Arabul „megértés”, ti. a vallásjogra vonatkozóan – Az iszlám vallási jog vagy jogtudomány [uszúl al-fiqh] felfogásában maga Allah a jogalkotó, az ember csak megérteni, felismerni tudja a jogforrásban (Korán, szunna) található törvényt. A fiqh vallási jog, ezért a hittudományi képzettség a jogtudomány művelésének feltétele.
A saría egészének átfogó kutatója a vallás- és jogtudós, az álim. A faqíh viszont elsősorban jogász: szaktudós, aki a saríát átteszi a gyakorlatba, de egy vallásjogi iskola [madzhab] keretein belül, a már megfogalmazott jogszabályokkal dolgozik. A jogászok egy része mudzstahíd (vö. indzstihád), aki magasabb képzettségének megfelelően a vallásjogi iskolák felett, illetve azokat vegyítve véleményezi az adott jogesetet.
Az iszlámban módszertani szempontból eltérő vallásjogi iskolák [madzhab] egész sora jött létre. A saría és a fiqh szövegforrása a Korán mint kinyilatkoztatás, és a hadíszokból leszűrt ideális modell, a szunna. A többé-kevésbé elfogadott jogalkalmazási módszerek a következők: a konszenzus [idzsmá], azaz számos és neves jogtudós közmegegyezése; az analógia vagy qijász, amikor egy esetről – konkrét koráni vagy hadísz szöveg híján – más esetekkel való összehasonlítás alapján döntenek; az önálló véleményalkotás [idzstihád], amikor konkrét koráni vagy hadísz szöveg, illetve konszenzus és analógia híján egy jogtudós a saját jogi iskolája keretein is túllépve „megküzd” egy eseti döntésért. Arra hivatkozva, hogy az első századok jogtudósainak konszenzusai minden lehetséges témával foglalkoztak, a 10. században „az idzstihád kapui bezárultak”. A mai világ kihívásai miatt azonban az idzstihád újra bevezetésének egyre több híve van.
Vö. saría, madzhab, fatvá, ötös szabály