Az ún. Négy Betű [tetragrammaton], a jod-hé-vav-hé Isten bibliai nevének betűi a héber Biblia szövegében. Bár mai izraelita és keresztény hittudósok szerint a név kiejtése kb. Jahve (az angol szakirodalomban Yahweh) lehetett, pontos kiejtése két okból is feledésbe merült. Egyrészt, az ókori héber írás csak mássalhangzókat és félmagánhangzókat rögzített, magánhangzókat nem. Másrészt, a zsidóság istenfélelemből kerülte Isten nevének fölösleges kimondását, úgy utaltak Istenre, hogy ha-Sém („A Név”, azaz „Ő”), és az Írások olvasása közben is, amikor a JHVH-hoz értek, ha-Adón-t („az Úr”) vagy Adonáj-t („Uram”) olvastak, különösen ha az Elohim („Isten”) vagy Elohénu („Istenünk”) szó előtt állt.
A Jahve alak a héber létige [hajah] jövő idejű, műveltető alakja, jelentése kb. „aki éltet(ni fog)”, az izraelita szóhasználatban és bibliafordításokban „az Örökkévaló”. Ez az istennév a héber Bibliában több ezerszer fordul elő, csak Eszter könyvében, az Énekek énekében és Prédikátor könyvében nem. A legrégebbi ismert Biblián kívüli felirat, amely a zsidók Istenét JHVH-ként említi, Mesa móábi király sztéléje i.e. 840-ből.
A Héber Biblia másolói az i.sz. utáni századokban kifejlesztették a magánhangzók jelölését is, és a JHVH alá odaírták az Adonáj szó magánhangzói jeleit, arra utalva, hogy a JHVH olvasásakor Adonáj-t kell mondani, de tájékozatlan keresztények a 11-12. sz-ban a JHVH-t az Adonáj magánhangzóival együtt olvasták ki, így keletkeztek a „Jehovah” és hasonló alakok.
MEGJEGYZÉS: A „Jehova” alak (ld. Jehova Tanúi) héber fülnek ugyanolyan lehetetlenül hangzik, mint magyar fülnek az iSTeN szó mássalhangzóit és az UrAm szó magánhangzóit összeolvasnánk (USTAN).