugyanúgy csak a zsidókkal kötött (2Móz 12:43-49 vö. 2Móz 19:3-6, 3Móz 20:25-26, Neh 9:1-3, 10:29-31 stb.).

Ezen a ponton ki kell emelni a tényt, hogy Jézus és apostolai a törvényt és a szokásokat tartó zsidóként éltek. Ha a zsidó tanítványok számára nem maradt volna kötelező a törvény, akkor mindenki számára természetes lett volna, hogy a nem zsidók számára sem az. A messiáshívő zsidók számára – az új szövetség, a messiás áldozata és új parancsai, illetve a jeruzsálemi Szentély lerombolása miatt – csak a törvény teokratikus és kultikus része vesztette érvényét (Zsid 7–10; Róm 3–8; 2Kor 3:3-17, Gal 2:16 3:24-25, Ef 2:15, Kol 2:16-17 stb.).

Az apostoli tanács a zsidó és nem zsidó hívők együttélése, a közösség új tagjai számára és érdekében hozott döntést. Jakab javaslata (ApCsel 5:20) és a végleges apostoli körlevél (15:29) tartalma azonos, csak a megfogalmazás tér el (21:25). A népek közül valók tehát „tartózkodjanak” bizonyos „szennyező dolgoktól” [tón aliszgématón], amelyek tisztátalanná tesznek, konkrétan az étkezés és a nemi élet területén:

• a „bálványnak áldozott hústól” [eidolothütón], amit a boltokban lehetett kapni (1Kor 8:1,7-11), de nem volt teljesen kivéreztetve, azaz konkrétan „a vértől” [tu haimatosz], aminek az élet hordozójaként áldozati funkciója volt (3Móz 17:10-12), illetve „a fulladttól” [tu pniktu], azaz vízbe fulladt vagy megfojtott állat húsától is, mert az sem volt rendesen kivéreztetve,
• a szakrális vagy profán „prostitúciótól” [tész porneiasz], amely az egyén teste által Krisztus Testét is beszennyezné (vö. 1Kor 5:9.11 6:9.13-20).

2.3. Ókori egyház

A még túlnyomórészt zsidókból álló messiási közösség az 1. zsidó háború idején (i.sz. 70) figyelmeztető próféciát kapva Jeruzsálemből Pellába települt át, így elkerülte a mészárlást. A 2. zsidó háború idején (i.sz. 132-135) pedig, amikor Bar Kochbát messiásnak nyilvánították, kiléptek a zsidó seregből. Ezzel a zsidóság szemében a Jézusban hívő zsidók egyszer s mindenkorra árulókká váltak, az egyház és a kereszténység pedig idővel az ellenséggé.

A világmissziós parancsból fakadóan (Mt 28:19-20 ApCsel 1:8) előre látható volt, és természetes folyamatnak tekinthető, hogy a századok során rohamosan nőtt a nem zsidó egyháztagok száma, és rohamosan csökkent a zsidóké. Egyházi források szerint (Jusztinosz, Órigenész, Euszébiosz, Epifaniosz,) Palesztinában egészen a 4-5. századig léteztek még zsidó etnikumú „nazoreus” [nazóraioi / nocrím] közösségek, amelyek megtartották hagyományos zsidó életmódjukat és – az eretnek „ebionita” csoportokkal szemben – apostoli Jézus-hitüket is.

Az ókori egyház kultúrája gyorsan görög, latin és szír nyelvű lett. A „nyugati” (görög és latin) egyházrészben azonban beindult egy már Pál idejében is érzékelt nem természetes folyamat (Róm 11:18) – a zsidóktól és a zsidó gyökerektől való távolodás. Ennek negatív hatásai idővel egyre súlyosabbak lettek.

A főleg görögül beszélő, görög Újszövetséget olvasó és görögül imádkozó egyház a Héber Biblia helyett is inkább annak görög fordítását (Szeptuaginta) használta, a zsidó írásmagyarázati hagyományt pedig hellenista értelmezési elvek egészítették ki, váltották fel (pl. Alexandriában az allegorizálás). Mivel egyre kevesebb zsidó származású Jézus-hívő volt, a teológusok közül is egyre kevesebb lett a héberül tudó. Olyan eretnekségek pusztítottak, amelyeket alapszintű héber nyelvi ismerettel is meg lehetett volna előzni (pl. az arianizmus).

A legfőbb probléma azonban a teológiai antijudaizmus kialakulása volt, ami a társadalmi támogatást kapva időnként és helyenként antiszemitizmusba csapott át. Mivel a „judaizmus” és a „zsidóság” a héberben egy szó [jahadút], az apostoli kor után kialakuló, új – Szentély, papság, áldozat és föld – nélküli, ún. rabbinikus judaizmust illető teológiai kritika mindkét fél szemében könnyen tűnt a zsidóság elleni kritikának. A zsidókhoz való jézusi és apostoli hozzáállást figyelmen kívül hagyó ellenségességre azonban nincs mentség.

A 2. század közepén Jusztinosz apologéta és vértanú fogalmazta meg először, hogy a zsidók helyett az egyház lett a választott nép, a lelki Izrael, és a szent föld örököse (Párbeszéd a zsidó Trüfónnal). A részben jogos, részben bibliaellenes antijudaizmus azonban idővel áthangolódott zsidóellenességgé.

A 4. század elején az elvirai zsinat (305) tiltotta először zsidók és keresztények házasságát, illetve közös étkezését, az első (nikaiai) egyetemes zsinaton (325) a császár külön kérte, hogy húsvét időpontjának egyeztetésekor kerüljék a zsidók dátumát, pedig a közel-keleti egyházak ahhoz tartották magukat (Niszán 14), a clermonti zsinat (355) tiltotta először a zsidóknak közhivatal vállalását, még mielőtt a kereszténység hivatalos államvallássá vált volna (381), végül Aranyszájú Szent János antiókhiai püspök külön prédikációsorozatban emelt szót az „istengyilkos” zsidók ellen (387). A 4. századra kialakuló szemlélet a további évszázadok zsidó-keresztény viszonyára is rányomta bélyegét.

2.4. Középkor és reformáció

Egyre ritkábbak lettek a zsidóságban és a judaizmusban a kereszténység gyökereit tisztelő, illetve a zsidók fizikaivédelmére felszólító hangok (Szent Ágoston, Clairvaux-i Szent Bernát, Aquino-i Szent Tamás). A „helyettesítés-teológa” nem csupán elterjedt, hanem a mai napig sok felekezet tanítása. Ha a papság és a teológusok jelentős része ellenségesen viszonyult a zsidókhoz, akkor nem csoda, hogy a névlegesen keresztény vagy tudatlan keresztény tömegekben is negatív, előítéletes kép alakult ki róluk. Társadalmi krízis esetén ezért a zsidók – mint könnyen azonosítható kisebbség – újra meg újra elvakult vádaskodások, összeesküvés-elméletek, atrocitások és pogromok célpontjai lettek.

