szúfí

Arabul „gyapjúruhás” – A szunnita iszlám misztikus irányzatának, az ún. „szúfizmusnak” [asz-szúfíjja] a neve. A kifejezés eredete vitatott, éppúgy utalhat a „gyapjú” [szúf] ruhaanyagra, amit a korai képviselőik viseltek, mint a „tisztaság” [szafá] eszméjére, amit megvalósítani igyekeznek. Nem politikai vagy hittani, inkább lelkiségi irányzat, amely az iszlám kezdeteihez nyúlik vissza, a századok alatt több – arab, perzsa, török, indiai – kultúra elemeit ötvözte, ezért nem egységes jelenség.

Bár az iszlám elsősorban Allah törvényeinek betartását követeli, és tagadja az Istennel való közvetlen kommunikáció lehetőségét, az iszlám kezdeteitől fogva voltak olyanok, akik az Allah és ember közötti kapcsolat – tantételeken, etikán és rítuson túli – intenzívebb, személyesebb megélésére vágytak. A misztikus élmény és az iszlám előírásait követő életmód azonban csak egyes korai szúfí misztikusok esetében került egymással szembe, illetve később egy-egy helyi irányzat szélsőségeiben. A szúfí lelkiséget a szunniták integrálták, a síitákra viszonylag kis hatást gyakorolt (kivéve az iszmailí irányzatot), az ibádík jobbára elutasították, akárcsak a vahhábík. A szúfí irányzatok igen elterjedtek a Balkánon, Törökországban, Indiában, Pakisztánban.

A szúfí irányzatokat csak nyugaton nevezik „rendeknek” (Sufi orders), de szó sincs szerzetességről vagy szervezeti tagságról. Századokon át az egyszerű szunniták többsége szúfí lelkiségű volt. Idővel egy-egy mester, azaz valí (tkp. „barát”, ti. Isten barátja) körül létrejött egy-egy taríqa („út” vagy „ösvény”), amelyek módszertani sajátságai mögött személyi és kulturális okok állnak.

A hétköznapi életet élő, de a spirituális „úton” [szulúq] járó szúfí „követő” [száliq]. Aki egy bizonyos taríqán belül gyakorolja a hitét, az „vágyakozó” [murid], aki a „belső” vagy „rejtett” [bátin] úton egy „vezető” [mursíd] vagy „idősebb” [perzsa pír] vagy „mester” [perzsa szarkar] segítségével halad. A cél a végső igazság [haqíqa], a közvetlen isteni jelenlét [hadra], a beleveszés átélése, amit a szúfí művészet a szerelmespár allegóriájával, egy-egy irányzat pedig szerelmi énekekkel fejez ki.

Ehhez modellnek Mohamedet tekintik, az ő élményeit és életmódját, mert ő az első teremtett lény, Allah tulajdonságainak tökéletes tükröződése. Az élményhez vezető eszköztár iskolánként részben eltérő, de vannak közös elemek. Ilyen a szív megtisztítása az Allahra való „emlékezés” [dzikr] által, ami Allah neveinek, a hitvallásnak vagy Korán-idézetek ismételgetése, kántálása (vö. Q 33:41 13:28). A „meditáció” [muráqaba] is annak tudatosítása, hogy Allah látja az embert, és annak gyakorlása, hogy úgy imádja Allahot, mintha látná. A zene „hallgatása” [szamá], illetve a ritmikus tánc pedig akár módosult tudatállapotot, extázist is kiválthat (ld. kerengő dervisek). Egyes irányzatok aszketikusak, pl. a fakír a szegénységet [fakr] fogadó szúfí aszkéták neve, más irányzatokban nem csupán a tánc, hanem az alkohol ivása is megengedett (török bektasik). A századok során – főleg az arab iszlám területén kívül – kialakult a neves, csodatévő szúfí szentek kultusza, szentélyeikhez és sírjaikhoz szoktak a szúfík zarándokolni.

MEGJEGYZÉS: A szunnita iszlám tiltja az alkohol-fogyasztást, a hangszeres zenélést és a táncot, illetve a sírokhoz való zarándoklatot.