Síita hátterű, ezoterikus jellegű vallási-etnikai közösség, amelyet a 11. sz-ban egy iszmailí misztikus tanító, Hamza ibn Alí ibn Ahmad alapított. Ma kb. 1 millió drúz él főleg Szíria, Libanon és Izrael területén, amerikai és európai diaszpórájuk lassan növekszik. Önmegjelölésük „(Isten) egységének hívei” [al-muvahhidún] vagy „az egyistenhit népe” [ahl al-tauhíd]. A darazí vagy durzí [t.sz. durúz] ragadványnév egy korai prédikátoruk melléknevéből ered [ad-Darazí – perzsa darzí = „szabó”], aki azonban Hamza szerint tévtanító lett, mert önmagát Isten inkarnációjának tartotta, és miatta ölték meg ezrével Hamza híveit. A drúzokat a későbbi századok során is újra meg újra üldözték, ilyenkor más síitákhoz hasonlóan titokban gyakorolták hitüket (ld. taqíjja). Történelmi szerepük a keresztes hadjáratok idején, az ottomán hódítás után és a franciák elleni lázadásban volt (1925).
Többségük nem tartja magát muszlimnak, és a muszlimok sem tartják őket annak. Az iszlámtól eltérően közösségük etnikailag zárt, 1043 óra nem térítenek, és betérőt sem fogadnak. Drúz így csak drúzzal házasodhat, egy férfinak csak egy felesége lehet, és nincs válás. Nem péntek délben, hanem kedd esténként jönnek össze saját imaházaikban [khavla vagy madzslisz], az istentiszteletnek pedig nyilvános és zárt körű része is van (ld. alább). Elvetették a muszlim hitélet számos „külsődleges” elemét (kötelező imák, böjt, zarándoklat, a saría stb.), de hitéletük pillérjei az egyistenhit megvallása, a bálványok és bűnök elutasítása, a hittestvérek segítése, az igazmondás és hűség.
Az Ó- ész az Újszövetségen, a Koránon, Platón és Szókratész művein kívül szentírásnak számít a Hamza és néhány más korai vezető tanításait rögzítő „Bölcsesség levelei” [Rasza’il al-Hikma], amely hat könyvben 111 levelet tartalmaz. A drúz vallás ezoterikus, gnosztikus iskolai jellege [madzhab irfaní] a kívülállók számára nehezen értelmezhető írásaikban és a közösség felépítésén egyaránt érvényesül. A drúz társadalom két részre oszlik: a „bölcsek” vagy „tudók” [áqil, t.sz. uqqal] spirituális elitje nagy befolyással van a „tudatlanok” [dzsáhil, t.sz. dzsuhhal] többségére. Beavatást azonban bárki kaphat, ha a bölcsek szerint megfelelő a jelleme.
Abszolút monoteizmusuk sajátossága, hogy Allah tulajdonságai (igaz, bölcs stb.) egyszerűen a lényegéhez tartoznak, nem értelmezhetők külön, emberi módra. Allah nem a lét fölött áll, hanem maga a lét egésze: nem csupán transzcendens, hanem immanens is, ezért törekedni lehet a vele való misztikus egységre. Amiképpen az arc megjelenik a tükörben, de nem válik tükörré, a tiszta lelkű misztikusban Allah tükröződhet (ami nem inkarnáció vagy teózis).
Hisznek a lélek – azonos nemű emberi testben való – újraszületésében [taqammusz], hogy véges számú lélek létezik, és hogy drúz csak drúzként születhet újra. Zárt kultúrájuk sajátos eleme a kisgyermekek előző életről, családról, többnyire tragikus halálról szóló elbeszélései [notq]. Egyeseknek így két történetük van, kvázi két világban élnek, de a történeteket lezártnak vagy nyitottnak tekintik attól függően, hogy az „előző” család megerősíti-e a gyermek sztoriját vagy sem. Vallási téren hasonló módon gondolkodnak: mivel Hamzában ugyanaz a lélek testesült meg, mint Jézusban és más bölcsekben, Ádám, Ábrahám, Mózes, Jézus, Mohamed és Iszmaíl tkp. mind „drúz” volt. A drúzok legfőbb prófétája azonban Suajb (vö. Q 7:85 11:61-94), akit a muszlim és drúz hagyomány a bibliai Jethróval, Mózes apósával, midjáni pappal azonosít (2Móz 3:1).