A késő középkori egyház a zsidók számára tovább nehezítette a Jézusban való hitre jutást azzal a bibliaellenes gyakorlattal is, hogy a Jézusban hívő zsidóknak előbb nem zsidóvá kell válniuk. Meg kellett tagadniuk zsidó kultúrájukat és étkezési szokásaikat, különben nem hitték el nekik, hogy valóban megtértek. Akik pedig valóban élő Jézus-hitre jutottak, azokat a kényszerből áttérő zsidókkal szembeni bizalmatlanság miatt kezelték gyanakvással.

A reformáció sem hozta meg a zsidóság számára azt, amit remélt, hiába tűnt úgy, hogy az ellenségük (Róma) ellensége (Luther) a barátjuk. A reformáció a helyettesítő teológiát tovább mélyítette, Luthernek az áttérni nem kívánó zsidók elleni heves antijudaista megnyilvánulásaira pedig a hitleri érában a „Deutsche Christen” és a nürnbergi per háborús bűnösei is hivatkozhattak.

A „keresztény” Európában a századok során országról országra, újra meg újra megtörtént a zsidó közösségekkel, hogy választás elé állították őket: áttérnek, menekülnek, vagy meghalnak. Ha ráadásul egy keresztény tért be a zsidóságba, akkor az esetet az egész zsidó közösség megszenvedte. Nem csoda, hogy ilyen nyomás hatására a zsidók felhagytak a térítéssel, és a mai napig igyekeznek lebeszélni a betérni akarót. Ugyanakkor számukra a Jézusban hitre jutó zsidó már nem zsidó. Aki vallást változtat, az szerintük elveszti az etnikai identitását is, ami a messiási zsidók számára nonszensz, de fájdalmas (vö. Róm 9:1-5).

2.5. Újkor, legújabb kor

A zsidó identitást illető lehetséges téveszmék sorát a 19. századi millerita mozgalom után elterjedt hetednapi adventizmus és a 20. századi szentneves, majd hébergyökeres mozgalom zárta le. E felekezetekben ugyanis már nem zsidók tanítanak arra más nem zsidókat, hogy tartsák be a szerintük „örökre” és „minden népnek” szóló mózesi törvény egy-egy elemét (sabbat, kasrut), vagy a mózesi törvény és a rabbinikus judaizmus rituális és kulturális elemeit, azaz éljenek szinte zsidóként.

Összefoglalva, eleve hibás a történelmen végigvonuló kérdés, hogy ki asszimilálja a másikat: zsidók a nem zsidókat, vagy nem zsidók a zsidókat, azaz hogyan válhat nem zsidó zsidóvá, illetve zsidó nem zsidóvá. Az Újszövetség szerint az üdvösség szempontjából mindegy, ki milyen származású, és mindenki marad az, ami (Gal 3:28, 1Kor 7:18). Krisztusban a Nép és a népek „egy új emberré” lettek, de ettől a nemzeti identitásuk nem szűnt meg: egységük sokszínű (Ef 2:15 vö. Jel 7:9).

3. A mozgalom története

Ezen a félreértésekkel, előítéletekkel, gyűlölködéssel és vérontással teli tragikus történelmi örökségen kellett tudatosan túllépni ahhoz, hogy végül a 19. századi Európában – Angliától Oroszországig – negyedmillió zsidó Jézusban hitre jusson.

3.1. Judenkehille

Előrelépés csak a 18. század első felében történt a német pietista mozgalom révén. A Nikolaus Ludwig von Zinzendorf gróf által vezetett testvérgyülekezetek (Brüdergemeine) az 1730-as évektől adtak helyet olyan zsidó közösségeknek („Judenkehille” a qáhál/qehillá = gyülekezet, közösség szóból), amelyekben a zsidók megélhették nemzeti és kulturális identitásukat (körülmetélés, szombat, ünnepek, szokások), a vasárnapi istentiszteleten pedig bevezették az Izraelért mondott közbenjáró imát. Zinzendorf az 1750-es években stratégiát akart váltani, úgy látta, hogy Jézus-hívő zsidóknak az izraelita közösség részeként, de önállóan kellene működniük. Ez nem működött, de az 1770-es években teljesen autonóm Judenkehillék alakultak Németországban, Svájcban és Angliában.

3.2. Hebrew Christians

A 19. század eleji Angliában evangéliumi anglikánok („Clapham Sect”) és áttért zsidók révén (Joseph Frey, Christian W.H. Pauli) vett új lendületet a zsidó-misszió (London Society for Promoting Christianity Among the Jews, 1809).

A mozgalom fő célja volt hirdetni Jézust, mint Messiást, elsősorban a zsidóknak, tanítani az egyházat a saját zsidó gyökereiről, illetve támogatni a zsidó állam létrejöttét a szent földön és a „zsidó keresztény” (Hebrew / Jewish Christian) mozgalmat. Londonban 1813-ben létre is jött az első, csak zsidókból álló keresztény gyülekezet („B’nei Abraham”). A London Jews Society a Szentföldre is küldött misszionárusokat, a zsidó Michael Solomon Alexander lett az első jeruzsálemi anglikán püspök (1841), a dán Hans Nicolajsen sikeres zsidók közötti evangelizációja révén pedig felépülhetett az első közel-keleti protestáns templom az óvárosban (Christ Church, 1849).

A fellendülő mozgalom 1866-ban szerveződött nemzeti szövetséggé (Hebrew Christian Alliance of Great Britain; ma: British Messianic Jewish Alliance). 1885-ben New Yorkban is felépült az első Hebrew Christian Church, 1915-ben megalakult a Hebrew Christian Alliance of America, a nemzetközi terjedés révén 1925-ben pedig az International Hebrew Christian Alliance (ma: International Messianic Jewish Alliance). Ennek célja volt a Krisztus melletti egyesült tanúságtétel a zsidóság és az egész világ felé, a zsidó nép szellemiségének bemutatása a keresztény világnak, illetve a keresztény evangélium szellemének bemutatása a zsidóknak.

A többnyire szekuláris hátterű zsidók főleg anglikán és protestáns gyülekezetek tagjai lettek, azok egyházi kultúrát gond nélkül átvették. A Hebrew Christian zsidó-missziós programban tehát a zsidó hívők nemzeti és kulturális identitása még nem játszott szerepet. A „nemzetek korában” a cionista mozgalom számukra is alapvetően politikai mozgalomnak tűnt.

