A bibliai héber istennévből [JHVH] a középkorban keletkezett teológiai műszó. A héber írás kezdetben nem jelölte a magánhangzókat, ezért Isten neve is négy betűként [Jod-Hé-Vav-Hé] jelenik meg a Tanakh / Ószövetség szövegében. Mivel Isten fölösleges hívogatását a Tízparancsolat tiltotta, a szó konkrét kiejtése feledésbe merült, de a mai konszenzus szerint „Jahve” lehetett. A bibliai istennevek Isten egy-egy tulajdonságát vagy tevékenységét írják le, így mivel a JHVH a héber létigéből [hajah] származik, a mai magyar izraelita szóhasználatban ő „az Örökkévaló”. – Amikor a zsidók a Szentírást olvasva a négy betűhöz értek, JHVH-t olvastak, de Adonáj-t („Uram”) mondtak. Középkori teológusok is, éppen annak érdekében, hogy elkerüljék „A Név” [ha-Sém] kimondását, az Adonáj magánhangzó jeleit a JHVH alá írták. Ezt egyesek félreértve mégis összeolvasták a JHVH betűit az Adonáj magánhangzóival, így jelent meg többek között a „Jehova” alak.
# Jehova Tanúi tanításában „Isten személyneve” lett.
# Az Utolsó Napi Szentek tanításában Jehova a Fiú (Jézus Krisztus) „neve” (ahogy az Atya „neve” Elohim).
MEGJEGYZÉS: Héber fülnek a „Jehova” ugyanolyan lehetetlenül hangzik, mintha a magyar iSTeN szó mássalhangzóit összeolvasnánk az UrAm magánhangzóival: „USTAN”. A „Jehova” műszó az európai nyelvekben mégis átment a köztudatba, egyes bibliafordításokban (pl. Károli) és a költészetben is megjelent.