3.3. Jewish Messianic Movement

A 19. század végén azonban megjelent egy új irányzat, amely alapjaiban kívánta revideálni a zsidóság és az egyház viszonyának teológiáját. A korszak számos áttért rabbija közül az orosz Jozef Rabinovitz 1884-ben létrehozta a kisinyovi „Bney Brit Chadashah” messiási zsinagógát, amely a maga korában sikeresnek és modell-értékűnek is bizonyult, és önálló izraelita irányzatként állami elismerést is kapott.

A dél-afrikai Philip Cohen 1910-ben elindította a The Messianic Jew – Organ of the Jewish Messianic Movement című lapot (1910), amelyben ő is a zsidó nemzeti identitás és a zsidó föld visszaszerzését, a szövetségi kötelességet (körülmetélés) és a törvény – újszövetségi keretek közötti – megtartását (szombat, ünnepek, kóser étkezés) propagálta.

A Hebrew Christian mozgalom vezetői vitába szálltak a tévesnek és veszélyesnek ítélt eszmével, és 1917-ben a Hebrew Christian Alliance Quarterly elhatárolta magát „az úgynevezett messiási judaizmustól”. Az IHCA kötelékében Amerika-szerte az 1960-as évekig alakultak gyülekezetek, főleg presbiteriánus támogatással, amelyek istentiszteletein zsidó liturgiai elemek is megjelentek.

3.4. Messianic Jews

Az 1960-as és 70-es években azonban, a hippi korszakot lezáró „Jesus People” ébredés alatt rengeteg zsidó tért meg, különösen 1967 után. A hatnapos háború végén Jeruzsálem végre ismét a zsidóságé lett, a sok ezernyi fiatal, zsidó származású Jézus-hívő pedig a történelmi eseményekben bibliai próféciák beteljesedését látta (Lk 21:24). Egyfelől lelkes cionisták lettek, másfelől Jézus-hitük mellett zsidó mivoltukat is újfajta módon akarták megélni. Többségük szekuláris családból származott, de igyekezett felfedezni vallása kulturális gyökereit, a kevés ortodox és konzervatív zsidó hátterű pedig igyekezett példát mutatni a hagyományos zsidó életforma és a Jézusba vetett hit megélésére.

A 19. századi zsidó keresztény (Hebrew / Jewish Christian) mozgalom tagjainak többsége még az anglikán és protestáns egyházakon belül talált lelki otthonra. A 20. századi mozgalom többsége azonban hamar a „messiási zsidó” (Messianic Jew) identitást tette magáévá. Nem csupán a bibliai és posztbiblikus zsidó kultúrát fedezték fel újra maguknak, hanem a két évezredes, fájdalmas múlttal próbáltak szakítani. Ennek azonban meg kellett találni azt a formáját, amely

• egyfelől, a nem zsidó többségű keresztény felekezetekkel szembeni öntudatos állásfoglalás nem sérti a Jézusban hívők egységét,
• másfelől, a zsidó kultúra, illetve a rabbinikus judaizmus mai formái iránti pozitív viszonyulás nem sérti az evangélium teológiai határait.

Ez a kettős feladat, amint látni fogjuk, nem volt könnyű. A mozgalom vezetőinek jelentős része a „szellemi autonómia” érdekében és a „szellemi asszimilációt” elkerülendő, önálló, a más keresztény felekezetek mellett működő mozgalomban és gyülekezetekben gondolkodott. A „keresztény” szót azonban – annak negatív asszociációi miatt (antiszemitizmus, asszimiláció) – a Hebrew Christian Alliance of America nevéből ki akarták venni. Nem kevés vita után 1975-ben az amerikai szövetség neve hivatalosan is Messianic Jewish Alliance of America (MJAA) lett, elviekben és gyakorlatban is szakítva az 1917-es nyilatkozatban foglaltakkal. A mozgalom terjedése révén 1979-ben megalakult a Union of Messianic Jewish Congregations (UMJC), 1982-ben pedig az International Alliance of Messianic Congregations and Synagoges (IAMCS). A JMAA, UMJC és IAMCS lett az amerikai mozgalom három mainstream szövetsége, többszáz amerikai és tengeren túli gyülekezettel.

A messiási zsidó szövetségek jelentős kiadói tevékenységet végeznek (Messianic Jewish Publishers; Mishkan, Kesher Journal), jesivákat (bibliaiskola) és teológiai intézményeket működtetnek (pl. Messianic Jewish Theological Institute, The King’s University, St. Petersburg Seminary, Caspari Center), szimpóziumokat tartanak (The Borough Park Papers), és saját bibliafordítást is megjelentetnek (pl. Complete Jewish Bible, Tree of Life Version, Messianic Jewish Literary Translation).

A mozgalom új nemzedékének tanítói az évtizedek alatt sajátos „messiási” teológiai spektrumot építettek fel, saját evangelikál, karizmatikus, kálvinista vagy diszpenzacionalista teológiai hátterüknek megfelelően (Kjaer-Hansen 2008). A meghatározó amerikai, izraeli és európai tanítók közül különösen az alábbiakat kell megemlíteni: David Stern, Daniel Juster, Peter Hocken, Baruch Maoz, Arnold Fruchtenbaum, Michael Brown, Gershon Nerel, Joseph Shulam, Eitan Bar, Michael Schiffmann, Ariel Berkowitz, David Freedman, Arieh Powlinson és Kai Kjaer-Hansen.

Az amerikai és az izraeli messiási zsidók helyzete mindig más volt, így egyes teológiai, hitéleti és politikai kérdésekben jelentős nézeteltérések és gyakorlati különbségek tapasztalhatók. Izraelben a problémák érdemi átbeszélésére, a feszültségek oldására, az egység kimunkálására sajnos még nincs elég motiváció.

3.5. Messianic Judaism

A Jézusban hívő zsidók legújabb kori mozgalmának utolsó irányzata az 1970-ben megjelenő, de csak lassan terjedő, sokszínű „messiási judaizmus” (Messianic Judaism). Első megjelenése formai szempontból a legtöbb messiási zsidó gyülekezetre hatott, szélsőséges teoretikus megjelenése (Hashivenu mozgalom) azonban teológiai kisebbségben maradt. Mégis, napjainkban a messiási mozgalomban a fogalmat a Messianic Jew szinonimájaként használják: vagy a hasonlóságok miatt, vagy az összemosás szándékával, vagy az egész mozgalom leírására – vitatható módon (Maoz 2003, Telchin 2004).

Az irányzat korai vezetője Martin Chernoff és Joe Finkelstein volt. Az irányzat neve is Chernoff látomására vezethető vissza: lelki szemei előtt megjelent az égen egy „MESSIANIC JUDAISM” feliratú hirdető tábla, amely alatt fiatal zsidók tömege áramlott a mennyei fény felé. 1971-ben Chernoff lett a Hebrew Christian Alliance elnöke, támogatta a névváltoztatást és a rabbinikus judaizmus felé való formai és tartalmi elmozdulást. Bár 1975-ben elhunyt, a fiai vezették tovább a szövetséget. Joe és Debby Finkelstein pedig – konzervatív és ortodox zsidó hátterüknek megfelelően – a tradicionális zsidó életformát élve hatottak sokakra.

Az 1970-es években Martin Chernoff, Manny Brotman és mások formai újítások sorát vezették be, amelyek a mozgalomban vegyes fogadtatásra találtak:

• a messiási gyülekezet (congregation) messiási „zsinagóga” (synagogue) lett, több lelkész „rabbinak” kezdte magát hívatni (bár egyikük sem végzett rabbiképzőt)
• az épületről és a beltérből eltűnt a kereszt, helyette menóra (hétágú gyertya), illetve a mogen Dovid (csillag alakú pajzs) jelent meg
• a szombati pihenőnap és vasárnapi istentisztelet helyett szombati (péntek esti vagy szombat délelőtti) istentiszteletet tartottak
• elkezdték megtartani a bibliai és posztbiblikus ünnepeket
• bevezették a heti tóraszakaszok tanulmányozását, a bibliai neveket héberül mondták ki (Moshe, Yeshua, Yerushalaim stb.)
• átvették a rabbinikus liturgia imádságait (bár több esetben visszakoztak a bibliai tekintély vagy lelki erő hiányára hivatkozva), illetve izraeli néptánc elemeket is bevezettek (ún. „dávidi dicsőítés”)
• az új szövetség (new covenant) „megújított” szövetség (renewed covenant) lett, és a zsidók nem meg- vagy visszatértek (converted), hanem „kiteljesedtek” vagy „teljességre jutottak” (completed) Jézusban
• istentiszteletre felvették a kipát (fejfedő), a tálitot (imasál), a tefilint (imaszíj), a „rabbik” a kitlit (egyszerű szabású, fehér lenvászon ünnepi és temetési ruha)
• kötelezővé tették a bibliai, illetve rabbinikus étkezési előírásokat (kasrut).

A formai elemeket idővel nagyon sok messiási zsidó gyülekezet adoptálta, de a helyi vezetők felekezeti-lelkiségi hátterétől függően eltérő mértékben. Az Izraelben élő messiási zsidók viszont sohasem használják magukra a „rabbi” és a „zsinagóga” kifejezést – nyilván okkal.

Az irányzat igazi, a formai újításon is túllépő teoretikusa a UMJC néhány rabbija lett, akik Mark S. Kinzer és Stuart Dauermann vezetésével először 1997-ben, Los Angeles-ben jöttek össze. Ők fogalmazták meg a Hashivenu Core Values pontjait, és indították be a Hashivenu Forumot (1999-2017).

Tanításuk abból a – minden messiási zsidó által ismert – fájdalomból fakadt, hogy hitük miatt honfitársaik nem tartják őket zsidónak, pedig Jézusban hinni „a lehető legzsidóbb dolog”. Ezért ők – más zsidókkal ellentétben – úgy érezték, hogy zsidó mivoltukat „bizonyítani kell”. Arra a meggyőződésre jutottak, hogy

• a rabbinikus judaizmus hagyományos negatív képén túl kell lépni, a régi és mai rabbik hitéleti és erkölcsi bölcsességét, a Szóbeli Tant „újra fel kell fedezni”, a népet megtartó ereje miatt „ihletettnek” lehet tartani,
• sőt: a judaizmus mai irányzatai „a mi zsidó irányzataink”, amelyeket legitim vallási formáknak kell tekinteni; egy Jézusban hívő zsidó igazi lelki otthona a zsidóság.

Megjegyzendő, hogy a zsidó keresztények és a messiási zsidók

• a kereszténység részének tekintették magukat, nemzetközi felekezeteken belül vagy önálló felekezetként megélve sajátságaikat
• a bibliai judaizmus elemeit igyekeznek megélni, a rabbinikus hagyomány egyes elemeit pedig csak a bibliai szűrőn át adoptálták
• a zsidósággal azonosulni etnikailag és kulturálisan tudtak, vallási szempontból csak részben.

A Hashivenu mozgalom messiási judaizmusának azonban az lett a célja, hogy

• a zsidóság el- és befogadja őket, hogy az (amerikai) ortodox, konzervatív és reform irányzatok mellett a judaizmusnak létezzen egy negyedik irányzata is: a messiási judaizmus [jahadut mesichit]
• hitük szerint Isten nem akarta, hogy a judaizmusból egy másik vallás, egy úgynevezett „kereszténység” jöjjön létre, hiszen Jézus és tanítványai is mind izraelita zsidók voltak, nem váltak más vallásúvá.

A Hashivenu tanítói vezették be egyház és zsinagóga viszonyát illetően az ún. „posztmisszionárius” szemléletet (Kinzer 2005). Eszerint az egyház valójában Izráel „eszkatológikus kiterjedése”, a messiási judaizmus pedig nem a két vallás között áll, nem is az egyházat képviseli a zsidóság felé, hanem a zsidóságot képviseli az egyház felé.

Az Izraellel, a zsidósággal és a judaizmussal való radikális azonosulás gesztusa és egymás elfogadásának igénye azonban teljesen egyoldalú maradt. Valójában mindegyik izraelita irányzat elutasítja Jézus messiás voltát, és a Jézusban hívőket más vallásúnak: kereszténynek tartja (vö. Izraelita reakciók).

Nem csoda, hogy a Hashivenu víziója az UMJC-n belül is vihart kavart, nem csupán a Jews for Jesus (2003), a Lausanne Consultation on Jewish Evangelism (2007) és a MJAA kritikáját vonta magára. A messiási mozgalom többségi véleménye szerint a Hashivenu felfogása nem kompatibilis az apostoli hittel, ugyanakkor a „Messianic Judaism” kifejezést napjainkra a UMJC és a MJAA is átvette, illetve a „Messianic Jew” kifejezéssel felváltva használja.

A fentiek alapján talán világos, hogy miért olyan nehéz eligazodni a sokszínű és változóban levő messiási mozgalomban. Ha „messiási”-nak nevezett közösséggel vagy tanítóval találkozunk a világhálón, külföldön vagy hazánkban, az eszmei és formai átfedések miatt nem könnyű megállapítani, melyik és milyen irányzattal van dolgunk, illetve mindenre és mindennek az ellenkezőjére is találunk példát. Ezért érdemes tudni, mi tartozik a főáramlatba, és mi nem.

3.6. Izraelita reakciók

Ami az izraelita hitközségek reakcióját illeti, Észak-Amerikában először a régi egyházi elvet fordították vissza: aki kereszténnyé lesz, többé nem lehet zsidó, hiszen számukra a kereszténység nem csupán személyes hitbeli meggyőződés, hanem egy másik vallás, egy idegen és történelmileg ellenséges vallási kultúra.

Mivel a zsidó vallás jellegzetesen nem csupán egyénben, hanem közösségben gondolkodik, aki a zsidó közösségen kívülkerül, az minden zsidó szervezeti tagságát, kiváltságát és közösségi intézményhez való hozzáférését (iskola, kórház, temető) elveszíti, illetve a baráti és nem ritkán rokoni kapcsolatait is.

Bár a vallásukat gyakorló zsidók az amerikai zsidóságnak talán 10%-a, ez a hozzáállás a szekuláris zsidóságra is többé-kevésbé hatott. Egy emberöltőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az amerikai zsidók harmada kijelentse: zsidó is hihet Jézusban (Jews in America, Pew 2020). Nyilván nem Jézus, mint messiás lett számukra elfogadhatóbb, hanem a rendkívül szekularizált zsidóság egy része igyekszik a „woke” kultúrában élve tolerálni mindenféle (agnosztikus, buddhista, ezoterikus, humanista) zsidót – így újabban még a Jézus-hívőket is.

Izrael az 1950-es visszatérési törvény (Law of Return) 1970-es kiegészítésében megtagadta a letelepedési jogot és az állampolgárságot attól, aki ugyan zsidónak született, mégis önként más vallásra tért át. Egy 1989-es legfelsőbb bírósági döntés szerint a „messiási zsidók” más vallásúak (keresztények), tehát nem is számítanak zsidónak. Egy ateista zsidó vagy buddhista zsidó is zsidó marad, de a keresztény zsidó már nem számít zsidónak.

Problémát a milliónyi orosz alijázó (1990-1994) és az amerikai áttelepülni vágyók jelentettek, akiknek egy része nyíltan felvállalta messiási hitét. 2008-ban a legfelsőbb bíróság végül úgy döntött, hogy akinek csak apai ágon vannak zsidó felmenői, az messiási hite ellenére is letelepedhet. A mai halachikus álláspont szerint ugyanis nem az apai, hanem az anyai ág számít, tehát az illető „eleve nem is zsidó”, így ha akarja, megkaphatja az izraeli állampolgárságot.

3.7. Statisztikák

A messiási mozgalom megfelelő értékeléséhez szükségesek az amerikai (Pew Research Center) és izraeli felmérések (Central Bureau of Statistics) publikus adatai, illetve a messiási zsidók létszámát illető felmérések (Kjaer-Hansen 1999, Posner 2012, Caspari Center 2022) és szakirodalmi adatok (Telchin 2004, Bar 2024). Megjegyzendő, hogy Izraellel szemben az USA-ban a vallási hovatartozást illetően sajnos nem készül minden államra kiterjedő népszámlálási statisztika, így esetenként igen eltérő adatokat kell átlagolni („kb.”).

Az USA-ban élő zsidók lélekszáma kb. 7.5 millió. A zsidó identitás alapja 73%-uk számára etnikai alapú, csak 27%-uk számára vallási alapú, és kb. 10% gyakorolja is a vallását. Amerikában hagyományosan sok a vegyes házasság (33%), ezért, ha az is zsidó, akinek legalább egy nagyszülője az (ez az elvi minimum az alijához), akkor az amerikai zsidó etnikum lélekszáma kb. 15 milliós.

A mai izraelita vallásban nincsenek „felekezetek”, inkább számít az egyes vallási szubkultúrákból [minhag = „szokás”] való származás, illetve a mózesi törvény alkalmazását illető modern halachikus [halacha= „járás”, azaz életmód], illetve misztikus („kabbalista”) irányzatok.

Önközlés alapján az amerikai zsidók kb. 75%-ának ismert a származása: a többség „askenázi” (közép- és kelet-európai), 3% „szefárdi” (hispániai és észak-afrikai) és 1% „mizráchi” (közel-keleti), bár az elmúlt két évszázadban sajátos, reform-többségű amerikai zsidó vallási kultúra jött létre. Az askenázik többsége a három 18-19. századi eredetű halachikus irányzat valamelyikéhez tartozik: kb. 50%-uk „reform” (progresszív, liberális), kb. 30%-uk „konzervatív”, kb. 20%-uk „ortodox” (modern vagy ultra, ún. haredi, haszid).

A Jézusban hívő zsidók valódi száma nem ismeretes, a kis léptékű felmérések és egy-egy államra vonatkozó adatok kivetítései igen ellentmondásosak. Pl. a PRC szerint amerikai zsidók kb. 12%-a vallja magát más vallásúnak, köztük 5 % vallja magát kereszténynek (ami kb. 375.000 fő lene). Az állami népszámlálási adatokból vett wikipédiás összegzés szerint viszont 1.7 millió lenne a keresztény zsidók száma – ami igen valószínűtlen.

A messiási mozgalom három nagy szövetségébe (MJAA, UMJC, IAMCS) kb. 500 gyülekezetben kb. 200.000 fő tartozik, illetve világszerte további kb. 100.000 fő. A valóban zsidó származású tagok azonban a gyülekezeteknek csupán 10-40%-át teszik ki: a többség mindenhol nem zsidó származású, ami kérdéseket vet fel.

Izraelben a 9.8 milliós lakosság 73.5 %-a zsidó, illetve izraelita (7.2 millió). A tipikus amerikai lelkiség kategóriák (reform, konzervatív, ortodox) helyett itt elsősorban a vallásosság szintjeit különböztetik meg: 33.1 % „szekuláris”, nem vallásos [ún. hiloni], 24.3 % „tradicionalista”: nem szigorúan vallásos [maszorti], 8.8 % „ortodox”: erősen vallásos [dati], kb. 7.3 % ultraortodox [haredi].

Izraelben évtizedek óta ezrével telepednek le orosz, arab, szír, örmény és etióp keresztények. Népszámlálási adatok szerint (CBS 2023) a lakosság 1.9 %-a keresztény. A kb. 185.000 keresztényből kb. 140.000 arab nemzetiségű (76%). A vallásgyakorlás szabad, tíz keresztény felekezet államilag is elfogadott: örmény apostoli és örmény katolikus, maronita, melkita, szír ortodox és szír katolikus, káld katolikus, görög ortodox, római katolikus és episzkopális (anglikán).

A statisztikák szerint (Kjaer-Hansen 1999, Posner 2012, Caspari Center 2022) kb. 280 messiási zsidó gyülekezet működik Izraelben, a teljes taglétszám kb. 15.000 fő körül stagnál, és kb. 4000-re tehető a volt tagok száma. A jelenlegi tagságnak csak kb. 55 %-a zsidó (azt is beszámítva, akinek egy zsidó nagyszülője van), a többi orosz, ukrán, etióp menekült, illetve ott élő amerikai és európai. A tagság kb. 42%-a beszél ivritül, a többiek oroszul, angolul, spanyolul, amharául.

A lelkészeknek csak kb. 18%-a izraeli születésű, amerikai kollégáik többségéhez hasonlóan általában ők is valamelyik amerikai fundamentalista vagy konzervatív evangelikál teológián diplomáztak. Tanításuk ennek megfelelően általában diszpenzacionalista karizmatikus vagy kálvinista baptista. Más irányzatok képviselőivel és a tradicionális arab, szír egyházakkal nem ápolnak jó viszonyt.

A messiási zsidó közösségek államilag nem elismertek, velük szemben általános a társadalmi közöny vagy ellenszenv, az ultraortodoxok (haredim) részéről pedig az ellenségeskedés. A messiási zsidók viszont az ultraortodoxokkal ellentétben kezdettől fogva fegyveresen is harcolnak hazájukért az IDF soraiban.

A történeti ismertető végére érve felmerül a kérdés, hogy a mozgalom egyes irányzatai vagy a mozgalom egésze (1) mennyire elfogadható teológiai és gyakorlati szempontból, illetve (2) milyen kihívást jelent a teológia és az egyház számára? Mit tanítanak a messiási zsidó irányzatok?

4. Tanítás

Ami a messiáshívő zsidó szervezetek tanbeli sajátságait illeti, a mozgalom legutóbbi két, teológiailag is meghatározó nemzedéke az amerikai evangelikál és a karizmatikus mozgalmak hatására jutott hitre. A messiási közösségek amerikai, izraeli és világszervezetei, szövetségei trinitárius, bibliacentrikus teológiát vallanak. Diaszpórában élve is támogatják az aliját (a hazatérést Izraelbe) és az arab keresztényekkel való megbékélést. Az általános meggyőződések mellett azonban egy-egy témában a vélemények spektruma alakult ki.

4.1. Izráel

Általános meggyőződés, hogy a nyugati kereszténység eltávolodott zsidó gyökereitől, ami – a zsidókkal való kegyetlen vagy közönyös bánásmódtól a bibliai kifejezések és szakaszok félreértéséig – több szinten is megjelent. Ezzel a legtöbb keresztény egyház egyetért, amit bizonyít a bocsánatkérés, a vallásközi kapcsolatok megújulása és a kiterjedt teológiai kutatás.

Ami a választott nép sorsát illeti, az ún. helyettesítés-teológia, amely szerint Isten a népét elvetette, és az egyházzal pótolta, egyrészt rengeteg szenvedést okozott a zsidóságnak, másrészt nem biblikus, számos keresztény felekezet szerint sem.

• A zsidóságnak nem csak múltja van Istennel, hanem jelene és jövője is (Róm 9:1-5). Pál hasonlata szerint a választott nép olajfájából sok ág le lett ugyan törve, de a nem-zsidók ágai is ebbe a fába lettek beoltva (Róm 11. fej.). Izráel gyökérzete és törzse hordozza a nem zsidókból és zsidókból álló egyház ágait.
• Ami az etnikai és vallási hovatartozás kapcsolatát illeti, különbség van Ábrahám „magja” [szperma], azaz vér szerinti leszármazottjai, illetve az ősatyát hitben és tettben is követő „gyermekei” [tekna] között (Jn 8:37-39, Gal 3:6-7,9,14), akik viszont a messiás révén vegyesen zsidó és nem-zsidó származásúak (Róm 4:9-25, 9:6-8, Gal 3:26-29, Ef 2:11-22).
• Ami a hovatartozás és az üdvözülés kapcsolatát illeti, senki, így a zsidók sem üdvözülnek pusztán származásuk miatt (ApCsel 10:34, Róm 2:17-29). A vallásos és nem vallásos zsidók közötti evangelizáció is a messiás parancsa (Mt 15:24, 28:18-20, ApCsel 1:8), a zsidók ugyanis az evangélium elsődleges címzettjei (Róm 1:16, 2:9-10).
• Isten az új szövetséget is Izráel és Júda házával, azaz a zsidósággal kötötte (Jer 31:31-34), és rögtön utána hozzátette: előbb bomlik fel a teremtett világ rendje, minthogy népét a bűnei miatt elvesse (31:35-37).

4.2. Törvény

Ami a mózesi törvény parancsainak megtartását illeti, általános vélemény, hogy bár a Tóra szót az ókori zsidók a nomosz= „törvény” szóval fordították görögre (ld. LXX, Újszövetség), a Tóra jelentése alapvetően „útmutatás” (instruction). Az Újszövetségben a nomosz szövegkörnyezettől függően hol a Tóra egészére utal, hol a mózesi parancsokra (7:1.4-12), hol törvényszerűségre (Róm 7:21-23, 8:2).

A Tóra követése nem kényszer, hanem áldás, és a zsidósággal kötött új szövetség [berit ha-chadasa] éppen az útmutatásnak való engedelmességre tesz képessé (Jer 31:31-34, Lk 22:20, 1Kor 11:25, Zsid 9:1–10:18). Mivel a törvény szent, igaz és jó (Róm 7:14), a Jézusban hívő zsidók természetesen továbbra is követték a törvényt, akárcsak Pál (ApCsel 21:20-24).

Pál, aki „mindenkinek mindenné” lett, csak hogy Krisztusnak zsidót és nem zsidót megnyerjen, azt vallotta magáról (1Kor 9:20-21), hogy a törvény alattiaknak törvény alattivá lett, de „magam nem vagyok törvény alatt” [mé ón autosz hüpo nomon]; a törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lett, de „nem vagyok Isten törvénye nélküli” [mé ón anomosz theu], „hanem Krisztus törvénye szerinti” [all’ ennomosz Khrisztu] (az ennomosz jelentése „törvényes” vagy „törvény szerinti” ld. Apcsel 19:29).

Bár a „törvény alatt” [hüpo nomon] Pálnál negatív kifejezés, a hagyományos keresztény értelmezés ellenére több okból sem utalhat általában a mózesi törvényt követő életre vagy általában a judaizmusra. Először is, maga Pál láthatóan törvénytisztelő, szokásokat követő zsidóként élt. Másodszor, a „törvény alattiak” „törvény általi megigazulásra” való törekvése magának a Tórának mond ellent, mindig is az Isten iránti bizalom és hűség számított (Hab 2:4 vö. Róm 1:17, Gal 3:11). Pál eszerint nem „a törvény” ellen harcolt, hanem a kortárs farizeusi tendencia és annak az egyházba való beszüremkedése ellen.

Összefoglalva, a mainstream messiási szervezetek konszenzusa szerint a mózesi törvénynek az új szövetség alatt is érvényes, de az Újszövetségben konkrétan nem szereplő útmutatásait követni se nem tilos, se nem kötelező, mert nem üdvösségkérdés (vö. „Szent név, héber gyökerek”).

4.3. Életmód

A többség szerint a csak a zsidóknak adatott „identitás markerek” közé tartozik az ábrahámi szövetség jeleként a körülmetélés, a sínai szövetség jeleként a Tóra – érvényben maradó – parancsai, így a sabbát, az évközi ünnepek és a kasrut. A gyakorlat azért eltérő, mert eltérően gondolkodnak arról, hogy a rabbinikus hagyományokat mennyire kell vagy szabad figyelembe venni.

• A többség szemlélete szerint a nem zsidó származású csatlakozókra – akik beházasodtak, a közelben laknak, vagy csak kedvelik a vallási kultúrát, a dicsőítési stílust – az ApCsel 15 rendelkezései érvényesek, mert ezek a zsidókkal való együttélést segítendő lettek kimondva – többet nem is szabad tőlük követelni (vö. Mk 7:18-23, Róm 14. fej.).
• A zsidó marad zsidó, a népek közül való marad nem zsidó, ahogy a társadalmi státusz és nemi identitás is megmarad, csak az üdvösség szempontjából nincs különbség (Róm 10:12, Gal 3:28).

Vannak, akik a zsidók közötti evangelizálást érzik elsődleges feladatuknak, mások viszont, ha nem is szükségtelennek, de – zsidók számára – túlságosan nagy kihívásnak találják a zsidók közötti missziót. Tény mindenesetre, hogy a legtöbb zsidó tkp. a nem zsidó származású keresztény barátai révén jut hitre Jézusban, és idegenkedik a rabbinikus zsidóság vallásosságától.

5. Értékelés

Ami a messiási zsidó és messiási judaista mozgalom missziós céljait, módszereit illeti, az amerikai és izraeli statisztikák és tapasztalatok kérdéseket vetnek fel.

A mai zsidóság ugyanis tipikusan nem gyakorolja vallását. Az USA-ban 93%, Izraelben 45% a szekuláris zsidók aránya. A rabbinikus judaizmus napjainkban is élő vallási formái számukra idegenek.

• Tévedésnek tűnik, hogy „a zsidók” nyitottabbak lesznek az evangéliumra, ha egy keresztény gyülekezetben formailag „otthonosnak” remélt zsidó vallási környezetet teremtenek számukra. Az ugyanis a nem vallásoszsidónak idegen, a vallásos zsidónak pedig felháborító vagy karikatúra.

A legtöbb zsidó eleve nem egy másik zsidón keresztül találja meg a messiást, hanem számára hitelesen vallásos nem zsidóbarátai révén.

• Tévedésnek tűnik, hogy zsidónak valóban „csak zsidó” adhatja át hitelesen az evangéliumot, az általános tapasztalat pont az ellenkezője.
• Zsidó származású evangélisták ugyanakkor nem zsidók között valóban sikeresen szolgálnak, mert a zsidó messiásról egy zsidó hitelesen tud beszélni (ld. Jews for Jesus).

Észak-Amerikában – és hazánkban is – a zsidó származású keresztények sokaságának csupán kis százaléka tartozik messiási jellegű, zsidó kultúrájú gyülekezethez. A többség – ha járt is egy ideig messiási közösségbe – a hagyományos nagy- és kisegyházakban talál lelki otthonra.

• Ennek több oka van: a szekuláris háttér, az asszimiláltság, a rabbinikus hagyományoktól való idegenkedés, illetve a messiási zsidók között szerzett negatív személyes tapasztalatok (egyoldalú egyházkritika, politikai állásfoglalások, a héber nyelv használata, nem zsidók lenézése).

A „messiási judaizmus” hívei által által kezdeményezett és elterjedt formai változtatások – apostoli tanítás plusz mai rabbinikus kultúra – nem tekinthető „a zsidó gyökerekhez való visszatérésnek”, valójában újítás.

• A Jézus-hit – az újkori ortodox vagy konzervatív – zsidó vallási kultúrába ágyazva a legújabb kor elszigetelt jelensége. Kielégíthet jogos lelki igényeket, csak tudni kell, hog ez nem az 1. század rekonstruciója.
• Az 1. század biblikus, arámi és görög vallási kultúrája elmúlt. Nem lehet, és nem is kell rekonstruálni.

A Hashivenu mozgalom által propagált „messiási judaizmus” nem csupán formai, hanem teológiai kompromisszumokra is kényszerült.

• Egyes messiási zsidók kritikája szerint az új irányzat sok közösségét és megnyilvánulását inkább jellemzi a „zsidósság” (Jewishness), mint a „jézusiság” (Jesusness). Nem kérdés, hogy a judaizmus mai formáinak vannak pozitív értékei, de a rabbinikus judaizmus teológiai legitimizálása a kölcsönös elfogadás reményében túllép az apostoli tanításon.
• Az izraeliták szemében a messiási judaizmus „hibrid” vallás: se nem judaizmus, se nem kereszténység. Számukra a „mi, zsidók” fellépés megtévesztő, az zsinagógaihoz hasonlító forma inkább felháborító, és új motivációt adott az „anti-misszionárius” szervezeteknek. Az Izraelbe exportált amerikai messiási judaizmus a folyamatos és jelentős anyagi támogatás ellenére sem tudott meggyökerezni.

A messiási közösségek ugyancsak vitatott jelensége a nem zsidó származású tagok nagy aránya (40-90%), hogy mindenhol több a nem zsidó, mint a zsidó.

• Jelenlétüknek sok szubjektív oka van: a közelben laknak; beházasodtak; kiábrándultak más felekezetekből; kedvelik a kortárs messiási dicsőítést, a zenei stílustól a néptánc elemekig; „eredetinek” érzik a héber szavak és nevek használatát; úgy érzik, ebben a nyelvi és kulturális közegben „közelebb” kerülnek a Biblia világához és Istenhez is.
• A mozgalom sajátos gyülekezeti kultúrája nem miattuk jött létre, hanem a zsidók érdekében. Ugyanakkor egyes igények legitimek, és a különböző egyházakban az Ószövetség mélyebb ismerete, a bibliai hebraizmusok mai magyarra fordítása, az évközi ünnepek teológiai jelentőségének legalább prédikáció szintű kibontása stb. igen építő lehetne.

Egyfelől, még mindig vannak keresztény teológusok, akik a helyettesítés-teológiát vallva vitatják az etnikai, kulturális és lelkiségi alapon létrejött zsidó-keresztény gyülekezetek létjogosultságát (bár az afro-amerikai gyülekezetek igényét és létezését elfogadják). Másfelől, még mindig vannak messiási tanítók, akik a szellemi asszimilációtól való félelem miatt az izolációt választják, és az úgynevezett kereszténység létjogosultságát vitatják.

A messiási közösségek jövőjéért azonban mindkét oldal felelős. Az egyház számára ma különösen szükséges a kereszténység zsidó hátterének újra felfedezése, egyház és zsinagóga viszonyának újragondolása. Valóban léteznek és talán maradnak is teológiai különbségek, de ezeknél kevesebb miatt is létrejöttek már felekezetek. Ráadásul a mainstream messiási közösségek a többi felekezettel lelki és szolgálati közösségben vannak, és sok nem zsidó származású is lelki otthonra lelt bennük. Annyi évszázad után talán mindkét oldalon győz az alázat, a megértés vágya és a közös jövő távlata. Az Jesuáról szólna.

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

• Cohn-Sherbok, Dan: Voices of Messianic Judaism – Confronting Critical issues Facing a Maturing Movement (Lederer Books, 2001)
• D’Costa, Gavin: Az egyház és a zsidóság – Katolikus tanfejlődés a II. Vatikáni Zsinat után (Vigilia, 2021)
• Fischer, John (ed.): The Enduring Paradox – Explanatory Essays on Messianic Judaism (Messianic Jewish Publishers, 2000)
• Fruchtenbaum, Arnold G.: Izráel maradéka – A messiási zsidó közösség tanítása, történelme és filiozófiája (Evangéliumi Kiadó, 2014)
• Fruchtenbaum, Arnold G.: Israelology – The Missing Link in Systematic Theology (Ariel Ministries, 1996)
• Grüll Tibor: A gyökér és az ágak – Tanulmányok az ókori zsidóság és a kereszténység történetéből (Savaria University Press, 2005)
• Hvalvik, Reidar (szerk.): A zsidó nép, az evangélium és az ígéretek (Norvég Egyházi Szolgálat Izraelért, 2004)
• Juster, Daniel – Hocken, Peter: A messiási zsidó mozgalom (TJCII / Segítség az Élethez Alapítvány, 2004)
• Kaiser, Walter C. Jr.: Jewish Christianity – Why Believing Jews and Gentiles Parted Ways in the Early Church (Lampion Press, 2023)
• Kinzer, Mark S.: Postmissionary Messianic Judaism – Redefining Christian Engagement with the Jewish People (Brazos Press, 2005)
• Kjaer-Hansen, Kai & Skjoett, Bodil F.: Facts & Myths About the Messianic Congregations in Israel (United Christian Council in Israel – Caspari Center for Biblical and Jewish Studies, 1999)
• Kjaer-Hansen, Kai (ed): Mapping Messianic Jewish Theology, In: Mishkan Issue 57 (2008)
• Nagy V. Rita: Teológia és antiszemitizmus – Krisztus megfeszítésétől a 21. századig (Jószöveg Műhely Kiadó, 2011)
• Nirenberg, David: Antijudaizmus – a nyugati hagyomány (Kalligram, 2016)
• Posner, Sarah: Kosher Jesus – Messianic Jews in the Holy Land, In: The Atlantic (November 29, 2012)
• Rosen, Moishe: Jesua – Jézus zsidó neve (Zsidók Jézusért Alapítvány, 2016)
• Rudolph, David & Willits, Joel (eds): Introduction to Messianic Judaism – Its Ecclesiastical Context and Biblical Foundations (Zondervan, 2013)
• Snyder, Avi: A zsidóknak nincs szükségük Jézusra … és más tévhitek (Zsidók Jézusért Alapítvány, 2022)
• Stern, David Herold: Restoring the Jewishness of the Gospel – A Message for Christians (Lederer Books, 2009)
• Stern, David: The Jewish New Testament Commentary (Lederer Books, 1992)
• Tatai István: Az egyház és Izrael (Harmat – Kálvin – KMTI, 2010)
• Telchin, Stan: Some Messianic Jews Say Messianic Judaism is Not Christianity – A Loving Call to Unity (Chosen Books, 2004)
• Tóth Gergely, Wintermantel Balázs: A korai Egyház és elszakadása zsidó gyökereitől (magánkiadás, 2018)

Függelék

További források a témakör további kutatásához. A zsidó identitás megélésének összetevői és szintjei a mozgalom három nagy irányzatában:

• Hebrew Christian, zsidó keresztény irányzat: a bibliai zsidó gyökerek felfedezése + a zsidó kultúra egyéni megélése a keresztény felekezeteken belül
• Messianic Jew, messiási zsidó irányzat: a bibliai zsidó gyökerek felfedezése + a zsidó nemzeti identitás őrzése + a zsidó kultúra közösségi megélése önálló felekezetekben (amerikai messiási mainstream: MJAA, UMJC, IAMCS)
• Messianic Judaism, messiási judaizmus: a bibliai zsidó gyökerek felfedezése + a zsidó nemzeti identitás őrzése + a zsidó kultúra közösségi megélése + a rabbinikus vallási kultúra elemeinek elfogadása és átvétele (amerikai Hashivenu mozgalom)

A nagy brit, amerikai és nemzetközi messiási szövetségek a keresztény felekezetekkel tanbeli, lelki és szolgálati közösségben vannak:

• British Messianic Jewish Alliance (HCAGB 1866 / BMJA) [www.bmja.net]
• Messianic Jewish Alliance of America (HCAA 1915 / MJAA 1975) [www.mjaa.org]
• International Messianic Jewish Alliance (1925 IHCA / IMJA) [www.imja.org]
• Union of Messianic Jewish Congregations (UMJC 1979) [www.umjc.org]
• International Alliance of Messianic Congregations and Synagogues (IAMCS 1986) [www.iamcs.org]
• Messianic Jewish Alliance of Israel (MJAI 1993) [www.mjai.co.il]

A fenti szervezetek messiási kiadókat és teológiai szemináriumokat, illetve teológiai szimpóziumot (The Borough Park Symposium) is létrehoztak:

• Messianic Jewish Publishers [www.messianicjewish.net]
• Messianic Jewish Theological Institute [www.mjti.org]
• The King’s University [www.tku.edu/academics/messianic-jewish-studies/]
• Petersburg Seminary [www.sptseminary.edu]